Nessus ingben: Szerb György költészete
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Nessus ingben: Szerb György költészete a szépség és elhivatott tehetség jegyében
Meggyőződésem hogy az igazi tehetség birtokosai tudatában vannak tehetségüknek és elkötelezettséget éreznek irányukban. Mi több, minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a velejáró elhivatottság érzése. Legnagyobb tehetségeink sorsa szinte kivétel nélkül azt látszik tükrözni, hogy birtokosaik gyakorlatilag rabszolgáivá váltak saját tehetségüknek, mely egész életüket befolyásolta. Szerb György (1937 – 1982) költőnk kétségtelenül ezen nagy tehetségek közé tartozik, amit élete és munkássága egyaránt bizonyít. Tehetsége-diktálta “törvények” jegyében alkotott, melyek a szépség, az őszinteség, és az igazság keresésére és kifejezésére “kényszerítették,” a kommunizmus kényszerű hazugságai idején is. Hitt az emberiségben annak ellenére hogy tisztán látta mi ment a nagyvilágban és szinte naponta el kellett vesztenie a hitét a körülötte élő emberekben, a panel házak gyűlésein résztvevő s ott a szót vivő “elvhű tetemekben,” és el kellett viselnie “egyarcú” hétköznapjait, amelyekben megviselték “a láthatatlan háborúk, / mik naponta rongálják korunk, / levegőnk, vizünk, otthonunk, / s idegeink szövétnekét.” (Szilveszter 78)
Nem csoda. Át kellett élnie a Rákosi korszak véres terrorját majd Kádár megtorló éveit, mialatt az akkor teljes üzemben működő Terror Házában vallatták sorról sorra verseiről a rendszer paranoid pribékjei. S a “gulyás kommunizmus” sem adott a költőnek kivánt szabadságot, az is csak a napok szürke egymásutánját hozta, s depresszáló reménytelenséget. A Változó nyár című verséből tisztán kiérződik ez, a költőnek lélekölő életélmény, sőt saját tehetetlen dühe, ami maga is rombolna mint a légkalapács:
a havi fixek aszfalt-nyomdokán
corso-cipõkben menetel a láb
a tegnap-arcú holnapok felé,
s az állandósult mában jó dolog
a légkalapács gépágyú dühe,
mert végre rombol, s fáj a fürge kéz,
mely lövészárkát holnap befedi
ismét bazalttal, s elmúlik a zaj,
mely más volt, mint a porlasztó-zene,
mely státusz-dalként falja berkeink,
s az utak nyálán benzingõzt böfög
a jólét torz gyomorrontásaként.
Sokatmondó hasonlat: a légkalapács süketítő, agyrázó zaja kellemesebb a költő fülének mint a “porlasztó zene,” a “státusz dal,” azaz a mindennapos propaganda, a hazugságok állandósult fennen hírdetése, ami a kommunizmus alatt élés velejárója volt mindenütt ahol a rendszer megtelepült. Ha valaki fogalmat akar alkotni arról a kártevésről amit a kommunisták a szellemi életben tettek, elég ha felteszi a kérdést: mire lett volna képes ez az óriás tehetség ha szabadon alkothat, ha nem kellett volna egész életét intenzív elnyomás alatt élnie? Ugyanis mint több, még fiatal korában írt verséből is kiderül, már ifjú korában is érzékeny környezete korlátozó, fenyegető, ellenséges mivoltára, az őt fogságban tartó, szóhoz nem engedő, “alacsony egű” elnyomottságára. Lásd Ködben távoli házak című versét:
Ködben távoli házak
nyitott fekete szájak
ablak-fogsor vicsorog
az utca hördülõ torok
bennem keserû akarat
alacsony egeket harap
felhõk fájnak a nyelvemen
száradó nyálam elnyelem
próbálnék újra valamit
robbannék mint a dinamit
befesteném a házakat
dalolnék nemvolt lázakat
de jaj hahota-gyalogok
vesszõi alatt szaladok
csapkod és csíp a nevetés
fájó fülemben csupa kés
tudom tudom hogy vége már
nem szólhat az aranyszamár
csak néz csak hall csak lát csak tud
s nyeli a keserû laput.
Hová vihette volna a költő ha nem kellett volna az őt cenzúrázó, gúnyoló, valójában szánalmasan nevetséges “hahota gyalogok” vesszői alatt szaladnia, mit mondhatott volna ha szólhatott volna a költő? Ha elismerik kiváló tehetségét, ha megkapja az őt megillető fórumot? Ha nem kergeti alkoholizmusba, mint egyetlen gyakorlati menekülési lehetőségbe, a reménytelenség? Ha nem kerül ez által kétszeres kiszolgáltatottságba? Mert a “Delirium előtt” című vers semmi kétséget sem hagy az alkohol, az álmatlan éjszakák testi rombolásáról:
a fény hideg a torkom ég
a hajnalt túl kell élni még
mellem szorít mint szörnyû rács
szivem mint puha kalapács
bordáim börtönét veri
a bõröm vékony víz lepi
idegeim a bõr alatt
mint furcsa férgek ránganak
Az alkoholizmus kártevéséhez járult a szegénység. A “Lovaggáütés” tanúsága szerint:
Beállt az ínség. Nem is sejtitek,
milyen nyomorban élek. Senkinek
nem mondom el a való igazat,
hogy középkori méretekben hat
a pénztelenség. Sokszor éhezem,
s fekvõhely híján folyton ég szemem.
Tudom, nincs pardon, sokat ittam el,
de higyjétek, a vershez tinta kell;
s e tinta ára mért az életem?
Testi és lelki sanyargatottságához járul a szellemi, közvetlenül az országos de távlataiban maga a világrend, helyesebben ezek hiánya. A “Milyen hosszú minden nap” című versének már a címe is sokatmondó, magának a versnek lovagló ritmusa, a rímek egyhangúsága kérlelhetetlen jelleget ad a hidegháború világának az egyént világszerte sztresszelő, végnélkül depresszáló, állandóan ismétlődő eseménysorozatának:
Hamlet-próba próbafejtés
kórházakban kórjelentés
hivatalban (hangtalan) prés
telexvihar: talajrengés
vízbe fojtás vízbõl mentés
merényletek tûzzel tollal
több Kennedy-fej golyóval
kötélhúzás siratófal
Ali baba bosszút forral
s jön a negyven Boeing-tolvaj
pár szigorú U Thant sóhaj
U-kettes gép jegyzék (szóval
lábtenisz a földgolyóval)
négyhatalmi békeóhaj
(Odüsszeusz a falóval)
tûzszünet mint altatódal
s közben agyad rommá dúlja
környezeted háborúja
Szerb nem hideg szemlélő, mindezeknek a direkt kihatását személy szerint, a nap minden öntudatos órájában idegeiben érzékeli, “rommá dúlja” az agyát. Az “Elszalad a grund” semmi kétséget sem hagy afelől hogy nem tudunk a környezetünktől elhatárolódni:
És mi vagyunk a szmog gyalázta ég,
az olajtól pecsétes óceán,
s míg kémiába fojtjuk énekét:
a haló csízből szemünk néz reánk,
siratva önző, elbutult fajunk,
mely úgy pusztítja önnön életét,
hogy lába alól elszalad a grund.
A világ vezetése rossz kezekben van. A világszervezetek gyengék, tehetetlenek. Elszabadult a gazság, a hazugság. Az űlésezés közben szabadon folyik a tékozlás, a rongálás, elszabadultak a háborúk, a fegyverzési versenyek. Az „Ülések századá-“ban tehetetlenül ostorozza a világ vezetőit:
3
Rakéták vízben, földön, föld felett;
kémholdas éj dúl,
béke csordogál
itt-ott, sekély; erõltetett menet;
éhségre lõnek zsíros fegyverek –
ti, uraim, csak ûlésezzetek
4
Csontoktól átszúrt barna gyerekek.
Önkénytõl szétdúlt
otthonok. Lokál
döglõ fehérnek. Részeg rettenet.
Támolygó kantin, nyelhetetlen nyál –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
5
Gyûlölet ólmát gyûjtõ fellegek.
Esõbõl vér hull,
szavakból homály,
s a szülészeten kibuggyant kezek
csuklóján izzó dögcédula fáj –
ti, uraim, csak ülésezzetek.
Figyelemre méltó a felejthetetlen képek, összefüggések tömör megjelenítése a fentiekben: “a halott csízből szemünk néz reánk,” “csontoktól átszúrt barna gyerekek,” “éhségre lőnek zsíros fegyverek,” “gyűlölet ólmát gyűjtő fellegek,” “esőből vér hull, szavakból homály.” A hidegháború korában élő költő felsrófolt érzékenységében a saját bőrén érzi a mesterkélten, hazugan vezetett világ urainak és áldozatainak fonák viszonyát az ésszerűséghez és az igazsághoz. Kik ezek, az alábbi, a “Kasszandra megidézése” című versben jelölt “álságosak,” és “látszatra szentek?” És kik az áldozataik? Hát
a hatalmasok, kik a sorsot írják,
a békét zengõk s háborút remélõk,
akik a békét bunkerré vadítják,
hogy félelemmel háljanak az élõk;
és ti mind, kik hajnalban a tejjel
hazasurrantok szorongás-csapáson –
békében is elpusztul az ember,
ha nem lesz úrrá azon a dúláson,
mit maga végez önnön nemzedékén.
Mint Szerb másutt írja, “az öngyilkosság felkentje e század,” s a következményeket legfeljebb elodázni lehet, elkerülni nem. Folytatja a “megidézést:”
Mert lehetetlen tartósan hazudni,
a föld szemébõl vércseppek potyognak,
kezedre hullnak, s el kell kezed dugni,
számon ne kérjék percét tegnapodnak;
zokog a bolygó, nemünk anyaméhe,
üvöltő fáklyák lobbannak az égen
de vakok vagytok, süketek, s a béke
gyilkos torta arzén-terítéken.
A bolygón élünk, mondja a költő, de a bolygó is él, az “nemünk anyaméhe” amiből születtünk. Sír fel a költő fájdalmában:
Jaj, emberek, ó jaj, és százszor is jaj,
ti elringatott, engedelmes bábok,
ha holt rokonért ríkat meg a sóhaj,
sirassátok el elõbb a világot;
Szerb mindezen, mélyen átérzett kínszenvedéseihez járul mégegy: a magány. Ugyanebben a versben, a Kasszandra megidézésében olvassuk:
emberek, ó, hogy’ szerettem mindet
pedig bizony engem nem szeretnek,
értetek öltöttem fel Nessus-inget,
és rendetekhez így lettem eretnek,
mert láttam, hogy e rend a pusztulásé.
Szerb Nessus inge maga a világ, amit az emberség és az emberiség nevében magára öltött, amit költészete érdekében viselnie kell ha mérgezett is és megöli viselőjét. Az ember társadalmi lény, őt lélekben öli a magány is. Mint “Az Atomkor” soraiban írja:
Mint csókákat a mérgezett maris,
úgy mérgez meg az elhidegülés
az emberektől, s önmagadtól is.
Mindezek ismeretében és tudatában joggal merül fel a kérdés: mi tartja életben a költőt? A rövid válasz: az elhivatottság érzése és a tehetsége, mely időnként lázba tudja hozni, aminek segítségével soha nem lesz reménytvesztett. Ugyanis az elhivatottság célt adó érzése, amennyiben alkotó munkájával sikerül kinyilatkoztatnia ezt, megelégülést hoz a költőnek, és örömre okot adó igazoltságot, amely egy életig tart. A “Csendes öröm” című versében így rögzíti ezt:
… az írhatatlan törvényeket õrzöm
és hírdetem a föltárt léten át,
míg életem, mint pergament, egy õszön
halálba sárgul, szépen, mint a fák.
Mik ezek az “írhatatlan” törvények? Ezek, mint majd látjuk, több versében is megfogalmazódnak. Legfontosabbak: az igaz szó szentsége és a szépség áldozatvállaló keresése, melyek tehetsége rendeltetésének jegyében elkerülhetetlen kötelességgé válnak Szerb szemében. Fontos dolog ami igazolja alapjában pozitív szemléletét és hozzáállását. (Talán semmi sem tükrözi ezt tisztábban mint a „Látomások” egyik stanzája: „szolgaság mint rákfene / s a bitófák szaga / nyomta a kort de fent maradt / a lázadók szava.”) Ő vállalja az áldozatot és nem vallja áldoztnak magát, elnyomott sorsa ellenére sem. Már a “Milyen hosszú minden nap” keserű sorai között is emlékeztette magát erre és hivatására:
Nem vagy te mártír, szolga, árva;
tudom, a sebek nagyon fájnak,
a rontások kővel hajigálnak,
de mögéjük láss egy pillanatra,
s ráismersz ama csodapartra,
hova hajóznom kötelesség.
Az “írhatatlan törvények” legfontosabbját, a tehetség elhivatottságát és a szó szentségét a “Krisztus legkisebb tanítványához” című vers egyértelműen leszögezi. Az emberi szó, írja Szerb Krisztus szájába adott, igeként ható soraiban,
nem oszlik, mint a füst, vagy mint a köd,
hanem, mint érc, a térben megmarad,
nem keveredik el, és nem vegyül,
s