Viziók varázsában: Seres József
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Annak ellenére hogy egyetemes tudásunk hatványosan növekszik napjainkban és egyre rövidülõ idõszakokban duplázzuk meg azt, a legkezdetlegesebb tudományágak egyike továbbra is maga az agy mûködése maradt. Lelkünk lelhelyét a szívünkben véltük megtalálni, s költõi nyelvünk képletesen ma is szívünkre hivatkozik mint legbelsõbb érzéseink lakhelyére, jóllehet jól tudjuk hogy csak egy magát kicsavaró pumpáról van szó és a kisujjunkban is több érzés van mint abban. Ma már semmi kérdés hogy nemcsak gondolataink de érzelmeink teljes világa is az agyunkban mûködik. De hogyan? Sam Harris, filozófia képzettségû amerikai neurológus írja a The End of Faith[1] címû könyvében:
Különféle módszerek bizonyítják a meditációs gyakorlatoktól a pszichedelikus gyógyszerek használatáig, hogy az emberi létélmények nagyon formálhatóak és változékonyak tudnak lenni. A gondolkozók már több mint ezer éve tudják hogy átlagemberek képesek levetkõzni az “én” érzésének a fogalmát és ezáltal megszabadulni attól az érzéstõl hogy az egyén elkülönül a világegyetemtõl.[i]
Errõl a transzendentális élményrõl szól Seres József több szinten érdekes költõnk Mikrokozmosz címû oszlopos versében, amelynek tetején ez az ildomos alakú, képzõmûvészeti képzettségét és tehetségét egyaránt idézõ formás “váza” áll.
Az ébredõ, a születõ helye
távoli hullámokat fogad.
Elsimít és átenged
idõtlenül. Nincs belül
és a kívül – örök körök –
maga a végtelen.
Csak a minden érzi,
formálja képtelen álom,
mindenütt jelen levõ
érzékfölötti ajándék való –
az eggyéválás vágya, csodája.
A magátólvaló homálya
gomolygó, színes ködökként
mindent ölel, áthat, alakít,
csiklandozza a mélység halait
lombokat rezdít, vijjogva suhan,
habokat kerget, megremeg,
hogy vele rezdül a lélek –
õ maga a lélek-élet.
Seres tragédiája hogy verseit is ez a “képtelen álom” szüli, hogy azok vers vers után ezeken az “örök körök”-ön gördülnek a “magátólvaló homályában,” hogy neki nem elég az élet, sem az Élet, neki az ÉLET kell, ez az “érzékfölötti”-re zsúfolt világmindenség amivel (és nem viccel) álmaiban együtt rezdülni érzi a lelkét, ez az a hely ahol érzelmeiben Seres eggyé tud válni magával a “lélek-élet”-tel, ez az egyetlen hely ahol õ teljesen otthon van, tökéletes egységben és lelki nyugalomban, az egyetlen hely ahol igazán boldognak tudja érezni magát.
Seres aktusa: kötéltáncosnak lenni az ûr felett: megtestesíteni egy csodát, megláttatni a csupán érzékelhetetõt, egy új és állandóan megújuló felfogásban felfoghatóvá tenni a világmindenséget. A feladat amire vállalkozik herkulesi munkát igényel és sziszifuszit sejtet: “Aki sokat markol az keveset fog” mondja õsi népünk közmondása s ezt egy lépéssel tovább vinni sem nehéz: aki mindent akar fogni az semmit sem fog. Ennek a veszélynek teszi ki magát Seres József, ekkora kockázatot vállal el csakhogy ki tudja tárni a lelkét nekünk, s hogy õszinte maradhasson önmagához.
Ez a tragikus hõsi figura nem tud szabadulni abból a csapdából amit õ maga épített magának, mert nem elégszik meg egyébként kitûnõ képzeletével sem. Mint Évszakok nélkül címû kötetének 37. számú versében vallja:
mert nekem több a képzelet
mint a lehetetlen árnyat adó bokra
ahogy a csillag néz le fényével reá
úgy néz õ fel a kigyúló csillagokra
álmodom
hogy hazámmá vált az Isten
a csodálkozás templomában
tágranyílt lelkem úgy terül szét itt
ez újban
mint ott az ÕSHAZÁBAN
Ha valaki vitatni kivánja Seres költõi tehetségét az a fenti sorok után jobb ha nem teszi ezt. Mert ezek (mint az alábbiak), gyönyörû sorok. De Seresnek – érzéseihez, álmaihoz képest – ezek is elégtelenek. Mint költõ, kénytelen szavakat használni, de a feladat: szavakban kifejezni azt amit õ megálmodott és megérzett, végülis képtelenség. A 37.-et a 38. követi:
a szavakban rejlõ kénytelenség
takarna mindent
mint az álca
ha örök törvénnyel nem hullana rá
az égi fény a sárra
ha gerincünkben nem feszülne
egy darab a horizontból
és lyukas zsebünkbõl nem buggyanna ki
a VÉGTELEN
Szavakkal, még isteni tehetség mellett is legfeljebb csak érzékeltetni lehet ezt a megérzett csodát, pontos kifejezésére a szavak elégtelenek. A szavak, önnön lényegükbõl kifolyólag, “fedik” az értelmet s csak az égi fény, az isteni tehetség világossága képes átsejttetni rajtuk ezt a valónak érzett csodát amire az ember csak azért képes mert végsõ elérhetõségeiben (a saját horizontján), el tudja érni ezt az isteni világosságot, ami benne is fogantatik, “a gerincében van.” S ez nem tettetés. Ezt Seres a Wilsoni erõs értelemben vett alapon “tudja.”[ii] Így nincs szüksége tettetésre, õ csak önmagát, s élménye hitelességét ásná alá ezzel. A Légy vendégem “Jönnek, egyre jönnek” címû versében ezt világosan leszögezi:
Nem akarok csalóka verset,
a magam tornyát építem itt
Seresnek nem kell hazudnia mert élménye számára valós értékû, és ez az élmény az, ami naggyá teszi õt, ebbõl építi õ a maga tornyát, s ha ezt nem tudja elmondani mit tudna mondani? Mert emellett a világmindenséget magában foglaló élmény mellett minden más eltörpül. De hogy elmondhassa ezt a nagy élményt, egy állandó belsõ csatát kell vívnia értelme és érzelmei között, és szembe kell néznie feladatának kétségbeejtõ nehézségeivel. Folytatja a fent idézett 38. versrészletben:
minden formában kötekedik
az értelem az érzelemmel
de ki mondja el
mit álmomban megfogtam
az üressé vált
felébredt két kezemmel
Nemcsak Seresnek vannak nehézségei – olvasójának is. Jóformán minden Seres versben “kötekedik az érzelem az értelemmel.” A költõ “mindentlátó” szemekkel néz mindenre, és a gondos olvasó még félig sem olvasott el egy-egy nagyobb lélekzetû Seres verset és már belefáradt a megértésébe. Ugyanakkor az olvasónak a sorokkal éreznie is éppúgy hiábavaló próbálkozás mert érzelmeibõl meg a gondolatok rángatják ki rögvest, nembeszélve a világmindenségbõl elõkavart szavak, képek áradatáról amelyek “jönnek, egyre jönnek.” Seres egy, ezt a címet viselõ verse jól illusztrálja ezt: ezek a mindentlátó Seres szemek kisértetiesen hasonlítanak egy mély komatózusból felébredõ kinyíló szeméhez aki úgy néz elõször körül hogy szeme akadozva ugrál tárgyról tárgyra:
Két álom között, éberen,
elindul lassan temetésre
a tûzben, jégben edzett
és vég felé halad
a nemzett Nemzet, —
osztály, réteg, család, egyén:
busa bölény, fakó róka
s kókadtan áll minden növény.
Ultrahangból, infrafényből
átszőtt minden üres véled,
nem maradt már csak a remény:
tudománytól sokat várhat,
képzelettől sokat kérhet –
dideregve mér a lélek.
Felnő gyorsan a víg kamasz
s lelkesedésből bús panasz
csepeg le majd tiszta vérbe –
nem tud menni,
nem tud lenni,
ölében hordja páncél kérge,
s olyan lesz majd mint jómagam.
Hát ez egy eléggé zavart önarckép. Az ilyen sorokat olvasó élménye egy érzelmi-értelmi rövidzárlat. Amennyiben Seres a világmindenséget magában foglaló élményeit közvetítené az olvasójának, az érthetõ hogy képeit, gondolatait is a világmindenség egészébõl veszi. De ilyen káotikusan? Seres versei nemcsak tárgyról tárgyra és képzetrõl képzetre, de gyakran ellentétrõl ellentére is ugrálnak – mint a fentiekben látjuk – soronként is, a sorokon belül is. És van itten konkrétan temetés, tûz, jég, nagybetûs Nemzet, osztály, réteg, egyén, ultrahang és infrafény, tiszta vér és kókadt növény, bús panasz és busa bölény, páncél kérge, fakó róka, lelkesedés és didergõ lélek. Ebbõl a túlterheltségbõl magából is kisül egy rövidzárlat az olvasónak. Ezen felül az élmény közvetítését egy, a költõ fejében felvillanó rím vagy szójáték is más útra terelheti és tereli is: a fentiekben nyilvánvalóan így jutunk a jégben edzett valamitõl a nemzett Nemzethez, innen a busa bölény meg a fakó róka is. Az érzelem nem tud úgy cikázni mint a gondolat, így ezt a cikázást nem tudja követni. De az értelem sem, mert a fent felsorolt dolgok mind benne vannak a versben de az egyikrõl sem szól. Íme egy konkrét példa amikor Seres nagyot markol de semmit sem fog. Szerencsére vannak jóval jobb Seres versek is, de a probléma sajnos általános.
Egy másik általános problémája az olvasójának az hogy Seres elvont fogalmakban gondolkozik és ott õ maga is inkább érez mint gondolkozik. Emellett versei megosztozási és nem meggyõzési szándékkal íródnak, így nincsen logikus felépítés, gondolatvezetés, magyarázat, következtetés – következésképpen az ugráló, váltakozó, ellentétes gondolatok és képzetek nehezen követhetõek, ha egyáltalán. A versek gyakran tudatfolyam megjelenítésûek, egyikbõl a másikba köröznek maguktól is, szándékosan is. A Légy vendégem “Szonnettkoszorújában” nem kevesebb mint tizenöt szonnettet fûz össze Seres olymódon, hogy a megelõzõ szonnett utolsó sora és az elkövetkezõ elsõ sora ugyanaz, de a belsõ sorok is ismétlõdnek. Ezeken az aforizmikus bölcseségeket, metafizikus meglátásokat, kinyilatkoztatásokat soroló, képeket felvillantó verseken ember legyen aki átrágja magát.
Ezzel szemben a könnyed olvasás gördülékeny. Szinte zökkenõmentesen megyünk át egyik versbõl a másikba, a hatás szinte monoton, altató. Ezen a szinten nincsen kimerültség vagy zavar, bökkenõ sincsen mert a kátyús helyeken áthúz a költõ játékossága, vagy egy-egy rímláncolat sõt, a köteteket lapozgatva szemünk megpihenhet a kötetek grafikáin is és az agy felvilágosulhat rajtuk mert ezek néha érthetõbbek és kifejezõbbek mint a szöveg, a szó.
Mert Seres nemcsak tehetséges költõ, de tehetséges grafikus is. A Palackpostá-ban látható önarcképe hûen ábrázolja az ember komplexumait, a szemek nemcsak áthatóak de kétségbeejtõen magányosak, ugyanakkor barátságot sugárzóak is. Csak a száj vonásai dacosak, az arc kiárnyékolt beesettsége mutat csalódást, elégedetlenséget.
Egy másik karcolaton ugyanitt még ennél is kifejezõbb az a világosságból sötét árba, az életbõl a halálba hajózó kicsiny fehérvitorlás ártatlan hajó, amelyik nemcsak a horizontban van egyedül, de a horizonton túl, a földön is, a felhõs ég alatt. Utitársa csak az ártatlan természet, a négy fehér sirály – talán a négy dimenziót reprezentálva. S maga a sötét ár is világosságba torkollik mint ahogy világosságból ered: az életet követi a halál, de a halált követi megint az élet. Ez felér egy szép lírikus költeménnyel: minden szimpátiánk a kis fehér vitorlásé.
Egy harmadik grafika Seres gyökereit és létének dualizmusát mutatja be a fény és az árnyék megtestesüléseként. Ezek közös talajból fakadnak és egyforma mélybe érnek de nem egyforma magasba. Az összekuszált de nem egybefonódott gyökerekbõl mindíg kettéágazó, egy sötét és egy világos fa nõtt ki, az elõbbi halottan fekszik már az oldalán, elfekvõen mint az árnyék ami akár egy hátán elfekvõ saurus is lehetne melynek két égbe meredõ nagy lába (vagy a kidõlt fa égbe meredõ gyökerei?) körül ölelik a fehér fa törzsét ami fiatalabban, karcsúbban fut fel hajló kettõs ágakba amelyek tovább kettõzõdnek az ég és a Hold felé, melyet az utolsó két hajtás tart ami szinte szárnyakká válik a hold körül. A levéltelen kompozíció égbe meredõ sötét lábai-gyökerei (vagy ágai?) elfordulnak a Holdtól és husszú nyakú griffinekké válnak tárt csõrökkel, az egyik a multba gágogva másik a fiatal fát fenyegetõen. Ez utóbbi és a fiatal fa keresztmetszete fölött hét távoli madár szárnyal érkezõben. Az értelmezésben itt a nézõ kényszerül keverni a valóságot a képzeletével, éppúgy mint Seres látomásaiban keveredik a képzelet és a való. Ez a grafika egyenrangú alkotás Seres legjobb költészetével.
Seres a szó szinte minden értelmében egyéni költõ, olyannyira hogy még a mûfaja is az. Ha Seres lírai költõ lenne – mert egy magáról író költõnek annak kellene lennie – akkor lírájából éppen a líra hiányolható. Mint már utaltam erre, az olvasóban nem kreál lírai, együttérzõ hangulatot, s amikor felvillanóan ezt tenné vagy tehetné, akkor meg azonnal kiránt belõle és kihasználatlanul hagyja az alkalmat. Igy lesz Seresbõl egy olyan lírai költõ aki nem ír hangulatverseket. Tulajdonképpen Seresre nem illik egyik mûfaj sem igazában, mert olyan mûfajban ír ami nem mûfaj, de mûfajként ûzi a látomásokat. Magyar költõinkbõl soha nem hiányzott a képzeletvilág, de egyikük sem élt ilyen kizárólagosan a saját képzeletvilágának.
És mégis van egy fontos Seres vers amiben az olvasó szimpátiáját sikerül egy valóban lírai költõnek felkeltenie és megõriznie. Ezt, a Palackposta “Látomások” címû versét (egy öt stanzás vers amibõl négy formatartó, magyaros hangsúlyos verselés), érdemes egészében megérteni:
Látogatnak látomások,
mindíg újak, mindíg mások,
hajnalonta jönnek-mennek,
valósággal keverednek
Azt regélik: szép az élet
— veled vagyok, mégse véled —
úgy ringatják el magányom
hogy az csupán szánom-bánom
Parancsolok enmagamra
okkal szólnál tenmagadra
ha egy kicsit te értenéd
hogy mit üzen az ér-zenéd
Nem látok én semmi ármányt
sem ívelõ szép szivárványt –
magam látom csak egyedül,
hol mindennek mély heve hül.
Egyszer jön majd változás
tán én leszek látomás,
látogatok sérülteket
legszebbreménységûeket.
Ebben a népies gyökereket idézõ versében úgy benne van minden lényeges Seres vonás mint cseppben a tenger. Jóllehet ez sem hangulatvers, a második versszak erõs együttérzést vált ki ezzel a szánom-bánom emberrel, amit az utolsó két sor jótékonysága a meghatottság szintjére emel. Ez a maga is szükséges ember a sérülteket istápolná, a sebezhetõ embereket látja “legszebbreménységûeknek.” Ez egy olyan nemeslelkûség kifejezése ami többet mond az olvasónak a költõrõl mint tizenöt összeláncolt szonnettje együttvéve. A versbõl az is kinyilvánul hogy “a létélmény formálható változékonysága,” amirõl Harris ír, Seresben transzendentális látomásokban nyilvánul ki, ami nemcsak hogy egybemosódik a valóval, de számára valós értékû is. Tudja, tudja õ hogy mi az átlagember valója, és “parancsolna enmagára” hogy ne álmodozzon, de õ nem hiszi magát átlagembernek (bár Harris szerint a látomások miatt nyugodtan az lehetne), mi több, Seres tudja hogy az átlagemberben is benne lakozna a képesség (mint Harris is állítja), hogy felfogja maga is amit Seres felfog – ha hallgatna saját “ér-zenéjére.”
Seres rendkivülinek és magányosnak érzi magát mert kevesen fogják fel úgy az életet mint õ, de nem paranoid, nem lát “semmi ármányt,” ugyanakkor felfogás élménye annyira reális neki hogy az több a szivárványnál, az egyenesen a valóba olvadva jelenik meg nála, hol “mindennek mély heve hül.” Mi hûti le ezt a valós álmot, ezt a gyönyörû álom-létezést, létezõ-álmot, a költõ saját valós lelki életét? Embertársai meg nem értése, akik képesek lennének megérteni de nem értik meg mert a maguk hétköznapi valóságaival vannak elfoglalva, s õt is állandóan ezekkel a “valós” mércéikkel mérik, bírálják.
S ez áll az irodalmárra is. Seres verseit csak olyan durván és értetlenül tudja kritizálni egy irodalmi kritikus, mint Seres sebezhetõ lelkét tudja kritizálni “a való embere,” mint a józan lélek tudja kritizálni az álmodót. A kritika lehet igaz is meg jogszerû is, de sem igazságos sem jogos, mert Seres más síkon mozog, az õ költészete nem csak költészet, az látomás is. A vers az földi dolog, irodalmi dolog, és a megjelent vers az irodalmi kritika tárgyát képezi. Itt Seres sebezhetõ. De a látomás, amit a költõ velõjében élõ isteni tehetség a versein át sejttetni tudott az más, az égi, az a vallás és a metafizika világába való valami, az egy felleges fellegvár ahol “a színes ködök” képzetestõl úgy gomolyoghatnak, repdeshetnek, vagy akár ugrálhatnak is ahogy nekik tetszik. Ez már a vallás területe és hitkérdés, ez nem az irodalmi kritikus körébe tartozik hanem a misztikusokéba. És itt “az irodalmi kritika” – alapvetõen a racionális gondolkodás maga is – lényegtelenné válik.
Seres költészete több érdekes témát vet fel a pszichológusnak is. Ezek között az érdekesebb témák között szerepel Seres József, a kanadai bevándorló, akinek csak a teste vándorolt be, a szelleme továbbra is hazájában csatang, már amennyiben a földön (is) jár. Azután ott az a nagyon érdekes ember aki Istenbe menekül “hogy otthon érezze magát.” De gyaníthatóan aki ezeket a témákat vizsgálja is ugyanoda lyukad ki: a látomások csapdájába került emberhez jut. Mondja Seres költészete magaslatán, egyedi stílusát, versmûvészetét egyértelmûen meghatározó, igazi “seresi sorokban” a Palackposta “Itthon vagyok” címû versében:
Tudatomban öntudatlan
vezér lettem vágyak élén
s öntudatlan mélytudatban
nem is állva, nem is lépve
mentem lépre.
Seresnek ez a csapda nem csapda hanem lépesméz, mert csak itt szabadul fel az õ lelke hogy látomásokat lásson, csak itt érzi igazán otthon magát. Neki valójában az a célja hogy ide jusson. A “Csillagfogó” cimû versben módszerét is leírja: “Szertebontott egész a cél / valami játékos, ledér / magatartás kifogása.” Sõt elemzi is: “az álom nem vágy, csak részben / kóbor, nem fészkel az észben, / de minek még ûr is része.” Neki az újabb meg az újabb viziók célt jelentenek, hogy mint a már idézett “Mikrokozmosz” befejezõ szakaszában vallja,
hogy megismétlõdhessen a csoda,
a szétszórtan gomolygó
hazát teremtsen, örökéletût,
mely volt, mégis lett,
mert általa lett a mienk,
mert megérteni nem is kell,
de hinni, élni benne,
érte és általa
maga a boldogság.
A Seres versek rugója, költészetének inspirációja, ennek a boldogságnak a keresése. Úgy kellenek Seresnek ezek az ismétlõdõ viziók mint éhezõnek az evés, szomjazónak az ital – sõt erõsebben és szenvedélyesebb szükségérzetben – mint alkoholistának az alkohol, drogosnak a következõ fent levés. Mert csak ez ad ideig-óráig tartó érdemleges kielégülést. Az igazi Seres csapda abból áll hogy újra meg újra át kell élnie ezt a viziót ahol egyénisége egybeolvad a világmindenséggel, mert lelke újra meg újra kivánja a kielégültséget, amit csak innen kap. És nincs más választása: ez a személyét feloldó élmény egyúttal a megsemmisülés nihilista élménye is, ebbõl az önmagát végtelenül gazdagító de ugyanakkor elveszejtõ élménybõl mindíg vissza kell térnie hús-vér önmagához ha élni (is) akar.
A reveláció nem az hogy Seres sörözik. A reveláció az hogy ha Seres nem lett volna ilyen szegény ember – ilyen szomjas és ilyen éhes – szóval ha kielégült lett volna való életével, valószinûleg soha nem lett volna belõle ilyen jó költõ. Szerencsénkre, mint a “Csillagfogó”-ban mondja “aki mindent egyszerre él, az él csak ám de meg nem él.” Mert “az adószedõ való” mindig megköveteli a maga adóját. (“Eszmélet”) És ugyanitt a választásáról:
Kevesebbel beérni lehet,
remény maradhat lélek-ékszer,
de eszmélni ki tud újra ott,
ahol kétszer, háromszor is a kényszer
kérdezi ugyanazt?
Serest kényszerhelyzetbe hozta a sorsa. Ezt a nyilvánvalóan ambiciózus embert a valós élet szegénysége, kielégületlensége arra kényszerítette hogy a fantáziájában éljen, mert csak ott tudta elérni nemcsak az álmát, de lelki nyugalmát is. Seres nem meditál és nincsen szüksége drogokra: neki a képzelete olyan erõs, hogy valónak tudja érezni azt. Õ ebben a “valóságban” teremtette meg magának a maga végtelenül ambiciózus, dúsgazdag életét. S ha létrejöhetett volna az õ valós álma? A “Vigasztaló” soraiból megtudjuk hogy mit szeretett volna a valóban elérni Seres. Nem kacsalábon forgó fantasztikus várpalotát, sem semmi túlzottan igényeset:
Egy házról álmodott csupán,
mélyforgós békérõl, csendrõl –
csillagos egû otthonról,
ahol víz csobog és cseveg,
kotyog a türelmes csónak,
hal rabol – nekünk eledel –
és kerti munkától zsibbad
a kéz – majd esti fák árnya
zuhan, nyúlik végtelenbe –
rõt-aranyból hold-ezüstre.
Ha a költõ eléri valós vágyát, lett volna belõle egy a milliók közül, akik minden nagyobb város környékén megtalálhatják az ingatlan-irodák kirakataiban a maguk mundén földi paradicsomát amit a költõ fent leír. Szerencsénkre neki végtelenül üres volt a zsebe, s így nem lett belõle egy a milliók között, a milliók között lett õ igy egy.
Mert nem tudunk mégegy költõrõl, akármilyen fantáziadús is lett volna, akinek az ambiciója olyan nagy lett volna mint Seresé. Mint a Palackposta címadó versében mondja: “Magam, magam hittem / és szolga volt minden.” Kétségtelen hogy egy ilyen – az egész világmindenséget saját személyében megtestesíteni kivánó – igénnyel senki sem lépett fel az irodalomban Seresig. Senki sem alapozta költészetét a személytelenség látomásainak a világára. Csak bámulnunk kell Seres hitét és önbizalmát hogy erre a valóban herkulesi-sziszifuszi feladatra vállalkozott. Ezért nem lehet Serest igazságosan “kritizálni,” meglehet “olvasni” sem. Ezért kell õt és a világát csak úgy, a maga módján, homályosan de életélményként “megérezni.”
Veszely Ferenc, Kamloops, 2007 február 9.
[1]
Sam Harris, The End of Faith – Religion, Terror, and the Future of Reason, W. W. Norton & Co., New York, London, 2005. ISBN0-393-32765-5 pbk.
Jegyzetek
[i] A variety of techniques, ranging from the practice of meditation to the use of psychidelic drugs, attests to the scope and plasticity of human experience. For millennia, contemplatives (sic) have known that ordinary people can divest themselves of the feeling that they call “I” and thereby relinquish the sense that they are separate from the universe. (The End of Faith, p. 40.)
[ii] Robert Wilson, amerikai nyelvész-filozófus megkülönbözteti a tudásnak különbözõ fokait, bizonyos dolgokat tudunk csak úgy hogy elfogadjuk, elhisszük azokat, például az Isten létezését. Ezt gyenge értelemben vett tudásnak nevezi. Másodfokon “tudunk” tényekrõl, amelyek verifikálhatóak, például hogy Ottawa Kanada fõvárosa. Ez a gyakorlati, közhasznált értelemben alkalmazott “tudás.” A harmadik, “erõs” értelemben vett tudás amikor tudásunkat nemcsak hitünk de érzésünk is bizonyítani tudja, ilyen tudás az például hogy “a tüske szúr.” Seres világérzete olyan erõs és valós hogy számára a látomás realitássá válik.