A meggy
Written by Mary Sandor in Hungarian -
(Ahogy ezt Apu diktálta…)
Hosszú hetek bénult fekvése alatt a torontói kórházban mindig Bözsikém után sóvárogtam. Bözsike a feleségem, aki már lassan húsz éve viseli tisztes nevemet. A gyermekeim is mondták, hogy az intenzív osztályon, a friss embólia kábulatában mindig az Ô neve volt a számon.
Bözsike sajnos nem tudott velem jönni a nyáron Torontóba, igy egyedül indultam el, hogy meglátogassam ott élô – már felnôtt – gyermekeimet, és számos unokámat.
Nemsokára megérkezésem után váratlanul rámtört ez az ijesztô, nagy betegség, és Bözsike a messzeségbôl, Budapestrôl aggódott és imádkozott értem. Eljött az idô, amikor az lett a családi határozat, hogy feleségem jöjjön ki hozzám, és legyen mellettem.
Útlevél, repülôjegy órák alatt el lett intézve a betegségem miatt való sûrgösségre utalva, és június második felében Bözsike megérkezett a torontói repülôtérre.
Kórházi növérekfüggönyt húztak a négyágyas szobában az ágyam körül, hogy egyedül, privátan várhassam Ôt. Találkozásunk elsô perceirôl nem szeretnék írni, had maradjon az kettônkké.
Késôbb, mikor összejött a család az ágyamnál, Bözsike benyúlt táskájába, és diadalmasan azt mondta: “Nézd mit hoztam Neked! Meggyet, kenesei meggyet.”
Hát persze ismét sírtam.
Egy maroknyi meggyet tartott felém, és elôttem – mint a délibáb – megjelent Kenese minden szeretett szépségével.
Balatonkenesén, a falu feletti dombtetôn van a mi kis telkünk. Építettünk egy “weekend” házat rajta, kis faházat, melynek minden ácsa, páca a mi kezünk munkáját hirdeti. Rólunk büszkélkedik a bársonybordó futórózsa is, mely beborítja a ház oldalát.
Csend van ott fenn, nincs sok ember. Autóval csak nehezen tudunk feljutni a meredek dûlôúton, és amikor esik, akkor a nagy sárral kell vetélkedjünk. Egyenlôre még villanyunk sincs, és kútra kell járjunk a vizért, mégis nagyon fontos része lett életünknek az, hogy kijussunk Pestrôl a nyári hétvégeken, és élvezzük Kenese nyugalmát.
Sohasem fogom tudni eldönteni, hogy mi az ami a legkedvesebb nekem ott. Látni az allatunk elterülô falu kora reggeli nyugalmát, elôtte a tükörsíma Balatonnal, vagy hallgatni az esti harangszót, mely felhallatszik a vízparti templomból, ahol egy bánatos, magányos Apának, annyi sok évvel ezelôtt egy – még fiatal – Bözsike azt igérte, hogy megtanítja ismét élni, hogy győzedelmeskedni fog megint életünkben az energia mit e föld ad Nekünk, a munka, az ásás, kapálás általi a gyôzedelemben a buja fû felett.
Ültettünk sok gyümölcsfát, szeretettel neveltük ôket, s a virágzó meggyfák büszke szépsége a balatoni tavaszok idején olyan látvány volt, hogy annál szebbet képzelni sem tudtunk. Előttem van amikor megérik a meggy, amikor szüretelünk. Mászunk, toljuk fel egymást a fákra, szedjük, és esszük a meggyet, és közben discsérjük, hogy ilyen sehol máshol nem terem. Majd cipeljük haza Pestre, csinálunk meggylét belôle, ami aztán éltetô italunk lesz egész éven át.
“Vegyél a meggybôl, – unszolt Bözsike – nem tudod elképzelni milyen nehézségen mentem át a vámon, hogy ezt elhozhassam Neked.”
Aztán Ô és a gyerekek elmesélték nekem a “meggycsempészés” kis történetét. Itt le kell írjam, hogy engedély nélkül élelmiszert Kanadában behozni nem szabad.
Bözsike szerencsésen megérkezett a torontói repülôtérre, mely tény már magában is bámulatos, ha elgondoljuk, hogy egyedül ez volt az elsô külföldi útja, idegen nyelvek nem érdeklik, csak magyarul beszél, és a repülôútja átszállásos volt.
Percnyi pontosságal, magabiztosan szállt le a repülôgéprôl Torontóban, ahol már a gyermekeim várták, hogy hozzák Ôt gyorsan hozzám a kórházba. A fiam segitségével, és tolmácsolásával Bözsike útlevelének átnézése gyorsan és símán történt, de azután még át kellett menjen a vámon, ahová a fiamat nem engedték kisérôül, mert ott csak az érkezett utasok tartózkodhatnak.
“Ez csak pár perc – mondta a fiam – aztán majd kint várunk a vámkijárat elôtt.”
De eltelt félóra, óra is talán, és Bözsike nem volt sehol. A tôbbi utas már rég kijött, és elment, s a reptér, – a legközelebbi gép megérkezéséig – szépen elcsendesedett. Gyermekeim idegesen rohangásztak egyik kijárattól a másikig, keresve Ôt, míg végre Bözsike megjelent, bôröndjét cipelve, a szabad kezében maroknyi meggyet tartva.
“Hát képzeljétek….” – kezdte a kommentárt.
A vámellenôrzési helyet könnyen megtalálta. Bôröndjét a pár, otthon gyorsan bedobált holmijával a pultra tette, azért, ha esetleg meg akarják nézni, hogy mit hozott. De a vámtiszt, akihez Ô került, minden bizonysággal nagyon értett a mesterségéhez, mert a bôrönd tartalma nem érdekelte, vámtiszti bölcsessége ismerte a gyûrött ruhák történetét, hanem egyenesen Bözsike retiküljére mutatott, hogy azt nyissa ki. És ott, a retikülben, átlátszó kis neylonzacskóban lapult a pár szem meggy.
A vámos intett Bözsikének hogy vegye ki a zacskót a táskából, aztán Ô átvette, feltartotta a magasba, forgatta, és nézegette. Bözsike szerint olyan hangokat hallatott, mint hajnalonként a magyar kakasok, miközben kérdô, és vádoló tekinteteket vetett Rá.
“Csak egy kis meggy, – magyarázta feleségem tökéletes budapesti magyarsággal, – nem tetszik talán ismerni a meggyet?”
Úgy látszott, hogy nem, mert átvitték Bözsikét bôröndöstôl, meggyestôl, egy másik asztalhoz, ahol több vámtiszt szétgurította, és gyanúsan piszkálgatta a meggyet, és közösen kukurékolva tagadólag rázták a fejüket.
“Saját termés, még spré sincs rajta,” – védte feleségem a gyümölcsöt.
Mindhiába, mostmár nagyon szigorúan magyaráztak valamit Bözsikének, aki végül is megértette, hogy ez nem tréfa, a meggyet itt kell hagyni.
De a magyar vér nem víz, – Bözsike dühbe gurult.
“Hát úgy néz ez ki, mintha kábítószer lenne?”
Az érzelmek skáláján minden húrt megütve, – úgy szépen magyarul – elmondta a mostmár csendesen bámuló vámtiszteknek az életünk történetét, a szép kenesei napokat, az én hirtelen, Kanadában utolért szívinfarktusomat, majd a bénitó agyemboliát, az Ô otthoni aggódását, a nagyon várt, és egyben lelketriasztó telefonhívásokat, az idegcsillapitókat. Beszélt a táviratról, mellyel rohant otthon az illetékes szervekhez, beszélt a repülôjegy, és az útlevél sürgôsitett beszerzésérôl, a munkaadója álltal engedélyezett hirtelen szabadságról, a lakás gyors lezárásáról, ahol az utolsó körülnézésnél észrevette a hete szedett meggyet.
“Ebbôl viszek Pityunak – gondolta. – Egy kis hazait. Egy kis emlékeztetôt. Egy kis ízt. Viszem Neki Kenesét. Viszem az életünket. Hogy visszahúzza.
“Dehát ez itt bûn? Ez itt a vétkes, a maroknyi meggy, ebben az elkábított, bombarobbantó, terrorista világban?”
“Na itt van, nesztek, egyétek meg. – fejezte be Bözsike, és a vámosok felé tolta a meggyeket, arcán az elôbb elmondottak érzéseinek játékával.
S mint ahogy írtam korábban, a vámtisztek bölcsek. Megértették. Megértették, mert szépen, óvatosan visszatették a meggyeket a neylonzacskóba, Bözsikének átadták, még egyet kettôt kukurékoltak, mostmár kedvesen, biztosan, kellemes kanadai tartózkodást kivántak Neki, mert itt így szokás.
“Vegyél,” – kinált feleségem a kórházban, és gyermekeim is kórusban unszoltak, de az én ajkam nem nyílt, karom nem mozdult, és kóstolni még nem volt erôm. Csak néztem a meggyet, és az asszonyt aki hozta. Éreztem, hogy az Ô segitségével fel fogok még kelni a betegágyamból, és vissza fogok még jutni a hazámba. Néztem a gyermekeim, és unokáim, akik körülállták ágyamat, és tudtam, hogy szeretetünk áthidalja a világot, hogy minket a távolság nem elválaszt, hanem összeköt.
És akkor, öregen és bénán, otthonomtól többezer kilóméterre, analfabétán az idegennyelvû kórházban rájöttem, hogy mennyire szerencsés vagyok.