Versek világomból – második rész
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Erdélyi sirató, furulyára és tárogatóra
Csak ahol nagy bajok járnak
lesznek templomokból várak.
Végig végső menedékek:
ma magyart bújtattok, védtek.
Ón-tetősen, vihart állón,
őrködnétek vérten, hágón.
Hajh de albérlő a gazda,
s menekült az istenadta.
Egyenjogúságot adott,
s adott vallásszabadságot,
átélt vihart, ezer örvényt,
befogadott szászt meg örményt,
s önvesztére a románt is:
azt hitte hogy ő stábilis.
(Évezredes történelme
jogot adott persze erre,
s gondolhatta: “Itt a testvér,
kéznyújtásnyi köztünk a tér,
megsegit az mint mi tettük.”
Kézzelfoghatónak vettük.
És hát ki gondolta volna
hogy ez lesz jótett jutalma?
Messze földön ármány, galád,
nemzetet darabol s hazát?
Hogy a nép kit léted éltet
hátba szúr s kivánja véged?
Gorombán bán veled s gazul:
szolgából nem lesz jó nagyúr.
S testvéred is kirabolva:
otthonában csak honolna,
egy halálra itélt nemzet
éppen csak hogy még létezhet.
Önti őt is nyakon az ár,
látható már hogy rá mi vár:
elnyelik mint nyeltek téged
a rádszaporodott népek.
Nem mer nemzeni a nemzet,
sarját félti a hont vesztett,
kolonizált kolónia:
népesség csak nemzet, haza.
Önmagán se tud segitni:
kiraboltak mind kincsei.
Fegyvere sincs, s nincs már lova
tovább vinni valahova.
Édes Erdély! Drága néped!
Kétes már a létünk, s léted.
Apadt kutak, csordák, gulyák,
meddig szól még a furulyád?
Tudhatunk-e bizni sorsban
egyedül és elhagyottan?
Vártemplomaink mik lettek?
Romhelyek hol csak temetnek
immáron nem is csak holtat
de kultúrát, s magyart, s multat?
Omoljatok! Táltost elő!
Ős gyökérből nőjjön jövő!
Igyunk ősi multunk kútján,
járjunk újra Hadak Útján,
s ha egy szálig is elvérzünk,
tudja a világ hogy éltünk!
Mormolás
(Halál csendben telnek napok,
hazug hitet hisznek papok,
Önnön éltet élnek ének,
kódolt létben kódolt gének.)
(Kamloops, 2004 November 1)
Kép: Kopjafák Józsa László faragóművész vancouveri kertjében