Mindenszenteki vásárok
Written by Miska János in Hungarian -
Ma Mindenszentek napja van. Az alacsonyan szálló felhők, a folyamparti kopaszodó fák, s a préri halványkék világa a régi emlékek Mindenszentekjeit juttatják eszembe: a sárguló akácokat a temetőhegyen, a hamvas levelű őszirózsákat a kiskertekben, s a díszes törzsű gyertyákat a sárga hantú sírokon.
Tegnap meg mindenszenteki vásár volt otthon. Az emberek kora hajnalban a nyakukba vették az országutat, vásárra hajtották a teheneket, hogy azok árából téli ruhát vásárolhassanak a gyerekeknek és hízónak valót karácsonyi disznóvágásra. Az én emlékezetemben úgy egybe tartozik a két fogalom: Mindenszentek és a vásárok, mint a kakas kukorékolása a hajnalhasadással.
Borongós őszi délutánokon, mint ez a mai is, megkondultak a toronyban a harangok. Előbb a nagy, utána az ócska és a kicsi, majd mindhárom együtt. Az álmos denevérek ijedten röppentek ki a templom padlásáról, a gondnokok pedig úgy terelgették a népet a templom udvarán, mint juhász a nyáját. Minket gyerekeket előre, négyesével; két oldalra a felnőtt lányokat és fiukat, kettesével; a kegykép mögé az éltes embereket, s a legvégére a fehérnépet, kezdve a fiatal menyecskéktől a hajlott hátú öreg asszonyokig.
A zászlók ritmusosan lengtek az őszi szélben. A falu megtelt a harangok rézhangú zúgásával és a processzió halottakat idéző énekeivel. Mi olykor-olykor kiugrottunk a sorból, előre futottunk a temető irányába, ahová a körmenet igyekezett. A kékes távolságból úgy tűnt a gyülekezet, mint egy fekete sereg. Fekete miseruha a papon, fekete zászlók a szélben, s feketébe öltözött hívek, ajkukon gyászos énekekkel:
A Te nyugalmadban, U-uram,
Hol minden szentjeid megnyugszanak…
Tegnap pedig mindenszenteki vásár volt, mint mondom, mely kora hajnalban mozgósította a népet a falunkban. Üres szekerek kotyogó kerekeikkel sorakoztak egymás után a kanyargós úton, az út két oldalán jószágot vezető emberek igyekeztek Nyírbátorba.
Én is sokat jártam ebben a vidéki városban apámmal, amikor még megvolt a szatócs üzletünk és a Pista nevű lovunk. Az elhaladó utasok gyakran tréfálkoztak – mert apámmal, akit majdnem mindenki ismert a környékben, lehetett tréfálkozni – hogy tartsuk a ló száját erősen, nehogy elragadjon velünk!
Dehogy ragadt el! A mi Pistánkat kevesen látták ügetni. Nagyon unatkoztam a rázós szekéren, mert apám nem tulajdonított fontosságot a beszélgetésnek. Néha megkérdeztem tőle:
– Apám, hány kanyart kell még menni?
Apám letette az újságot, melynek fejléce alatt szántó-vető ember tartotta az eke szarvát, előre nézett, majd hátra, s fontoskodva megjegyezte.
– Negyvenkettőt!
Tréfa volt ez, mert minél több kanyart hagytunk magunk mögött, ő annál többet jósolt hozzá.
Hát ide mentek a népek Mindenszentek napja előtt.
Egyik alkalommal apám is behajtotta Mancit, az egyik tehenünket, hogy legyen miből friss portékát hozni az ünnepekre az üzletbe. Kora hajnalban kelt, megetette Pistát és a teheneket. Miután elvégezte az istállóban a dolgát, bejött, megmosakodott a vederből, futtából elmondott egy imát, s elfogyasztotta az anyánk készítette reggelit. Aztán ,,Istenem segíts!” szólással elbúcsúzott tőlünk. Kivezette Mancit, levette róla a láncot, a tornácfához dobta nagy csörömpöléssel, olcsó csepű köteletett kötött rája. Nekiindultak, de Manci, mintha megérezte volna sorsát, megmakacsolta magát.
Mi kikeltünk az ágyból, s az ablakon keresztül néztünk ki az udvarra, Mancit, a család régi kedves tagját sajnálva. Szegény pára szomorkás ábrázattal nézegetett vissza, mintha tőlünk és a meleg istállótól akarna búcsút venni. Mikor becsapódott mögöttük a kisajtó, elfogott bennünket a sírás.
– Majd vesz apátok másikat tavasszal – vígasztalt bennünket anyánk.
Az utcán a tehén megmakacsolta magát, szétvetette mellső lábait, a hátsókat begörbítette. Apánk kedveskedve szólongatta, a fejét simogatta a két szarva közt. Szerettem volna utánuk szökni, mert számomra Nyírbátor jelentette a világ közepét. Sokszor órák hosszat ott álltam a tölgyes parkban, a városháza előtt, mialatt apám a Lefkowits nagykereskésben válogatta a portékát, és le sem tudtam venni tekintetem arról a magas toronyról, melynek párját nehéz volt elképzelni. A bevásárlás után apám a hentesüzletben vett nagy szál kolbászt, srégen vágva, s jóízűen fogyasztottuk finom ropogós zsömlével és péki sóskiflivel.
De leginkább a mindenszenteki vásár vonzott engem, ahová messze földekről jöttek a hentesek és lakkos csizmás kupecek.
– Na, mennyiért csúfolja ezt a csúnya öreg sátort? – bele csapva az eladó tenyerébe, alkudoztak.
Ma már jól tudom, hogy e híres vásárokba nem azért mentek, hogy a városháza büszke tornyát bámulgassák, és este, ha jó vásárt csináltak, ha rosszat, egymás vállába ölelkezve végignótázzák a falut. Az eső egész nap verte a vásárosokat, az eladók gémberedett kézzel tartották a hátukat felkunkorító jószág kötelét, mialatt a kupecek jártak, hangosan alkudoztak.
– Héj, szomszéd, nem gondolta még meg magát?
Az eladó körülnézte a tehenét, mintha most látná először. Gondolkozott, kalkulált.
– Kétszáz pengőnek alatta nem eladó – válaszolt.
Erre nagy csoport ember jött, hosszú hajjal, nyakukon feltűrt kabát gallérral. Ócsárolták a tehenet, ahogy csak a nyelvükre jött.
– Ezért akar maga kétszáz pengőt?!
– Öreg ez szegény, mint az országút!
– A fogai ki sem látszanak az ínyéből.
– Boldog isten, hogy is tud ez járni a kajmós virgácsain?
– Ád ez két deci tejet, hallja? Hisz a tejmirígyei teljesen fel vannak száradva. – Aztán a kupecnek. – Ne adjon érte százötvenet se, jó ember, ha van egy kis sütnivalója.
De ezeket nem kellett komolyan venni. Hajcsárok voltak, s azért kaptak húsos napszámot a kupecektől, hogy leverjék a jószág értékét. Az eladót is sokan ismerték, oda sereglettek, dicsérték a tehenet, az egyik bele is csipett a jószág vékonyába, mire szegény pára nagyot ugrott.
– Na látja, kedves uram! – mondta a kupecnek. – Lerúgja ez a gerendát is az ólban.
Igértek érte kétszázat, meg annál is többet, verték fel az árát, mint árverésen. Ettől a hajcsárok elsomfordáltak, ámbár ismerték ők ezt a fogást, vele járt a vásárok etikájával. A kupec azonban háromszor is visszajött, ha kedvére való volt a jószág, s újból belecsapott az eladó tenyerébe.
– Száznyolcvan, vagy ádja meg magát a Kisjézus!
*
Mindenszenteki vásárok…
Úgy élnek az emlékezetemben, mint feledhetetlen drámai események. Egész nap kihalt volt a falu, csak alkonyat táján kezdett megindulni az élet. Jöttek haza a vásári népek, hangosan beszélgetve szekereik tetején, feltűrt gallérjaik mögül. A kémények füstje fátyolosan ereszkedett a nyirkos földre. Gyerekek futottak apjuk elé.
– Édesapám, hozott vásárfiát?
– Jaj, dehogy hoztam, dehogy hoztam, gyermekeim. Összeverekedtek a vásári zsidók. Én is alig tudtam elszaladni. Jaj, jaj, még most is hogy fájnak a lábaim…
Aztán nótázók jöttek, sáros csizmáikkal rúgdalva a taktust a korhadt desza kerítéseken:
Korcsmárosné, van-e bora ja pincébe’,
Hozza jide, mind megiszom majestére…
Mi az ablak előtt álltunk és visszafojtott lélegzettel hallgattuk a nótázókat, akikbe az ördög bújt ,,majestére”. És azt lestük, apánk vajon melyik csoporttal érkezik haza?
Másik banda is jött, nótaszóval. Egyikük belekapaszkodott a kisajtónkba és úgy rázta, mintha sarkáról akarná letépni. Tele tüdőből szidta a gazember kupect, hogy száradjon le a karja, mert olyan cudarul becsapta őt. A többiek rimánkodtak neki, kérlelték, testvér, az ég szerelmére, ne csinálj ilyen cirkuszt a falu színe előtt. Aztán magára hagyták, s tovább mentek nótázva:
Ha berugok vegyen fel a két karjába,
Lánya mellé fektessen le jadíványra…
Elhaladtak a kapunk előtt, vártunk egy kis ideig. Ha nem hallottunk dübörgést a tornácon, megkönnyebbülve vártuk a harmadik, negyedik, az ötödik bandát. Egyikkel apánk is hazaérkezett. Őt azonban nem hallottuk énekelni, legalábbis a házunk előtt nem. Bejött, jó estét köszönt. Volt kedves szava anyánkhoz, hozzánk is. Elmondta, hogy Mancit egy Nyírgelsére való jóravaló ember vette meg, ami megvígasztalt bennünket. Elfogyasztotta a vacsoráját. Aztán a meleg ételtől felkavarodott benne az ital, arca elfehéredett, űlt a karosláda végén, s többé nem lehetett kihúzni belőle egy szót sem. A zsebében matatott, komoran nézett maga elé. Egyszercsak hirtelen felállt, nagy lendülettel odacsapott a petróleum lámpához. Azzal, mint magát kitombolt orkán, elcsendesült. Leült, hallgatott. Megkérdezte, elkészítettük-e a házifeladatot. A választ félig megvárva, levetette a vizes ruháját, anyánk megvetette neki az ágyat, betakarta, s hamarosan elnyomta az álom. A tűzhely pirosnyelvű lángja fényében megvilágított arca a római katona képét juttatta az eszembe a katekizmus könyvünkben.
Mialatt anyánk felseperte az üvegdarabokat, mi csendesen ültünk a karosládán, mit sem értve azokból a gigászi erőkből, amelyek a sötétséget előidézték.
Igen, ma Mindenszentek napja van otthon is.
A népek talán az alkonyatnak ebben az órájában szállingóznak haza a temetőből, miután felújították elhúnyt hozzátartozóik sírját. És most gyertyák égnek az ablakokban, annyi szál, ahány halott a családból, s az aranykeretes szentképek előtt imádkoznak a halottak lelkiüdvéért.
Az imádság után megvitatják, hogy kinek a sírja volt legszebben feldíszítve. Vannak ott olyan emberek, akik valóságos szobrász kezekkel formálják a nedves sárga földet piramis alakba, téglalap alakba, koporsó alakba, egyenes vonalú átlókkal, vagy homokkereszttel a tetején, különböző díszítményekkel az átlók és keresztek körül, fehér kőtörmelékből, apró darabokra zúzott szódavizes üvegekből. Az asszonyok és lányok virágkoszorúkat helyeznek a sírokra, díszes törzsű gyertyákat a fejfákra, melyek vibárló fényétől olyan lesz a temető környéke, mint az égbolt a maga csillagmiriádjaival.
Én meg itt állok az ablak előtt, az emlékekbe mélyedve, mintha az elmúlt Mindenszentek ősi jellegét fürkészném. De hol találhatom azt meg ebben az idegenségben, ahol a harangok zúgását elnyeli a feneketlen préri, apám pedig, lecsendesülve, feladta az élettel folytatott szívós harcát, melynek drámai megnyilvánulása egy-egy lámpa darabokra hullását idézte elő.
Anyám a helyi eseményekről ír színes leveleiben, melyekben megbújik az öregedés, a fáradottság érzése, s az apám készülő leveléről. De, tudja Isten, én jobb szeretném ha nem írna, mert képzetemben nem az öregedéssel járó hiányosságaira szeretnék emlékezni, hanem arra a csodálatos emberre aki ereje teljében ő valóban volt: arra szegénység ellen küzdő igazi óriásra.
További Miska eredetikért látogassa meg a szerző honlapját a www.johnmiska.com címen