Pornográfia
Written by Szilágyi Enikő in Hungarian -
Vagy szex … ez az a két szó, amire mindenki felkapja a fejét, mindenki odafigyel, mindeki műveli – valamely fajtáját – és senki nem szeretne beszélni róla úgy, hogy érintett legyen a témában, de ha nem érintett, nos akkor órákon keresztül lehet csámcsogni rajta. Pedig, ha nyitott szemmel járnánk, észrevehetnénk, hogy gyakorlatilag az egész életünk meghatározása ez, nem csupán ezé a két szóé.
Itt a tavasz. Korán megvirrad, ha nem borult az ég, hat óra magasságában már látható a napkorong. Persze csak annak, akinek hajnali hatkor ideje van észrevenni. Annak, aki nyitva tudja tartani a szemét és annak akit ez érdekel olyan korán reggel. Pedig tanusíthatom, hogy szép. Én, személy szerint, inkább nézem a fényes csodát hajnalban, semmint a szomszéd ténykedését. Nos, tudom én, hogy vannak szokásaink, amik a sajátjaink, nem érdekel ez másokat és főleg nem szabad másokra eröltetni, de mégis kell róla beszélni.
Kell róla beszélni – ha nem a pszihológus bőrkanapéján, akkor legalább a falusi házacska előtti padon, ahol összegyűl a szomszédság vasárnap délután egy kis pletykára. Azt gondolta bárki is, hogy ez csak régen volt, ma nincs? Ha a nevetést papírra lehetne vetni, nos én ide beszúrnám… mert röhelyes, hogy sokan azt gondolják, hogy ez egy rég kihunyt hagyomány. Nem, tanusíthatom, hogy van így a huszonegyedik században rengeteg olyan település – nem csak Szilágy megyében, hanem országunkban és országhatárainkon túl is – ahol ez a vasárnap délutáni szórakozás. A szocializálódás. A társadalmi élet. A kultúrális élet.
Egy adott forgatókönyv alapján zajlik az egész. Templomból haza, vasárnapi ebéd, egy kis szieszta ( nem így hívják, hanem azt mondják csak így egyszerűen: ledülünk). Aztán kezdődik a szállingózás. Egyszer egy – kioldalog, szétnéz az utcán komótosan, lassan. Előbb lefele, majd felfele. Ásít egyet, keze zsebredugva. Megigazítja a sapkáját. Közben kijön a másik s már a tornácról észreveszi a szomszédot. Beszól a feleségének: na megyek, mert a szomszéd már a „parlamentbe” van. Kiülnek ketten a kispadra. Beszélgetnek. „Hallottad, hogy…” – így kezdődik a beszéd. A másik mondja, hogy igen vagy nem, majd ő is mond egy számára új hírt. Majd megbeszélik, hogy ki halt meg, ki beteg, mi hír a városból, ki mit látott a tévében. S közben csatlakoznak a többiek. Egyenként, lassan, feltűnésmentesen, meg- megjelenik egy újabb résztvevő, s minden taggal egyre bővül a téma, a hangzavar, hallassz már hangos nevetést és felháborodott „eriggy mán” – t és „ahá”-t.
Először furcsállottam magam is, hogy van ilyen, de amint telik az idő egyre inkább tetszik. Aranyos. Nem az, hogy pletykálnak – bár ez sem zavar, hisz el kell fogadni a tényt, ha faluról van szó – hanem az, hogy ha nincs mivel eltölteni az időt az emberi kreativitás nem adja be a kulcsot, hanem rögtönöz. S mivel első alkalommal jónak bizonyult, az ismétlés egyértelmű. S lám, így alakult ki a sok- sok napjainkig megőrzött néphagyomány.
Persze vannak olyanok, akik a „nem érek én rá az ilyesmire” zászlója alatt nem csatlakoznak a vasárnap délutáni kispadi csevelyhez, helyette inkább a függöny mögül tekintgetnek kifele, és a nyitott kamraablak alól hallgatóznak. Érdekli azért őket is, hogy kiről mit mondanak, hogy őt nem beszélik- e ki, szeretik meglesni a szomszédot, mit csinál. Ez a rosszabbik fajta. Az ilyet nem érdekli a hagyomány. Az ilyen egyszerűen irigy. Mire? Mindenre. Arra, ha a szomszéd nem veri a feleségét, de arra is, ha nem veszekednek. Arra, ha megjavítja a tetőt vagy a kerítést és arra, ha új ruhát vett magának. Arra ha autóval jár és arra ha gyalogosan de mosolyogva megy. Arra, ha dolgozik és arra is, ha pihen. Arra, hogy sokan látogatják de arra is, ha nem zavarja senki.
Ki a veszélyesebb? Állítom, hogy az, amelyik egymaga otthon hallgatózik, leskelődik, irigykedik s közben azon töri a fejét, hogyan ártson annak, akivel éppen tele vannak a gondolatai. S kire veszélyes? Leginkább önmagára. Mert lehet, hogy dühében sikerül ártania a másiknak, de közben annyi rejtett haragossal veszi körül magát, hogy előbb utóbb maga sem fogja érteni miért, de megüti a bokáját. Pedig nem ült ki a kispadra pletykálni. Otthon, egymaga főzte ki a pletykát, egyedül, pszihopata módon megbeszélte ugyancsak magával, s ugyancsak egymaga cifrázza ki annyira, hogy ha lehetséges, ártson a másiknak. S közben nem veszi észre, hogy őt is figyelik, őt is kibeszélik, egyáltalán nem irigylik, hanem ha tehetik elkerülik. S mikor biztosan nem hallja, csámcsognak rajta s közben örül mindenki, hogy semmi dolga nincs vele. Ugye igaz volt az első összetett gondolatom?
Tehát hajrá magyarok, üljünk ki a kispadra, beszéljük ki nyíltan másokkal a dolgokat, s nem törődjünk azokkal akik csúfondárosan beszólogatnak a népdalt idézve, hogy „kiültek a vénasszonyok a padra, a kispadra”. Egy percnyi néma csenddel – ne emlékezzünk rájuk, hanem – sajnáljuk őket. Persze ha tehetjük, s ha megengedjük magunknak, ajánljunk nekik egy jó pszihológust, aki segíthetne lelki nyavajáikon. S ne hagyjuk veszni a néphagyományokat…
Szilágyi Enikő