Qou vadis, Kanada? (P)
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Köztudomásúan a változások egyre felgyorsuló világában élünk. Legtöbbünknek fogalmunk sincsen hogy hova megyünk, csak azt érezzük hogy futnunk kell, különben lemaradunk. Reménykedve bizunk abban hogy vezetőink, kormányaink okosabbak mint mi vagyunk, hogy ők tudják hogy hova kell vinni bennünket. Sajnos nagyon gyakran ez nem igy van.
Ijesztő a gondolat, de tény ami tény: a nagy államférfi olyan ritka mint a fehér holló. Ha egy nemzet évszázadonként talál magának egyet, akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát. Időközben olyan államfők tartják kezükben a kormányt akiknek intelligenciája jó ha eléri a miénket. Az ő kezük alatt ritkán megy tudatos irányba az ország hajója, sodródunk minden jöttment politikai széllel vagy árral, s mert közeli érdekek mágneses hatására elromlik az iránytűjük is, még jó ha nem futtatják a hajónkat egy végzetes zátonyra. Valamelyest megnyugtató érzés ha egy ilyen kisbetűs államfő megelőzőleg egy Nagy Államfő alatt szolgált, és tudja nagyjából hogy merre kell tartanunk. Igy voltunk mi Kanadában Jean Chretiennel. Örültünk annak hogy kézben tartotta a kormányrudat anélkül hogy sokat mozgatta volna azt.
Most új kormányfőt választott nekünk a Liberális Párt, Paul Martint. Őt is kis emberként ismertük eddig, de tudjuk hogy ő nagyon akar kormányozni már régóta. Ő most aggasztóan irányváltoztatásról beszél, sürgető új ideákra hivatkozva.
Mik ezek az új ideák? Igazi demokrácia, mondja ő. Az ő pártembere, aki bejut a parlamentbe, szabadon fog szavazni, nem lesz muszáj a párt vonalra tömbben szavaznia, mint eddig. Új miniszterelnökünk demokratikusan fog bánni a konfederáció államfőivel is: konzultálni fogja őket, meg fogja hallgatni a véleményüket és, ami a legfontosabb, ezek most irányt mutató szerepkörbe lesznek bevonva.
Nos, nem kell tovább mennünk, mert már ebből is láthatjuk hogy Paul Martinból se lesz nekünk nagybetűs országfőnk. Csak a hatalma fog növekedni, őmaga aligha. Ugyanis ha lenne új ötlete, nem hivatkozna a demokráciára mint új ötletre. Ha tudná hogy hova kell menjünk, nem kérdezné a konfederációs kisvezetőktől hogy merre menjen az ország. Pártjában pedig éppen azt szerettük hogy az centralizálni, egyesiteni kivánta Kanadát, amit a konfederáció államfői a maguk érdekében igencsak széthúznának. A konfederációs államok felé való húzódás egyértelműen a központi hatalom gyengülésére vezet. Az nem szolgálja Kanada egészének az érdekeit, az csak Amerika gazdasági hatalmát fogja gyakorlatilag tovább erősiteni. Hiszen még amikor egységesen lépünk fel, akkor is bajunk van Amerikával, amelynek lakossága tizszerese a miénknek, a gazdasága pedig majdnem százszorosa.
Ami leginkább aggaszt bennünket Martinnal kapcsolatban, hogy ő a balközépről a jobbközépre irányitja népszerű pártját azzal hogy irányváltozást jelez jelenlegi, az Egyesült Államokhoz való viszonyunkban is, “újra baráti alapra” kivánva helyezni azt.
Nos, a mi legutóbbi, ilyen nagy amerikabarát miniszterelnökünk, aki a globalizációt előkészitő Északamerikai Szabad Kereskedelmi Egyezményt hozta a nyakunkba (Brian Mulroney), olyan népszerűtlen lett nálunk hogy pártját, az akkor hatalmon lévő Konzervativokat, szinte letöröltük a politikai porondról az egyezményt követő választásokon, mert elég hamar kiderült hogy mit is jelent ez a nagy amerikai “barátság” meg “a szabad kereskedelem:” az USÁ-nak mindent szabad, nekünk semmit. Azóta a Liberálisok komoly ellenzék nélkül kormányoznak, sőt hallatlan merészséggel (és a nagy többség helybeli egyetértésével), nem sorolták be országunkat az iraki háborúba sem.
Az amerikai barátsággal kapcsolatos aggodalmunkat csak növelni tudja az a tudat, hogy a továbbiakban nem lesz más gyakorlati választásunk mint az hogy Amerikával tartsunk, mert az épülő ellenzék, az egyesülésben levő jobboldaliak, ugyancsak hangosan amerikabarátnak vallják magukat. Ha pedig az eddig egyetlen, az amerikai befolyásnak nem mindig engedő párt vezetője maga is nagy amerikabarát lesz, akkor Martin körmányfőre juttatásával egy de facto amerikai kormánypuccsról van szó.
Szóval úgy látszik eltűnőben van az a lehetőségünk hogy a magunk útján haladjunk tovább, s újszülött identitásunkat megőrzendő, továbbra is elkülönüljünk az amerikai politikától. Pedig ez az elkülönülés több okból kifolyólag most nagyon fontos nekünk. Fontos azért, mert történelmi gyarmatiságunkból (amelyet Anglia politikailag, az USA gazdaságilag uralt), csak a közelmultban szabadultunk fel politikailag, s általában nem szeretnénk serdülő politikai függetlenségünket a gazdasághoz hasonlóan az Egyesült Államok teljes dominációja alá helyezni. Még fontosabb ok hogy nekünk – saját érdekeink és szükségeink diktálására – nyilvánvalóan más irányba kellene haladnunk mint nekik. Ugyanis az utóbbi évtizedek nagyméretű, a hozzánk a világ minden tájáról mindenfajta szinű és vallású bevándorlás nagyfokú toleranciát és liberális felfogást igényel ahhoz hogy mi együtt tudjunk élni. Ez törvényeinkben már megadott dolog, lásd a Jogi Kartánkat. De ahogy liberalizálódunk mi, ahogy kultiváljuk mi a toleranciát és őriznénk a személy szabadságát, úgy halad az Egyesült Államok, vallásos fundamentalista vezetője alatt, a homlokegyenest ellenkező intolerancia irányába, egyre nagyobb nyomást gyakorolva ránk hogy mi is kövessük őket. És ez nagyon fontos dolog, mert ebben a helyzetben vagy mi szakadunk el tőlük, vagy mi szakadunk szét belül. Paul Martin az igazi demokrácia és az amerikai barátság aegisze alatt ez utóbbi felé látszik hivatva vezetni bennünket.
Végül nem segit tudnunk azt sem hogy miniszterelnökünk maga is multimilliomos, emellett multimilliós adományokat gyűjtött be már jó előre – jórészt a multik bőkezű támogatásával – a kampányához. Ellenfeleinek töredéknyi pénzük sem volt. Igy azt hisszük jogos az az érzésünk hogy már megint meg lettünk lopva valahol, hogy új vezetőnk nem olyan irányba fogja terelni az országot amerre a nép és az ország érdeke vezet – amit ha Paul Martin valóban demokratikus lenne ezt tennie kellene. Elég tapasztalattal rendelkezünk ahhoz hogy tudjuk: ami a multiknak jó, az nekünk rossz lesz:
ők tovább gazdagodnak, mi tovább szegényedünk.
Quo vadis Kanada? Vissza a politikai-gyarmati csatlósságba, és a baráti együttműködés nevében neked előkészitett belső széthúzás felé – ha követed az új vezetődet. És belátható időn belül nem lesz más gyakorlati választásod mint magadban morognod, vagy összeölelkezned egy nálad sötétebb bőrű, lehetőleg muzulmán honfitársaddal, akit szomszédod terroristagyanúsnak néz, ha nem is azért mintha lelkesednél a Koránért, pláne mert terrorista hajlamaid lennének, csak azért hogy Kanadát mégis összetartsad – ha kell, dacból is. Hogy ha már, mint tudod, a zsebedet folyamatosan kiüritik, legalább a derekad maradhasson egyenes.
Kamloops, 2004 01 07 Megjelent a KAPU-ban 2004 tavaszán