Kiss Ödön / Visegrádi Aladár költő munkássága
Written by Admin in Hungarian -
Kiss Ödön (Visegrádi Aladár) 1921 – 1972
De álmodol tovább, ólombetűkben:
Halk rímeid megőrzik arcodat,
És ötvözött szavakba szenderülten
Szépség utáni vágyad hangot ad.
(Tűz Tamás: Utóhang helyett Requiem, Kiss Ödön emlékének)
Maglódon született egy ötgyerekes MÁV ellenőr család negyedik gyermekeként, egy fivér és három leánytestvér között. Apja váratlan és korai halála után már elemi iskolás korában árva gyerekként él, református gyerek a kőszegi MÁV árvaház katolikus felekezetű iskolájában, ahonnan a Szent Benedek rendi Ferenc József gimnáziumba kerül bentlakóként, de hamarosan Budapesten csatlakozik családjához és a X. Kerületi Szt. László reálgimnáziumban érettségizik 1940-ben. A latin mellett németül és franciául is tanul, később a finn szótárakat tanulmányozza, ezzel alapítva meg későbbi műfordítói tevékenységét. Első gyűjteménye Menj így tovább – Szívedre hallgass az 1946-ban otthon megjelent Álom? – Valóság? után már Kanadában jelenik meg. Az Álom? – Valóság? nem nyer állami támogatást Kiss Ödön szerint azért, mert „nem volt benne elég traktor.” Ez a ma nevetségesnek ható kifejezés valójában sokatmondó magyarázat: nem a kommunisták szájíze szerint írt, ami önmagában bátor tettnek számított akkoriban, amikor a kommunisták voltak az állam és mindenki az állam kenyerén élt. Kiskatonaként a háborúban megjárja Kolozsvárt, a Hargitát, Szabadkát. Mind az óhazában mind az újhazában rendkívűlien változatos munkaköröket tölt be. Mint írja „dolgoztam szeméttelepen, voltam vasúti pályamunkás, rakodó Budaőrsön; ültem adóügyi hivatal könyvei előtt, ültem már széplány oldalán latint tanítva neki: Ovidot, Horatiust; ültem távíró iroda sárgaréz fényű gépei előtt: verset írtam a gépen egy másik kollégámnak, aki költő volt; ültem a Kultuszminisztérium poros, piszkos, vén épületében: az utalványokat küldtem szét mint számvető az ország középiskoláinak; ültem a Várban a volt Pénzügyminisztérium rommá robbantott, roncsos termében: fizetéseket számfejtettünk papoknak, tanároknak, nyugdíjas özvegyeknek, revizor voltam: középiskolák elszámolását vizsgáltam.” Szóval miniszteri számellenőr. Később egy neki ideális állásban köt ki, mint gondnok, több, az Írószövetség írói részére fenntartott alkotóházak egyikében; 56-ban nemcsak hazáját, de kényelmes megélhetését is el kell hagynia.
Kanadában előlről kezdődik munkaköri kálváriája, de megint szerencsés helyen köt ki. Kingstonban kőmíves segédmunkás, utcaseprő, kazánfűtő és kertész mindenes, míglen az egyetem Microbiológiai Osztályán jut szerény, de biztos megélhetést nyújtó állásba. A laboratóriumban segédkezik, “bacillusvadász” és üvegmosóként. Elvhűségére vall, hogy megtagadja szolgálatait az állatokon kisérletezőknek. Nem megalkuvó természet.
1948-ban mint számellenőr ismerkedik meg Zalaegerszegben a neki a szépséget, a szerelmet és a természet szeretetét önmagában megtestesítő és vele megosztó Sz. Máriával, aki azonban Lillaként elillan tőle és egy jómódú, saját házzal rendelkező emberrel köt neki jó megélhetést biztosító házasságot. A költő önmagát hibáztatja, de maga is megházasodik, ugyancsak praktikus meggondolásból. Úgy látszik mindketten egy rájuk gondviselőt kerestek élettársnak, hogy az élet gondjaitól megszabadultan élhessenek eszményeiknek. Kiss a szombathelyi Talasz Erzsébetet veszi el 1953-ban, akitől két leánya születik, Erzsi és Kinga, de fenntartja a kapcsolatot Máriával is, akit nemhogy nem titkol el Erzsébettől, de egy alkalommal hazahoz bemutatni is. Ezután Erzsébet asszony minél messzebbre akarja tudni magától (és férjétől) Máriát. Amikor 1956-ban megnyílik két lehetőség: Olaszországban maradni vagy Kanadába menni, a messzebb Kanadára esik a választás. Ernő még innen is levelezik Máriával, amiért Simon Lajos szerint kap édesanyjától egy dorgáló levelet. Simon értékelése szerint “amilyen életkörülmény megfelelt Erzsébet asszonynak, azt nem vállalta volna Csibe (Mária beceneve), amennyi gondolatot és szakmai hozzászólást az irodalomhoz nyújtott volna a szőke Mária, talán Erzsébet asszony anyáskodása, célratörősége, valamint a napi gondok teljes magára vállalását nem bírta volna az ‘ideális’ Csibe.” [Sic.] Így él Simon Lajos szavaival “utazva, soha meg nem állapodva… Fél szívvel otthon Kingstongban a családjánál, másik fél szívével ‘az örök nő’ körül.”
Kiss Ödön megérkezésétől haláláig a kanadai magyar irodalom szerves és szervező tagja, alapító tagja majd titkára a Kanadai Magyar Írók Szövetségének, résztvesz szinte minden irodalmi esten Kelet-Közép-Kanada minden városában. Művei otthon az “Irodalmi Újság,” a “Művelt Nép,” és “Az Alföld-” ben jelennek meg, itt antológiákban és önálló kötetekben: Emlékezzetek Magyarországra! (1966) (Visegrádi Aladár néven), Átutazóban városomon (1970), A Sziget nincs többé (1972) végül a már említett Simon Lajos által posthumuszan rendezett Bimbóban, rügyben visszatérek (1972), e fordításait, szerelmes és egyéb verseit rendszerező kötetben.
Mint Miska János „A kanadai magyar irodalom” című tanulmányában összegezi, Kiss Ödön „verseit művészi választékosság, pillanatnyi hangulatok és érzelmi átélések szűlik.” Ez áll fordításaira is. Finn, észt, skandináviai költők mellett olaszból fordít, többnyire átélt hangulatverseket, számszerint kereken tizet. Fordításai oroszlánrészt a kortárs kanadai költők (Atwood, Birney, Bowering, Purdy) mellett a modern angol költők iránti érdeklődéséről (Elliot, Yeats) tanúskodik. A Miska által jelzett választékosságára utal, hogy a népies Robert Frost „Színvallás” című versét tökéletes népies magyaros verselésben fordítja le. Egyebekben fordításaiban a hangulatokat igyekszik sikeresen átadni, erre összpontosít. A formákra kevesebb gondot fordít általában, előszeretettel látszik fordítani a könnyebben fordítható szabadverseket. Fordításainak rímes stanzái is gyakran ritmustalanok. Szembetűnőek a be nem tartott rímek, szótagszámok is. Úgy tűnik ismeri képességei határait és bölcsen igyekszik ezeken belül maradni és művészetének erősségét, a hangulatkeltést előnyösen érvényesíteni.
Csibéhez írt számtalan szerelmes verse is oroszlánrészt hangulatvers. Ezekben szóhoz jut az aggodalom is, a féltékenység is. Egy évvel halála előtt írja a következőket, amit Simon a Mária versek elé helyez:
Aki meghalt, nem beszél hozzánk, s aki nagyon messzire ment az kissé olyan számunkra, mintha meghalt volna: nem beszélhet hozzánk! Lelki és testi szépséged változatlan előttem! Sokszor a távolba kémlelek, hol látom meg!
S amikor újra és újra nem látom, elképzelem ismét és ismét! És bizonyos vagyok abban, hogy lelki és testi szépséged mitsem változott az évek multával.
Így élek távol tőled, de nagyon közel az emlékeimhez és az emlékeidhez.” (Bimbóban, rügyben visszatérek, 50)
Egyszóval Kiss saját képzeletében élő, szerelme által vezérelt, romantikus lélek, a nyugalom és a szabályszerűség antitézise, „mert lángra gyújtott, / ami belül ég, / és fáj, ma fáj / minden rút / szabályszerűség!” (Panaszkodás, BR 51) S egy másik versben: „Ha meghiggadnék, / az a halál volna.” (Ha meghiggadnék, BR 52) Egy harmadik versének a címe „Fájdalom, kétségbeesés, átkozódás.” De alapjában Kiss gyengéd lélek:
Én azt akartam,
éljél a szívemben,
szavamban, számban,
az arcom előtt.
És úgy akartam,
közel legyél hozzám,
és ne haljál meg
halálom előtt.
Csak azt akartam
szemeidnél keljek
ajkaidnál mosdjak,
a hajad ruhám,
ujjad hű fésűm
arcod legyen tükröm,
karod az ágyam
hűs tested párnám.
Csak így szerettem volna,
ilyen szépen.
… (Tervezgetés, BR 52)
Ember tervez, Isten(nő) végez. Kiss ezt is megérti: „Megkötöz a jó-okosság… az ember álmát így feladja,” írja Máriának. (Megértettem, BR 58) De megnémíttatni, vagy szégyenteljesnek tennie magát már nem hagyja. Ugyanabban a versben olvassuk: „Akartam homlokodra tenni / … koronád, / de megbénít vak szeszélyed is, / hogy ezt titokban hordanád. / Többé nem egyezem bele, / hogy életednek szégyene / legyek, s ne büszkesége!” Amennyire becsületére legyen mondva a bucsúzásnál ez a sarkára állás, annnyira távol van ez attól, amit a ‘Köszöntés’ című vers kifejez: „Hinni egymásban! / – ez tartalom s cél. / Csodát épít rá / a tűz-szenvedély.” (BR 56) Ez a szerelem, amit ő érez, ez igazi, örök szerelem. Akármi történjék is – szerelme máshoz menjen férjhez, maga is megházasodjon, apa legyen, sőt a Föld túlsó oldalára költözzön akár – ő ezt a szerelmet nem kompromittálja. Magába, magányába gubózza, de megtartja. S mert tudja, hogy ő csak a fele ennek a szerelemnek, azt is tudja, hogy párja sem lehet nélküle boldog. ‘Menekülés’ című verse egészében erről szól.
Mély vermet ások
s abba rejtezem,
hogy ne lássam meg szőkeséged,
napnál aranylóbb selyem éked!
magányomba
temetkezem.
Az embererdő jól elrejt már.
A napok is, bús kilométerek.
De mi rejthet el bennem tőled:
Magammal hordom meztelen szíved,
boldogtalan szíved.
És makacsul, megint, és örökkön: „Magányos lelkem még mélyebbre rejtem, / Dacos énemet elfelejtem, / lelkem mindíg csak tenálad marad.” (‘Szíved fövényében,’ 67)
A kötet többi költeményéből, melyeket életképeknek is nevezhetnénk, felvillannak utazásai, tájak és események, amelyeket lát és átél. Véleményt is alkot, így a kortársi szociál-realista magyar költészetről írja ‘Ma annyian’ című versében:
Ma annyian pengetnek lantot.
Könnyű! A szöveg ismerős.
Kottát diktálnak, megadják a hangot.
De hol van egy erős,
egy tiszta, nemes, határozott lélek,
mely üstökös is, csillag is,
mely szívünk mélyén kémleli a mélyet,
és fenn a csúcson villan is.
mely bátor, kemény, nem-alkuvó, ősi,
amit zeng, hiszi is,
mely testi vágyunk, lelki álmunk érzi,
s hitet tud adni, és tud hinni is!? Visegrád, 1955 (BR 102)
Kiss személyesen ismeri ezeket a „kottaírókat,” akiket munkahelyén lát s hall naponta, a visegrádi íróműhelyben, aminek gondnoka. Visegrádon írt verseiből kiérződik a forradalom előszele is. Későbbi, Visegrádi Aladár néven kiadott kötetében jelennek meg saját, azt hiszem legjelentékenyebb, mélyen átérzett magyarságát tanusító versei. Amint a kötetből kinyilvánul, Kiss valóban „tiszta, nemes, határozott lélek” és „bátor, kemény, nem-alkuvó és ősi” is, de nem csillag és nem üstökös. Csak adottságán, nem jószándékán múlott, hogy nem lett belőle az a költő, amit fenti versében megfogalmaz. Ehelyett bőven részt vett a magyar sorsban. Mint írja:
Kudarc kudarcra gyűlt
a Volt-ban.
Fajtámnak fájó,
hű példája voltam!
Az Emlékezzetek Magyarországra! szerzője felelős elkötelezettje az igazmondásnak annyira, hogy népünk sorsáról és forradalmáról írt verseit „dokumentekként” mutassa be olvasójának. S valóban, rövid, verses összegzései ennyire helytállóak, emlékezetesek. A forradalom legfontosabb tette az volt, hogy leleplezte a nyomasztó kommunista hazugságokat, miszerint ők a magyar nép akaratát képviselték volna, és a nép nevében, annak érdekeit képviselve kormányoztak volna. Ez volt az az alap, ami a forradalomig legitimizálta hatalmukat a világ előtt. Ezt voltak hivatottak bizonyítani a különben teljesen értelmetlen, úgynevezett választások, amelyeken a pártemberek 98 {284079cb216e78436ec1708acb1871ef19e22d1b7d9aed60d88ab618f2c16fd7}-os támogatást tudtak kimutatni a külföld felé, miközben bent mindenki tudta, hogy a szavazás kötelező volt, a választás nulla: nem volt más párt és csak a párt embereire lehetett szavazni. A nagyszámú, tüntető ünneplések a vezérek születésnapjain, az alkotmány és a munkások május elsejei ünneplésein, amelyekre mindenki ki volt vezérelve is ezt a nemzetközi megtévesztést szolgálták. Ezt leplezte le a világ előtt a magyarok forradalma, ez állította meg világszerte előbb a kommunizmus terjeszkedését, később ez okozta a ponzi sémához hasonló összeomlását. Lényegbevágóan, ezt a hamis alapot leplezi le a szemtanú Kiss is akkor, helyben írt versében:
A nép fegyverrel harcol künn az utcán,
A pártvezetők védik életük.
Tankkal lövetik azt a népet,
Amellyel „azonos” ügyük!
Szerződést védnek,[1] amelyet a „népért”
Ők kötöttek meg, s a nép nem akar.
Különbség a két harcban álló fél közt:
A nép „csak” magyar, s a párt nem magyar!
(‘A szörnyű lecke,’ Emlékezzetek Magyarországra!, 14)
Dokumentum jellegűek, és hűen tükrözik az akkor uralkodó hangulatokat következő sorai is. Időrendben, az 1956 október 27.-én írt ‘Szörnyű lecke’ után, a 29.-én írt három rövid verséböl idézve: „Haljunk meg hát hűen, igazként, magyarként, / a lelkünk erősebb, mint a szolga tank. / Csatázzunk és győzzünk sziklakemény hittel, / vagy zúgjon felettünk a lélekharang!” (‘Istenítélet,’ EM 15) Még élő, akkori résztvevőként tanúsíthatom: igen, ebben a szellemben harcoltunk akkor. Ezután a jogi kérdést tisztázza, ami ugyancsak fontos, a forradalom becsületét megvédendő: „A népharag ököl is, kíméletlen. / A nép így védi magát! Joga van! / Pusztuljon minden áruló és zsarnok! / Pusztuljon minden, ami jogtalan! / Ha két marokkal fojtani akarnak, / és az erőszak már beléd harap, / jog és igazság, hogy szembe feszüljön / az életösztön s az őrült harag.” Kiss dokumentál, de igaz költői munkát végez: a lehető legtömörebben tapint rá a lényegre. A harmadik vers a kommunistákat legérzékenyebben érintő dologról szól, amit később a legnagyobb igyekezettel próbáltak elkendőzni, félremagyarázni, meg nem történtté tenni: azt, hogy a forradalom a magyar nép forradalmaként valóban tűzként terjedt az egész lakosságban, hogy a forradalom nemcsak a nép teljes szimpátiáját, de teljes segítségét is élvezte. Csak így eshetett meg, hogy a forradalom alatt az elesettek helyét mindig új harcosok vehették, és vették is át. A ‘Nincs annyi koporsó’ című, 1956 október 29-én írt versben olvassuk:
Nincs annyi korporsó, amennyi kell,
Sok a halott, sok a halott…
De nincsen annyi ellenség sem,
Amennyi honfi támadott.
Így dokumentál Kiss az első versszakban, de a másodikban már értékel is, hűen, tömören. Figyeljünk fel a „támad” szó kettős jelentésére: nemcsak megtámad, de feltámad is a magyar.
Mert egy magyar három helyett küzd,
És újra támad, százszor támad.
Kis nép vagy népem, kicsiny nemzet,
De bámuld század a csodánkat!
Több ismertebb, hosszabb költeménye van a forradalomnak, de igazabb, lényegesebb, fontosabb és tömörebb sorai sehol sincsenek. Ez a közepes tehetségű magyar ember megtáltosodik, s a jövőbe lát már 56 novemberében:
A halottak fel fognak kelni mind-mind,
És ujjal mutatnak a zsarnokságra!
És hasztalan lesz tagadása,
Hazugsága és népcsalása,
A holtak majd az élők mellé állnak,
És ujjal mutatnak a zsarnokságra,
Mert egyek élők és halottak,
Magyarok mind, élet-halálban magyarok!
S a zsarnokságnak futni kell majd
Szabadságát kivívott szent hazámból.
(‘Népszavazáskor,’ 1956 XI. 5, EM 18)
Három nappal később írt nyolcsoros hitvallása már Petőfi vizióját idézi:
Az istenhittel egyenlő hitem,
hogy győzni fogunk harcunkon,
és halálomig konokul hiszem,
hogy sok bűn könnye ömlik arcunkon,
hogy millió seb, másoké is, terhel,
hogy másokért is veszünk, pusztulunk,
s hogy egyszer mégis minden nemzet felkel,
s velünk győz majd, mert egy az utunk.
(‘Az Istenhittel egyenlő hitem,’ 1956 XI. 8. EM 21)
Hosszasan idéztem, mert költészete zenitjét képezik e versek, és megérdemlik, hogy megtartassanak. Kiss boldogtalan időkben élő, boldogtalan ember. Amikor elkényszerül hazájából nemcsak hazájától vál meg, igaz szerelmétől is. Kettős élete két malomkő között őrli életét 51 éves korában bekövetkezett korai haláláig. A szovjet-kommunista járom alól való felszabadulása örömöt is hoz, de terhet is. Azt a tudatot, hogy hű magyar emberként kötelessége felhasználni ezt a szabadságot arra, hogy kifejezze népe nevében háláját a befogadásért (‘Köszönet az osztrák népnek,’ EM 26), s hogy továbbra is kimondja azt, amit otthon már megint nem lehetett kimondani. Olaszországban már 1956 karácsonyán rájön, hogy „terror-országból” elmenekülhetett bár, de kint „sem szabad, sem boldog nem lehet.” (‘Karácsonyi ének 1956-ban,’ EM 35)
Már kint él, de nem veszi le szemét hazájáról. A forradalom előtt „fulladva alélt” nép, látja, újra rabigában. A gúnyos ‘Szabadság Magyarországon’ című versében olvassuk: „Kádár-honban ma újra csend van, / egyfajta béke: állati. / Szabad kérődzni e bús csöndben, / s az elnyomókat áldani. / Tetézni azt, mi 45-től / bomlasztotta a nemzetet, / a trágyadombot [értsd a hazugságokat] újrarakni / megint szabad, megint lehet.” (EM 36)
Írja Kiss (‘A menekült-év margójára,’ EM 97) ékezetlenül, végtelenül: “A menekült-év napjai peregnek / és újabb menekültek menekülnek / s amíg emitt adóznak a nyomornak, / addig amott mélyebb nyomorba nyomnak / … / itt szabadság van túlbő túlteli / amott a láncát sok nép viseli.” Egy másik tényleíró vers címe: ‘Az igazságot mind hordozzuk.’ További bizonyítéka ez Kiss felelősségvállalásának: megírni az igazat ott, ahol még lehet, ahol még szabad. Itt olvassuk: “Küldetésem van! Hallgathatok? / Otthon az ország börtön-ország! / Aknás-határok zárják a rabot! / Otthon remegő félelem van! / A pártvezérek is így élnek, / bár kényelemben, megfizetve.” (Fontos megfigyelés, utal arra, hogy a gaz pártvezetők egymást is ölik!) A megélhetés elkötelezettje, akár könnyen, akár nehezen áll sorba, de sorba kell állnia, mert “étel kell, munka kell, pénz kell.” (EM 37-38) Ez otthon. De itt se jobb Kiss élete, s ha álmában hazajár, rémálmot kell álmodnia:
Hamut ütök kalapáccsal,
Vágyam kergetem korbáccsal,
Teszem, amihez nem értek,
Rossz hangsúllyal szólok, kérdek.
Jöttem akaratom ellen,
Csupa seb már csupasz mellem,
Ázom, vérzem, szomorkodom,
Volt otthonom?… Lesz otthonom?
Álmaimban hazajárok,
De bezárnak börtön rácsok,
S úgy ébredek kiáltozva,
Megizzadva, szívszorongva,
Menekülök álmaimban
A Hazából a valóba.
(‘Menekült magyarok élete és álmai,’ Kanada, 1958 IX. 6. EM 91)
Hát ehhez már tényleg nem lehet sokat hozzátenni, legfeljebb összegezni lehet az elmondottakat, mondván, hogy lám ez lett a sorsa egy igaz és bátor, hűséges és becsületes, egyenes és széplelkű, mindenütt árva magyar embern