Otthon
Written by Szilágyi Enikő in Hungarian -
Mindig is érzékeny lelkű voltam. Folyamatosan sajnáltam az árvákat, a magukra hagyott idűs embereket,sőt érdeklődésem ezen túlterjedt és az elhagyott kisállatokat is többször pártfogásom alá vettem. Huszonnyolc évemet betöltve megismerkedtem egy férfival,aki érzékeny lelkemet felismerve meghívott a családjához kávézni. Rájuk is szántam szombat délutánomat.
A meglepetés azzal kezdődött,hogy elmondták hová kell menjek. A zilahi Salvosan kórház mögött van egy négy emeletes szociális otthon. Na,oda.
A ház elé érve hirtelen teljesen elbizonytalanodtam.Biztosan kell ez nekem? A lépcsőház kintről is jól látszott, hiszen nem volt egy ablaka sem, sőt, még ablakkerete sem, viszont tele volt kétes arcokkal. A negyedik emeletről integetett a feleség, aki látva a bizonytalanságomat lejött elém. Szégyeltem is magam rendesen, mikor láttam, hogy apró gyermekei természetesként kezelik azt, ami nekem ijesztő volt. Felértünk a negyedik emeletre, ahol a harlemi körülményeket tekintve kellemes meglepetés fogadott. Rend, tisztaság, meleg…és gyerek hátán gyerek.
Kérdésemre a feleség elmondta, hogy számszerint kilenc gyereke van. Ő csak leánykorában dolgozott, tehát gyest nem kap, a férj tartja el az egész családot, aki egy autóbaleset következtében maga is súlyos egészségkárosult. Közben a gyerekek önfeledten játszottak, láthatóan egészségesek, életvidámak. Arra a kérdésemre, hogy kapnak e valahonnan segítséget,a válasz roppant rövid volt. Igen.
A baptista szeretetszolgálattól kapnak naponta egy tányér meleg ételt, amivel nem igen élnek, hisz vannak jobban rászorulók is. Ők tudnak maguknak főzni és tárolni az ételt, mert kaptak — ugyancsak az egyháztól — egy hűtőt és egy mosógépet is. Legnagyobb problémájuk nem az életbenmaradás. Ők edzett emberek. Az viszont nagyon rossz nekik, hogy hogy gyerekeik bűnözők, drogfüggők társaságában kell éljenek, nem tudják mi az a fürdőszoba, folyamatosan diszkrimináció áldozatai, holott – ezt magam bizonyithatom – nem büdösek, nem koszosak, nem szemtelenek, egyszerűen átlagos gyerekek.
A sajtóból már értesülhettünk az ezekhez hasonló bentlakások körüli perpatvarokról az utóbbi időkben. Néhány épületet már el is adtak. A jellemző az, hogy magánkórház lesz a helyén. Ezért most a fent emlitett család is fél. Mi lesz velük, ha még ez a borzalmas körülmény sem lesz? Ha egyáltalán semmi fedél nem lesz a fejük felett?
Jó két évvel később, a napokban újra felhivott a férfi. Meglátogattam őket, ismét. Elmondták,hogy már tizenkét tagot számlál a családjuk, az emeletükön négy drogfüggővel több lakik, a lépcsőházat felújitotta a polgármesteri hivatal (ami abból állt, hogy tettek be ablakokat) és még mindig tele van a ház a zajos, randalirozó, rendet közelről sem ismerő egyénekkel. A sokgyerekes család fél tőlük. Hiszen nem értesithetik a rendőrséget, nem kérhetnek segitséget, mert gondolniuk kell arra, hogy holnap ugyanott játszanak a gyerekek a ház előtt és nem akarnak folyamatosan a szomszéd bosszújától rettegni. Megpróbálnak minden nehézség ellenére együtt maradni, fizetni a költségeket és élni egyik napról a másikra.
Szilágyi Enikő