YOU'RE HERE : HOMEHungarianIrodalmi kritikaVitéz György 1933…

Vitéz György 1933 – 2009

Written by Veszely Ferenc in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

Németh György, írói nevén Vitéz György költő azon kevesek közé tartozik a kanadai magyar irodalomban, akit már „felfedeztek” a hazai kritikusok, s akiről írtak is a maguk stilizált, inkább sejtető mint kimondó, kifejezéseik meghatározhatatlansága folytán mindig sebezhetetlenségbe ágyalt módján. Ilyen gyakori és divatos kifejezések az „értési közeg,” az „érett szöveg,” az „alanyiság,” a „formátum,” stb. Nagyszerűen használhatóak akármire, anélkül hogy a kritikus kitenné magát a felelősségrevonásnak. Vitéz egyik ilyen óvatosan burkolt nyelven beszélő hazai kritikusától, Zsávolya Zoltántól „A Szépirodalmi Figyelő” (2005-4) számában az Íróbemutató rovatban megjelent, Vitéz György című művéből idézek egy Vitézt dícsérő szándékkal bemutató (és ebből kifolyólag a hazaiak előtt rögtön önvédelemre szoruló), szakaszt:

Szükséges a viviszekció, mert ezt a költői életművet amúgy rendesen fel kell még fedezni. [Értsd méltó helyére tenni. Miért nem lehet ezt kimondani?] Ennek során nem maradhat rejtve az sem, hogy bizonyos, az 1970-es ’80-as években markánsan jelentkező, később elnagyoltan és differenciátlanul poszt-modernnek nevezett líra-aktivitások szolgáltathatják ehhez a felfedezéshez – nem annyira a távlatot, mint inkább – az értési közeget. Tekintve, hogy Vitéz György már az ötvenes évek végén érett szövegeket hozott létre, s a hatvanas évtizedben már a mindmáig érvényben lévő alkotásmódja szerint írta verseit – legalábbis szeliden felvetődik a recepcionális megkésettség, illetve az „irodalomtörténeti” elsőbbség, de legalábbis egyidejűség vagy kölcsönhatás kérdése. [Értsd Vitéz ismeretlenül már az ötvenes- hatvanas években írt egyazon módszerekkel, mint azok az otthon nagy feltűnést keltő és nagy elismerést aratott közismertek csak a hetvenes- nyolcvanas években tették.] Mennyire tetszetős is lenne, ha egyes, igencsak kanonizált, és Vitéz Györgynél többnyire fiatalabb pályatársaknak az övével nagyfokú rokonságot mutató, vagy talán teljesen “azonos” poetikai eljárásait elemző szakirodalmi elemző stratégiák és megoldási kisérletek amúgy emberesen vissza- vagy ráforgatódnának a vitézi teljesítmény egyes momentumaira! [Milyen burkoltan és nyakatekerten fogalmazott kérés, de kérés: tessék Vitézt is a kanonban elismerni! Mivel a jóval korábban író Vitéz érdeme gyanún felül áll, neki is járna legalább annyi elismerés, mint a kanonizáltaknak. A kérés megalapozott és indokolt, de most mégis jön az önletaglózó, azonnali visszakozás:] Természetesen nem valamiféle absztrakt és befogadástörténetileg visszamenőlegesen érvényesített “igazságszolgáltatás” értelmében, ami nemcsak túlzás [?] lenne mindazonáltal, hanem értelmetlen és hiábavaló kritikai gesztus is, ám annak szándékával, hogy bizonyos szövegalkotási módok alkalmazásának és jelentésképzési lehetőségeknek, illetve ezek felismerésének generációs-szakmai áttételei és elágazási pontjai az eddiginél jobban, vagy lát(tat)hatóvá váljanak.

Szóval jó lenne Vitézt rehabilitálni, de nem kötelező, elég lesz ennek az új alkotási módszernek (amit igencsak Vitéz talált ki) a fejlődését követhetővé tenni, igazságtétel nélkül, az ifjú kanonokat is megtartva kanonizáltságukban, netán lopott javaikkal együtt, ha a kanonizáló urak vagy elvtársak, akikhez a kérés intézve van, ezt úgy kívánják. Nem akar Zsávolya a politikába keveredni, sőt mindent megtesz azért, hogy ne keveredjen bele. Ő csak megértését akarja kimutatni azok iránt, akik ezt a kért változtatást eszközölni lennének hivatottak. De mi mindenre vet fényt akaratlanul is az irodalmi világgal kapcsolatban 2005 Magyarországában! Mert milyen uralom alatt lenne „értelmetlen és hiábavaló” még a gesztusa is annak, hogy valaki igazságot próbáljon tenni? És mit is mondott Zsávolya megelőzőleg, amitől itt és a későbbiekben is, hat oldalon át, különböző módon visszakoznia kellett? Hát bevezető mondatában csak ennyit: „Vitéz György nagy szatírikus írónk és fontos írónk.” És talán attól, hogy ki kellett mondania egynéhány csúnyaságot róla, minthogy felsőközéposztályú születésű, klasszikus műveltséggel bíró, és „itt kell nomatékosan említést tenni alkotónk úgynevezett nyugati magyar szerző mivoltáról.” (Zsávolya 92) Ugyanis  „ez a nyugati magyarság anyaországi viszonylatban befogadási akadályként is felfogható.” (Ibid) Így Zsávolya, majd Papp Endrét idézve elmagyarázza, hogy ezek a nyugatiak „elmaradottnak, anakronisztikusnak, a politikai berendezkedés és ideológiai zártság nyomait magán viselőnek” (Ibid) tartják a hazai irányzatokat, míglen „a hazai irodalmi élet sem maradt azonban adós” (92) Zsávolya szerint, mert a hazaiak között a nyugati magyarok munkássága „nem keltett különösebb feltűnést.” Ibid. (Értsd nem nyert elismerést, vagy tudomásul se lett véve. Persze aki aranyat talált se siet mindenkinek elmondani hol találta az aranyat!) Emellett Vitéz egyebek között „világszemléleti konzervatizmussal” is vádolható, aki „minduntalan a szabadságról elmélkedik, a szó társadalmi, egyszersmind poétikai értelmében is.” (92) Hát fölöttébb kényelmetlen dolog lehet ez is! Ehhez járul Vitéz nehezen elviselhető humora, „metsző, intellektuális, fölényes műveltségre támaszkodó hagyománykritikus beállítottsága és nyelvreflexiv stílereje.”

Szóval egy, a Szocialista Párt által akkor vezérelt (és fizetett) kanonizáló társaságnak 2005-ben nemcsak gusztustalan feladat, de komoly gondjai is lehetnek munkaadóikkal kanonizálni ezt a burzsoát. S ez nem minden! Mert meglehet, hogy Vitéz az ellenzéknek sem kell.

Zsávolya ugyan arról beszél, hogy Vitézt, mint a Missa agnosztika íróját nem a radikális ateista egyház-tagadás vezérli, ellenkezőleg, „az egyes történelmi konkrétumaiban problémásnak és éppen ezért veszélyeztetettnek látott ‘európai-keresztény kultúrkör irányában’ (Balogh Piroska) érzett aggodalom, s megjavításának (ha nem is éppen megreformálásának) [Sic]  szándéka” (95) van a misa mögött, „de nem mindenki vélekedik így.” (Ibid) Végre egy nagyon kellő, félreérthetetlen tanúbizonysága annak, hogy Zsávolya megérti Vitézt és becsüli is, csakhogy ezt nem lehet nyíltan kimondania. Mitől, kitől fél?

„Más értelmezők,” folytatja Zsávolya „-nem utolsósorban etikai vagy éppen tradicionális szellemi alapon – súlyosnak vélt problémát jeleznek, ami nem más, mint az állítólagos kereszténység-kritika vagy áhítat gyalázás, vallás-kifigurálás.” (95) [Követ reá!?]

Ezek után valóságosan frissítő hatással jár olvasni Németh György kanadai szokás szerint írt gyászjelentését. (Tömör eulógia, angolból fordítom: )

Németh György 2009 október 2.-án halt meg otthonában, egy rákkal való hosszú küzdelem után. Harmincnégy éve felesége, Mary Malfi [Írónő] volt mellette. György mindenkit fellelkesített maga körül hatalmas energiájával, ragályos vidámságával, s az élet apró örömeinek megbecsülésével. Született 1933 április 10-én, György Kanadába menekült bevándorlóként az 1956-os forradalom alatt. Vagyontalanul érkezve, György szűkös megélhetést talált a Simpson Árúház raktárában dolgozva, míg esténként a Sir Williams Egyetemre (ma Concordia) járt. Miután a McGill egyetemen PhD fokozatú doktorátust nyert 1973-ban, [Tizenhét évig küzdött ezért, de megszerezte!] a Queen Elizabeth kórházban szolgált fő pszichológusként, sok éven át tanított pszichológiát a Concordia Egyetemen, és fenntartott egy sikeres privát praxist. Ámbár elkötelezettje volt hivatásának, György kiváló költő is volt, aki a halálát megelőző utolsó hónapokig publikált anyanyelvén. Az írás iránti lelkesedése az élet iránti lelkesedéssel párosult. Szeretett enni, inni, halászni, úszni és előadni, ugyanakkor szerette fiait elvinni jégkorongmeccsekre, vásárolni, és szeretett kertészkedni is. Sohasem panaszkodott. Pozitív hatással volt sok ember életére, és hiányozni fog. Györgyöt túlélték felesége, Mary, gyermekei Jennifer, Daniel, Julian és Stephan, és unokái, Aidan Styles, valamint Simon és Alystar Németh. Gyász szertartás lesz tartva d.u. 1 órakor november hetedikén a Szent Család Plébániában – 7355 Lajeunesse Street, Montréal, Quebec.”

Vitéz valós “bűne” „a háború előtti felső-középosztálybeli transzformált értékrendszer továbbvitele, lateiner műveltség, foglalkozása tanulságainak művészi felhasználása.” (93) Zsávolya szövegében mindez zárójelbe van rejtve. Bizonyosan a népet ettől megóvandó kellett a kegyetlen elvtársaknak az egész családot kitelepíteni a Rákosi éra alatt. Nehogy ráragadjon a népre a ragályos műveltség!

Nincs szándékomban a jóakaratú Zsávolya hátán verni az ostort. Ő tudta, hogyan kellett hazánkban írni 2005-ben, a Szépirodalmi Figyelőnek úgy, hogy bár burkoltan, de kimondhassa amit akart, s hogy  az publikálva is legyen. [Nekem viszont azt kell kimondanom, hogy ezt az agyonburkolt, agyon-nominalizált szöveget, amit ő szükségesnek érez, már 1965-ben elégtelen jeggyel és piros téntától csöpögően kapta volna vissza Zoltán diák a Britkolumbiai Egyetem elsőéveseket (és akkor engem) tanító Pávelics nénijétől az általa szabadalmazott megjegyzéssel: “Ha az édes anyukád a konyhában nem érti meg amit írtál, hidd el, fiam, az nagyon rosszul van megírva. Ne flancolj, nem divatrovatot írsz! Világosan beszélj!” De mit értek én a mindenkori politikai hatalom zsoldjában álló magyar irodalmi kritikaírás mikéntjéhez?] Ha fejem rázva is, de el kell fogadjam, ha képzett kritikusként Zsávolya Zoltán megállapítja és megírja, hogy Vitéz 2004-ben publikált VÉGjáték kötetének „alanyisága” olyan, [értsd oly módon vonja be önmagát a szövegébe mint az angol posztmodern írók(?)] „amelynek korábban egyszerűen neoavantgárd dokumentativitás lehetett még a neve.” (96) [Ma már nem?] Megírja, hogy a Haza Tér És „az u.n. [tehát nem valódi] ‘hazafias költészet’ hagyományának felszámolódásához fűzött reflexio-sorozatként érzékelhető.” (95) Tehát Vitéz sem nem vallás, sem nem hazafiság-ellenes. Aki megismeri Németh Györgyöt annak tudnia kell, hogy iróniájának éle nem a kultúra vagy annak eszményei ellen irányul, hanem az ezekre ragadt hamisságok, hazugságok, értelmetlen és nyilvánvaló tettetések és valós visszaélések ellen.  Zsávolya becsületére legyen mondva, hogy megvallja azt is: páciensének (akit kollégájának nevez), nincsen valós szüksége az ilyetén boncolásra, mert az még él és egészséges, sőt köszöni, de közben ő már fel is kelt a műtőasztalról és elment. (Lásd Zsávolya, 96) „Befejezőleg, amúgy igazán megvilágítóan” (Ibid) még ennyit idéz Németh Vitéz szájából Zsávolya: „Nem tudom mennyire ‘domináns’ verseimben az irónia. A világot azonban […] olyan abszurd színjátékként észlelem s érzékelem, melyben legtöbbünknek csupán statisztaszerep jut. Esetleg rugdalózhatunk a balettkarban vagy kornyikálhatunk a kórusban. Gyakran rémült nézői vagyunk ennek a komédiának, mely minden, csak nem divina.” Szóval az a világ, amiben élünk, minden, csak nem isteni. Annyira nehéz lenne ezt napjainkban mindenkinek látni? Nagy kérdés: miért kell az egész világnak ennek az annyira nyílvánvaló valóságnak ellenére tettetnie, hogy egy bölcs, igazságos, szerető, mindenkire és mindenre vigyázó, teljhatalmú Jóságos Egy-Isten (vagy hasonló Szentháromság, Allah, Buddha, Krisna, Manitou, stb.) világában élünk?

Zsávolya szerint Vitéz közeli barátja és legelmélyültebb elemzője, Kemenes Géfin László ‘a vallás- és magyarságbírálat’ együttes és komplex érvényesülésében fedezi fel a mű [Missa agnostica] “legfontosabb és szeliden forradalminak vehető szemléleti-tartalmi sugallatát, ahol az erős bíráló hajlam az emigrációs lét nyugati perspektívájából látszana igazán. (Az örökös fájdalom partján, Kortárs, 1995/10)” (Zsávolya, 95)

Magam is kanadai magyarként ezt csak részben hiszem. Tényleg van valami bíráló- értékelő perspektívája a kanadai magyarnak, amire még visszatérek. Csak azt kétlem, hogy ez előfeltétele lenne Vitéz megértésének. Ugyanis amit Vitéz munkássága mond, az olyan elemi, olyan egyszerű dolog, hogy a világ minden táján minden értelmes elmének könnyűszerrel fel kellene tudni fognia, ha nem lenne történetesen (Vitéz meglátása szerint főleg hitétől és/vagy hazafiasságától) elvakítva. Ugyanis minden gondolkodó embernek, bárhol is él a ma világában, látnia kell azt a fent említett tényt, hogy amennyiben a világot csak vezérelni lehet, annyiban az a pénz- és az erőszak földi nagyhatalmai által és érdekében van mindenütt vezérelve, – és nem egy emberre-állatra egyaránt jóságosan gondviselő Isten által, akárminek is nevezzük azt.

Zsávolya említést tesz arról, hogy Vitéz alkalmazza költészetében amit pszichológusként megtanult. Nos, feltehetően a pszichológia doktora, miután mindkét oldalról megvizsgálhatta a világot, megállapítja, hogy ha levennénk eszméink rájuk ruházott hamis jelmezeit, nem lennénk olyan megzavartak, hogy eszméink vagy vallásunk nevében akármire rávehetőek legyünk. (Pl. olyan abszurd dolgokra mint a “békeharcra,” vagy a vallás, a szabadság, a demokrácia és/vagy a hazafiság nevében folytatott hódító háborúkra.) Pszichológusként azt is tudnia kell, hogy a pszichének szüksége van egy reményt adó eszmei (kulturális) struktúrára, ami helyet jelöl neki a világban. Maga is kultúrált ember, Vitéz nem lehet kultúra- vagy eszme-ellenes. Feltehetően a vallási struktúra is megtenné neki, amennyiben valóban olyan elérhető és dícsérhető álmokat, mint az egymás iránti szeretetet, áldozatkész gondviselést, morális és etikai viselkedést (és nem hamis hatalmi rendszereket) támasztana alá. A hazafi szép hazát építeni remélő struktúrájával se lehet baja, csak azzal, ha a hazafiságot haszontalan vérfürdőkre, vagy más országok elnyomására használják. Lehet, hogy Németh György, az idézett eulógikus gyászjelentés nagyenergiájú, mindig segítőkész embere, azért Vitézkedik, mert tenni is akar valamit, hogy orvosolja azt a helyzetet, hogy rémülten és tehetetlenül kelljen néznie azt a színjátékot, amit a világban menni lát, és ami az ő életére is messzemenően kihatott. Feltehetően azért emel szót a vallás és a hazafiság indiszkriminált hatalma ellen, mert apa és nagyapa, és szeretné ha gyermekei és unokái jobb világban nőjjenek fel, hogy ne csak statiszta, de szóló szerepeket is kapjanak ebben a világi színjátékban. Miért lenne ez az ember “áhítat gyalázó” [!] vagy “vallás-kifiguráló?” Mit nyerne ő ezáltal magának vagy szeretteinek? Üldöztetést?

A hazaiak kedvéért, és a félreértést elkerülendő, meg kell magyaráznunk azt is, amire Zsávolya mint valami sajátosan negatív, “bíráló-értékelő perspektívára” mutat rá a kanadai magyarsággal kapcsolatban. Le kell szögezzem, hogy ez nem egy másokat lenéző, felsőbbségi érzésből fakadó valami, hiszen eredetileg és sokáig az itteni bánásmódban kiérezhetően alsóbbrendűnek, majdnem-cigányoknak érezhettük magunkat Kanadában, akiknek harcolnunk kellett az egyenjogúság eléréséért is, mint “kimozdítottaknak” [angolul displaced persons, közhasználatban deepees ejtsd dípísz]. Miből lennénk mi fölényes érzelműek? Szóval jó, ha nem érezzük magunkat szerencsétleneknek, nemhogy fölényességre éreznénk magunkat jogosultaknak. És bíráló-értékelő perspektívánk nem magyarázható Magyarország Kanadához viszonyuló elmaradottságával sem. Van ilyen is, de olyan is, ahol Kanada hozzánk képest van elmaradva. Mi tudjuk ezt. Igen, ítélkezőek vagyunk, de ítélkezésünk korántsem egyirányú. Szükségből szoktunk rá az itélkezésre, mert nekünk egy új kultúrában igencsak meg kellett vizsgálnunk a sajátunkat. Filozófusokká kellett válnunk, mert állandóan választanunk kellett, hogy mindennapi életünkben a kanadai domináns francia- vagy angolszász kultúra szabályai szerint cselekedjünk-e, szóval hogy elfogadjuk-e ezeket, vagy annak a kutúrának a szabályai szerint cselekedjünk és éljünk továbbra is, amit magunkkal hoztunk ide? Igy szoktunk mi rá kritikusnak lenni.

Mi több, a szabadságérzés első eufóriája után arra is rá kellett jönnünk az évek során, hogy valójában egy gyarmatországból egy másik gyarmatországba menekültünk, s ma is abban élünk, bár közben Anglia gyarmatából gyakorlatilag Amerika gyarmatává vedlettünk át. Tehát semmiféle felsőbbségi érzésünk nem lehet magyarországi nemzettársaink iránt már abból kifolyólag sem, hogy gyakorlatilag manapság nagyjából ugyanannak a világhatalomnak váltunk gyarmatosítottaivá. Nem lehetünk büszke arra sem, hogy napjainkban az itteni szabadság eródálásának lehetünk tanúi a “biztonság” aegisze alatt. Ami hatalmi felruházást élveztek a kommunista államhatósági szervek, ugyanazt élvezhetik  Kanadában ma a biztonsági szervek, éppencsak hogy egyenlőre még inkább szégyenkezve és esetenként, mint fitogtatva és általánosan használják őket itt. De már használják! És gyarmati népnek itt sem való hazafinak lenni. Ez már akkor is így volt, amikor először idejöttünk. Emlékszem milyen meglepetve észleltük, hogy Kanadában elég erősen eítéltnek – afféle békét bomlasztó, háborúkat okozó, maradi fogalomnak minősült már akkor itt a hazafiság. (Nem tudom, hogy ez hatott-e Vitézre, de tudom hogy hathatott.)

Nemcsak a hazafiságot, a vallást is újra kellett vizsgálnunk abban a környezetben, amiben éltünk. Nem minden látszott egyértelműnek lenni a vallás terén sem. Például a szekták nekünk sokkoló elterjedtsége, az “újjászületett keresztények” botrányos prédikátorai, eladó templomai, maga a katolikus egyház egyes papjainak pedofilként való törvény elé hurcolása korunkban az egyház tekintélyét sem hagyta megcsorbítatlanul. Vallásos szekta vallálos szekta után kompromittálódott nagy dobverés közben az Egyesült Államokban is. Bár ez nem látszik döntő hatással lenni Vitézre, feltételezem, hogy hathatott rá. A katolikus papok visszaélései éppen Quebec tartományban keltették a legnagyobb felháborodást, ott, ahol ő élt.

Annyit mondanék még honfitársaim megnyugtatására itt, hogy nem kell bennünket irígyelni sem. Ha összekapartunk magunknak valamit az évek során, egészen biztosan megszenvedtünk érte. Mi mindannyian tudjuk, hogy régi magyar közmondásunk, “mindenütt jó, de legjobb otthon” nem csalja meg azt, aki megfogadja tanácsát. Ami a hazaszeretetet vagy vallásos hitünket-nem hitünket illeti, az keményebb meggyőződéssé ért bennünk nekünk, akiknek meg kellett vizsgálnunk azokat, mint legtöbb honfitársunknak otthon. Így váltunk mi esetenként hazaszeretőbbekké itt, mint sokan az otthoniak közül otthon. Ezt is ki kellett mondani.

Mielőtt elhagynánk Zsávolyát, hadd idézzek még egy részt az ő bemutatójából, amit több helyen olvastam Vitézről publikálva, szóról-szóra így:

A hatvanas-hetvenes években emblematikusan a párizsi Magyar Műhely munkatársai közé, a lap tágabb alkotói köréhez tartozott, ennek közreműködésével jelent meg első három verseskötete. Ez a szakmai kapcsolat máig meghatározónak vehető tájékozódására, költői aktivitására nézve, azonban nemzedéke amerikai, kanadai alkotóinak társaságában is igyekezett önálló szellemi mintázatot kialakítani. 1981-ben András Sándorral, Bakutz Józseffel és Kemenes Géfin Lászlóval együtt elindította az Arkánum nevű folyóiratot, ami társszerkesztésében 1997-ig működött. Versei Magyarországon főként az Alföld, az Életünk, a Kortárs és a Jelenkor hasábjain látnak napvilágot. 1999-ben Kassák Lajos-díjat kapott.

Vitéz hazai kritikáját szélesebben megismerendő, idézném még a következőket a Wikipédiából:

Költészete kettős irányzatból táplálkozik: a hazai nyugatos és az amerikai Allen Ginsberges verstradíciókból. Az előbbi szellemi alapját, az utóbbi költészeti technikáját határozta meg. Ezt a kettősséget tükrözik kezdeti versei, melyek 1977-ben jelentek meg Amerikai történet című gyűjteményében. Költeményiben az ember és a természeti világ között nincs szellemi szakadék, ellenkezőleg, a kettő szoros kapcsolatban áll egymással. Közvetlen környezete nagy hatással van művészetére, verseiben megjelennek a Szent Lőrinc folyó völgyében található természeti képek.

Költészete a hetvenes évek végétől gyökeres fordulatot vesz. Eltűnik elégikus hangvétele és panteikus életszemlélete, versei megtelnek ironikus megfigyelésekkel, groteszk költői képekkel. Rövid verseit nagyobb lélegzetű, epikus elemekkel gazdagított önelemző költemények váltják fel.

Fontos szerepet játszik az ő költészetében is az idősíkok merész használata. Stílusát tekintve, a gondolatok és szavak látszólagos logikátlan alkalmazásával igyekszik elkerülni a pátoszkeltést. [Hm. Ginsberg vonításairól ismert ugyan, de pátoszkeltésről?]

A Wikipédia által felsorolt művei (amiből hiányzik a VÉGjáték):

Amerikai történet (1975.)
Missa Agnostica (1979.)
Jel beszéd, (1982.)
Dunának Oltnak (1984.)
Az ájtatos manó imája (1991.) *[1]
Haza tér és (1998.)
Confabulatio mystica (2001.)

* Az Ájtatos manó imája egy összes versek jellegű kiadás, ami tartalmazza Vitéz zsengéit is. Zsávolya dícséri is bátorságát, hogy elvállalja korai önmagát, egészéséges pszihéjének tudva be ezt. Megjegyzendő még, hogy utolsó három kötete Magyarországon jelent meg.

Azt jelentené ez, hogy be lett fogadva, s már nem kell újból felfedeznie valakinek? Erre vall az alábbi Riport Vitéz Györggyel (Napkút kiadó, Napút Online Kultúrális folyóirat, 2OO2 Novembere.) De más szempontból is érdemes részletesebben idézni az interjúból.

Álmélkodva olvastam kedves meghívásukat, hogy hetvenedik évem alkalmából írjak hetven sort magamról és az elmúlt évszázadról. Miért? Ki kíváncsi az én magántörténelmemre és a XX. századhoz fűzött megjegyzéseimre? És hogyhogy irodalmi berkekben számon tartják életkoromat? (Ez a kérdés nem álszerénységet takar – magántörténelmem szerint mindig jóindulatú amatőrnek tekintettem magam az irodalomban. Máig sem veszem magam annyira komolyan, mint ezt a „szakma” megkövetelné.) Egyébként is, az én szakmám a klinikai pszichológia, s ebben, ha nem is jeleskedtem életem során, legalább elégségesre megfeleltem. A versírást egy kicsit úgy tekintem, mint mások a vissza-visszatérő náthát: ki kell heverni az újabb megfázásig. Most, hogy emlékeztettek élemedett koromra, eszembe jutott, hogy kisgyerek koromban alig ismertem hetven esztendőt megért néniket és bácsikat. Akikkel találkoztam, többnyire mulatságos vagy szánalomra méltó figurák voltak. Mint például anyám nagynénje, Sarolta néni, aki két bottal közlekedett, s a hozzá gyanútlanul közeledő rokonokra nagyot húzott valamelyik botjával, s pajkosan vihogott hozzá. Vagy az állandó jelleggel tolószékben tartózkodó, kicsit nyáladzó Béla bácsi, akiről apám megjegyezte: „Tábesze van szegénynek”. Csak első világháborús tábornoki egyenruhájában feszítő anyai nagyapám tűnt kivételnek; délcegen, bot nélkül járt, apámmal sakkozgatott, s hagyta, hogy drága biedermeier bútoraiból vonatot szervezzek. Csibukja is volt, ezen csodálkoztam, mint azon is, miért olyan dühös másokra, mint például az oláhokra, cselákokra, svábokra, zsidókra. Ezeknek bizonyosan nem engedte volna meg, hogy drága, bőrhuzatú székeivel vonatot játsszanak.

Lám, már itt vagyunk magántörténelmem elején. A később történtek mérföldkövei háború, menekülés, hazatérés Nyugatról, kitelepítés, munkaszolgálat, forradalom, menekülés (második forduló), Kanada, házasság(ok), ház, gyerekek, költőbarátságok (András Sándor, Bakucz, Baránszky, Horváth Elemér, Kemenes Géfin, a Magyar Műhely, majd az Arkánum) tán ismeretesek azok előtt, akik születésnapomat sem felejtették el. S íme, magántörténelmem már a vége felé jár. Köteteim sorra megjelentek (végül otthon is), s ha rám jön az alkotónátha, fúvom szellemi orrom, s közlik az egyre kevesebbet olvasott folyóiratok. S mint láthatják, a fönt említettekből kétkötetes önéletrajz is kerekedhetne – ha lenne türelmem megírni.

Felnőttéletem legnagyobb részét Kanadában töltöttem. (Nem Amerikában – ez errefelé az USA-t jelenti.) Az 1989-es események óta ketten maradtunk ezen a kontinensen, Horváth Elemér meg én; most már valamiféle önkéntes száműzetésben, melynek nincs köze a politikához, inkább ahhoz a tartós művészi szabadságélményhez, a belső cenzúra szennyes alsóneműként való levetéséhez s mindenfajta érdekkörtől, csoportosulástól való függetlenséghez. S minderről már nem tudunk – s nem is akarunk leszokni.
Persze van ennek hátulütője. Mikor hazalátogatunk (könyvhét, érettségi találkozó stb.), körülszaglásznak, kérdeznek udvariasan erről-arról (még dicsérik is, amit eddig csináltunk), de érződik rajtunk a másság szaga, s ezt nemigen veszi be a hazai magyar orr. De hát Tótfalusi Kis Miklósnak is meggyűlt a baja az eklézsiával annak idején.
Ami az évszázadot illeti, az efféle „tanúskodás” rendszerint a legrosszabbat váltja ki még a legjobb gondolkozókból is. Sok hamis tanú vallomását hallottam-olvastam az utóbbi fél évszázadban, s akik meg az igazat akarták vallani, gyakran belezavarodtak csiszoltnak szánt, kikerekített gondolataikba. Jóval fiatalabb (és dühösebb) koromban írtam így: „ez a század büntetőszázad, / ez a század lelkünkön szárad.” Ez ugyan jól hangzik (különösen a magyar fülnek), de azért más is történt az utolsó száz évben, mint vagonírozás, háborúsdi, ideológiák könyörtelen harca (melynek megvívására ártatlanokat paliztak be vagy kényszerítettek). Aki a történelmet ismeri, hamar észreveszi, világunk szörnyűségei arányosak a föld lakóinak számával (például a XIV. században a pestis fél Európát kiirtotta, s a XVII. század vallásháborúit sem Hollywoodban találták ki). A tudósok is csináltak valamit az utolsó száz évben, s az alkalmazott tudomány (a gyakran szidott „technológia”) tette lehetővé, hogy egyre többen, egyre jobban és egyre tovább éljünk. (Úgy általában.) Hja, hogy mindez nem válaszolja meg a világ „nagy kérdéseit”? Bizony nem. Kierkegaard óta bizonytalanságban élünk, s ez az állapot, attól tartok, még hosszú ideig el fog tartani. A közeli világ végében azonban nem hiszek (Szent Pál hitte, s azóta eltelt kétezer év). Az értékek átértékelése viszont állandóan folyik (bár nem egészen úgy, ahogy Nietzsche elképzelte). A jövő kérdéseire pedig a jövő generáció próbál majd válaszolni. Én már bizonyára nem leszek köztük.

Le akartam rövidíteni ezt az idézetet, de nem volt szívem hozzá, olyan szépen tükrözte ez az embert is, szülőhazájához való viszonyát is, és sokat árult el a költészethez való viszonyáról is. Érdekes megtudni, hogy jóindulatú amatőrnek tartja magát, hogy nem vállalta a költői szerepet annak hivatásos-szakmabeli módján való előzetes felkészültséggel, igénnyel, hozzáállással. Ugyanakkor tudnivalóan komoly műveltségre tett szert, és sok időt fordított az írásra, kidolgozva egyéni hangját, írói módszereit és stílusát. Ezért nem nevezném sem amatőrnek, sem felkészületlennek. Önképzett költő; vannak hiányosságai. De úgy tűnik Magyaroszágon példaképével egy új költészeti iskolát látszott teremteni.

Ideje megállnunk itt egy percre utólérni lélegzetünket, számot vetni az idáig elmondottakkal. Az eddigiek folytán megvizsgáltuk Vitéz otthoni fogadtatását és kritikáját, valamint megismertük Németh Györgyöt: az embert és életét. Megtárgyaltuk emberi mivoltának perspektívájából az ellene irányuló valószínűtlen vádakat, s megosztottuk az olvasóval munkásságának forgalomban lévő enciklopédikus- sématikus elemzését is, megnevezve műveit. Belekeveredtünk némi magyarázatba is, részben a hazaiakat megnyugtatandó, részben Vitéz kanadai hátterére, esetleges innen eredő befolyásoltságára rávilágítandó. Most térjünk két mérvadó kötetén (jel beszéd, missa agnostica) keresztül művészetének, mondanivalójának értékeléséhez. A jel beszéd kiválóan alkalmas költészete mikéntjének és mibenlétének való tanulmányozására, míg a missa a vallással kapcsolatos mondanivalójának tisztázására.

A ‘Jelbeszéd,’ a jel beszéd Weöres Sándornak ajánlott, a kötet címét adó verse, egyben a kötet és Vitéz ars poeticája. Négysoros rímtelen, ritmustalan és csak nagyjából szótagszámtartó, önkényesen versszakokba szedett szavakból áll, egyetlen, de sokmindent sejttető üzenettel: a szavak önálló életű jelképek: minden vers szavakból, képes üzenetekből áll: a vers képes kommunikáció. A vers olvasására egymást váltó képek, képzetek, érzések, hangulatok „üzenetei” villannak fel az olvasóban, amelyek mindegyikét az olvasó a saját felfogásához képest értelmezheti. Hogy a kötetnek ezt a címet adta, az találó abban a vonatkozásban, hogy az itt foglalt versek is ugyanilyen, állandóan változó képeket, képzeteket, érzéseket  stb., stb. keltő menetközbeni élménysorozatot jelentenek olvasójának. Ez a gyors egymásutánban következő, állandó, éppenhogy a felismerésre elegendő villogtatás hasonló a modern televizió hatásához, a tízmásodperces hírekhez, folytonos félbeszakításokhoz, az agy szinte folytatólagos ingerléséhez. Valóban, ezt az élményt nyújtják Vitéz versei állandó, váratlan, ide-oda ragadó, ott elhagyó, itt egy ugrással máshová transzportáló soraival. Nincsen igény teljességre, sőt! A címadó vers definíciója teljesen kihagyja a versből a zeneiség vagy formai elkötelezettség igényét – máskülönben két eléggé általános, meghatározó jellegét a verselés művészetének.

A Vitéz versek ad hoc, apropos ez vagy az születnek: egy ünnep (‘Szilveszter,’ ‘Második nagypénteki szonett’) egy tárgy megpillantása (‘Címer,’ ‘Ihlet’), egy gondolat (‘Pere Lachaise,’ ‘Kontárok’), egy esemény (‘M. kisasszony menyegzője,’ ‘Zarándoklat’), egy képzelt vagy valós kihívás (‘Virágok balladája,’ ‘Kismagyar ábécé’), egy utiélmény (‘Az óceán átrepülése’), akármi. A versek maguk egy-egy játékos-felfedező utazás ki tudja merre, meddig, de tudjuk hova: Vitéz emlékezet- és kulturvilágába. Az utas néha úgy érzi, hogy rossz helyen állt meg a villamos és ott kell kiszállnia ahol nem akar. De gondtalanul ugorhat egy másik versbe, egy másik villamosra, s máris peregnek a szóesemények.

A sarki virágáruslány hintáslegény liliomai fölneszelnek

Sárga szemet nyit a lábhozengedett szirmoscica

A költő meglátja / a költőnek eszébe jut a sarki virágáruslány, arról a majális, a majálisról a virágárushoz tartozó hintáslegény, (az olvasónak a hintáslegényről a csalókaság) a liliomok felneszelnek (Vitéz panteista agyából támadt gondolat: a liliomok is élnek, tehát ezek sem passzív tárgyak, ezek is résztvevők akik cselekszenek, szóval a liliomok felneszelnek. A liliomok sárgák, s hozzák a sárgaszemű cicát, a virág szírmai meg idéznek egy majdnem-cirmos tehát szirmoscicát…

Elindultuk, de hol is vagyunk? Mit is csinálunk? Emberek, állatok, virágok… Állatkert? Kert? Mit csinálunk miféle kertben?

Az állatvilág seregszemléjének vagyunk koronatanúi

mancs toll bibe szárny kacs, rügy, feketéllő orr

Koronatanúi? Itt nincsen tárgyalásról szó. Koronás tanúi talán? (Az olvasó máris érzi a fejére nehezedő koronát itt.) Mancs, toll, bibe, szárny… (itt Vitéz egy rövid ötletbörzét tart), majd visszakanyarodik a virág bimbójához, a liliomsárgaszemű macska fekete orrához. S máris

nyílik az antidarwinista konykakert

vak vezet világtalant teméntelent veteménytelent

tarajos ágyások közt, harapós ágyasok közt

Antidarwinista konyhakert? (Hja, nem versengő harctér ez, a konyhakertből a gazzal kigyomlálták a darwinizmust is, jön rá az olvasó.) Vitéz itt becsukja a szemét, s máris vak vezet világtalant, aztán jön a szójátékbörze: világtalant, teméntelent, veteménytelent (valakinek kell is talán ez a kert, hiszen a veteménytelennek nincsen veteménye…) S az olvasó már be is van szívatva saját fantáziájába, elfogadja az előbb börzézett bibe tarajáról a tényleg egy kicsit tarajosnak kinéző ágyást, s a harapós mancsosról a harapós ágyasok közé keveredést is. (Hm. Harapós ágyasok? Veszekedő házaspár netán? Ki tudja mi jut erről a fantáziáját felébresztett olvasó eszébe?)

Tétován nyúlik a bot (fehér) kettéroppantja Piranha Rózsa

Herefojtó Aranka naggyorsan kötözi aranyos szálakkal

pitykés mentét is csór jelmezkölcsönzőből,

legyen miben járnia Oedipus királynak (ex) (‘A kentaurak,’ jel beszéd, 55)

Itt már mi is benne vagyunk a versben, látjuk nyúlni a botot, bár már elfeledtük volna, s jól jön az emlékeztetés, hogy az fehér bot, a vakok botja. Már látunk is képzeletünkben egy vak embert, fehér bottal. Halljuk is, ahogy kettéroppantja azt az az emberevő tarajos ágyastárs, az a Piranha Rózsa. Micsoda kegyetlenség eltörni a vak ember botját! (Egy kis szex, csattanó akció is jól jön itt!) Szerencsére lehet Piranha Rózsa elől menekülni a szerető-befogadó Herefojtó Arankához, aki lám milyen tradícionálisan serény, tán idősebb is, tényleg anyja is lehetne vagy tán az is s ezért „herefojtó?” Hisz Oedipus Rex apját ölte anyja szerelméért (Oh burzsoá latin-görög kultúra! Oh pszichiáter oedipusz komplex-je!) Hogyan is kerültünk mi ebbe a szörnyű mitoszvilágba? Urunk, adassék meg, szülessünk vakon, hogy ne kelljen magunkat megvakítanunk vezeklésül, mint Oedipusznak, aki az anyjával hált! Hát akkor Oedipusz vakságára mutatott előbb rá a fehér bot?! Uram kegyelmezz! De nyugalom, kedves olvasó, Oedipus király, Oedipus Rex manapság már Oedipus Ex. Volt, nem van. Nem kell félni tőle. Vagy mégis? Az ösztönök ösiek és magunk elől nem lehet menekülnünk. Mi több, a mente férfiszerepbe öltözést, a csór jelmezkölcsönző manapságbeli eseményt sejtet.

A fentiekben egy fél versét elemeztem Vitéznek, de már ebből is látni lehet: micsoda gondolatugráltató, műveltséget, kultúrgazdagságot, modern gondolatfejlesztő módszereket magába foglaló verstechnika ez! Egyszerre újszerű és ószerű. Nem lehet felületesen olvasni, mert akkor majdnem teljesen értelmetlen. Akaratlanul is bevonja a tolmácsolásba az olvasót, mert az meg akarja érteni amit olvas. A fenti elemzés ugyan nem más, mint saját olvasói élményem rögzítése, de bemutatja hogyan kellene Vitézt olvasni olvasójának, hogyan is működik konkrétan ez a verstechnika, amit Vitéz talált fel. Fogjuk fel, hogy nem lesz két teljesen egyforma olvasói élmény ugyanannak a versnek olvasásánál sem, mert nincsen két teljesen azonos agy a világon. Más-más agyakban más-más gondolatokat fognak ébreszteni egy adott vers sorai. De példának jó. S addig, amíg valaki jobbat nem talál ki, elégedjünk meg ennyivel bepillantásként Németh György Vitéz költői praxisába. Legyen elég tudnunk, így íródnak Vitéz magánvilágába vezető kultúrversei, ilyen olvasói élményei vannak az ő világába vele utazó olvasójának.

A pátoszt akarná elkerülni ezzel a verstechnikával, amint azt a Wikipédia állítja? Nem hiszem. Vitéz nem rejti véka alá érzéseit, még akkor sem, amikor tényleg patetikusak. Aligha vannak a kanadai magyar irodalomnak patetikusabb sorai mint Vitéz ‘Dixit Dominus’ című versének zárósorai az öregedésről:

Itt belül távolodunk. Szól a postakürt,

Bedugul a visszhang, kidagad a visszér,

Gyérül a haj, a háj meg szaporodna.

Anna meleg szava gőzölög, hajnali fürdő –

De az a tavasz messze van.

Leave a comment

Your email address will not be published.