Több mint vadászkönyv — Major Ricsárd Vadváltókja
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
A könyvet több mint egy évvel ezelőtt olvastam, s bár már benne voltam a nekem a kortársi irodalmat megismerő-megemésztő tanulmányaim írásában, akkor nem írtam e könyvről, megelégedve azzal, hogy olvasás közben felmerülő kérdéseimet levélben megtárgyaljam a szerzővel. Részben így ismertem meg jobban és váltunk észrevétlenül jó ismerősökké, amit 56 és hazánk irányában mutatott közös érzelmeink cementeztek később barátsággá. Számítógépes kapcsolatunk gyakorisága megszokott része lett életemnek, s ennek hirtelen megszakítása M. R. tartós kórházba vonulása után olyan hiányérzetet keltett bennem, ami engem is meglepett. Így esett meg, hogy elővettem megint a könyvét, eredetileg csak azzal a szándékkal, hogy megint a közelemben érezzem ezt az általam becsülni megtanult embert. Ekkor, újraolvasás közben világosult fel előttem, hogy kutyakötelességet mulasztottam el, amikor nem tettem komolyabb tanulmány tárgyává a Vadváltókat. M.R. ugyanis jóval több, mint vadász: hozzáértő természettudós is, akinek perspektívája és természetszeretete jobban rá tud világítani az ismertetett tájra, mint a holdsugár, vagy akár a nap.
“[Az ingovány] velem szemben lévő oldalát sűrű cserjés borította a lápon túl csenevész nyírrel, luc és más fenyőkkel; ahogy a magasabb rendű erdő próbálja hatalmába venni a feltöltődő lápot.” (62) Igen, így kell látni a természetet, mint ahogy kellene látni az életet is: a jelent a multban és a jövőben foglaltottan. M.R. szinte eggyé válik a tájjal. “A csendes, hűvös északi reggel bűvöletében kémlelve az eget, ahogy a kora őszi nap ‘vitatkozott’ a fellegekkel, valahogy nem is volt olyan ismeretlen nekem ez a táj; mintha valahonnan a múltból jöttem volna vissza ide.” (62) A megbékéltség érzése szinte magától szívárog bele az olvasó lelkébe is. Így, apránként nyílvánul ki, hogy a szó kavicsai között arany csillog: valódi, irodalmi érték. És én átsiklottam felette első olvasáskor! Talán a szerző szerénysége hatott rám, aki azzal az üzenettel küldte nekem könyvét, hogy ne keressek benne semmi irodalmi értéket? Aki nem keres az nem talál. Vagy több, mint irodalmi ragaszkodása a tényekhez? “Ami itt leiratott, az úgy történt.” (261) – írja, elnézést kérve azoktól akiket néven nevez. De ugyanakkor kinyílvánította írói szándékát is: „…közelebb szeretném hozni az Olvasót a cselekvényhez, sőt megpróbálom annak csaknem a résztvevőjévé tenni.” (261) Márpedig amennyiben ez a próba sikerül is neki, a könyv annyiban irodalom is kell, hogy legyen!
Természeténél fogva a Vadváltók telve van vadásztörténetekkel. Példaképpen vizsgáljuk meg, mennyire sikerül a szerzőnek résztvevővé tennie olvasóját a felejthetetlen első bikaszerzése történetét leírva. A történet több szempontból is tipikus. A szerző pontos leírást ad helyben és időben, színes térképet is csatolva, ahhoz referálva a helyszínt, ezzel keretezi be a történeteket. A tényekre veti a súlyt az elbeszélések keretében, a beleélésbe a kereten belül. A szerző mellékelt magyarázatait az eseményekhez majdnem mindig elfogadjuk, ha nem kivétel nélkül is. Egy apró kivétel az első bikavadászat kezdetén az a magyarázat, hogy vadásztársai nyugalmát nem zavarandó távozott volna táborukból egyedül, kora reggel hagyva magukra őket. Hiszi a piszi! Van olyan édes álmát alvó táborozó, akit nem ébresztene fel erdei csendbeni álmából egy közeli terepjáró autó beindítása? De a lényeg nem ez, hanem a pontos keret, illetve ahogy a szerző már a keretben is elárulja írói vénáját. Érdemes hosszabban idézni:
Discovery Creek a #7A Omineca régió 38. sz. körzetében van (#7A-38). 1961 október 2.-án reggel, valamikor 7 óra tájban csendesen kihajtottam táborunkból, hogy barátaim nyugalmát nem zavarva, álmaim ösvényére lépjek. Ahogy az el volt rendelve. Egyébként mi egyéni vadászok lévén, nemigen botladoztunk egymás nyomában, ki-ki ment a maga ösvényén, kivéve ha a terv másképp kívánta. Az, hogy én magam mentem, megszokott módszerünk volt, ha társaim azt gondolták is, hogy elsietem a dolgot, hisz majd két hét áll rendelkezésünkre. Csakhogy engem “zsinóron húztak” terveim. (62)
A kedves Olvasó előtt nem titok, hogy M. R.-t vadászni vágyó szenvedélye húzza zsinóron, ami még társainál is nagyobb kell, hogy legyen, mert a többiekkel ellentétben neki nincsen türelme várni. Különben is maga szeretne lenni – érjék utól a többiek, ha tudják! Persze nem akar ő senkit sem megbántani, de azért szükségét érzi, hogy megmagyarázza olvasóinak miért hagyja ott barátait, úgy látszik elég rendszeresen. S figyeljünk fel a konkrétumokat követő költői kifejezésre: “hogy… álmaim ösvényére lépjek.” Ha ez nem költői kifejezés, akkor mi ez?Irodalmi véna a javából! A fatalista filozófus is megjelenik: “Ahogy az el volt rendelve.” De a vadász tudja mire vadászik, és tudja, hogy hol keresse azt. Nem véletlenül ül lesben a fentebb említett láp szélén, ahol már az író veszi át az elbeszélést:
Mögöttem valamivel jobb, lucokkal kevert duglászfenyő állomány húzódott. Látogatóba jött hozzám egy Canada Jay, az északi erdők kis kolduló tolvajmadara, hangtalan barátsággal lebbenve egyik ágról a másikra, és egyre közelebb. [Természetleírás, de hangulatkeltés is: irodalmi bevonása az olvasónak a helyszínbe.] Már jó ideje ültem ott, kalandozó gondolataimmal szórakozva, amikor egy brekegő böffenés törte meg a csendet. Nagy békák lehetnek itt, — gondolnák velem együtt a tapasztalatlan európai “stüszik.” [Szerényített dicsekvés.] Aztán a többi már szinte csak lázálomként ragadott magával.
Kurta hangját meghazudtolva, fenséges koronás “király” lépett a lápra, határozott, hosszú léptekkel keresztezve a meadow-t. [M.R. nyelvéhez idegen, de történetéhez pontos helyi angol szavakat is használ, amelyek meghatározóbbak a fordításoknál, de így is mindíg gondot fordít arra, hogy magyar olvasójának megmagyarázza azokat.] Lázas ujjaim előrenyomták a Husqvarna biztosítékát, távcsövem szélhegyben végződő szálkeresztjén megjelent a massziv váll és test. Lélekzetvisszafojtva állok, amint belevág a reggeli csendbe és vállamba a robbanás, aztán az ideges ismétlés. A robbanásra mintha megbicsaklott volna a hatalmas test, az ismétlés robajára mintha jelezne, de irányt változtat, félig-meddig felém, és gyorsan bevált a velem szemben lévő sűrűbe. (62-63)
A továbbiakban egy már tapasztalt vadász tevékenykedik. Először is elszív egy cigarettát, mert tudja, hogy veszélyes egy sebzett vadat megközelíteni. Szenvedélyéről és izgalmáról tanúskodik, amint tudatja velünk, hogy „kínos örökkévalóság ez” neki, mire nekiindulhat követni és megtalálni a jávorszarvast.
Mint egy alvajáró lépek a nedves lápon a friss bikanyomra. Semmi vér. Visszább megyek oda, ahol az első lövést kellett kapnia. Se vágott szőr, se vér! Ez nem igaz! Gyerünk vissza oda, ahonnan lőttem! Ismét mindent újrajátszunk. Ismét vissza a nyomra. Sehol semmi vér. .. Nagyon nehéz lett a puskám. De nem szabad feladni!!! (63)
Ezzel a „nem szabad feladni” igénnyel megint lépünk egyet, felfelé, az etika síkjára. A vadásznak nem szabad magára hagynia az általa megsebzett vadat, mert a sérítése pillanatától a továbbiakban ő lesz felelős a sebzett állat viselkedéséért. Ha a sebzett állat megtámad egy másik vadászt, ezért már rá hárul a felelősség. A könyv végén olvassuk a szerző szerény önértékelését: „Ha szórakoztató volt, amit leírtam; ha közelebb hoztam a kedves Olvasót ennek a csodálatos földdarabnak a megismeréséhez; ha a vadász tud okulni szembeötlő hibáimból; ha bővült ismerete, és ha képes elfogadni a szerény eredményeken is túlmutató etikai szellemet: akkor nemcsak magam éltem újra azt, ami rövidesen az “elmúlás tulajdonát” fogja képezni. Akkor talán van abban TÖBB is valamivel.” (261)
Ez a “többre” vágyás többször kimutatkozik a könyvben, ahogy M. R. újra meg újra utal “a vadászat” vagy “a vadász” erkölcsi elkötelezettségére nemcsak az állománnyal, de az egész természettel kapcsolatban. Nemcsak prédikál, egyetlen “szarvas hiba” kivételével úgy is cselekszik, szóval példát is mutat. Ugyanakkor ezekkel a többre vágyó sorokkal az író bejelenti azon igényét is, hogy maradandót akar könyvével alkotni. Ez is komoly irodalmi törekvésre mutat. Bevonja-e olvasóját a történetekbe? De még mennyire! Erre utal a következő részben az “én” helyett a “mi” használata is, bár máshol más magyarázata is van erre. Folytatva az első bika történetét olvassuk:
Újrakezdjük. Vissza a félszigetre. És most gyerünk oda, ahol a bika beváltott. Vér a füvön!!! Nem sok, de friss és piros. Tüdővér. A Cornus apró levelein nemcsak az “őszi rozsda” piroslik; ahogy végigsimítom, piros vér gyöngyözik az ujjamon. Megfeszül hátamon a durva hátizsák. A puskámat vizsgálom, majd óvatosan a sűrűbe váltó trail-t (trail = ösvény, váltó). Egy köhintés, a közelből. Figyelek. A szelem tűrhető. Ismét rövid köhögés. Egy-két méterrel előttem ott van egy széltörött fa megviselt csonkja. Valahogy felállok rá, és ahogy a cserjék fölé egyenesedem, előttem, úgy 10 – 15 méterre tőlem ritkább az állomány; s egy pát hatalmas agancs mozdul ritmikusan jobbra-balra, mint egy kémlelő radar. A testet nem látom, de ha a bika nem fekszik, akkor egy elég nagy mélyedésben áll. Ismét a szélirányt vizsgálom. Inkább csak gyenge légmozgás; az is északnyugat felől. Ez jó. Vissza a lápra, nagyon óvatosan, délkeletről kell rámennem a
“BIKÁMRA.” (63)
A nagybetűs büszkeségérzet dacára az elbeszélés mértéktartó, a veszély nincsen eltúlozva, de jelen van:
A terv sikerült. Megkerülve az előbbi helyet, a kis ritkás részlet keleti részéről figyelem a hatalmas testű, nagybetegen fekvő, világosbarna jávorbikát; talán 30 m távolságról. Úgy hiszem, nem vett még észre. KB. 15 méterre tőle, egy hármas törzsű, egy tőről felnőtt nyírfa áll. Ha a bika támadna, az adhat némi védelmet a lövésre. De valahogy oda kell mennem, hogy ne szenvedjen tovább a királyi vad. [Etika.] Mire benn állok a nyirek alatt, már tudom, hogy lát, de nem reagál. [Szívet tépő megállapítás, elárulja azt a közeli viszonyt, ami vadász és a vadászott között a vadászat során kialakul. Mindkét lényben. A modern, puskával vadászó kevésbé érzi ezt, mint primitiv ősei tehették, de érzi. Tudatában van puskája adott hatalmának is, ami végzetszerű.] Széles karimájú kalapom takarja a végzet biztos tekintetét. Leadok egy nyaklövést, oda, ahol a gerinc folytatódik. [Ez már klinikai művelet: érzéstelenítés. Vagy önvédelemből bénítja tudatosan az állatot?] Mivel a bika szembenéz velem, vigyázok az agancsra.
Ezzel sajnos vége az érzelemnek is, az etikának is. A trófeára való vadászatot nem lehet összeegyeztetni a természetvédelem etikájával, sem azzal a természetet gondviselően menedzselő vadász etikával, aminek a könyv túlnyomó részében mutatja magát. A trófeával már a dicsekvés igénye kap főszerepet, illetve a vetélkedésé. Nem ismerek sport vadászt, aki ettől mentes lett volna, s bár M. R.-t szerény embernek ismerem, az a gyanúm, hogy büszke ember is. Persze nem érdemtelenül, mert ügyes vadász. De mint vadász, nemcsak trófeáira büszke, később legalább annyira büszke arra is, hogy “kapásból lőtt” pontosan. A trófea vadászatról később többet, de nem itt. Vissza a történetbe!
A vad felugrik, de mind a négy patája egy félméteres körön belül marad, s az agancsára támaszkodva áll. Most már látható a fültő; az utolsó robbanástól lábaira zuhan a hatalmas test.
Bizony, Rikardó, most jön a neheze. (63)
A műveletek itt következő leírása amily részletes és tényleges, az erőfeszítés annyira inspiráló. Mire a lábain fekvő testet nehezen kiszabadított lábainál fogva egymaga kifeszíti, s mire az óriás agancsos fejet a nyak egy részével levágva és a nylon zacskóba mentett májjal a távoli terepjáróra rakja, látja hogy több vér van ott, mint ami a nyakból kifolyhatott: a nagy erőfeszítéstől orrvérzést kapott. „Bizony, néha véres verejtékkel is fizetnünk kell,” írja.
Dicséretes (és jó írói vénára valló) az a sokat láttató rövidség, amivel a fogadtatását leírja:
Ültem egy darabig a puskámmal, aztán elindultam a táborunkhoz. Barátaim ott sürgölődtek a tábor körül. Géza csak állt, mint akit kupán vertek. Jóska eltátotta a száját, aztán ordított egy nagyot:
„Tógyer, a hétszázát, micsoda bika!”
„Hát most már hisztek nekem? Ott, ahol megjelöltem. Pontosan ott.”
Erre aztán Gézának is megjött a hangja:
„Hiába, mindig mondtam, szerencséje a hülyének van!”
Milyen jólesett „hülyének” lennem! (64)
A kedves Olvasó nemcsak a vadászatba lesz bevonva, a társaságba is. Minden szakmai elismerésre méltó, ahogy néhány mondatban képet kapunk nemcsak a személyekről, de a személyek közt kialakult viszonyokról is. Amikor a társaság másnap, ott mindent helyén találva, a helyszínre érkezik és megvizsgálják a bikát, Jóska a két nyáron át vadbiológusokkal dolgozó s ezért már szinte biológus, hozzáértő barát
megállapította a fogakról, 13 éves, 550 – 600 kg körüli bika. Jobban megfigyelve észrevettem, hogy a 119 cm terpesztésű agancs lapátja bal oldalon meg van repedve. Ez nemrég harcban állt. Tán egy kivert öreg bika? (64)
Talán igen, inkább nem. Minden eddigi leírása egy ereje teljében lévő, párzó, domináns bikára vall. Emlékezzünk csak, hogy egy “fenséges koronás “király” lépett a lápra, határozott, hosszú léptekkel,” és a kegyelemlövés is azért volt leadva, hogy “ne szenvedjen tovább a királyi vad.” A szarvrepedésre is van valószínűbb magyarázat, mint egy viadalban elszenvedett, vereséget okozó sérülés. Ugyanis az elbeszélés szerint a kegyelemlövés előtt a bika a szarvára támaszkodva állt, tehát a hatalmas súly egy része azt feszítette, és amikor “az utolsó robbanástól hirtelen a lábaira zuhan[t] a hatalmas test,” a súly egy része nyilván az agancsra is hárult. A törés nagy valószínűséggel akkor állt be, amikor a lábak meg tudtak bicsaklani, de a szarv nem, miközben egy pillanatra a lábak által viselt súly egy része is arra nehezedett. Annyi biztos, hogy M.R. előzetesen sem nem tud minderről, sem nem mérlegeli ezeket, mialatt többször is meghúzza a ravaszt. De a trófeát mérlegeli, arra vigyáz. Még a szimbolikus sikerjelet, a véres ágat is van gondja a kalapjára tűzni sok munkája mellett is. Kétségtelenül a hatalmába keríti a vadászbüszkeség. A történet valódiságához nem fér kétség; a kivert bika magyarázat más. Kései remény talán, hogy nem ártott a vadállománynak? Hiszen neki is tudnia kell a trófea vadászat ártalmasságáról. Vagy akkor még nem tudott erről?
Itt jutunk el egy szükséges megállapításhoz. A visszaemlékezések egy életre szólnak. Mind mint író, mind mint ember, M. R. több kalapot visel a történetek folyamán. Látjuk őt, mint fiatal kalandort a folyón, mint a természetet mélységesen szerető érett embert, mint tudós erdészt, mint gondolataival magával lenni szerető értelmiségit, mint szenvedélye által elragadott vadászt, mint küzdőképes versengőt, mint vetélkedő vagy áldozatkész barátot, mint természeti képességekkel és rendkívüli energiával bőven megáldott sportembert, mint áhítatra vágyó hívőt, mint elrendeltetettségben hívő fatalista filozófust, mint mindannyiunk magányát magában viselő embertársunkat. Egyszóval egy teljes, példamutatóan jó, és bátor embert. Ez már önmagában is garantálhatná a mű maradandóságát, ha nem osztaná meg velünk közelről és sikeresen “a gyönyörű földrész” élvezetét. Ugyanis a vadásztörténetek közé ékelve vannak történetek, amelyek inkább a természetben való barangolás örömeiről-ürömeiről szólnak, mint a vadászatról. Mert hát a legjobb vadász is néha üres kézzel jön haza.
Oda akarok kilyukadni mindezzel, hogy a Vadváltók elgondolkoztató olvasmány. Engem arra kényszerített, hogy elgondolkozzak egy kicsit mélyebben magáról a vadászatról is, amit eddig ritkán tettem. Nem vagyok vadász, bár kedvenc ételem a vadas.
Igaz, eddigelé többnyire marhahúsos változatából ismerem, de bűnvallóan el kell mondanom, hogy alkalomadtán vadász barátaim jóvoltából részt tudtam venni az ínyencebb változatból is. És itt van a modern vadászat meglőve nekem: szükségszerűen a vadászattal kapcsolatosan ma már nem létfenntartásról, csak válogatós ínyencségről lehet szó. És persze sportról, szenvedélyről. A vadászat és a halászat ősi foglalkozás, és volt olyan időszak, amikor a létfenntartás eszköze volt. Manapság nem az. Lehet a vad húsra mint hasznos dologra hivatkozni, de mint szükségre nem. Nagy általánosságban a természet adottságainak felhasználása máig értelmes dolog mondjuk a fakitermelésben, s ez vonatkozhat az elsőrendű ipari vállalkozások bármelyikére, beleértve a vadászatot is. Nem vagyok vadászat- halászat- vagy haladásellenes. De szerintem nagy erdősávok letarolása is kisebb bűn, mint az állomány minőségének tartós rontása – márpedig a trófea vadászat (és halászat) erre vezet. Mint a Vadváltók olvasója, nem tudtam nem észlelni, hogy még ezt a tudós, természetbecsülő, jóérzésű embert is milyen könnyen el tudja vakítani vadászó szenvedélye. Vagy a trófea vadászat káros volta nem lett volna közismert akkor?
Annyi bizonyos, hogy a szenvedély kiérződik a többi történetekből is, és bőven jelen van az “Első Jávorbikám” elbeszélésében is. Figyeljünk fel a már idézett szövegből az erről árulkodó kifejezésekre! Miután megpillantja a vadat: “Aztán a többi már szinte csak lázálomként ragadott magával.” Amikor a puska a kezében van, lövés előtt: “Lázas ujjaim előrenyomták a Husqvarna biztosítékát.” Amikor követi a bika nyomát: „Mint egy alvajáró lépek a nedves lápon a friss bikanyomra.” Szenvedély a javából! Ne legyen félreértés: a szenvedély kimagaslóan emberi tulajdonság. Hogy igazolja-e a szenvedély a trófea vadászatot? Kétlem. Sok mindenre lehet büszke a ma vadásza is: tudás, bátorság, önállósság, kockázat és áldozatvállalás, hogy csak egy párat említsek. Még puskával se könnyű vadászni. Irónikus, hogy pont arra nem kellene a ma vadászának büszkének lennie, amit annyira értékel: a trófeáira. A sportvadászatnak is, mint minden sportnak, elfogadható része lehetne a vetélkedés. Miért érződik visszatetszőnek éppen a sport/trófea vadászatban vagy halászatban a vetélkedés? Mert abban versengenek, hogy ki tud több kárt tenni az állományban. Elég sport lenne maga az erőfeszítés, ami egy gém üldözésével, időnként egy „kisebb szarvú hús” beszerzésével járna, nem? Másrészt a Vadváltók olvasójának M. R. sport szenvedélye nem negatívum, hanem egy nagy plusz: azt az irodalmi értékű vadászkönyvet, amit a kezében tart, tényleg vérbeli vadász írta. Így belelátunk egy igazi vadász lelkivilágába is.
De fejezzük be a bikatörténetet. Mint minden kiruccanáshoz a vadonba, „több is volt ám ahhoz!” A további elbeszélésből megtudjuk, hogy ki a baráti vetélkedés, sőt a baráti önzetlenség győztese is, ahogy M. R. Jóskának engedi át a második bika leterítését, amit ő csal elő, miközben Géza vetélytárs, bár lát „nem elég erős” bikát (Ő is trófeavadász? Jóska bikájának a szarváról is hallunk, és megtudjuk, hogy az egy hétéves bika, még nagyobb terpesztéssel de kevesebb ágazattal rendelkező trófeával, a vadászok örömére, de az állomány kárára), szóval Géza ezúttal hoppon marad. (Mintha hallanám Gézát itt: „Hja persze, mert ő válogatta a történetet!”) Indián ismerősök is megjelennek, akik örömmel fogadják a második bika húsát. Kalandban sincsen hiány, amint kimentenek a kátyúból egy ismerős vadvezetőt, majd hazafelé menet a havas úton megcsúszva, ők maguk is fennakadnak egy magas partszírten, megrongálva a terepjárót. Ennek következtében a jármű balra csak nagy ívben tud fordulni, és élesebb kanyart balra csak visszatolatás útján lehet elvégezni vele. Szerencsére az országúton már nincsenek ilyen kanyarok és baj nélkül érnek haza. De ne vágjak elébe a történetnek!
Ottartózkodásuk során, egy vadvezető privát terepjáróján két amerikai trófeavadászt vivő (ami egy ellenőrnek szabályellenes), és ittasan vezető vanderhoofi állami vadászati ellenőr, egy bizonyos Mr. Bellcomb, kétszer is ellenőrzi őket, és akadékoskodik velük. Úgy látszik Mr. Bellcomb egyrészt azért mérges, mert üresen van hazatérőben kuncsaftjaival, akik látják a megrakott terepjárót, és észlelhetik, hogy mások több sikerrel jártak, mint az ő vadvezetőjük; másrészt nehezteli, hogy ezek a bevándorló magyar vadászok két bikát is lőttek, sőt a neki nemtetsző indiánoknak adták az egyiket! Feljelentéssel fenyegeti őket, annak ellenére, hogy tudja: két bikára jogosultak. Sokat mond M. R. jelleméről és egyéniségéről, ahogyan ez le van írva:
Késő délután visszajövet ismét találkoztam velük. [Egyesszámban ír, magára vállalva a felelősséget, jóllehet ekkor már a többiek is vele vannak.] Imét igazoltat, és mondja, hogy feljelentést tesz ellenem, mert a táborunkban két moose-fej van és csak egy engedély, a Jóskáé. Hát mondom az én engedélyem itt van velem, hiszen látta. Anélkül nem szállíthatom a vadhúst. Azt mondja, az nem számit. A szabály az szabály. [Ő, a szabálysértő! Ó, az irónia!)] Dől belőlük a pálinkaillat. [Marad a tényeknél, nem állítja, hogy részegek.] Majd azt mondja: kifelé menet menjünk a házához, majd meglátja mit tud tenni. (65)
M. R. nem írja, de kimutatja: nemcsak pálinkától bűzlik ez az illető. A következtetéseket Jóska is levonja, s ezt már tárgyilagosan tudja jelenteni az “ami itt leiratottott, az úgy volt” elkötelezettje:
Táborunkba érve mondja Jóska: a részeg bandának nem tetszett, hogy ilyen ágrólszakadt menekültek lövik itt Kanadában a legjobb bikákat; s ráadásul még a húst a “vadembereknek” adják. Ez az epizód kissé lehangoló volt. De másnap Jóskával kettesben felhajtottunk Uslika Lake-hez, táborunktól kb 45 km-re, ahol a járható út véget ért. Útközben összefutottunk egy Gililand nevezetű vadvezetővel, akinek kisebb teherkocsija lecsúszott a rossz útról, és elakadt. Elő a köteleket, és nekiláttunk lapátokkal egy kis talajelőkészítéshez; félórai gürizés után kihúztuk a pácból. [Nem éppen irodalmi kifejezés, de tömör és hatásos.] Gililand mondja, hogy nem a legjobb viszonyban áll ezzel a Bellcombbal, de hozzá hasonlóan sokan mások sem itt ezen a környéken. Ami nem meglepő a tapasztaltak alapján. Elbúcsúzva tőle, tovább hajtottunk a tóhoz. Fogtam egypár szép szivárványos pisztrángot. Fenséges vidék. Évekkel később megörökített panorámám legszebb felvételeim közül való. (65)
Itt aktuális megemlíteni, hogy a könyv a szövegben található számos fekete-fehér fényképes illusztrációi mellett a végén színes térképes fényképmelléklettel is meg van toldva, ami maga is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasót bevonja mind a színbe, mind az eseményekbe. Száz szónak is egy a vége: érdekes, értékes, irodalmi értékű, elgondolkoztató olvasmányt vesz kezébe a Vadváltók mindenkori olvasója. És így esett meg, hogy elnézését kell kérnem becsült barátomtól és a Kapocs olvasóitól, hogy ilyen későn írtam erről a könyvről. M. R. szellemiségében talán csak azt tudnám mondani, hogy ez így rendeltetett, mert hát az Úr útjai kiszámíthatatlanok.
Veszely Ferenc
(Kamloops, 2010 november 20)