Emlékezés Szerb Györgyre

Written by Veszely Ferenc in Hungarian -

• Bajban szépült életeim

Dúdoló: a költõ magában

Szépszinetű szonnett dalban

éltem, haltam. Mint a dallam

elhangzottam: korán haltam.

Hánytorogtam rossz időkben:

fagyban, hőben. Biztam nőkben:

gondjaimat temetőkben.

Utcasarki kis kocsmákban

álltam, ittam, mennybe szálltam –

sok rossz löttyöt kiokádtam.

Kis, falusi éttermekben

zongoráztam, ittam, ettem:

mikor tudtam, felejtettem.

Ruhám, cipőm, volt vagy nem volt –

több asszonytól gyerekem volt.

S néha még a bor is korholt.

Voltam szanatóriumban,

bolond verset irtam abban,

s vártam hogy az agyam robban.

Vártam a halált, a Nagyúrt,

téptem, feszitettem a húrt:

életem lett mindig feltúrt.

Adtam életem jövőmnek:

siron túli szeretőmnek –

vért és verset kedvelőnek.

Matracon az égő lángban

látomást is lengve láttam:

máglyás szemeim lezártam.

Szépszinetű szonnett dalban

éltem, haltam mint a dallam.

Elhangzottam. Korán haltam.

(Kamloops, December 9, 2000.)

Emlékezés

Emlékezem. Emlékeznél

te is ha most velem lennél.

Legelőbb a Lónyaiban:

három testőr voltunk ottan.

Béla prózát irt, te verset,

s én is, de még elég nyerset.

S ki is adtuk, “havi lapban:”

kék-indigós samizdatban.

Majd egy kislány menté élted,

azzal hogy megpuszilt téged.

De költeni nekem, neked

könnyebben ment velem, veled.

Képzetünket  megosztottuk,

poetikánk kidolgoztuk.

Példaképet néztünk, hősit:

én Aranyt és te Petőfit.

Gyakoroltuk mesterségünk:

azt hittük majd annak élünk.

S járkáltunk a nagyvárosban,

megvitatva mindent sorban.

Futottunk is. Te gyors lábon,

(elmaradtál hosszú távon.)

Jósóltunk is: te magadnak

rövid létet – én a hosszat.

Forradalom jött. (Én ebben

azt hiszem hogy többet tettem.)

De bár messze mentem innen,

nem mondnám hogy többre vittem:

mig én jártam a világba’,

világot hoztál hazánkba.

S hoztál Schillert, Kantot, Goethét:

eszmében mi csak volt, tőkét.

Megzaboláztam a nyelvet –

magadnak csináltál egyet.

Amig én külföldön jártam,

bent küzködtél – borban, sárban.

Én is résztvettem a nincsben –

de legalább nem bilincsben.

Csak tagjaim áztak, s fáztak –

téged fekete listáztak.

Sok mindennel nem törődtél:

két lábbal az égbe léptél.

Nekem csak egy lábom járt ott:

sorsom lassan jobbra váltott.

S éltem civil tisztességben,

mig te drogos züllöttségben.

Mégis te vagy előljáróm,

mert rám jobban illik járom.

Óriás volt elméd, szived:

zsenik sorsát te viselted.

Mindegy: nem lett sorsom könnyebb,

s időnk, időd, elment s elmegy.

Tán még annyi időt érek,

én is a nyomodba lépek.

Végre megint költögetek

magyarul, de tudom, neked

Elméd, szived tovább hágott:

legázoltad a világot.

(Kamloops, 2000. Dec.9.)

Elismerés

Miből mindig minden kevés:

hozzád illő elismerés

téged, Ihlet,

jobban illet,

mert mit kaptál, sajnos, kevés.

Éltél: igaztalan korban,

szegényen és elnyomottan,

s bárhogy sirtál,

folyton irtál:

magadhoz-igaz szó voltál.

Saját gyártmányú bor-nyelved

életedben készitgetted,

s hogyha nem forrt –

tűzre a bort

önkezeddel gyakran tetted.

Kortársaid nem értettek.

Ők – más képzeten neveltek –

“A vers madár,”

mondták, habár

struccmadarat dédelgettek.

S ezeknek tömték a begyét

(s nyomták homokba a fejét),

s “párt vonalat”

mi hol szaladt

árultak mint a strucc tejét.

Közben te Nyugatra lestél

bor-receptet ott kerestél.

Mintát ittál,

(jól berugtál),

s félre, de magadba estél.

S estél ottan hűvös mélybe,

tudat alatt borpincédbe,

s onnan hoztad

(mikor tudtad)

verseidet fel, a légbe.

Ilymód végül hoztál olyat,

tisztább volt mint a gondolat.

Semmi kérdés –

izes érzés:

bugyborog és bugyborogtat.

Félig bor és félig vers ez –

nyelveden a mélység nyelvez:

tudat alatt

az öntudat

villanyt villant, s mámort terjeszt.

Oh, hogyha nem haltál volna

s izes borod ma is folyna!

Édes tisztán

bizva innám –

veled együtt mámorozva.

Kamloops, 2001. Jan. 15.

Eulógia

Méltányolnálak. Úgyse tudna más,

de én sem: fojt a lelki zokogás.

Téged sajnállak-e – vagy magam – nem tudom,

csak azt hogy űrbe ér a bánatom.

Mi lehettél volna, s mi lettem volna én,

ha nem tép szét sors sorsunk kezdetén?

S mily álmok nyiltak volna nyelveden

ha elnyomás súlya nincs lelkeden?

Fényszárnyakon milyen nagy gondolat –

ha nincsen szárnyad szegve s nincs lakat?

S nem én – egy más nyelv börtönében – bárka,

homoksivatagban a vizre várva?

Költő, akit csak anyanyelve éltet,

s kivágott nyelvvel torzult hangon béget.

Oh szörnyűségek vérző Picassója

volt életünk! S közben lejárt az óra.

(Kamloops, 2000. Dec. 7.)

Látomás

Reped az ég, e fennkölt fátyolat:

értelmünk hályoga szemről szakad.

Mögötte meg a süket semmiben,

magába roskadt égitest, s te benn.

Fény-csillagok, akik kiégve estek,

mindannyian idők fegyence lettek,

s mind jelentéktelen csomói űrnek:

bennük a holtak kihűlve megülnek.

Trónolsz, magad egy csillag, ön-bezárva:

és nincs oly hatalom amely feltárna.

Örökös foglya ezen rossz időnek,

hidegszült gyermeke lettél a hőnek –

nem szabadit már téged szerelem!

S hamarosan ugyanez lesz velem.

(Kamloops, 2000. December 8.)

Magam vagyok

Magam vagyok. Termetre óriás.

Elmém se volt kicsi, az sem vitás.

Te voltál értő társam egyedűl –

s oly rég vagy holt, a bánat is kihül.

Oh hogy hiányzol! Fél űr életem.

Te űrben fénysugár voltál nekem:

tükrözni tudtam azt – s te az enyém –

s most látatlan száguldunk űrben, te meg én.

(Kamloops, 2002 november 24)