Versek a világomból
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Credo
Gondolkozom, ergo: te vagy, világ,
s valami értelem is megvan benned:
mit érne sok forgó galaktikád
ha ész nélkül kéne mindent megtenned?
Ha senki sem fogná fel mit teszel
mit érne az idõt eonban mérned?
A gondolat egy percre felneszel
s e percben multat és jövõt emészt meg.
Agyam felfog sugárzást mi megölné,
és hõt, mely helyben elolvasztana –
nyomást, mely másként egybõl összetörné,
s idõt mely mindent elmulasztana.
A tudatomban létezel, mig élek,
s tudat nélkül értéktelen a léted.
(Kamloops, 2000. December 31.)
Önarckép
Messze nyugaton, tornácon
üldögél egy öregúr,
gondolkozik eggyen-máson,
miközben a szive szúr.
Szedné szép szavakba, versbe,
magyarul mit mondana:
szócsatában ha elesne –
bánni se volna oka.
Elmond ezt-azt a világról,
mirõl mi eszébe jut –
elbóbiskolna magától,
de képzete messze fut.
Kit eszme s érzés vezérel
kérdéses hány évet ér el.
(Kamloops, 2001. Jan. 9.)
A szerencselovag
Fohászkodám, bizony, nagyot:
szerencsém – mond én – elhagyott.
ott van az, mély fagyba zárva,
holdnak tulsó oldalába.
S szidtam mindent – sorsot, éltet –
kivántam hogy érjen véget.
S ez az: amit én kivántam
sohse értem el a vágyam.
Pedig majdnem mindig akadt
szép és jó az orrom alatt,
amit szemem sohse látott –
amig szivárványt imádott.
Csak mióta elfogadtam
mindazt amit mindig kaptam:
szinét, javát természetnek,
szeretetét embereknek,
szabadságot, egy kis békét,
lelki nyugalmam szépségét –
tekinthetek vissza, multba,
önmagamon is ámulva.
Igényeim egyszerüek,
s jobbára szükségszerüek.
Kell élelem, ruha, cipõ,
kell fedél – s ha szeret – a nõ.
Nap kell, melengetni hátam,
séta közben ha megálltam.
S a szép kell, bármi formában,
eleve valóra váltan.
Boldogsághoz más nem is kell.
Ábránd már nem keserit el:
értékelni tudom, nagyban,
ami megadatott, s megvan.
(Kamloops, 2000. December 27)
Harmatcsepp élet
Elõtünsz és eltünsz egybõl,
csodás létegyenletekbõl:
létezéses létlenekbõl.
Harmatcsepp az ég vizéből,
szőve szinből, kékes kékből,
szivárvány lehelletéből,
hajnalkáknak hónaljából,
mézesizű illatából,
liliom lehelletéből,
ajkon formált édes nedvből –
s ki tudja még mi mindenből!
Mindörökre s mindöröktől –
csodás létegyenletestől –
előtünsz. És eltünsz egyből.
(Kamloops, 2000. December 19.)
Vancouveri emlék
Hegyre fel a libegõben:
ég és föld közt lebegõen,
izes hegyi levegõben.
Állva alvó fák közt fel, fel!
Kék egen egy felhõ tejfel
és te mindent elfelejtel.
Kicsinyedõ város tárul
egyre messzebb önmagától –
virág sárgaságot árul.
Fel, fel! Már az öböl felett,
látsz mit képzelni se lehet –
s fejed átüti az eget.
(Kamloops, 2000. December 20)
Sárga villamos
Sárga villamos, kis csille,
sikongatva gördülsz sinre,
meg-meg hökkensz, megállsz, lökkentsz,
rángatódzva recsegsz, rökkensz.
Elhoppálsz a rossz vasuton,
s viszel vasutast az uton,
s bûnözõket, festett nõket –
szegényt meg elõkelõket.
Pirosra pirult az orrom
hideg, nyitott perronodon,
s hõben, hóban mennyit lógtam
lépcsõiden! Tolakodtam
hogy bejussak – ha sikerült –
mire már mindenki leült.
Áztam, fáztam – mindig álltam:
mind öregebb volt énnálam.
Oh ifjúság villamosa!
Rád ülnék – immár vén csosza –
oppá, hoppá, s képzeletben
viszel máris – ifjú lettem.
Megszokott pályádat futva
ismerõs még egy-két utca,
s ember tenger megint elnyel
reményteljes félelmemmel.
(Kamloops, 2000, December 23.)
Piszker Marika
Tudod-e hogy mi vagy nekem?
Képzetemben emlék-oltár:
elsõ elemis szerelmem
Piszker Marika, te voltál.
Kézenfogva bandukoltunk –
jöttem érted minden reggel –
hóban, sárban együtt voltunk,
s telistele igérettel.
Szép voltál és jó tanuló
(s akkor még én is az voltam)
s csak egy kicsit rosszalkodó:
becsöngettél – s én futottam.
Tudtam: ártatlan szép szemed
mindig szabad passzust ád:
mosolyognod se kell neked –
s engem fog fülön a vád.
Hangoskodtál: “Esik a hó”
s karon csiptél engemet,
s súgva hozzá: “fingik a ló” –
megszoritva kezemet.
“Úgye milyen mulatságos?”
S nagyot nevettél ezen.
Atyaisten te jóságos –
hogy erre emlékezem!
Több mint ötven év után, már –
át idõn és át teren –
velem vagy mint akkor voltál,
áldott gyermekszerelem.
(Kamloops, 2001. jan. 2.)
Kerekecske, gombocska
Kerekecske, gombocska,
merre szaladt a kis macska?
Fel magasba, kényes ágra
himbálózni mint madárka?
Át a szomszéd keritésen,
s minden lyukon s minden résen?
Bokrok alatt lopakodva,
lengõ lepkék után kapva?
Ivbe emeled a hátad,
hosszúra nyújtod a lábad,
s ásitasz, de szemed közben
messzirõl is figyel engem:
mit hoztam, mi csemegecskét,
bajszod festõ jó tejecskét?
Játszani játék egeret,
vagy csak simogató kezet?
S jössz – nyújtva lépve – dorombolva,
ujjaimat szimatolva,
s kerek szemmel nézve fel rám,
fehér zoknis sötét cédám.
S – kerekecske, gombocska –
futsz máris mint egy nyulacska:
cicaszemû, ádáz, csacska –
velem játszó ravasz macska.
(Kamloops, 2000. December 26.)
Reményt virradó madárka
Tegnap este, naplemente:
kék ég naranccsal szinezve,
felhõ tejfehérben úszott,
s domb alján nagy árnyék kúszott.
Dombra fel, havas sétányon,
ketten baktattunk. A lányom:
járó, látó, lévõ csoda –
nem lett halál áldozata.
Operációkból négyet
átélt már, és velem léptet.
Féloldali bénasága,
sérült mája sárgasága,
törött csontból tizenkettõ,
s fejsérülés – üsse menykõ –
együtt megyünk fel a dombra:
én – szivbeteg – neki combja
nagyrészben elmeszesedett.
És mi – két járó kóreset –
hol icegve hol bicegve
megyünk fel a dombra, hegyre.
Körülöttünk Kamloopsz tája:
beboritaná a zsálya.
Csomós fû bújik hó alatt
s kaktusz: õznek szúrós falat.
Egyre magasabbra hágunk
s egyre tágul a világunk,
s nézzük hogy az ég narancsa
hogyan fordul biborosra,
miglen – nagy fekete szárnyak –
utolérnek sebes árnyak,
s világunk világba tárul:
napból éj lesz önmagától.
Fent: az ég galaktikái,
lent: egy nagyváros lámpái:
fent is lent is sziporkázók –
s látványos szemekkel látók.
S mi ketten köztük – élet tréfa! –
kuruttyoltunk mint a béka,
s mint kik elvesztették eszünk
orditottunk és nevettünk.
(Sirtunk is – egymást ölelve –
s csak egymásért reménykedve,
s igy lett tegnap éje mára
reményt virradó madárka.)
(Kamloops, 2000. December 28.)
Ragyogó reggel
Bámult szemmel néztem égre,
sok sok borult nap után:
a ragyogó napsütésbe –
megvallom, kicsit bután.
Nehéz volt felfogni agynak
e hirtelenjött változást:
közepén a ködös fagynak
fényes sugár-ragyogást.
S ki is csaltál, persze, egyben –
bár hideg volt odakint –
sétálni a hátsó kertben:
beszivni lég-vitamint.
Oh, te rám ragyogó reggel –
mily reménnyel telitesz el!
(Kamloops, 2001. Jan 3.)
Beethoven: Elisenek
Skálalépcsõn táncra lejtve
lépegetsz, légkönnyû lepke,
s szemed kéke, ajkad szépe,
beleolvad a zenébe.
Tartásod könnyed mint lépted,
s pirult orcád rózsafényed.
Fordulsz, perdülsz, irulsz, virulsz –
s mig mestered figyel, pirulsz.
De egyuttal észreveszed
tetszel neki – és õ neked:
billentyûn ujjacskád remeg.
Aztán, játszva, megindulnak,
ébenfán hófehér ujjak –
Beethoven szivébe nyúlnak.
(Kamloops, 2000. December 30.)
2001. Január 1.
A jóslás napja. Summa summarum,
sok új igéret mely felér az égig:
új évszázad jön, s új millennium –
csak problémáink lesznek majd a régik.
Legelsõ itt mi magunk, semmi más:
igazságtalanság szülöttei:
mert utolér a tulszaporodás,
s vér, s lázadás lesznek tünetei.
Nagybani pusztulás: növény, faj, állat –
árviz és járvány s más kalamitás:
s véget sem ért még az elsõ évszázad.
S jön végtelen sorban, ezrével, más.
És semmi meg nem menthet – csak agyunk –
s a gondolat hogy testvérek vagyunk.
(Kamloops, 2001. Január 1.)
Újévi köszöntõ
Tiszta kezdet tisztasága –
ártatlanság, nevetés:
nincsen szenny a pelenkádba’
újszülött reménykedés!
Most hogy éj harangja kondul
és misézni megy hivõ
örvendezzünk mi bolondul:
talán jobb lesz a jövõ.
Minden év egy új igéret
s a mult szennyét zárja el –
nézzük mi jót hoz az élet:
kupica bort, eledelt.
Szerencsénk igér vagy áltat:
üritsük ki a kupánkat!
(Kamloops, 2001. Jan. 1.)
Számitógép
Számitógép – számmal ámit,
s tényleg gyorsan oszt, szoroz –
de nem ez az ami számit:
fontosabb sok más dolog.
Te vagy könyvtár, te vagy képtár,
s gyors üzenetet viszel –
interneted mindent feltár,
mit hiszel s mit nem hiszel.
Számtalan sok képességed:
zenélsz, s sakkozol velem –
faxot hozol, üzenetet,
s bármit feltálalsz nekem:
jövõnk képét, tetemre hivást –
s legfõbb: megkönnyited az irást.
(Kamloops, 2001. Jan. 2.)
Israel
Jajj, te, “az igéret földje”-
az igéret elveszett!
Mit ér sivatagod zöldje
ott hol az ég megveszett?
Ott hol sohasem lesz béke
mindaddig mig fiaid –
zsidók és arabok népe –
megtorlás hitét ûzik.
Vér és tûz és öldöklés közt
megy a “békefolyamat,”
nem hagyva ki utcát se közt,
mig kõ kövön nem marad.
Hol vallás vallásvért öntet –
átok ural csak szentföldet.
(Kamloops, 2001. Jan. 4.)
Béke
Áldott ideálunk, Béke,
mi történik a nevedben?
Jelentenéd: harcnak vége –
szabadság van, s civil rendben
egymás mellett élnek népek:
volt ellenség fog kezet –
s nem hogy veled visszaélnek,
s rabló kap szabad kezet.
Nem Trianont és nem Yaltát:
öldöklést és elnyomást,
nem gyilkos kezében baltát:
népre s eszmére csapást.
Igy, ki lennél népek éke –
gyalázat vagy, szennyes béke.
(2001. Feb. 17.)
Világgazdaság
Gazdaság vagy-e vagy gazság?
Nézhetnénk hogy mit teszel:
jót vagy rosszat? Az igazság:
téged ez nem érdekel.
Téged csak a pénz vezérel,
s hajt határtalan haszon,
s harácsolók közönyével
mûködsz õszön, tavaszon.
Nyár vagy bányád melegében
mindegy hány ember vesz el,
ha téli költségvetésben
plusz eredményt érhetsz el.
Amit s akit tudsz használni,
ezt és azt meg is teszed,
aztán irány, tovább állni:
máshol tölteni zsebed.
Gátlástalan vagy s nem ismersz
állam törvényt, se határt,
rossz befolyásod közismert
és szennyezed a láthatárt.
S meg nem állit senki téged –
senki aki pénzt imád –
sem akit hatalom éltet:
te mindkettőt nyújtanád.
S mégis, egyszer véget érsz te:
gyűlik ember-gyűlölet,
s a közösség – észre térve –
nyakon fog majd tégedet.
S ti akik irányitottak
tőkét, hadat, termelést –
bőrötökön érzitek majd,
számitók, a számvetést!
(Kamloops, 2001 január 9.)
Napilap
Undorodva veszlek kézbe, festett képű napilap,
becsületed elvesztéd te egész életem alatt.
Soha annyi hazugságot embertől nem hallanék
mint amennyit benned láttam, prostituált szó-pribék.
Minél nagyobb számban nyomnak, annál nagyobb kárt teszel:
értelmét minden szép szónak ferditesz és elveszel.
Keresgélni soraid közt kell – ha lehet – igazat:
olyan közönséges lettél, hinni se lehet szavad.
Ki lopott meg kit, s ki tört be, s botrányt úgy kezelsz mint hirt –
s hol száz ember ezer jót tesz, arról elvétve ha irsz.
S adsz világról ferde képet – mint egy ferditett tükör –
melyben a való is torzul, s olvasódból lesz ökör.
Hát még mikor hatalomnak markában szolgálsz bandát,
s szándékosan űzöd a megvakitó propagandát!
Ekkor élők hátán tudod élesit’ni a késed
s szerencsétlen áldozatban láttatni ellenséget.
S nemcsak zsidó szenvedett itt, vagy nyugaton a magyar,
csakúgy ukrán, ir, kurd, német, arab, török, s örmény faj.
Szerte e kerek világban káros vagy mert létezel,
s ahol megvagy, ott – mint járványt – agybénitást terjesztel.
És magad is – mint kór – terjedsz nyugaton és keleten,
s a légkört is megfertőzöd: ott vagy az interneten.
Utcasarki kurvák mellett árulnak, s keresleted
ugyanaz mint az övék: az igazit igérgeted.
Különben rég eltemetne (mint sok mást), tömeg közöny:
veled lenni – mint rossz lánnyal – sohse igazi öröm.
Elfedés és ferdités, sok szajkózott banalitás –
lényeged a hazugságok hitetése, semmi más.
Iróid nem népnek irnak – bár ezért az megfizet –
kiadóknak s nagy lopóknak hajt’nak malmára vizet.
Azoknak akiknek érdek a nép-félrevezetés
vagy kik ezért megfizetnek – s van rá okuk is elég.
“Változik a világ,” mondják, s remélném hogy változol,
de ahányszor veszlek kézbe annyi csalódást hozol.
Valahol a nagyvilágban máglyát kellene rakni
s annak minden napilapját csomóstól tűzre dobni:
ez legalább árasztana valami kis világot
s te megszünnél hazug pénzért bődit’ni a világot.
(Kamloops, 2001. Jan. 6.)
Kérdi az egyszeri ember a politikusokat
Hogyha egy az ország háza
mért kell széthúzni több pártra?
Aki vezérli csak részét
hogy szolgálja az egészét?
Hol tudás kell s tapasztalat
mért nyüzsög ott sok link alak?
Hozzá nem értõ tökfejek
nép sorsáról mért döntenek?
Kik azt mondják népre adnak
népnek ezek mért hazudnak?
Hazánk azok hogy szolgálják
kik más népek táncát járják?
Ki magának privatizál
a közüggyel vajjon hogy áll?
S hogyan lehet “szociális”
kapitalista loyális?
Jobboldali politikát
ûz ki balnak mondja magát?
Milyen eszeveszettség ez
“Balra át!”-at a jobb végez?
Egymás ellen ágaskodnak
azok akik együtt lopnak?
S nekem mondják ezen disznók
én nem nevelhetek disznót?
Vegyek inkább nekem drágát,
s fizessek, ne nézzem árát,
mert mondják hogy törvénytelen
ennem saját eledelem?
Lopnak, csalnak, zsebük tömik,
s ez nem törvénytelen nekik?
Várjak amig tönkre tesznek
akik nagyban adnak-vesznek?
S nem is kell hogy légyek lesen:
ezt is teszik törvényesen!
Segitenek, mondják. Tudom:
kézbe adni koldusbotom.
S mehetek, nem állják utam,
csak hagyjam itt földem, kutam.
Minden esõ minket áztat:
eladták az országházat.
Mert hát ilyen nagy okosok
a magyar politikusok.
(Kamloops, 2004 Április 25)
Hitvallás
Kolléganõm. Hitvak szegény:
azt hiszi istenhit erény,
s teljesen meg van nyugodva:
Úristené minden gondja.
S engemet õ szivbõl sajnál,
nem ülök majd Úrasztalnál
s nem a mennybe megyek mint õ,
valló gyarló istenhivõ.
Sõt, ennél is rosszabb nekem,
hisz – szerinte – nincsen hitem,
s aggódnom kell igy és félnem
s nem lehet nyugodtan élnem.
Határoznom, s döntenem kell
mit csináljak hol és kivel,
s tettemért – ifjú vagy idõs –
mindig én vagyok felelõs.
S felelõsségbõl magamra,
sõt saját kis családomra,
érzéseim addig viszem –
gondjainkat én viselem!
Mig neki csak várnia kell:
szükségét az Úr látja el,
s ha mi kell, nincs, vagy ha késik,
könyörög és imádkozik.
Egyszer, talán, majd meg is jön
s nem kell tovább könyörögjön,
most azért mit kap s majd kaphat –
hálálkodva alázkodhat.
S ha