Tűz Tamás
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Tűz Tamás (1916 – 1992)
Szakolczay Lajos 1987-ben Tűz Tamás húsz verseskötetének egyikén, pontosan a Hét sóhaj a hegyen borítékán így ír a pap költőről, értékelve munkásságát:
„Tűz Tamás kétségtelenül a nyugati magyar irodalom egyik legjelentősebb költője. Sokoldalú és kiforrott alkotó, aki a Nyugat harmadik nemzedékétől örökölt hajlékony és gazdag formakulturáját fokozatosan továbbfejlesztve, az elmúlt két-három évtized során a különféle költői irányzatok, avantgárd törekvések eredményét bátran átvéve és hasznosítva alakította ki saját stílusát, a hagyományos verseléstől a szürrealista, szimultanista, és más irányú verselésig ívelő lírikusi módszerét.
„Tematikailag is rendkívül változatos és sokrétű Tűz Tamás költői világa. Az isteni természet titkait fürkésző, a krisztusi példa tanulságait mérlegelő, az örök életre, megváltásra és kegyelemre sóvárgó versei mellett ott sorakoznak azok is, melyekben hitelesen és meggyőzően ábrázolja a hétköznapi élet sokszínűségét, ellentmondásos korunk dilemmáit, kételyeit és reményeit, történetiségbe ágyazott emberi viszonyaink felemás mivoltát, fölemelő nagyságát. Pap létére nemegyszer meglepő nyíltsággal beszél a szerelemről, megfogalmazva a férfi és nő érzelmi kapcsolatának minden gyötrelmes kínját, esendő gyarlóságát, tisztító örömét, gyöngédségét, fájdalmas és veszendő szépségét. Az emberi teljesség megragadását célzó, gondolatilag igényes, árnyalt és érzékletes lírája kivívta számára az olvasók megbecsülését.
A Válogatott Versek borítékán névtelenül, de tömörebben és lényegbevágóbban ezt olvassuk:
A költőt a szó ejtette rabságba. Életfogytiglan. Nem tudja mit ír, csak lát és hall. Számára szín és zene ez a betűkből és hangokból elővarázsolt tünemény, amely úgy látszik belső égboltján, mint jéghegy az óceánban, [?] sirály a szelekben, csillag a világűrben. A szó mágiáját nem ő szólítja létbe. Az teremti őt, az ragadja el a hetedik mennyországba.”
Valóban, mert ez a „hetedik mennyország” a költő Istenhez fűzött képzeletvilága. Ebben a képzeletvilágban tényleg nem értelem és logika ural, hanem zeneien versbe szedett vizuális-gondolatvillantó szépség és érzelmi elragadtatás: látszólag afféle l’art pour l’art indíttatásból magyarázhatóan, de gyakran csak érzelmeinek túlcsordulásából vagy a rajta éppen erőt vevő hangulatokból fakadóan. A „nem tudja mit ír” megjegyzés részben indokolt, mert mint maga Tűz Istenhez írja, „Te biztosan tudod, minek is gondolkozzam, / Csak azt jelzem fel sebtében, hogy hányfelé botoltam.” (Tépett zsoltár, Válogatott Versek, 91) De ez sem fedi teljesen az igazságot, mert Tűz mindennel vádolható, csak azzal nem, hogy sebtében írna. Versei, még félig prózai versei csiszoltsága is minden esetben meghazudtolja ezt. Tűz nem „sebtében” ír, hanem nyugodt óráiban, esetenként álmatlan éjszakákon, amikor semmi sem zavarja, amikor szabadon tud játszani a szavakkal, és magányában át tudja adni magát érzelmeinek és csapongó hangulatainak. Valószínűleg ez magyarázza azt a tényt, hogy olyan sok verse hangulatvers, s hogy számos csak az. De ugyanebben a „tépett zsoltárban” később ezt olvassuk: „Vigaszom volt a dal, mit békén dudorásztam, / A pendülő ige s a mondat, mely hibátlan.” Tehát már ugyanabban a versben meghazudtolja önmagát: nemhogy nem ír elhamarkodottan, a tökéletességre törekszik. A verseiben gyakran feltűnő logikai, sőt értelmi zagyvaságai ellenére Tűz minden verse megfontolt mű, stílusa összetett.
A Tűz Tamásként ismert költő Makkó Lajosnak született 1916 április 18.-án, Győrött. 1934-ben érettségizett, majd 1939-ben szentelték pappá, a háború kezdetén. Pár évvel később, 1943-ban mint tábori lelkész kerül az orosz frontra, ahol 1944 őszén esik fogságba, és hadifogolyként a hírhedt szovjet Gulágba jut, ahonnan csak 1947 nyarán kerül haza. Hányatottsága Kanadában folytatódik, ahová 1956-ban kerül. Itt úgy tűnik kivárja a szükséges időt 1963-ig, feltehetően felvenni a szükséges állampolgárságot, hogy Kaliforniába költözhessen. 1963 őszén oda is költözik, de ott se tud megmaradni. 1967, 1970, 71-ben Európában, javarészt Rómában él, mielőtt visszatér Torontóba.
Irodalmi munkásságát 1940-ben, a haladó és ezért ellentmondásos katolikus folyóiratban, a máig működő Vigilia munkatársaként kezdi, ami akkortájt nyugati, többnyire francia költőket mutatott be. Első verseskötete, Tiszta arannyal, 1941-ben jelenik meg Budapesten. Két évvel később Illyés Gyula mutatja be verseit A magyar csillag-ban, az az évben Budapesten megjelent Két tenger közt című kötete kapcsán. A továbbiakban a háborús évek, a fogság és a kegyetlenül véres kommunista elnyomás őt is elhallgattatja. Következő kötete, a Nyugtalan szárnyakon, csak menekülése után, 1959-ben jelenik meg Kölnben, az ezt követő Egy ország küszöbén 1966-ban, már Los Angelesben. Ugyanitt jelenik meg egy évvel később az Elraboltam Európát című kötet. 1970-ben Rómában adja ki utolsó új verseskötetét Tükörben játszik a kéz címmel.
Nyilvánvalóan több évtizedet átölelő munkásságról van itt szó, amit kellő fejlődésében is áttekinteni, mielőtt a részletekbe bocsátkozunk. Mivel Miska János könyvtáros-író, a kanadai magyar irodalom máig legjobb ismerője és fáradhatatlan munkása már megtette ezt az áttekintést, idézzük őt:
[Tűz] munkássága három fő szakaszra osztható. (1) A katolikus költészettel, Sík Sándorral, Harsányi filozofikus életfelfogásával való azonosulása, az emberben táplált osztatlan hitének hirdetése. Versei megtelnek hovatartozása biztos tudatával, önbizalommal. A harmincas évek a nagy népi mozgalom korszaka, s Tűz Tamás sem mentes Németh László, Illyés Gyula és mások hatásától ideológiai és szociológia téren. (2) A második elhatárolható szakasz az emberi idealizálástól való elkanyarodását tükrözi. A háborús felfordulás korát éljük, tele pusztítással, a gyökereiből kitépett népek világvándorlásával. [Tűz] Tamás biblikus szürrealista felfogása szerint az ember kiesett a Mindenható bizalmából, s Istentől elszakított rideg környezetben, az Édenkerten kívül találja magát. A harmadik ciklus a számkivetettség éveivel kezdődik. A költőn sztoikus rezignáltság, egyéni megállapodás, befelé fordulás vesz erőt. Fájdalommal tölti el a hontól való elszakadás ténye. Jeremiáshoz hasonlóan, egy romhalmaz tetején érzi magát, de e keserű biblikus hőshöz képest hű marad örökségéhez. Még fel-felnyílik emlékezetében a hazai bűvös tájak képe, de új otthonában egybelátja a jelent és a múltat, a szülőhazát és új környezetét. Bár ez utóbbiban egyre kietlenebbnek, magányosnak érzi önmagát. Fáyhoz hasonlóan, kanadai költészetét kettősség, kettős látás hatja át. (Magyar
Irodalom Kanadában. http://www.johnmiska.com/ / Studies-Literary/Art)
Miska megállapításai helytállóak és betájolóak. A jelzett változások hűen követhetők a versekben is.
Ezen tanulmány elsősorban az 1972-ben Torontóban kiadott Válogatott versek-en alapul. A fentieken kívül több verses füzete (?) lát napvilágot. Alfabetikus sorrendben: „Angyal mondd ki csak félig,” „A szív jogán,” „Aranyrét utca,” „Égve felejtett álmok,” „És most mi lesz, kariatida?” Továbbá: „Hova tűntek a szitakötők,” „Jelen voltam,” „Leheletnyi öröklét,” „Nyugtalan tengerszem,” „Sosevolt hideg orchideák,” és „Szemünktől kék az égbolt.” Műveiből kettő (Tiszta arannyal és „Aranyrét utca”) található ma az Interneten, amit még fel tudtam használni. Ezek igazolni látszanak a Válogatott Versek válogatóját, de van egy meghatározó vers, ami kimaradt a válogatásból, s ez a katolikus pap hitvallása:
Én minden vágyam vasszögekre vertem,
a testemet legyőzi majd a lelkem,
mint Isten bátor, halhatatlan rabja.
Hiába küzdesz, hagyd a harcot abba.
(Tiszta arannyal, A világ fejedelméhez, 49)
Fontosságuk miatt a nem katolikus olvasó számára ezek a sorok magyarázatra szorulnak. Az első csata, amire Tűz utal, katolikus felfogás szerint a jó és tiszta lélek, valamint a gonosz és bűnös test között folyik a klerikusban, ami a test és lélek vallásos-dogmatikus elkülönítéséből kerül egymással szembe, valamint az „eredeti bűn” feltételezéséből, az erre épített teológiai tézisek következményeként. Más szóval a lélek az ember, a test az állat. Az ember dolga kiűzni magából az állatot, akár a tudathasadás árán is, a mindent az örökéletért zászlaja alatt. Tűz is örökéletre vágyik és mint papnak példát kell mutatnia, innen testi vágyainak vasszögekre verése. Ez egyrészt erős szekszuális vágyainak szublimálásához, másrészt azok rendkívüli kiélezéséhez vezet. Mivel az elméleti test és lélek elhatárolása gyakorlatilag lehetetlen, a magát bűnösnek érző ember ösztönösen el akar tűnni a szem elől. Ez jól észlelhető Tűz Tamás verseiben, amelyekben csak ritkán bukkan elő a költő belső énje. Aki az embert keresné a versekben, az gyakran csak tömjénfüstöt vagy Tűz „tükörben játszó kezét” leli meg. Tűz úgy bujkál verseiben, mint Shakespeare színjátékaiban: csupa látszat és tettetés, az egész világ egy színpad, semmi sem az, aminek látszik, néha sok hűhó semmiért. A fenti szövegben a bátorság azért szükségeltetik, mert nem könnyű dolog „vasra verni” egyébként teljesen normális ösztöneinket. Az utolsó sor („Hiába küzdesz, hagyd a harcot abba”) viszont már egy másik feltételezetten állati ösztön elleni belső harcra, Tűz Istennel vívott harcára utal. Ez a harc már nem szexuális érzéseinek elfojtására, de saját egyéniségének az Istennek való alázatos megadására, tehát egyéni, önrendelkező szabadságának és függetlenségének feladására és szolgaságának felvételére megy ki. (Állati ösztön lenne a szabadságvágy? Bűn a függetlenség és az önállóság? A szolga dolga magából kiirtani ezeket, ha tényleg szolga akar lenni?) Mindenesetre Tűz vágya saját halhatatlan lelkének Isten élő lelkébe való beolvasztása, ami a halhatatlanságát hivatott garantálni. Egyszóval Tűz megadásra, alázatra bíztatja magát, egyúttal saját énje feladására. Amilyen mértékben sikerül énjét feladnia, olyan mértékben tűnik ő el saját verseiből.
A költő a második világháború kezdetén válik pappá, és hite a háborúban keresztelődik meg. Mert ő, aki az orosz fronton minden nap közelről látja a pusztítást, hallja a hozzá esdeklők kétségbeesését, érzi saját tehetetlenségét, osztozik halálfélelmükben, ő, aki annyi fiatal halottat temet – életben marad. Hite megerősödik a gondviselésben, mert tudja:
Halott lehettem volna én is, mint a földeken futó had
S nem zenghetném e háladalt – utólag.
Igaz hálájáról tanúskodnak a vers további sorai:
Kiváltságom fehér galambjait te búzával etetted,
míg ocsúból se jutott sok az éhes nemzeteknek.
Végtagjaimmal nem lobogózta föl a fákat az akna
és koponyám se tört ezer darabra.
Pengesse hát az ujj méltó dicséreted
s a fürge láb doboljon éneket
fogam karéján fusson rímre rím:
fogadd el Istenem tépett zsoltáraim!
És visszanézőben, mert ez a vers évekkel az események után íródott:
Hányattatásom tavaszán versek feslettek, mint a mályva.
Velem szökött a fénybe mind s hullott a vak homályba.
Kanyargó útjaim porán szépséged szirma tündökölt felém
S a fájdalom komor siráma szállt a füstölgő romok helyén.
(Tépett zsoltár, VV. 92)
Semmi kétség sem lehet a felől, hogy háborús élményei haláláig vele maradnak, s meglehet hogy részben rémálmai „s a fájdalom komor siráma” elől menekül hitvilágába későbbi verseiben. Álmatlanságának okozója is valószínűleg a háború okozta stressz és trauma volt, ami ugyancsak hozzájárulhatott ahhoz, hogy az ébren álmodást olyan erősen elsajátította. A Miska által jelzett befelé fordulása ezáltal inkább megerősíti, mint gyengíti Istennel való kapcsolatát.
Miskának és Szakolczaynak kétségtelenül igazuk van abban, hogy, különösen korai verseiben, Tűz költészetében kimutatkozik a Nyugat kihatása, ami a tiszta forma, a keresett rímek mellett a versek zeneiségében mutatkozik ki. Több kanadai költő tanulmányozása után, „Végre egy kanadai magyar költő, aki tényleg tud verset írni!” kiáltanék föl. Csakhogy ő nem kanadaiként tanulta ezt, mint a hitet sem. De tanulni tudunk tőle! Nézzünk egy pár szép példát a következő versekben, szemelvényesen. Először is az igényes rímeket: tájat-állat, üvegjén-napfény, szemedtől-vedd föl, gyöngyét-gyöngy ég, őszi szél-őzikék, meggypiros-őszi rozs, őszi dér-földet ér. Azután a változó, könnyedén betartott, soha nem erőltetett verslábak zenei ritmusait, tehát azt, hogy hogyan kell szép szavakkal, ütemesen verset írni, fel-felvillantani egy-egy váratlan szép asszociációt, érdekes és változó, élő és lüktető ritmusokban. Például ötésfeles jambusokban:
Tinó, tehén harapdálja a tájat,
söld messzeségbe illan ember, állat.
(Egyszerű vágyakozás, VV 27)
Azután dactilus-trocheus jön karöltve:
Ébred az égbolt, kék tejüvegjén
áttör a békés reggeli napfény
áhítata.
(Tiszta arannyal, VV, 10)
És megint, ezúttal jambus társul két anapesztussal, a sorok lejtve lógatva lábaikat:
Nincs messze az ég a szemedtől,
elejti a harmat a gyöngyét,
Jöjj futva a fűbe és vedd föl,
Rádvillan a kékszínű gyöngy ég.
(Hajnali hívogató, VV, 11)
Itt szép szavakból ötvözött két két-jambusos sor háromésfeles jambusokkal váltogatva:
Az éj, az éj,
Álmatlan éj
Ezüst szavakkal játszom,
Tán hajnalig
Elandalít
Az andalító álom.
(Tavaszi éj, VV 30)
Ott ötös jambusok könnyedén szökellnek szép hasonlatok között, a váratlan, lélekzet állító befejezésig:
Eltévedt dallam sír a fákon át,
és mint a cselló, búg az őszi szél.
A kikericsek halvány kék-lilák
s borzonganak a karcsú őzikék.
…
Sárgul a lomb, itt-ott már meggypiros,
hajnal felé leszáll az őszi dér,
kidugja zöld fejét az őszi rozs,
lehull a lomb és lassan földet ér.
(Tájkép őzekkel, vadlibákkal, VV, 34)
És itt menetel hatos jambusokban a Szakolczay által említett érzékiség a szép szavak szerelmével párosulva:
Az orgonán a sípok halk, ezüst sora
dalolt és suttogott, miként a fuvola.
(Gyerekkoromból, VV, 35)
Végül háromésfeles és hármas trocheusokkal lejtve szökdécsel elénk játékosan egy, a természettel s a zenével egybe olvadó, érzelmeivel csordultig telt, a magát Isten közelében érző, saját lényét az isteni természettel egybeolvasztani kívánó, abban játszani kívánó gyermeklélek:
Pipacsok közt száll hajam,
kék szemem az égen,
búzatenger, vert arany,
ring a messzeségben.
…
Zeng a hang a dombokon,
fönn a menny ezüstkék,
elkapom és földobom
villanó ezüstjét.
(Hajló ágra,VV, 37)
„Marad a gyerek, ha játszik,” mondja a magyar közmondás, és „engedjétek hozzám a gyermekeket, mert övék a mennyeknek országa,” mondja a Biblia. De ne gondolja senki sem a költőt gyermekesnek, csak azért mert játszik! Sokkal közelebb áll borongó lelkéhez a miszticizmus és a metafizika, mint a játék, különösen ha a természettel társul. Mert Tűz képzetében, mint az alábbi versek tovább tanúsítják, a természet világa Isten világa, amiben kinyilvánul.
Imhol egy gomba dugja föl sisakját
s a zuzmók bársonyán harmat ül reggelig
midőn nyújtóznak már a lázadó, szilaj fák
s hangod idézgetik.
Így hull alá az égerfák tövében
s félénk csodálatot teremt igéd.
Határtalan szépséged szőttesében
borzonganak a boldog keltikék.
Sejtrendszerük irgalmas tavaszán át
Szellőd vigalma zúg s erőd buzog.
Fuvallatára hozzád hajlanak a pálmák
S a folyómenti lágy papíruszok.
(Szilaj fák, VV, 64)
A táj, amit leír, inkább képzeletbeli mint valós, hiszen ökológiailag a felsorolt flóra és fauna nem tartozik össze. Tűz gyakori természetleírásai szinte kivétel nélkül csak hangulatkeltő díszletek, többesszámokban utal „mezőkre,” „mocsarakra,” „fákra,” és kevés valós természetismeretről tanúskodnak. A vers nem is természetleírás, hanem metafizikai kinyilvánítás. Célja nem a természet, hanem a természet mögött rejlő isteni jelenlét bemutatása. A szélfútta „szilaj” fák susogása Isten hangját idézi, a természet csodája az isteni ige csodája, a keltikék érzik Isten jelenlétét és „beleborzonganak” az élménybe, sejtviláguk energiájában Isten ereje „buzog,” s közelségüket jelezve Isten felé hajlanak a pálmák és a papiruszok. Míg ebben a versben felvázolja Istenről alkotott képzetét, a következőben lelkes áradozástól elragadtatottan kikiáltja az isteni csodát olyan mondatokban, amelyek nem tűrnek meg se korlátoló ritmikát, se félbeszakító pontozást:
Mily láthatatlanok teremtő eszközeid
Egy óriás elefánt talán egy mammut-isten
féltékenyen lesi kezed munkáját
De egyiptomi sötétség ereszkedik alá
hogy zavartalanul csírázhassanak magvaid
Micsoda heves légáramlatok fürösztik a hegyeket
a völgyek mély teknőiben
Hatalmas ezüst kopoltyúk tátongnak a duzzadó világba
Ha most előkapnád villámszigonyod
az volna ám a nagy halászat
De utolérhetetlen sugarak szöknek át a fellegeken
hogy elvigyék üzeneted az aláhanyatló tájaknak
hol legkedvesebb fiaid fenik sarlójuk acélját
s isznak a patakok pisztrángkergető vizéből
Így épülnek föl legátlátszóbb gondolataid
bennünk és a kristályokban
hogy majd a végső átalakulás meztelen pillanatában
áthasítson rajtunk kegyelmed pallosa
(Psalmus aestheticus, VV, 67-68)
A költő lelkesedése itt már feszíti az értelem határait, s az olvasónak válaszolnia kell a felmerülő kérdésre: mi ez? Mély metafizika vagy elhadart badarság? Eszünkbe villannak a költő korábban idézett sorai: „Te biztosan tudod, minek is gondolkozzam, / Csak azt jelzem fel sebtében, hogy hányfelé botoltam.” Annyi bizonyos, hogy ha ez a vers botoltság, a következő már paródiának hat (aminek jó lenne), de sajnos nem paródia:
Fordul veled az ég s a föld velem.
Hullócsillag és kristály-értelem
egyként zuhan a forró égen át
s fölnégyeli égboltod vélumát.
Pásztorbotom szúrom a földbe le.
A hold karéja fönt már görbe-e?
Nyergébe ülnék véled, ejhahó,
lódulj alánk te sárga hintaló!
Mellényem nincs, s az ingem is silány,
nem is kell nékem holmi földi lány,
írtam homokba, kőre verseket,
rónát, hajót és tünde kerteket.
Édesdeden cibált e gyöngy világ:
nézd, tíz sebem tíz nyíló gyöngyvirág!
(Vadászat és menekülés, VV, 72-73)
Szószépsége, tökéletes jambusai, kecses szonett alakja, s két hatásos kétsorosa („Mellényem nincs s az ingem is silány, / nem is kell nékem holmi földi lány,” valamint „Édesdeden cibált e gyöngy világ: / nézd, tíz sebem tíz nyíló gyöngyvirág!”) ellenére, az utóbbi szép, de már előbb is használt rímjével együtt sem tudják a verset megmenteni a majdnem nevetségessé válástól, s nem segít az sem, hogy ez Tűz egyik igazán népies hangzású verse. Ugyanis a bevezető két versszak összefüggésbe hoz magasztos világszelő metafizikát és hintalovas majálist, s a népies hangvétel, ami segíti a majális hangulatot, már nevetséges síkra tereli a metafizikát. A földi lány elutasítása viszont a népköltészet szellemével mond ellent. Így teljesen hiányzik a Tűz versek legfontosabb stilisztikai jellemvonása is, az összhangolt hatásos hangulatkeltés. Végül a megvetőnek hangzó „holmi” földi lány kitétel sem mondható szerencsésnek. Nem akarok túlzott jelentőséget olvasni bele egy szóba, sem a politikai korrektség hiányával vádolni egy korábbi nemzedék tagját. De felmerül a kérdés, hogy az az ember, aki elveti a holmi földi lányt, képes lenne-e kifejezni „a férfi és nő érzelmi kapcsolatának minden gyötrelmes kínját, esendő gyarlóságát, tisztító örömét, gyöngédségét, fájdalmas és veszendő szépségét,” mint Szakolczay mondja? Úgy tűnik igen!
Mert micsoda érzékiséget tudnak kifejezni Tűz gondosan szelektált szavai! Úgy tapint rá egy serdülő leányka szépségére éhes szemével, amint csak egy vak ember kifinomult ujjhegyei tudnák kitapogatni szerelme szépségét minden apró dudorodást és mélyedést, nedvet és sikamlóságot érzékelve:
Szandálban szebb vagy. Hátha még le is rúgod.
Kisujjad és a gyűrűsujj közül kirugtat
az a kis pára, mi bennszorult. Olyan meleg
és porhanyó, mint a trópusi pamlagok,
sikamlós, mint a kókuszolaj.
Szomnambul talpbőrödön ébredezik
a csukottszárnyú mehetnék már,
futhatnék már, szállhatnék már.
Éppenséggel mehetsz, futhatsz, szállhatsz.
Örömteli habozásodat, mi gyönyörűbb az
elhatározásnál, bágyadtan követem.
Taknyos csak eredj, futkoss és repülj,
De estebédre hazagyere ám!
(Egy apa gyötrelmei, VV. 226)
Ha van a magyar költészetben kifinomult érzékiség, ennél kifinomultabb nincsen. Csak a címbe csúszott be egy kis hiba. Ezek nem egy apa gyötrelmei, ezek az atya gyötrelmei. Egy apának nem lennének gyötrelmei, legfeljebb aggódna hogy ne essen baja a kislánynak. A gyötrelem Tűzé, az az ő bűntudatából fakad. Nem csoda, hogy belebágyadt! De ne essék félreértés. Tűz nem tűnik pedofilnak, mint több katolikus pap bizonyult annak az utóbbi években. Ugyanis a versből a kielégületlenség és nem a kielégültség beszél.
Tűz színvilágában, más versekben az apát más szereplők helyettesítik, amint a költő szerelmi lírája néha krisztusi szenvedésbe, gyakrabban Isteni magasztosságba csap át, de a lényeg ugyanaz marad. Ő soha nem a vadász, hanem mindig az áldozat. A hazugságra hivatala kényszeríti: nem lehet az, aki: egy normális férfi. A színjáték folytatódik. Shakespearenek bujkálnia kell:
Mit tehet itt a soványpénzű literátor,
A betűvető roncs, a könyvtúró kukac,
Ki mindenkitől fél, legjobban önmagától,
S ha jő a vaddisznó Shakespeareban vág utat.
(Iránytalanul, VV, 243)
Bűnhődik is az önmagától félő szerencsétlen, hajszolja is magát egészen az öngyilkosság gondolatáig. Mint legkétségbeesettebb óráiban, most is Istenhez beszél:
Egyszer már azt gondoltam veronált veszek be
Nem egyet se kettőt, de annyit
Hogy elkészíthesd halotti maszkomat
…
mentsváram, nyaralóm, tündérem és hárpiám
„aulád boltívei alól”
titokban elsomfordálok
(Távozás előtt, VV, 300)
Minél több versét olvassuk, annál jobban kell sajnálnunk ezt az elveszett embert. Egyre nagyobb, egyre nehezebb dolgokkal kell vívódnia, és egyre több csalódás éri. Mik ezek?
Első komoly megpróbáltatása háborús élményeinek megemésztése, ami nem egy edzett veteránnak tette tönkre az életét. Hát még egy költői lelkű fiatal papnak! Évekkel később, egy platánfa alatt vívódik rémálomszerű emlékeivel, melyekkel úgy próbál megbirkózni, hogy Shakespearet játszik velük: színpadi szereplőkként próbálja felfogni a hullákat.
Át kell hatolnunk egyszer! Mondtuk, míg a ködben
Patkány és hullaszag vegyült művészien,
Alagsorok kövén hevert halott, vagy ötven,
Hanyatt feküdtek mind…
Jajj volt közöttük szép is, tündérszép leányzó,
És láttam ott boszorkányt, bárgyú, vén királyt,
Bolondja mellédőlt holt vigyorral s hiányzó
Orrával még egy végső torz fintort csinált.
Nemcsak a holtakat látja szereplőknek, önmagát is, s csak a halálban látja a menekülés lehetőségét:
agyamba fúrt a tőr, jaj, melyik évgyűrű lesz,
ahol megállhatok s nem öltök több ruhát,
lehull a dőre héj, az únott, kétszínű mez,
a balga bőr, a kéz s a vézna csontú láb.
(A mesterházi vén platánra, VV, 88)
Állapotát ő maga így érzékelteti tömören: „Redőzetes magányomban / bolyong a belsővérzés.” (Baljóslatú ígéret. VV, 211) A „dőre héj, az únott, kétszínű mez”-ről később. Itt csak annyit, hogy a „kétszínű” szónak más értelme is van, nemcsak a fekete-fehér. Kétszínűnek tartaná magát, vagy csak belső konfliktusairól beszél? Annyi bizonyos, hogy a „belső vérzését” okozó belső konfliktusaiból is van elég.
Az egyik ilyen belső konfliktus a megosztott hűségből adódik eredeti és jelenlegi hazái között. Akár pap ő, akár nem, osztoznia kell a kivándorlás, a kivándorolt ember sorsában. Bár mint katolikus pap bizonyos mértékig már előbb kozmopolitává vált, hiszen a katolikus vallás nemzetközi és nem nemzeti, ő gyökerében megváltoztathatatlanul magyar. Már korábban vallja: „Mint édesanyám könnyes csókját, / Hazám, magammal hoztalak. (Hazám, VV, 81) Amikor elhagyja hazáját, teljesen kisemmizettnek érzi magát:
Nincsen fényes várunk
Csak éjünk, homályunk
Összetörték álmunkat
Ellopták, mit tudtak
Jelent, jövőt, múltat
Meztelenül állunk csak
(Egy nyugati vasútállomáson, VV 177)
A tettesek, akiket mind az erőszakkal, mind a tolvajlással jogosan vádol a kommunisták. Ő legszívesebben haza menne, de a zsaroló és fenyegető kommunisták miatt nincsen visszaút a kivetettségből:
Odahaza
mord zsarolások tapasztanának a földhöz
semmi mocorgás lövünk
térden csúsznánk a kegyelemért
mindenestől elpusztulnánk
következésképp
nincs más hátra
itt maradunk különbékében
szorongatott boldogságban
mendegélünk egymás jármában
hollétünket senkise tudja
(Különbéke, VV, 257)
Kanadába érve, először büszke, reményteljes és optimista, ami korát tekintve különösen dicséretes:
Midőn a városszéli kórház hótiszta ágyain rézbőrű indiánok szembogara villant s tüdőbeteg eszkimólányok dinnyemosolya sugárzott, tudtam, hogy megtaláltam a régtől áhítottat… nem aranyat ásni jöttem én ide barátaim. Nem sújt a porba sem a felhőket karcolgató ostoba Bábel sem a bolygókat kerülgető dölyfös elme… de minden porcikámat átjárta már a hit a csontig ható megilletődés, mikor X avenuen fizetségre kerülvén a sor így szólt hozzám a borbély
Uram ön nem fizet Önöknek mi [Sic!]
Igen mi tartozunk
Akkor írtam e dalt s esküszöm szívemből írtam.
(Egy ország küszöbén, VV, 125)
De hamarosan vajúdni kezd ő is. Ezt a hol meleg, hol hideg vajúdását „Északi fény” című verse részletesen dokumentálja. Bár a vers végén még mindig reményteljesen esdekel a hovatartozásért Kanada földjéhez, „Te gyémántfürtű lány, ki szép vagy, Bocsáss hazámba, fénylő Észak!” (VV, 83), meghatározó érzései egészen mások:
…érzem, hogy vendég
vagyok csak én e tájon s mennék,
mint akit minden hidegen hagy.
Vad vagyok én itt, idegen vad. (83)
Már a vers kezdetén előre vetíti a magába szállást, amiről Miska beszél:
Nem él a táj, de halhatatlan