Miért kell háború az elnök úrnak
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
A rövid választ könnyű megadni: mert az jó neki, meg azoknak akik mögötte állnak. Itt a magyar olvasó bizonyára a nagytőkésekre meg a multikra gondol, s eszébe se jut hogy az amerikai közvéleményre gondoljon. Pedig az is az elnök mögött van. Méghozzá – a közvéleménykutatók szerint is – igen nagy százalékban. S ez az amit nekünk a legnehezebb megértenünk. Miért és hogyan lehet az amerikai nép újra és újra egy-egy újabb háború mögött?
Hogy ezt megérthessük, abból kell kiindulnunk hogy az Egyesült Államok meggazdagodása és világhatalommá válása elsősorban a háborúknak köszönhető. Pontosabban a két, de főleg a Második Világháborúnak. Amig Európa vérzett és pusztult, Amerika erősödött és gyarapodott. Az inséget Amerikában a világválság okozta, nem a háborúk. Az amerikai népességnek a háború a gazdasági válság végét jelentette, és munkaerőhiányt, amiből kifolyólag rohamosan és nagy mértékben emelkedtek a bérek, s mig Európában országok és népek mentek tönkre, ott megteremtődött az a jólét amiről Amerika ma hires. Ugyanis a háborúk fellenditették és kifejlesztették az Egyesült Államok iparát és kereskedelmét, s nagyhatalommá tették elsősorban az európai nagyhatalmak rovására. Az amerikai történész, Terkell, könyvében beszámol a második világháború hozta változásokról az Egyesült Államokban. A személyes tapasztalatokra épitett történelmi munka cime: “A Jó Háború.” Persze Amerikának is voltak halottai, de viszonylag jóval kevesebb számban, s a hazatérő katonákat jól fizető munkaalkalmak és ingyenes továbbtanulási lehetőség várta. Emellett az amerikai köztudatban az erőszak és a fegyver személyes kultusza, ami a vadnyugat hagyománya volt, bizonyos érzéketlenitő hatással volt a közvéleményre a háborúk pusztitásaival kapcsolatban. További vakitó tényezőt adott a pénz imádata, s a gyors meggazdagodást dicsőitő hiedelem, mindegy milyen áron. A gyors meggazdagodás, ez az úgynevezett amerikai álom, amelyet akárki elérhetett, hiszen nem közönséges senkikből lettek a nagy újgazdagok? Az álom-táplált mitosz szemszögéből nézve a háború érthetően nem volt más mint egy jó alkalom a meggazdagodásra. A vietnami háború módositotta ugyan ezt a nézetet, de csak annyiban hogy leszögezze: muszáj hogy kevés amerikai áldozat legyen. Az amerikai kultusz további szerves része a győztesek imádata s ami vele jár – a vesztesek semmibe vevése. Amennyire éljenzi és ünnepli az amerikai nép győztes sport csapatait – olyan kevés szimpátiát mutat a vesztesek iránt. Az igazi amerikai igen szeret győzni. Szóval az amerikai közönség szempontjából egy új háború – bárhol a világon – végeredményben nem vezethet másra mint az Egyesült Államok további megerősödésére és meggazdagodására. Nem? Lehet hogy nem, de ezt az amerikai közvélemény, évszázados tapasztalata alapján nem tudja valóságként elképzelni. Sajnálattal látom hogy még Szeptember 11 után sem.
Én ugyan azt hittem, hogy az a szenvedés, amit a jól publikált személyes történetek tömkelege minden amerikai lakásába hozott, alkalmat adhatott volna arra hogy kinyissa a közvélemény szemét. Hiszen csak azt a kérdést kellett volna magukban feltenniük hogy ha ennyi kárt és személyes szenvedést tudott okozni egy pár repülő bomba, akkor mekkora kárt és személyes szenvedést okozhatott az a bombázás amit az amerikai repülők hoztak eddig is a világra? Vagy: ha ennyi felfokozott érzelmet tudott hozni egy nap, mennyit produkálhatott egy hónapokig vagy évekig tartó károsodás? Hogy lehet, hogy látszatra senkinek sem jutott eszébe feltenni egy hasonló kérdést? Pedig szeptember 11, meglehet, az utolsó alkalom volt arra hogy a világ közvéleménye szimpatizáljon Amerikával. Mert az elnök válasza: egy újabb háború deklarálása, ezúttal állandós jelleggel, s a világ bármelyik részére kiterjedően, aligha kelt szimpátiát a nagyvilágban, még akkor is ha senki sem kedveli a terrorizmust.
George Bush háborús retorikáját hallva azt hihetnénk hogy az elnök teljesen elveszitette a kapcsolatát nemcsak a világ népeivel de az amerikai néppel is. Sajnos nem.
Ugyanis az amerikainak egy háború hire, mint jeleztem, egy újabb nemzeti győzelmet és személyes nyeresedési alkalmat jelent. Mert emberemlékezet óta minden háború valahogyan mindig anyagi sorsuk javulását jelentette Amerikában s az Egyesült Államok hatalmi hegemóniájának növekedését. Ez az az alaptétel, amihez mi, akik Európában tapasztaltuk a világháborúkat nem tudunk józan ésszel viszonyulni, mert nálunk a háborúknak ezzel homlokegyenesen ellent;tes jelentése van: inség és pusztulás. Szóval Bush elnök háborús kijelentése Szeptember 11.-ét követően alapjában jól kalkulált, megnyugtató hatást váltott ki az amerikai közvéleményben: most csapás ért minket, de végül majd minden jó lesz, mert a végén mi fogunk megint nyerni. Ez az igazi jelentése a terrorizmus elleni háborúnak Amerikában.
De volt a háborús kijelentésnek egyéb, közvetlen politikai oka is. A “háború” szónak
ugyanis más fontos jelentése is van Amerikában. Ejtsd ki a szót, s erkölcsi parancsot kaptál hogy az Elnök mögé sorakozz. Háborúban nem lehet megoszlás, nem lehet belső ellenségeskedés, mindent a nagy cél, a háború megnyerésére kell forditani. Aki nem igy cselekszik, az persona non grata. Ezt minden politikus tudja. Az ellenzékben is. Mutassák magukat hazaárulóknak most s soha nem lesz reményük hogy kormányba válasszák őket. Szeptember 11.-e előtt még vitatott volt Bush elnök elnöksége. A szavazás nagyon szoros volt, rendellenességekről szólt a sajtó, az ellenzéki vezér több szavazatot kapott mint George Bush, újabb meg újabb újraszámlálások voltak folyamatban. De szeptember 11, s a háborús deklarálás után egyszerre megszüntek az újraszámolások. A terrorizmus elleni háború meghirdetése igazi nagy politikai húzás volt: effektiven legitimizálta George Busht mint elnököt, befogta az ellenzék száját, és kézbe vette a nép vezetését.
S természetesen ott van a háborús deklarációban, csendesen, a visszafizetés is. Köztudomásúan Bush elnök az olajos és a fegyvergyártó multik választottja, ők pénzelték választói hadjáratának az oroszlánrészét, s egy háború persze hasznos dolog nekik is: felmegy az olaj ára, nő a háborús megrendelés. Hogy hasznot húznak ebből? Hát azt csak úgy mellékesen, s körülbelül a befektetésük arányában, ami természetes és elvárható is, nem? Elvégre ők csak üzletemberek. És csak nem ingyen akart elnök lenni az Elnök?
Hogy Afganisztán után miért Irak? Miért ne? Husszein aggasztja az Izraelieket, különösen miután régiójukban a saját kezükbe vették a terrorizmus elleni harcot, s Saddam az egyetlen a környékben aki esetleg vissza tud vágni valamivel. S köztudomásúan Izrael legnagyobb barátja az Egyesült Államok. Szóval ez logikus dolog. De Saddam után is lesz még a fegyvergyártóknak jövője, mert mindig rendet kell teremteni valahol a világban, nemde? S valamit mindig kell olajozni is.
Lehet hogy hosszú távon nem lesz üres remény elvárni hogy az amerikai nép visszafogja a vezéreit, de ahhoz még sok idő és rengeteg rossz tapasztalat kell az amerikai polgárnak a háború értelmét megváltoztatandó. Amig ez meg nem történik, a kultúrájában mélyen a győztest és a pénzt imádó, s az áldozatokkal nemtörődő viselkedésű amerikait könnyű lesz nemcsak táncba vinni, de sajnos háborúba is.