Versek szívügyekben
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Diagnózis
Modora megnyerõ, szinte joviális:
“Igen, a tünetek,” (és mosolyog máris)
“velejárójaik igy valóban,
ami magát bántja, a szívkórban.
Dugultak az artériái…” S máris ír
egy receptre: “ebbõl egyet, abból kettõt kibír —
a harmadik, sajnos, meglehet megárthat,
de majd kivizsgáljuk…Mondom, ezen hármat
szedje rendszeresen, naponta, hetente:
rendszeresen, érti, ezt el ne felejtse!”
S megáll. Mondja most õ a kór prognózisát?
Ehelyt felülvizsgálja diagnózisát,
és bólint, rendben. Önmagát feloldja:
neki megszûnt lenni az én gondom gondja.
Hisz a színem még jó, így nem valószínû
halálom. S bár legyen akár valószerû,
akkor sem járhat felelõsséggel:
ugyebár mindenben van kivétel.
„Végeztünk,” mondja, s „a következõt!”
(Sok a várakozó, nem tölthet több idõt”.)
Bár tudja õ is, hogy én is tudom:
nem változtatott semmit bajomon.
Választhatok most: szedni? Nem szedni?
Fejfájdalmaknak magam kitenni.
A tünetek feltûnnek újra, este, reggel:
(kar zsibbadás, vad szívverés, hányinger,)
s ismétlõdik megint — van reá alkalom —
a szívmegállító, hirtelen fájdalom.
De mégis — mig élek, idõm van végül is
halálra készülni, akár csak másnak is.
Nem vádolok semmit: sorsot, életmódot,
géneim – sõt õt sem – akármit is mondott.
Folytatnom kell tovább nekem az életet:
tenni tennivalóm, s munkálni mit lehet.
De mellemben mégis — mint kézben kismadár–
félve repes a sziv és meg nem áll.
Félelmem madárként szárnyalna s csak verdes,
(halál tart kézben most, s ökle vasveretes),
s várom, mi vége lesz: szorít-e vagy enged,
s hogy szabadulok-e, vagy végembe kerget.
Stressz teszt
Drótkarokhoz csatolt fémhideg ujjhegyek
(pulzusra pontosítva, de érzelmekre érzéketlenek)
várják, hogy próbára vessék a szívem.
Azért vagyok itt, mert nem tudtam menni fulladástalanul,
s tartva a vaskezektõl, melyek átnyúltak bordáim közt,
s mert halálosan félek a haláltól.
A nõvér elkészült, s most visszalép, fordítva egy gombon,
és a doktor a monitoros masinánál ül, várakozva,
hogy na, végezzük már.
Én az irodalomban olvastam — és saját doktorom is mondta,
hogy kerüljem a megerõltetést és a feszültséget,
mert kondíciómban bármelyik megölhet.
A gép vár rám, mindkettõt egyszerre kínálva.
Nem vagyok hülye.
A gép megölhet, de nem tud rajtam érdemben segíteni.
„Egy kérdésem lenne…” (húzom az idõt.)
Nõvér és orvos egyaránt bosszús, de megpróbál udvarias lenni.
Nekik hatot kell elvégezniük ma, és már késve vannak.
„Nos?” — És végignéznek rajtam.
„Ez a vizsgálat a diagnózishoz kell?” (Buta kérdés: tudom a választ.)
„Ez arra való, hogy konfirmálja a diagnózist,” mondja a doktor,
„Ez pontosabb.”
„Nem tud ez elõidézni egy szívrohamot?”
A nõvér közbelép, hogy megnyugtasson. „Igen, ez tud, de ha ezt tenné,
biztosan szívrohama lenne magának úgyis – elõbb-utóbb.
Jobb ha ez itt éri.”
És rámosolyog a doktorra.
Szeretnék a bizalmával bírni, de tudom,
ha nem kockáztatom most az életem,
akkor elvesztem a helyem a sok hónapos várakozó sorban.
(Mind segítségre várnak.)
Rálépek a gépszalagra.
Azért vagyok itt, mert nem tudtam menni fulladástalanul,
tartva a vaskezektõl, melyek most benyúlnak bordáim közé,
s mert halálosan félek a haláltól.
Drótkarokhoz csatolt fémhideg ujjhegyek tartanak fenn,
(pulzusra pontosítva, de érzelmekre érzéketlenül, mint a nõvér és a doktor),
és próbálják megpróbált szívem.
Angiogram
Nem tudtam mit várjak csak azt hogy várnom kellett.
Egy festéket hordó mûszert a doktor az élõ szívverésbe vezérel.
(Amikor a festék bespriccel, meleget érzel.)
Idõközben a szíved kikerül a mellkasodból,
és a televízió képernyõjén lüktet, mialatt
felejthetetlen képet nyújt – egy haláltusát víz alatt.
S érthetõen: négy ér ver megcsípve
a halál körmeivel. Azokból kettõ olyan jól,
hogy beléjük vér nem megy — jól láthatón.
De nézd csak újra! Közelebbrõl! Még jobban!
Látod az eret, mely tágul a szorítás felett?
Ott nyomás növekszik, mit egy spriccelés követ.
A kép oly éles, hogy belevésõdik agyadba.
Aztán számokat hallasz, 98 {284079cb216e78436ec1708acb1871ef19e22d1b7d9aed60d88ab618f2c16fd7}, 95.
De õk már láttak magasabbat is, e fölött.
„Ez még mûködik,” mondják, “és csak maradjak
hat órát most a hátamon.” Majd operálnak…Hidalás: ereim ültetik.
S csak hat hónap a várás… (Másoknak évekig!)
Én Istenem, jó Istenem
Én Istenem, jó Istenem
most, hogy becsukom a szemem,
sírni tudnék, hogy mit tettem,
sõt, azért mit el se kezdtem!
Mik lehettek de nem voltak:
álmaimért, mik meghaltak;
s mindazért, mit el sem mondtam,
s rosszul tettem, elbotoltan.
Mindenért, mit mindig vágytam,
tájakért, mit meg se láttam,
mindazért, mit nem osztottam:
tudtam adni, de nem adtam.
Mindazért, mit elherdáltam,
s tett között ha tétlen álltam;
mindenért, mit szívbõl kaptam,
s szivtelenül tékozoltam.
Mindenért, mit életemben
elvetettem, s megvetettem;
mindenkor, ha távol álltam,
azoktól is, kikkel háltam.
Mindazért, mit elodáztam,
amikor csak fejem ráztam.
S mindazért, mit önzõn vettem:
nem arattam, nem vetettem.
Uram, ha én nem ébrednék,
egyet tõled mégis kérnék:
mindazért, mit mégis tettem,
bocsáss meg ez életemben.
S hogyha nem ébrednék reggel,
megkövetlek, Te ne vess el:
vigyél vissza, kezdjem újra,
életemet felújitva!
Lázadás
Mért én, Uram, mondjad, miért?
Hisz ezreknek kell lenniük, kiknek kevesebb érdemük
és ezrek még, hol semmi kincs: érdemtelenek végül is,
de telj-életûek bõven — mit megvon a szívem tõlem.
Mért most, Uram, mondjad, miért?
Hisz érték bõven van még bennem, s tehetség is elköltetlen:
sokat kell érdemben tennem, s sokakat kell megkövetnem.
Nem értem el, Uram, a kort: irnom kell még egy néhány sort!
Miért ne, mondod, hát miért ne?
Másnak több érdemük nálam, többen vannak rászolgáltan,
s még többen kik most szolgálnak: kik dolgoznak, produkálnak.
S vannak kik még többet értek, s korán haltak: alig éltek.
Vigyél engem! Nem én mondtam?
Hányszor szóltam könyörögve: Vigyél engem el örökre!
Mikor nem volt élni kedvem – s száz haláltól óvtál engem.
Mentem tovább, nem is sírtam: tettem, amit tenni bírtam.
“Legyen meg a Te akaratod…” Legyen meg a Te akaratod?
Te, ki nem vagy, s nem létezel — engem most majd Te fékezel?
Na jó, próbáld, de ez nem megy! Addig amíg dolgom lesz, egy:
míg szívem ver, s van mit tennem, magamban bízok csak én: bennem!
Infarktus
19,05-kor, barátai körében, várva egy kártyajáték kezdetét,
szóval egy baráti társalgás közben Árpád közbeszólt:
„Elnézésetek kérem!”
s fejét egy vállra hajtotta, miközben a teste elernyedt.
Abban a pillanatban látnia kellet a világosságot,
De nem tudott ahhoz menni — így a világosság jött el hozzá.
Miközben gyermekek bámultak õzike szemekkel,
megbolydult barátok próbáltak segíteni: pumpálták a szivét.
(Egy-kettõ-három-négy-öt, — egy-kettõ-három-négy-öt…)
de neki már nem volt szüksége segítségre.
19:10-kor még két barát érkezett a tûzoltókkal.
A nyomásos levegõ, a legkevesebb ellenállás útját követve,
felfújta a hasát mielõtt a tüdejébe ment volna.
Elernyedt teste felett a tûzoltók átvették a munkát:
(Egy-kettõ-három-négy-öt, egy-kettõ-három-négy-öt…)
míg az oxigén sistergett, és a masina gépiesen megszólalt:
„Áállj vissza, áállj vissza!” és Árpád keze megmozdult,
mintha búcsút intett volna – vagy üdvözletet?
Mivel éppen akkor a két mentõautó közül az elsõ megérkezett
(19:30-kor pontosabban)
még több levegõvel és masinákkal,
és Árpád mindig jó ember volt, s nagyon udvarias.
(Egy-kettõ-három-négy-öt, egy-kettõ-három-négy-öt…)
19:35-kor a második mentõ is megérkezett,
s ezek is kényszeríttették Árpádot – most már akaratlanul –
hogy integessen újra meg újra.
A szíve elindult egy rövid idõre, de nem akart pumpálni.
Az egyik masina felmondta a szolgálatot szimpátiából,
de egy másikat hoztak be.
Semmit hibát nem volt szabad találni,
ami hibáztatásra adhatott volna okot.
(Egy-kettõ-három-négy-öt, egy-kettõ-három-négy-öt…)
19:40-kor elérték az orvosát telefonon.
Elõször nem tudta ki az az Árpád,
még kevésbé milyen gyógyszert szedett,
De emlékezett, hogy egy Anderson cukorbeteg volt.
(Egy-kettõ-három-négy-öt, egy-kettõ-három-négy-öt…)
19:45-kor megtalálták a feleségét,
s barátok indultak vinni a kórházba, Árpáddal találkozni.
A munka folyt tovább, túl a jóindulaton,
s jóval tovább a reménynél.
(Egy-kettõ-három-négy-öt, egy-kettõ-három-négy-öt…)
Egy kis oxigén még maradt a palackban.
Ez 19:55-kor kifutott.
A három csapat összepakolt, és vitte a felszerelését –
és Árpádot – magával.
Egy fiatal leányka sírt apja karjaiban,
De semmi sem lett kiöntve,
s bár a szoba észrevétlen megváltozott,
Melegnek tûnt és civilizáltnak,
És mi, akik hátramaradtunk, egyetértettünk:
soha halál még nem volt kegyelmesebb.
20:10-kor a mentõk megérkeztek a kórházba,
a végsõ randevúra.
Árpád 70 éves volt. Idejében érkezett.
A legjobb, s a legrosszabb a várakozásban
A legnagyobb jó az a várakozásban, hogy még mindig
életben vagy.
Csinálod, amit tenned kell.
Egy szép nap szebbnek tûnik neked,
csakúgy minthogy a felhõs ég depresszálóbb.
Sok a felhõs nap, amikor várakozol és tüneteid
rosszabbodnak az idõjárással.
Elõször lélegzetvisszafojtva vársz
minden szívfájdalomra,
mert tudod a halál viccel, mielõtt ugrik,
és nem szabad elhagynod figyelmed, nehogy váratlanul érjen.
Minden tünet azonnali halálra készít,
s azok váratlanul és hirtelen jönnek,
provokálatlanul is,
s amikor a legkevésbé számítasz rájuk.
Néha a szíved száguld, kihagy, vagy egészen lelassul.
Ennek a tünetnek más neve van, de ugyanaz a hatása.
Figyelmeztetve lenni saját halhatóságodra
minden nap és mind gyakrabban,
önmagában is halálos kihatással tud bírni.
Nem engedheted, hogy leverjen.
Én, 60 évesen, elvégeztem négy egyetemi kurzust
amíg vártam.
A karácsony megjött és elment.
Árpád meghalt.
Az orvosom szabadságra ment kétszer, és kétszer visszatért.
Idõközben több verset is írtam,
saját terápiámként,
és különbékét kötöttem a halállal.
Ez volt a legjobb a várakozásban.
A legrosszabb, amíg mûtétre vársz, nézni azok aggódásait
akik szeretnek.
Ismerõsök hallották a hírt, s felhívnak többet tudni.
Barátok aggódva kérdik hogy érzed magad,
és felkeresnek, ha nem láttak.
Megszámolhatatlan üdvözlõkártyát kapsz.
Rokonok hívnak interurbán, sok kilométernyirõl,
mások egy másik kontinensrõl is.
A feleséged mindig figyeli az ajkad, a színváltozást lesve,
és megbök reggel az ágyban ha csendben fekszel,
megnézni, hogy élsz-e még.
A gyereked nem meri visszahívni az anyját,
késleltetni akarván egy esetleges rossz hír érkezését.
A legrosszabbat a várakozásban soha nem lehet megszokni:
nézni szeretteid szenvedését,
s reményüket, hogy felszabaduljanak.
Operáció és a helyreállás operációja
Az operáció, ami megváltoztatja életed,
tele van egyeztetéssel és iróniával.
Engem, a legmagasabb embert az osztályon, a legalacsonyabb
sebész operált,
de az ágyam mellett óriásnak tûnt nekem.
Úgy üdvözöltem, mint egy !Kung:
(ezek a nagyszerû, de eltûnõben lévõ primitív emberek,
a legfigyelmesebbek és legkisebb termetûek a földön,
üdvözlik egymást így:)
„Már messzirõl láttalak!”
Elcsodálkozott, de nyugodt maradt,
És jóindulatú kíváncsisággal nézett reám.
(Különben erre az üdvözletre, az operációs asztalon fektemben,
saját primitív meztelenségem késztetett
legalább annyira, mint az õ testalkata.)
Egy operáló teremben muszáj kriptikusan rövidnek lenni az
érzelmek kifejezésében,
mert amikor begurítanak, már minden készen áll.
Nincs idõ beilleszkedésre, pláne csevegésre,
igy nincs alkalom megismerni azokat, akiknek a kezében a léted van elhelyezve.
Az operáció logisztikái olyanok, hogy csak
a sok tennivalóra jut idõ.
S mégis az ember felemelt állapotában a képek
mindenhatóvá válnak
és mielõtt elaltattak volna, az én sebészem Deng-Napóleonnak
tûnt elõttem, magabiztosnak,
és hálás voltam, hogy életem elkövetkezõ csatájában
Õ az én oldalamon áll majd.
Mire vége volt, ugyancsak helyénvalónak láttam,
hogy életem, amely arra volt dedikálva, hogy a lehetõ
legjobb és legteljesebb munkát végezzem az én pályámon,
olyan valaki óvja meg, aki
ugyanezt kereste az övén.
Az operációban az a legjobb, hogy nem emlékszel rá.
Ez irónikus, az esemény fontosságát tekintve.
A másik irónia az, hogy az operáció, amely valójában
megmenti életed, valójában majdnem megöl.
Amikor magadhoz térsz lógni érzed magad a levegõben,
s csupán a nõvérek kedves biztatása tart fenn:
a halál közelebb van: könnyebb lenne elúszni.
Jó, hogy intenzív ápolásban kezelnek,
különben kevesek élnék ezt túl.
De az igazi csata a lábbadozók osztályán kezdõdik.
Egy sereg nõvér megszállja a szobád minden reggel.
Mindnek munkája van, és mind eltökélten végzi a feladatát.
Úgy dolgoznak, mint hivatásos katonák egy hadi helyzetben:
egy fittyányit sem engednek.
(S ez jó, mert amit õk végeznek, az tart életben.)
De brutálisak tudnak lenni, követelõdzõek,
s gyakran érzéketlenek privát szükségeidre,
pillanatnyi teljes kimerültségi állapotodra,
éppúgy mint hányingeredre.
Kötelességeik közé tartozik elemlámpával arcodba világítani
óránként minden éjjel.
Így el tudják biztosan dönteni (és a naplóba bejegyezni),
hogy minden rendben van,
és békésen nyugodsz.
Minden nõvérem következetesen végrehajtotta azt a feladatát, hogy
óránként ébresszen, elemlámpájával vakítva,
ameddig csak az osztályon voltam.
Õhozzájuk járul egy különleges géphadosztály.
Ez guruló intravénás tornyokkal és masinákkal van
felszerelve, a gördülõ vödrök és pumpák mellett.
A gépek hümmögnek, sípolnak, bégetnek és gurguláznak
egész éjszakán át.
A nappali nõvérek mindig olyan dolgokat látszanak
elvégeztetni veled,
amelyeket a legkevésbé kívánsz csinálni, és akkor
amikor a legkevésbé akarod azokat elvégezni.
A konfliktus gyakori,
de te beteg vagy és gyenge, míg õk egészségesek és erõsek.
A konfliktusok szavakra szorítkozhatnak csupán,
és teljesen hiábavalóak és hatástalanok.
Végülis mindegyik elvégzi a feladatát rajtad
a saját menetrendje szerint.
Engedelmességre piruláznak és piluláznak,
jókedvû profik módj