YOU'RE HERE : HOMEHungarianIrodalmi kritikaÚj szupernova szere…

Új szupernova szerelmi költészetünk egén — Szerb

Written by Veszely Ferenc in Hungarian -

Print Friendly, PDF & Email

Irodalmunkban több halhatatlan szerelemről tudunk halhatatlan költőink tollából, melyek mindegyike páratlan a maga nemében, gondoljunk csak Csokonai Lillájára, Petőfi Júliájára, Ady Lédájára, Juhász Gyula Annájára. Ezek sorába lépett észrevétlenül korunkban Szerb György (1937 – 1983) Katrinja is. Mert, mint a következőkben idézett versei mutatják, talán senki sem írt szebben és mélyebben szerelméről, mint a szépség és a tudatalatti mélyek megszállottja, ez az életét, létét ezeknek áldozó költő. És talán mert az igazi nagy szerelmek igazán halhatatlanok. Mert mint a Finálé szavaival Szerb maga mondja:

Lét vagy halál nem nyújt feloldást

szerelembõl, mely mint az eskü,                                                

áttetszõ, foghatatlan testû,

de minden idõre sebezhetetlen.

Ugyanis Szerb György, a költő-karmester-zeneszerző-zseni, így foglalta össze  versében érzelmeit tíz évvel második feleségének, Katrinnak hirtelen halála után. Katrin fiatal anyaként autóbaleset áldozata lett, miután ikreket szült a hányatott sorsú, életében mindvégig elnyomott, halálában máig agyonhallgatott költőnknek, aki mindezek és mindenek ellenére gyaníthatóan a huszadik század egyik legnagyobb költője volt. Jóllehet később harmadszorra nősült, és egy szerencsés, két gyermekkel áldott házasságban élt saját hirtelen, ugyancsak baleset okozta haláláig,  és jóllehet ez a házasság minden jel szerint nyugodtabb, békésebb házaséletet hozott a költőnek, élete igazi nagy szerelme Katrin maradt.  Folytatja Szerb a Finálé folytatólagos soraiban:

Benne voltál a kezdetekben,

és folytatod egész a végig,

bár már meghaltál, és a földön

nem látszol többé, mint a tegnap.

De én még látlak, még a seb vagy,

az emlék, a fáj, a szó: nem értem,

de éltetlek tovább, s ez nem érdem,

a te csodád, a mi csodánk, drága,

hogy te vagy a víz, a fák virága,

a mindennapok bizonytalansága,

a köd a hegyen és mögötte a Nap,

én foglak, érzed? Ne félj, tartalak,

mi ennél is több én megtartalak

sokkal túl a nekünk szánt idõn,

én tiszta vággyal bûnre kerítõm,                   

veszekedõm, cimborám, csupa társam

az életben és az elmúlásban,

nélküled is veled.

Egy minden bizonnyal ideális szerelmet (bár nem ideális házasságot), tükröz vissza emlékeiből ez a “Finálé,” ami nem lehetett finálé, mert mint az elmondottakból is kiviláglott már, tulajdonképpen ez a szerelem csak a höltő halálával érhetett véget.

Míg él, a sólyom párja arra hivatott hogy magában hordozza az emlékeket amelyek mindvégig olyan elevenek maradnak, mintha most történtek volna:

Ballagsz mellettem, vézna vállad

sétáló hídja a napsugárnak.

Lóbázod lábad zongorámon,

hol felbukkantál, egy más világon,

nem ahol most élsz. Tíz éve már –

százat is mondhatnék akár.

Szerb Katrinja nem gazdag lány mint Lilla, aki játszadozott a költővel de máshoz ment férjhez, nem Léda úri asszony, nem titkolt szerető, és nem idealizált szőke szépség, de “vézna vállú” valóság, igaz, viszonzott szerelem, hús és vér élettársa és esküdt felesége a költőnek egy egyébként áldatlan és szennyezett modern nagyvárosi valóban, ahol a tornyok nem templomtornyok, de füstöt és bűzt okádó gyárkémények. És mégis, a viszony, amit a Finalé leír, a legidillikusabb környezetben sem lehetne szorosabb:

S ketten eredtünk hosszú útra.

A füstölgõ ég alatt a tornyok

szmogízû tömjéne gomolygott,

zarándokoltam, és te hûen

zengtél, mint légy a hegedûben,

konok lényemben. Ittam, ittál,

köptem a hídnál, köptél a hídnál,

köveket vittem, köveket vittél,

mentem és hittem, jöttél és hittél,

vittelek, vittél, hagytalak, hagytál,

s ha megtagadtalak, megtagadtál.

Katrin egy szennyes kor, a világ- és hidegháborúk, a kommunista éra neveltje és szülötte, és szürreálisan valószinűtlen hősnő lenne, éppolyan idegen a Lilláktól vagy Szendrei Júliáktól, mint azok Lédától vagy Annától. És mégis: mindegyikük koruk női ideáljának megtestesítői voltak, és ez Katrin is. Ő a modern nagyváros már felszabadult, társával egyenrangú partnere, aki egy kicsit tomboló-fiús cimbora is tud lenni: inni, sőt “köpni a hídnál.” Nem engedelmes gerle de sólyom aki együtt tud szállni társával a magasban, egy társ aki visszavág ha kell, de anélkül hogy feladná nőiességét. Ő a modern, dolgozó nő ideálja. És morális szempontból ki vethet kire követ hősnőink között? Melyikük érdemelte ki jobban a szeretetet? Melyikük bizonyult jobb társnak? Melyikük élt mint dióhéjban a magvak két fele, elválasztva is összekapcsoltan, testi-lelki együttlétben párjával, olyanban ami igazolni tudná a fent már idézett sorokat:

Lét vagy halál nem nyújt feloldást

szerelembõl, mely mint az eskü,                                                

áttetszõ, foghatatlan testû,

de minden idõre sebezhetetlen,

egyszóval valóban, megérdemelten örökéletű. Mert Szerb soha nem tudta túltenni magát Katrin elvesztésén, annyi bizonyos. Elhinni se tudta halálát eleinte, és nem tudta elfogadni akkor sem, amikor már régen a tudatába vésődött a tény. Le kellett írnia egy versben, majdnem egy évvel a haláleset után még mindíg csak apránként emésztgetve a történteket csak hogy szembe tudjon nézni a ténnyel, mint ez a Katrin a kedves című verséből kiviláglik, mert Katrin emléke mindenben kisérti, miatta állt be a tél a költő lelkében, miatta dermed meg a fű a természetben is, ha a költőre hallgatunk valahol balatonmenti magányában:

Az éj kelyhében lágy zsivaly

törések mély zengése kelt

reggelre megfordult a szél

az esõ kazlakat terelt

kötõdtek kék üveggyepûk

nádak lábvize megfagyott

akkor már régen tudtam én

Katrin a kedves elhagyott

s akkor mégis az útfelen

miatta dermedt meg a fû

rozzant nyilán a szarkaláb

cirákolt íjedt hegedû

zörgött didergõ fényrigó

papírba göngyölt szívemen

cipõm kocogott kocsmakõn

csuklott a szél és jött velem

árultak képzelt arcokat

maguktól fénylõ ablakok

akkor már régen tudtam én

Katrin a kedves elhagyott

A vigasztalanság sorai ezek, szinte kiérzik a sorok között az üresség, az elhagyatottság. A halál tudata nem hoz feloldást. “Nem vagy velem s ez több mint érthetetlen / a távollét, a megsemmisülés” írja  Nem vagy velem című versében későbben is, “megüt a mélyben korhadó anyag / a vigyázatlan tárgyak öklelése / a rossz csoda hogy élsz és mégse vagy.” Akarva, akaratlan, vallja Szerb e költemény záró soraiban,

tapogatom derekad a szélben

gyümölcsök héján bõröd hámozom

bontogatom lépteid a porból

s a lágy vizekre arcod álmodom

nem vagy velem idõmet így emészti

halálom útján számtalan halál

ki élõt veszt el kínját jobban érzi

még szól a dal mely néki néma már.

Az élőt vesztett költő élő fájdalma cseng a sorokból, a természetes társ az idő múlásával magává a természetté válik, miközben újra meg újra feltörnek az emlékek, a vágyak. A Szeretném páros kettőseiből egynéhány meggyőzően illusztrálja ezt:

Szeretném ha velem lennél

kezeimbõl felhõt ennél

szeretném ha dongó jönne

és te félnél mintha ölne

szeretném ha tüzes padra

úgy ülnénk le mint a napra

A Levél, négyszemközt soraiból előbukkannak a részletek, ezekben bújik meg leginkább az ördög, de a szépség is, s ez a modern nő több mint fizikai szépsége:

A kezed, a kezed, én nem értem,                   

csattog a kádban kékre váltan

pelenkák horzsoló ködében,

s mégis: olyan lágy mint az alkony

S pár sorral lejjebb:

Az ujjad, az ujjad: aranyfácán

feszes begye, pityegő, hetyke,

de puha, ha akar vatta lenni

vágy idején, vagy anyai vártán,

röpködve gyermek hasacskákat,

combokat, pólyát, baba álmot,

billegve versek, tapsi-nóták,

bóbitás dalok ág-bogában

Hát nem felérnek Katrin dolgos, anyás, szerető kezei a szőkeségek fehér kacsóival? Szerb szerelme tárgya szerelme marad az együttélés hétköznapjaiban is. De a vágyakozást váltogatja a depresszió, a tehetetlenség bénító érzése, amitől nincsen messze a vádolás kérdése: miért tetted ezt velem? Mert nemcsak Katrin lett áldozat, a költő is. Az Elherdált szivárvány Katrint és önmagát marcangoló sorai szerint:

Mért bénulok meg nélküled?

Számhoz kezemnek útja nincs,

Ételnek, sónak nincs íze,

zenére, zajra fül süket;

megölsz most, vigyázz, úgy legyints –

mért gyűlöltél meg ennyire?

Évszakot évszak követ, a költő élete “örök bánat,” léte “magába roskadt lét, érdektelen.” Továbbra is a “Szivárványban:”

Esőpettyektől párductarka hó,

örök bánat, mogorva altató,

a kopár ágon vágy, mint kék levél,

a sár iszapján elvetélve tél,

arcot kutató szem, világtalan,

nevet felejtett száj, virágtalan,

hangot felejtett fül, énektelen,

magába roskadt lét, érdektelen.

Ó, hol vagy? Számban kérdés vérröge,

Fogam között egy fűszál illata,

Kezem között egy kéz kihült tüze,

És mindennap a kétség ördöge

Igen, az ördög mindíg a részletekben bújik meg. Az összegezések, akármilyen keserűek is, szinte enyhülésként hatnak még olyan keserű versekben is mint az Aki elment soraiban:

hahó-felhők az égen

már nem hahóznak régen

a fák lenyírva állnak

csontjai csonka mának

A költőnek igaz szerelme mindene volt, vesztesége felmérhetetlen:

Mert tudod te jól a kapitánynak

jó szele nincs más csak a lelked,

csillaga nincs más, csak az arcod,

s öleden kivül nincs hazája,

válladon kívül nincs szelíd part,

mely ellankadáskor visszavárja,

s terajtad kivül senki nincsen,

akivel osztozzék a kincsen,

ha azt a partot megtalálja.

A fenti sorok semmi kétséget nem hagynak Katrin szerepéről a költő életében. Sokkal de sokkal fontosabb ő mint a költőt megzengető, fogolyként hű “légy a hegedűben,” ő fújja a költő vitorláját, ő az irányító csillaga, ő a hajóst váró, hánytatottságában biztonságot adó “szelíd part,” ő az egyenlő társ akivel a költő meg kivánja osztani minden kincsét. S mindez elveszett – véglegesen, pótólhatatlanul. Hol, miben találhat a költő valós vigaszt? Egyetlen – hiábavaló – vígasz marad meg neki, a Mintha velem volnál ábrándozása:

Mintha te is a téren állnál,

késő ritmussal körbejárnál

elgondolkozva meg-megállnál

pára-arcoddal reám várnál

mintha magad is velem jönnél

friss levél módján tündökölnél

részegségemmel nem törődnél

örömebb százszor más örömnél

s nevetés mintha összefolyna

hallgatás jönne hallgatózva

temérdek zöld lomb leomolna

szél a hajadtól puha volna

s mintha ma is a régi lennénk

utakon jóhír módra mennénk

égne az ég is szövétnekként

messzire nyúló kék szövetként

s mintha az égbolt színe volnál

lejjebb a zölddel összefolynál

vízre a szememmel simulnál

házak hűvöse rám hajolnál

falakról mint a visszhang szólnál

elfogyó hanggal haldokolnál

bánatot homlokomra fonnál

mintha magad is velem volnál.

Amilyen szépek, igazak és szívhez szólóak ezek a versek, eltörpülnek a Polifon sirató átszellemült szépsége, villámfényekben felvillanó képei, a tudatalatti elképesztő mélységeit, meglepő asszociációit szinte soronként megjelenítő strófái mellett. Ha valaki hozzáértő kételkedne Szerb György költői nagyságában, mai agyonhallgatottságának méltánytalanságában, elég ha ezt a verset elolvassa. Ez a vers bárhol megállja a helyét, akár világirodalom legjobbjai között is. Már a nyitó sorok is magasztosak:

Polifon sirató

Valami mindíg leszakad és lassan                  

mint meglõtt sas pernyéje a magasban            

hullnak az égbõl hétpecsétû percek                          

míg fény sikoltoz vagy sötétje serceg            

hullnak kóválygón részegen lelõve                 

fekete porként a gyémánt idõre

A költő érzelmeit a magasból a mélybe hullás jelképe idézi, ő az a meglőtt sas, az ő kiégett lelkének a pernyéje az ami lehullik “fekete porként” a könyörtelenül kemény, “gyémánt időre.” A lélek pernyéje együtt hull az égből a “hétpecsétű percekkel,” amelyek a titkolt, de elrendelt sors,  az elkerülhetetlen megvalósulását jelképezik, míglen “a sikoltozó fény” az élő költő felvillanó fájdalmát, a fény sötétje pedig a halott szeretőjét idézik. A sercegő hang az elvesztett elektromos kapcsolatot sugallhatja ketőjük között és valószinűleg ezért maradt a helyén, bár feltehetően az asszociáció eredetileg a rímképlettel függött össze. A következő sorok nem hagynak kételyt a vers búcsúztató mivoltáról. Lényeges észrevenni hogy a költő “egyforma gyásszal” búcsúzik szerelmétől és volt énjétől, előre vetítve a gyönyörű második stanza “már nem vagy aki voltál aki voltam” kinyilatkoztatását. Katrin képe még meg-megjelenik a költő előtt, “mint sarkifénye északnak s a múltnak.” Ez nemcsak utalás Katrin lidércszerű kisértésére, de mint láttuk, a költő életének irányt mutató voltára is a stanza befejező részében ami így hangzik:

most búcsúztatom ki a csöndre érett              

egyforma gyásszal magamat vagy téged       

ki felhõk arcán hét szelíd fodorral                

összeég a kékülõ kolórral                             

s néhanapján messze még kigyullad            

mint sarkifénye északnak s a múltnak  

A második stanza egységét és szépségét szentségtörés lenne megbontani.  A költő “szép fehér halottját,” annak “drága, megtört üvegtestét”  “az égbolt koporsójába” teszi ahol “átmosódnak halk üvegkeresztek,” ahol “a templomtornyok fordítottja ázik” a gyűlő tócsákban és tükröződik vissza, és így “nő az isten ezüst oldaláig.” A költő érzi magában  szerelme szertartásosan is megtisztult emlékét, amely úgy kell neki mint a tiszta levegő. Így vonja be és szólaltatja meg Szerb is a természetet, klasszikus mintára egybe vonva érzelmeit és környezetét. Kép és érzelem tökéletes szépségű összhangra talál egymásban a stanza egy felejthetetlen szürrealista sorában,  ” ha üvegszálak sírnak az esőben.”

Most elsiratlak szép fehér halottam             

már nem vagy aki voltál aki voltam            

elnézem  eltört drága üvegtested

s a csöndnek adlak mint napját az estnek

az égbolt kék koporsójába teszlek

hol átmosódnak halk üvegkeresztek

s a templomtornyok fordítottja ázik

és nõ az isten ezüst oldaláig

majd érezlek a tiszta levegõben

ha üvegszálak sírnak az esõben                         

s az emlékedben lágy iszapba vesznek

mint visszhangjai régen elveszettnek.

A költő lelke lecsendesülne, de nem tud, mert mint a harmadik stanza tanusítja, “a lépegető bánat” újra meg újra “tűre bukkan és percről percre önmagát bevérzi.” Az évszakok múlnak, eljön a vigasztalni hivatott tavasz is, de a költő továbbra is “oldatlan hidegben” jár, mert bárhogy invokálná is a természetet saját belső világával való együttérzésre, a valóságban a természet közönyös az egyén sorsa iránt: “a nap kihajt, a fájdalmat nem érzi,” és megy minden tovább a maga törvényei szerint, az iszapba temetett békák áttelelték a telet és mozdulnak már, “a füvek sűrű sorban menetelnek,” de nem hoznak reményt a párjavesztett költőnek.

Kopog a kõ a gondolat kipukkan

a lépegetõ bánat tûre bukkan

és percrõl percre önmagát bevérzi

a nap kihajt a fájdalmat nem érzi

békák mozdulnak mély koszos lyukakban

magába hull a tél is mozdulatlan

a szélcsikók már jóidõt legelnek

a füvek sûrû sorban menetelnek

én járok mégis oldatlan hidegben

lépteid nélkül lépteimmel rendben

megállva néha páratlan soroknál

mintha még szemem szép vetése volnál.

Az elhagyatottság teljes. Az utolsó versszak kozmikus szintre emeli a veszteség méreteit. “Volt szerelmünk és nem születik mása,” rögzíti a költő. A veszteség pótolhatatlan, méreteiben világrendítő kihatású. “A csillagképek csonthártyái zúgnak / mert gerince tört tegnap a Tejútnak,” írja Szerb. Az élet elszáll, vérünk “színt repeszt” a “kőerekben,” megkristályosodik míg az értelem “megkövül” és minden elvész a végtelenben. A szerelem vége az apokalipszis kezdete.

Egy robbanás az égbolt rianása

volt szerelmünk és nem születik mása

a csillagképek csonthártyái zúgnak

mert gerince tört tegnap a Tejútnak

s a mindenségbõl tájfúnként az élet

a törésen a semmiségbe széled

formába dermedt fénytokokban élünk

a kõerekben színt repeszt a vérünk

ujjunk a kristály fényes néma ága

a rend kövült értelmet zár magába

és hull a kristály végtelenbe veszve

hol nincs Közel s megsemmisült a Messze.

Ha szerelmi költészetünk hősnőit önnön érdemük megvilágításában nézzük, Katrinnak nincsen oka szégyenkeznie, mert méltán képviseli kora női ideálját mint tették azt elődei: Lilla a földes nemes arisztokrata nőt, Júlia a romanticizmus szelíd hősnőjét, Léda a századeleji modern szofisztikáció megtestesítőjét és Anna a századeleji népies női ideált.

Csakugyan, Lilla, aki elhagyta hű szerelmét hogy “osztályához méltó” férfi felesége legyen megbotránkozott volna Léda viselkedésén Adyval, mint ahogy Petőfi Júliája (csakúgy mint Szerb Katrinja), rosszalhatta volna a Lilla szerelmen kívüli házasságát, vagy esetleg Anna megbotránkozna Katrin fiús “nőietlenségén,” vagy Léda Katrin “neveletlenségén.” De hát változik a világ, és változnak az ideálok.

Ha szerelmi költészetünk költőit nézzük, ők is hűen tükrözték korukat, s koruk szokásainak, ideáljainak  megfelelően választották szerelmük tárgyát maguknak. De minden bizonnyal sem ez, sem az nem számít annyit mint maguk a versek, s a szerelmek halhatatlansága a versek halhatatlanságában rejlik. Mint a fenti versek bőven bizonyítják, Szerb György, a költő, ebben a társaságban sem maradt alul. Az ő költészete is hűen tükrözi imagista-szürrealista korát mint Csokonaié a népies klasszicizmust, Petőfié a romanticizmust, vagy Ady költészete kora szimbolizmusát.

A nyertesek a nők. Költő párjaik kivétel nélkül idealizálták őket, Szerbet beleértve, ami talán meglepőnek hangzik a “vézna vállad” olvasása után. De észlelnünk kell hogy minden gyönyörű vers amit Katrin kapott, már halála után íródott, amikor az emlékezés már megszépítette a hősnőt is és a valót is. Szerb szerelmes versei akár a gyászirodalomba tartozóak is lehetnének, ha nem lennének olyan elevenek és élethűek.

 

Leave a comment

Your email address will not be published.