Új magaslatok Király Ilona verseiben
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Kanadába vándorolt kiváló költőnőnk (Lásd még a róla szóló tanulmányokat e honlapon) egy életen át folyamatosan ír jobbnál jobb verseket, amint azokban emészti sokrétűen gazdag, ugyanakkor problémákkal sújtott életét. Istenhite egybefonódik reményteljes életfelfogásával, de valós élete mindkettőt állandóan próbára teszi. Fiatalkori “rugós lábú” energiája csökkenésével, s a rászakadt, egy embernek túl sok feladatainak, a sok “Muszájnak” terhei alatt, amikor egy kisebb ember reménytvesztetten összeroppanna, Király széleslátású versekben tanúsítja se határt, se korlátot nem ismerő, nemeslelkű humanitását. 1956-ban a soproni diákokkal és tanárokkal Vancouverbe menekült költő úgy érzi magát, mint iszapból kikerült hal a mély vízben. Mint még fiatalkorában írja:
A szabad élet úgy hatott reám!
Itt alakult ki filozófiám:
A nagy természet kicsiny részeként
Látom az embert, állatot, növényt.
Ám nemcsak madárról s fákról írok,
Én is kacagok és én is sirok.
Ember vagyok – mélységesen ember –
Telve érzéssel és félelemmel
Saját sorsom és az emberiség
Sorsa fölött. A kétely bennem ég.
Vidáman csendül mégis a dalom –
A kétkedőt bíztatni akarom!
(„Előszó,” Mesél a csönd, 3)
Nemcsak az életet vállalja Király, de tudatosan vállalja a költő szerepét életében. Egy, már idősebb korában írt versében világosan tanúsítja ezt:
A költő sorsa: alkotás!
Lélek mélyére nézés.
Elmélkedés, és bíztatás,
és szebb jövőt idézés.
Gyötrődni, könnyet ejteni,
s mindenben lelni szépet!
Szivárványszínben festeni
szavakkal: mi az élet.
Elmondani mások helyett
az érzés hullámzását.
S ápolni mindenek felett
szép nyelvünk virágzását.
Nem öncélú önvallomás
költőlelket kitárni.
Múzsacsókért szent tartozás,
kényszer: közkinccsé válni!
(“Költősors,” Kézirat, Szept. 2, 2008)
Így lett Király Ilona közös kincsünk. De térjünk újabb, hozzám a tanulmány megírása után levélben küldött verseihez. Az első perspektívába helyezi és vázolja a vele azóta történteket. Feltűnt nekem, hogy versében a Múzsa szót a jókedvvel azonosítja, ami helyes, mert a bizakodó, reményteljes jókedv volt az, nem a költői Múzsa, ami látszatra elhagyta. Korábbi verseiből ismerem azt a gondolatát, hogy csak a jókedvet illik megosztani másokkal, a bajt nem. Ez nem egészen így van. Egyrészt a lírikus vers sikere az együttérzés felkeltésén múlik, s az legalább annyira működik az igazi baj láttán, mint az igazi öröm megosztásában. És a bánat nem mindig lehangoló, az tud nemesítő is lenni. Jó példa erre a katarzis. Tehát a bú, a gond, a bánat éppúgy jogos tárgya a lírai költészetnek, mint az öröm- vagy reményteljesség, vagy akár a szerelem. A remény lángja csak az élettel együtt oltható ki. Emellett az írás kellő terápia is. S nemcsak a költőnek kellő. Végülis a vers utolsó sorával lélekemelővé válik, mert megkönnyebbít, mint a sóhaj.
LEHELETNYI VERS
Elszállt. – Mint sóhaj. – Gondolat.
Belé leheltem gondomat.
Vagy a pillanat örömét.
Lelkemből feltörő zenét,
mi ujjongással volt tele!
Optimizmus üzenete
szállt versemen át más felé.
Bátran néztem jövőm elé,
amig a gond – mint rút salak –
úgy elöntötte sorsomat,
az ihlet is belém fagyott.
Kedves Múzsám igy elhagyott.
Versem ma sóhaj, szánalom,
s ezt másnak nem is szánhatom,
csak ön-lelkemet könnyitem,
ha fájdalmam kiteritem
kis papirra, rimbe szedve.
Hátha ettől újra kedvre
pezsdülök, mint boldog régen.
– Süt a nap a kéklő égen.
– – – Ápr. 22, 2010
A második vers a magányról szól, annak legélesebb formájában: az emberek közt vígadók magányában. Ezzel se nehéz együttérezni, mert minden ember magányosan kell élje életét legbelül, akármilyen öröm is azt egy-egy ritka pillanatban megosztania mással. A lényeg nem a magány, hanem az utolsó mondat: “Gondok között is béke él szívemben.” Ezt a békét minden kiegyensúlyozott lelkű lény ismeri. Ez nem a társaságtól jön és nem a bajoktól, hanam onnan ered, hogy tudjuk, hogy helytálltunk. Hogy nyugodt a lelkiismeretünk, ép és egész a tudatunk, semmit sem kell eltitkolnunk vagy eldugnosnunk még önmagunk elől sem. Ez egy kiérdemelt érzés, különben nincsen jelen. És egy óriási pozitívum, amit egy élet támaszt alá. Így van az, hogy felemelő érzés elolvasni ezt a szörnyű magányról szóló verset is.
KÖZTÜK
Köztük voltam. – És mégsem voltam ott.
A gondolatom távol baktatott,
rótta magányom ismert útjait,
hol véd az érnyék, s a nap nem vakít.
Köztük voltam. – És mégsem voltam ott.
A társaság nótázott, kacagott,
viccelt, vígadt, vagy csak beszélgetett,
élvezte együtt e szép életet.
Daloltam velük, és mosolyogtam.
Mégis valahogy magam maradtam.
Gondomat nem tudtam sutba vágni,
önfeledt kedvem megtalálni.
Nem tudtam, vagy nem is akartam?
Remélem nem látszott semmi rajtam.
Az életemben ez örök talány:
miért is vonz úgy a nyugodt magány?
Mert véd az árnyék, a nap nam vakit.
Élvezem átszűrt fénysugarait.
Nem vegyülök el zajos tömegben.
– Gondok között is béke él szivemben.
– – – – – March 31, 2010
A harmadik verset Király legjobbjai közé sorolnám. Ez jóval több, mint hangulatvers. Az élet szinte minden nagy témája benne foglaltatik és gyémántkemény igazságok kristálytiszta fogalmazást nyernek a versben. Hit és remény, álom és való, szabad akarat és fatalizmus, örökélet és múlandóság egyetlen önvajúdásban. Ha valakinek kétsége van Király elméjénak méreteiről, megnyugodhat. A háziasszony nem ilyen témákról vajúdik önmagával: ezek egy filozófus vajúdásai. Az eredménye egy általános emberi sorsfelismerés. Villámfény a sötétségbe, ami egy pillanatra megláttatná Istent is, ha lenne. “Ki érti ezt a visszás szerepet?” Ez a kérdés egy, az érthetetlenbe ütköző értelmes emberi agy kérdése, amit Király költészetében újból és újból feltesz, de soha meg nem válaszol. Ehelyett az emberi agy korlátoltságára utal, mint a teológusok. Sajnos az Isten fogalma semmit se magyaráz meg, legkevésbé a földi élet, vagy az egyetemes világ ismert valóságát. Király, az örök optimista, jobban látszik hinni Istenben, mint az emberben. Márpedig a világegyetem nagy valószínűséggel felismerhető. Az emberiség egyenlőre alig használja kollektív agyveleje két százalékát a tudományokra, s az emberi agyvelő korántsem érte el még potenciális fejlettségét. Egyenlőre “betegségeknek” minősített képességek, mint pl. az autizmus azt sejttetik, hogy az agyvelő képességeinek határa messze nyújtható még. Mire lesz képes majd az emberi agy, ha megértjük működését, és bevetjük a kémiát is potenciájának a növelésébe? Persze másban egészen más gondolatokat fog támasztani Király verse, olyan gazdag.
KÉSŐ
Hát itt a földön mindig késő
minden és belénk csak a véső
hasit újból, hogy még formáljon?
Egyéniségünk azzá váljon,
minek eleve elrendeltetett?
Ki érti ezt a visszás szerepet?
Szerencsénk kovácsa magunk vagyunk,
de álmainkkal jobb, ha felhagyunk,
fogadjuk végre el a nyers valót.
Húzzad zenész a talpalávalót!
Táncoljunk, amig csak a lábunk birja.
Végzetünk már a homlokunkra írva.
Mielőtt a mű tökéletes lenne,
elszáll az erő, ködös lesz az elme.
Késő a bánat. – A kedv is fakó.
Négy lábbal botlik egyszerre a ló,
vele esel, maga alá temet.
– Tehetetlenül irom versemet.
– – – – Márc.17, 2010
Ha valaki azt gondolná, hogy Király élete alkonyán borús, kételyekkel teli lénnyé vált,
Jobb ha elolvassa pillanatnyilag legújabb versét.
MÁJUS
Tavasz. – Most minden élni szeretne.
Virágba borul alma, cseresznye.
Új fészket ringat a fűzfa ága.
Nagy feladat vár a kis madárra.
Bogárka hátán csillog a napfény.
Párzásra készül itt minden kis lény.
A fajfenntartás folytonossága
kötelességet ró a világra.
Állatra, emberre, és növényre.
Mert ez a tavasz élettörvénye.
Élni és nőni, gyümölcsöt hozni,
táplálni mást, vagy csak illatozni,
gyönyörködtetni a fáradt lelket.
Önts belénk május megújult kedvet!
Növésnak indult és zöldell a fű.
Nőjjünk hát vele! – Élni gyönyörű!
– – – – Ápr. 28, 2010
Várjuk a folytatást!
Veszely Ferenc
Kamloops, 2O1O Április 3O