Nessus ingben 2
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
nem keveredik el, és nem vegyül,
s ha létrehoztad, súlyát hordozod,
mert tett a szó, melyért felelni kell.
S az idõben is, mint a gondolat,
(mely számmal nem jelölhetõ elem),
akképp marad meg változatlanul,
ahogy kimondtad. Rá piszok, penész
s a ráfogás rozsdája települ,
de vendég-bõre lehámozható,
s erénye, bûne tiéd egyedül.
Ha van verse amit minden idők költőjének kívülről meg kellene tanulnia, ez a vers az.
A következő sorok Szerb emberségének és költészetének gerincére tapintanak, ez az az árbóc amire függeszti képzelete vitorláját, aminek birtokában neki mer vágni (hogy a költő egyik kedvelt metafóráját használjuk), a végtelenbe való hajózásnak. De az alkotásáért, a Szóért, egyedül ő felelős akárhova hajózzon is. Folytatja az igét a költők Krisztusa:
Ezért hát egyszer s mindenkor, fiam,
döntsd el magadban, mely oldalra állsz,
s ha döntésedben szív találkozik
az értelemmel, s jó közérzeted
nem rontja kétely, lelkifurdalás,
és gyomrodban az étvágy otthonos,
s jöttment fájások nem gyötrik fejed:
maradj utas a válaszott uton,
s legyen beszéded annak útköve,
minek esõ és bontott szél nem árt,
s a rengetegben méltóképp vezet.
Folytatja Szerb elképzelt Krisztusa a következményekre figyelmeztetve:
Szavadért, fiam, megpróbáltatás
köszönt reád és tieidre mind.
Éhezni fogod a pénzt, s nem jár neked.
Szomjazol hírt, s csak hirhedtté leszel,
a békére vágyol, pedig vívni kell.
Hallgatni próbálsz, de a hallgatás
emészt, és szádban rosszízû a csend;
hazugság-ostyát forgatsz nyelveden,
de marja szád és gyomrod mérgezi,
és foltokat hagy tiszta bõrödön.
S itt világlik ki miért beszél Szerb kényszerről, miért fáj neki annyira a verseit ért bírálat,
miért éri minden rádobált kő homlokon (hogyan ne érné, amikor neki “önteste a szó?”),
miért fáj neki hogy élve akarják eltemetni:
Nincs hát menekvés. Pedig tart a kín,
gyötörnek olykor láthatatlanul,
de sokszor nyíltan, sokaság elõtt,
csõcselék módján kövezik szavad,
és mindenik kõ homlokodon ér,
mert öntested a szó, mely megfogant
és elhagyott, mint magzat az anyát,
hogy éljen, folyton visszahatva rád.
Gyilkolnak tettel s hallgatással is
(az elhallgatott szó majdnem halott,
de tetszhalál ez, s megszakítható)
Egy másik fontos gondolat, ami életben tartja Szerbet, mert megőrzi a hitét abban, a sírkövére vésett versidézetében hogy “kiás a jövő amikor ideért.” Hogy egyszer igazolva lesz ő, a költői “Sámson,” “akin nem fog puccos jelen, gyarló Dália.” (“Kiás a jövő”) De előbb túl kell élnie a mindennapok valós rombolásait amelyek mindegyike apasztja erejét és el kell hárítania a kisértéseket:
s az így-úgy méreg mind szívedre száll,
és sejtenként fogyasztja életed,
cseppenként szívja fenntartó erõd,
s lassan tükrödre vési koponyád.
S akkor gáncsot vet majd a gyávaság
(unokabátyánk, botja félelem),
s te elharapnád inkább nyelvedet,
mint hogy beszélj, hisz önméreg a szó,
s az öngyilkost az Isten bünteti.
Az önvédelem, a létfenntartás, az öngyilkosság elkerülése jogos, de nem a hazugság árán, ami ellehetetlenítené az igaz szó költészetét és megszegné “a törvényt” melyet nem betartani egyenlő az égi magasságból a pokolba hullással. Folytatja Szerb Krisztusa utasításait:
De akkor, fiam, ha fogvacogva is,
ha reszketve, ha verejtékben is,
szüld meg a szót, mely oly mélyen fogant,
ahol még nem járt kés, szem, tudomány,
s mint diadalmas hatalmak keze:
a szózatukhoz tölcsér lesz a szád,
s nem métereken s nem órákon át,
de téren és idõn túl hallhatón
az embereknek mondasz valamit,
valamit, mit más nem mondhat el,
de amit neked kiáltani kell.
Ez törvényed, s a törvényre vigyázz.
Mert próbáidnak útján ha megállsz,
ha gyötrelmeid kelyhét eldobod,
ha elrémüsz a holnapod elõtt
s kitérni próbálsz: elhagy az erõ,
mely, mint igazság, védte életed,
mely házadnak, hol neved vétetett,
dicsõséget szánt elégtételül;
ha kitérni próbálsz, poklokig bukol,
s itélet vár, mely nem szán, nem kimél,
mert megharaptad méhében anyád:
amire szült, te megtagadtad azt.
A “kimondhatatlan törvények” amelyet Krisztus megfogalmaz egyértelműen a tehetséghez való hűségre, az alkotás csak az egyetlen személy által elmondható voltára, s a lélek legmélyéről jött igaz szó kimondásának szükségességére utalnak. Szerb maga nem tudja megtagadni tehetségét anélkül hogy önmagát ne tagadná meg, anélkül hogy “meg ne harapná méhében az anyját,” azazhogy meg ne tagadná azt amire született. E nagyon fontos vers, Szerb életének irányát és költészetének ars poeticáját kifejező és összegező vers hátramaradt három zárósora egy nagyon kellő ön-biztatás:
Fiam, szeretlek. Indulj és beszélj,
érezd, utadra áldás napja süt,