Szerenád a lámpavason – Második rész
Written by Szerb György in Hungarian -
A köd megérett
A köd megérett,
benne a kedvem tegnapi zsömle
még emlékszem csokoládészínû alkonyokra
kibámultunk a balkonokra
a bot lármázott mennydörögve
dobhártyámon reszkettek a pókok
a Nap kövér volt asszonyos édes
haldokló tulipánhagyma
az oszlopok csigolyái remegtek
lázában holmi üzenetnek
ötletek gyúltak
s talpam alatt
szikrázva kimúltak
meddig futja a vágyakozásból
szerelmünk mely az emlékeknek érik
gyûrû
a mult puha ujján
míg
szomorú csapzott állat a mostan
föltápászkodunk eltapostan
fekszik rajtunk a köd
mint a bánat
és másnaposak az örömök
bámulok az esõ szálai között
szemem behorpadt házakon koppan
úsznak a szmog pocsolyái
meneküljetek bõgõ kerekektõl
irtózat hogy hova lett az alkony
a délutánok délceg mámora
tapsorkánok reggeli napban
a szél ágára felakadtan
hova lettek a tegnapi kedvek
bujkáló s bevallt kacagások
s a paplan habjai közt feketére
vedlett ajkunk a bûnbeesésben
(vétkeztünk bizony eleget
de reggeli harmat
bimbózott köldökünkön
és úgy zümmögtünk akár a méhek
kis nótákat a messzeségnek)
s hová lettek a zarándok órák
és mondjátok meg
hová lettek a templomok
s a kegyhelyek
miket kerestünk kaptatón át
és hová lett a mi elrendelt helyünk
és hová lettek az ódák
álldogálnak keserû szentek
faköpenyegben rendõr ásít
Elherdált szivárvány
Valami történt, s hajszálrepedések
Ér-légiója támadt az anyagban,
S mit vágyódásból véstek ki a kések:
Szerelmünk szobra eltört egy-darabban
S a pillanatok, másodpercek, percek,
Órák vére zizegőn megindult,
Idővérrel medreink beteltek,
Jelen- s jövőnkből így lett lüktető mult;
A gyötrő kérdés gyönyör-paripákon
Inalt a nincsbe, s egyre-egyre vágtat,
Ébrenlét kínoz, és az alig-álom;
(míg Sziszifusz hord hegyre követ, fákat
lecsuklott sóhaj csügged egy virágon,
s akasztva lóg a barbár bűnbocsánat.)
2.
Miért bénulok meg nélküled?
Sajtolod szemem gyöngyeit –
A férfiasság csúf üreg,
Várandós sír, ha nem vagy itt.
Mért bénulok meg nélküled?
A csendnek szánom arcomat,
Míg kóma tör rám, révület,
s nádként lenget a légvonat.
Mért bénulok meg nélküled?
Számhoz kezemnek útja nincs,
Ételnek, sónak nincs íze,
zenére, zajra fül süket;
megölsz most, vigyázz, úgy legyints –
mért gyűlöltél meg ennyire?
3.
Esőpettyektől párductarka hó,
örök bánat, mogorva altató,
a kopár ágon vágy, mint kék levél,
a sár iszapján elvetélve tél,
arcot kutató szem, világtalan,
nevet felejtett száj, virágtalan,
hangot felejtett fül, énektelen,
magába roskadt lét, érdektelen.
Ó, hol vagy? Számban kérdés vérröge,
Fogam között egy fűszál illata,
Kezem között egy kéz kihült tüze,
És mindennap a kétség ördöge,
Hogy visszajössz-e holnap, vagy soha,
S ha visszatérsz a nap még felsüt-e?
4.
Minden sarokból szólnak dallamok,
Szélrózsa fújta hétszín hang ragyog,
Talán-talán szivárvány énekel
Az út felől, hol sírva érted el
A törhetetlen messzeség falát,
amelyen lábam már nem léphet át.
Talán-talán a nemlét sem örök,
Talán te jössz a messzeség mögött
Vissza az úton, újra énfelém;
Szivárvány ég a szomjas ég felén,
s míg torkomon kiáltás térdre hull,
Egy ismerős láng felhők éterén
arcomhoz ér, jaj, újra élek én –
vagy szemembe halálom fénye szúr.
Aki elment
Száz ájult kilométer
és nem kiált az éter
ott élsz kevély kisértet
s ki téged messze-sértett
most bánatán tanulja
dalát a messze húrja
hahó-felhők az égen
már nem hahóznak régen
a fák lenyírva állnak
csontjai csonka mának
a templom földbedermedt
s a béna bükkfa-gyermek
ki csüng a lakk keresztről
festék szítál a sebből
harangszó hébe-hóba
hullik a páratóba
tekintet sír utánad
pár meter és kifárad
dér fagy az ész hajára
amíg az űrt bejárja
hol lépteit a távol
ismétli önmagától
és darvakból a bánat
kottát firkál magának
Mintha velem volnál
Mintha te is a téren állnál
késő ritmussal körbejárnál
elgondolkozva meg-megállnál
pára-arcoddal reám várnál
mintha magad is velem jönnél
friss levél módján tündökölnél
részegségemmel nem törődnél
örömebb százszor más örömnél
s nevetés mintha összefolyna
hallgatás jönne hallgatózva
temérdek zöld lomb leomolna
szél a hajadtól puha volna
s mintha ma is a régi lennénk
utakon jóhír módra mennénk
égne az ég is szövétnekként
messzire nyúló kék szövetként
s mintha az égbolt színe volnál
lejjebb a zölddel összefolynál
vízre a szememmel simulnál
házak hűvöse rám hajolnál
falakról mint a visszhang szólnál
elfogyó hanggal haldokolnál
bánatot homlokomra fonnál
mintha magad is velem volnál.
Levél négyszemközt
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(Ó nappihék, arany szalonkák,
szemed borostyán csurranása
szemem kelyhébe, kezed álma:
megáldó kéz, papi fehéren,
fiak és apák homlokára
a szerelemre, mely piros kút
viasz-kék, ódon templomokban,
ahol az Úr mélázva szenved
festett keresztjén, s ön-hajókon
úszik az örök szomorúság,
megválthatatlan, mérhetetlen.)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(A kezed, a kezed, én nem értem,
csattog a kádban kékre váltan
pelenkák horzsoló ködében,
s mégis: olyan lágy mint az alkony
fél-tavasz, fél-nyár ájulásban
heverve két dús ölelés közt
ernyedő dombok kupoláján,
melyen patyolat felleg ballag,
ballag bele a végtelenbe,
ahol a dolgok oly furára
nyúlnak mint némely részeg álmok:
hajszálai egy büszke, néma
Istennek aki ránktestálta
a teremtést, hogy gyermek-ujjal
nyomorgassuk, mint holmi gyurmát,
hátha arcára rátalálunk?)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(Az ujjad, az ujjad: aranyfácán
feszes begye, pityegő, hetyke,
de puha, ha akar vatta lenni
vágy idején, vagy anyai vártán,
röpködve gyermek hasacskákat,
combokat, pólyát, baba álmot,
billegve versek, tapsi-nóták,
bóbitás dalok ág-bogában,
gyümölcsök bögye, meggy, ha érett,
cseresznyemézes csöppenése,
pisszenő, halk, mosolyba-ringó,
altató, édes, sürge ringló…)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(A csípőd: ógörög karcsú kancsó,
nyaka:derekad, hajlított, hűs,
homlokod: oszlopfő a csenden,
ha szigorúan nézel bűneimre…)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(Tudom, riasztó csattogása
volt néha vad, viking hajómnak,
mellyel hasítok át a léten,
e taréjos, nyers, bús óceánon,
hogy egyszer elérjem azt a partot,
melyről a régiek regélnek
gyöngyöző, lentos éjszakákon,
mikor a kincs már nem igéret,
de kézzel fogható, mint a végzet,
mely elindított az óceánon.
Tudom, a hullám-dal íjesztő,
s didergő a habok éle,
agyunkba vág a jég-szilaj szél,
s a halott szirének énekére
hajunk tapad a csillagokhoz,
bénán, jajgatva fönn a Göncöl
lovait bokrosodni készti…)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(Mert tudod te jól a kapitánynak
jó szele nincs más csak a lelked,
csillaga nincs más, csak az arcod,
s öleden kivül nincs hazája,
válladon kívül nincs szelíd part,
mely ellankadáskor visszavárja,
s terajtad kivül senki nincsen,
akivel osztozzék a kincsen,
ha azt a partot megtalálja,
terajtad kivül senki nincsen
gyémánt vesszővel írva-vésve
erre a széles földi tájra,
ki utamra könnyből jelet hintsen,
intő ujjból az ég fokára
lobogó fároszt telepítsen,
csókkal taszítson jó irányba,
s viharban, fagyban, melegítsen,
terajtad kívül senki nincsen…)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
(Nézd, ez az egész földi álom
csúf néha, mégis, semi áron
nem adnám másért. Tudod, néha,
tátogok már csak, mint a béka
sikló szájában, de a dolgok
közé az Isten reményt oltott,
zenét, mely néha csöndre-halkul,
de máskor fölzendül, szinte jajdul,
s akkor tudjuk: a vége jó lesz.
Hidd el hogy így van. Biztató ez,
muzsika, ó, figyelj szavára,
nem vagy te mártír, szolga, árva;
tudom, a sebek nagyon fájnak,
a rontások kővel hajigálnak,
de mögéjük láss egy pillanatra,
s ráismersz ama csodapartra,
hova hajóznom kötelesség.
Ó, ne hagyj el engem! Vér a festék,
Mellyel a vízre rőt betűkkel
Neved fölírom és az űrrel
Közli a tenger, hogy szeretlek,
Kisbolygók táncolnak nevednek,
S a tejútnak övén bíbor ékszer
Villogja százszor, nem elégszer,
Milliószor és mindörökké:
Szeretlek most és soha többé,
Mert te vagy az út, a fény, a fétis…)
Nem próbálnánk meg újra, mégis?
S bokrokból csend kicsordul
Megyek az éjszakában
valaki megy előttem
nem tudom honnan jöttem
valaki jön mögöttem
megyek az éjszakában
valaki szól most hozzám
nem tudom ki és honnan
valakit küldtek hozzám
nem tudom kit és honnan
megyek az éjszakában
valaki szól most hozzám
mint szirom olyan lágyan
mint basalt oly keményen
mint kristály olyan tisztán
valami van kezében
Jézus Buddha vagy Iszlám
szent könyve könyve fénye
sóhajok régi fában
vésések régi kőben
megyek az éjszakában
valaki jön mögöttem
nem tudom honnan jöttem
valaki megy előttem
tudom magam kinőttem
felnyúlok mint folyondár
magamból mint sugárzás
testem vagy árnyam mindegy
homok hamu vagy párzás
ringy-rongy marad alattam
valaki ment előttem
nagyon magam maradtam
nagyon magasra nőttem
fejemen fáj az égbolt
orkán jaja nyögése
tarkóm mint furcsa félhold
fakón süt fémsövényre
a Föld sírjának szélén
s atom-borostyán-bokrok
ülnek a holnap éjén
mint udvari bolondok
míg én halott királyuk
királynék hóhéra hőse
kőszemem tágul rájuk
mint idegen ismerősre
s bokrokból csend kicsordul
Hazafelé A dolgavégzett ember tanúvallomása
Pergetem a napok olvasóját
fogy az élet, elfogy az ima;
egyre többször indulnak a gólyák,
egyre messzebb száll a vadliba.
Behajóznak éveink a nincsbe,
Nem baj, hiszen ott a kikötő;
Kell aki a partnak visszaintse,
Hogy érkezünk, mert eljött az idő.
A drótkötelet biztos kar hajítja
A stég felé, és ennyi az egész;
Büszkén lép a kapitány a hídra,
Csak gondolatban van, hogy visszanéz;
A hajónaplót ő már teleírta,
hát átadja – és átveszi egy kéz.
Újra kezdeném
Így lettem tarka sebhelyektől,
így kopott húsom csontomig,
nem ugrom már a padka mellől
csatornán át, a dombokig,
fagörcsök fájnak koponyámban,
s ökölbe zárnak zsigerek,
de ha majd füttyszó nő a nyárban
s megint meleg lesz fű, berek,
katángos rét és út a hegyre,
s valami ének messziről:
indulnék újra, ha lehetne
erőt facsarni semmiből,
rohannék újra, pont ahogy rég,
iránytű nélkül, boldogan,
ha kanyarhoz érnék, kanyarodnék,
s a völgybe levetném magam.