Németh Ernő: korunk megváltatlan krisztusa
Written by Admin in Hungarian -
Amikor megismertem és mire ezek a megértõ sorok megíródnak, Németh Ernõ (19O3 – 1987) ottawai emigráns költõnk már majdnem húsz éve elhúnyt. Ezen, az Esti csöndben címû, összes verseit tartalmazó, leánya által 1989-ben kiadott, ritka kötetrõl szóló méltányolás címe, amilyen találó, olyan irónikus is, mert ennek az áldott jó embernek személy szerint édeskevés szüksége volt a megváltásra. Hû gyermek, hû férj, hû hazafi, s mint lánya élõ szeretete tanusítja: jó édesapa is volt. De Németh gyerekkora óta hívõ katolikus lény volt, belsõségesen magára vállalta az ember gyarlóságát, amit meglehet mindenekelõtt saját félelmei bizonyíthattak neki. Ugyanis a hõs katonatiszt apa érzékeny lelkû fia anyás gyermek volt s élénk fantáziájú, aki a bagolytól is tudott félni.[1] De fantáziája jól szolgálhatta vallásos énjét mert õszintén bele tudta élni magát Jézus szerepébe is olyan jól hogy a továbbiakban keresztként tudta viselni mind sorsát, mind korunkat, amelyek honvéd apja háborús halálával már tizenhárom éves korában ránehezedtek, s a második világháború tüskés problémái már az õ érzékeny lelkét fonták töviskoszorúba. Hogy mennyire õszinte és belsõséges volt ennek a jó embernek a hite, mi sem tanúsitja jobban mint az a tény hogy – mint versei újra meg újra bizonyítják – õ maga annyira igényelte a megváltást.
Ez az igény tartós volt, mert ez mindíg késett életében, s ha eljött is csak vendégként szállt meg egy-két meghitt órára néha nála. Saját lelkes idealizmusa ugyanis mindíg magában hordta a csalódást. Így maradt Németh boldog házasságban is magányos és melankólikus, örömében és bánatában is üdvözítést keresõ ember, az az afféle igazi sírva vígadó magyar lélek ami az Esti csöndben verseibõl felénk árad.
A kötet versei, számottevõ ifjúkori és feleségéhez írt szerelmes versei kivételével felnõtt korában, már emigrációs éveiben születtek. Bár késõbb megbékül vele, sõt megszereti, sokáig csak a teste van Ottawában, lelke hazájában idõz, fõleg emlékeiben vándorol. Sok versében gyönyörûen ecseteli az emlékében megszépült tájakat: Erdélyt, a Felvidéket, az Alföldet, és a Balaton környéki Dunántúlt melyeket otthoni hányatott életében mind bejárt. Ezt illusztrálni kihagyhatatlan idézni egynéhány typikus, szép Németh stanzát.
Ime egy Dunaközi hajnal Németh leírásában (Vizek tükrében, 1975):
A keleti ég most hasad végig
kapaszkodik már fölfelé a fény,
jegenyefák lángolnak az égig,
zeng a magasság, zúg a sok levél.
A Dunántúlon “kinyújtóznak a dombsorok / a fények mámorában” (Színváltozások 1964 és megint Varázslatok, 1975), és a Balaton melletti Agárdnál az idyll:
Keletnek enyhe dombhajlat feszült,
rigófütty szállt a vízmalomnál,
nem hajtotta, csak az unalom már,
s a nyár szelíden lábaihoz ült.
A Felvidéken “víg kakasszóval, hogy ébredt a hajnal, / beszõtte lágyan hajnalló arannyal” a szunnyadó szerzetest (Örvénylõ szonnettek, 1962), de Erdély egyenesen a szívéhez szól:
Én jártam ott az Olt völgyében,
levegõje kristálytiszta volt,
a havasok ragyogtak délen,
Fogaras a szívemre hajolt.
Németh lirikus költõ, tájleírásai is csak alkalmak arra hogy szabadon engedhesse merengéseit, tükröztesse belsõ világát, ezt a finoman árnyalt és gyakran árnyas világot, amit költeményei írása közben – testben már nem Magyarországon, lélekben még nem Kanadában – a senki földjén, emigrációban kell átélnie. Németh maga Platánok címû versében így összegezi ezt a helyzetet:
Akit a sorsa messzire vetett,
társtalan lesz, hivatlan vendég,
magában kószál, mint aki elveszett,
mert minden szín, fény, idegen még.
… Örök aggódás kergette vándor
ösztönével félve tapogat,
visszaretten minden változástól,
érzi hogy talmi, nem ér sokat.
Késõn jött Kanadába, már nem volt ideje beilleszkedni, csak odáig ért el hogy megbékéljen vele. Ennek a megbékélésnek elsõ stádiuma az üldözöttség érzésének a legyõzése. Ezt a pillanatot örökítik meg a fenti vers utolsó sorai. Németh rájön, hogy végülis Ottawa “nem volt ridegebb, vagy mostohább / mint a Sors melyet magamnak szántam / s már fütyürészve mentem tovább.” (Platánok, 1963)
Erre a “magának szánt” sorsra még vissza kell térni. Egyenlõre elég az hogy ennek a sokat hánytorgatott embernek az élete szinte szûntelen belsõ viaskodással telt el. Mint jeleztem, boldog gyerekkorából apja korai halála riasztja fel, ifjúsága álmaiból a háború, amiben már neki magának is harcolnia kell. Kiss Józsefhez írt Válasz (1968) címû versében így összegezi a háború kihatását életükre:
Ábrándjaink is ott törtek össze
s mi megdöbbenve magunkba szálltunk,
a halálra dermedt vérözönbe
belefúlt felhõtlen ifjúságunk.
Mintha ez nem lett volna elég, a kommunizmus legkegyetlenebb éveit is át kellett élnie Magyarországon. Negyvennyolc évesen megélhetését, ötvennégy évesen hazáját veszti el. Csapás csapás után éri. Kevés embernek volt annyi megemészteni valója, mint neki. Ebben a feladatban is küzdelem rejlik, különösen mert a huszadik század kora nehezen emészthetõ.
Abban a különös korban élünk
amikor értelme nincs semminek,
a lélek hangját már nem érti meg
senki, csupán mellébeszélünk.
A torzó testet nem ölthet többé,
akinek a foga elvásott
keresheti az igazságot
így válik az élet börtönné (Örvénylõ szonettek, 1962)
Mint Villámfénynél (1964) címû versébõl kiderül, az értelmetlenség székhelye maga a város “neonfényes, szegényes régi álma,” amihez a költõ kénytelen “a vihar elõl” menekülni. Sajnos hiába: nincs menekülés.
Mert szemeimrõl lepereg a látszat
s mi elbûvölt egykor, most megalázhat,
hol nincs külömbség: halál-e vagy élet
az ember lelke benne csak kiéghet.
Ebben a lélekölõ helyzetben, hontalanságban, elszigeteltségben, magányérzetben formálódik ki a költõ lelkében az a belsõ szomorúság, melankólikus érzésvilág amelyben versei fogantatnak. Innen származik a fel-felbukkanó fatalitás, és a reménytelenség, a hiábavaló küzdelem érzése, amelyet a költõ Vezeklés (1966) címû
versében már-már a predesztináltságig visz:
Mert én borús, bús hajnalon születtem,
társtalanság vezeklése vár rám,
halvány derengés fogja át a lelkem
anélkül hogy utam megtalálnám.
Utat keresve bolyongok, talán
a lét és nemlét határvonalán.
és innen fakad a Vég és kezdet (1971) mélységes megadása:
Így kallódik el az életünk,
mely a létre mélyen világít,
már semmise történik velünk,
s ami történik, az se számít.
A reménytelenség ellenmérge a hit vagy a rezignáció, s ezek a krisztusi keresztviselés vállalásában oldódnak egybe. Ebben teljesül be a költõ megváltás igénye: csak akkor van a költõ feloldva ha elvállalja nem rajta múló, ellene tehetetlen, Istentõl elrendelt, predesztrinált sorsát, s sorsával magát azt a világot amiben az fogantatik. Annak problémái megoldhatatlanok, ezt mint terhet kell viselnie. És itt érünk el a már idézett sor megértéséhez, amihez vissza kellett térnünk: “az a sors amit magamnak szántam.” Ez a sors a keresztviselés, ez a hitnek és a rezignációnak az egybeolvadása az, ami Ottawában feloldja a költõ feszültségérzetét: az idegen város hidegségét, a benne élõ költõ kínjait azzal a felismeréssel hogy mindez beletartozik sorsának és korának a viselésébe, amit õ már elvállalt. Németh haláláig nem tud igazán beilleszkedni a kanadai életbe, úgy viseli az emigráns sorsát is mint egy levehetetlen keresztet. Mint Krisztus, akinek szellemében élt, Németh csak halálában lett megváltva a kereszttõl.
(Veszely, 2006, dec. 27)
Lásd Vizek tükrében c. versét