Király Ilonáról, Soproniaknak.
Written by Admin in Hungarian -
A Soproni Erdőmérnöki Főiskola tanulói között érkezik Kanadába 1956-ban. Irodalmi tevékenységét korán kezdi, már 1992 előttről 57 verse származik. Versei kanadai lapokban (Krónika, Őrtűz, Kapocs) jelennek meg és Horváth Lóránd Amerikai és kanadai magyar költők hitvallása című gyűjteményében és Galáta Miklós Életképek című könyvében. Három verses kötete magánkiadásokban, B.Tóth Klára művészi igényű címlapjaival Budapesten jelenik meg, az első a TIT, a másik kettő a Lévay nyomda gondozásában. Ezek: I. Mesél a csönd (1994), II. A csönd tovább mesél (1998), és III. Birkózás a sorssal (1999).
A kötetek 212, 182, és 197, összesen 591 verset tartalmaznak. Tartalmukról az alcímek sejtetnek. Az első kötetben korai verseit “Talált kő” cím alatt gyűjti össze, a további alcímek: “Istállói múzsák,” és “Ima belső tavaszért.” A második kötet alcímei: “Nyugat felé,” “Szél és szellő,” “Valahol várnak,” “Telt kehely,” és “Mozaikkockák.” A harmadikéi: “Fázom, takarj be,” “Homokvár,” “Így emlélkszem rá,” és “Látomás.”
Az első kötet hátlapján így ír magáról: “Az ország egyik legszebb helyén, Szilvásváradon születtem 1934-ben. Boldog gyerekkort nyújtott a körülvevő nagy család és [a Bükk hegységbeli] végtelen erdő. Majd jött a háború, a Miskolcra költözés, ahol a középiskolát végeztem. Azután a Soproni Erdőmérnöki Főiskola, ahonnan az 1956-os szelek engem is nyugatra sodortak. Kanadában pénz és nyelvtudás nélkül kezdtem. Voltam cseléd, pincérnő, kórházi dolgozó, műszaki rajzoló, ház-és vállalat-tulajdonos. Közben férjhez mentem és felneveltem három fiamat. Férjem szintén magyar. Családunk természetszeretete és az elvesztett gyerekkori paradicsom utáni vágy vezetett el mostani lakóhelyünkre, egy szép erdős-dombos vidékre Torontó közelében. A háztartás mellett állattenyésztéssel és fogathajtással töltöm időmet. A munka közben fogant gondolataimat az erdősusogás és patakcsobogás formálja verssé bennem.”
Igen, de nem egészen. A természet szeretete kétségtelenül kisugárzik a versekből, de a kultúráltság, a mérlegelő mérsékeltség, a hagyományosság, s a belső emberi érzelmek és értékek méginkább. Király költészetének ezek mellett van egy másik fontos tulajdonsága: az elbeszélő készség. Kevesen vannak, akik jobban tudják összegezni és kifejezőbben tudják érzékeltetni az emberi sorsot mint ő. Így esik meg, hogy jóllehet elkerül Vancouverből és nem fejezi be tanulmányait, mégis ő lesz az idegenbe szakadt Erdőmérnöki Főiskola szellemének egyik legfontosabb irodalmi képviselője és a menekült diákok sorsának hű krónikása. Király második kötetének kezdő fejezete, melynek a “Nyugat felé” címet adta, a soproni diákok korai közös élményeiről számol be harmincnégy versben. Ez kifejezetten a Kapocsba való, a soproni diákok lapjába, melynek mandátuma eredeti írásokat közölni „magunknak, rólunk” jelige alatt. Király költészetének jelentősége túl nő ezen, s magában foglalja a kanadai magyar irodalom érdekeltségét, ami egy bővebb tanulmányt érdemel. Itt maradjunk a soproni keretek között és a diákok történeténél, a Kapocs olvasói számára. Kétségtelen, hogy az itt idézett versek sok személyes élményt fognak feleleveníteni a Kapocs olvasójában.
Mint a versekből kiderül, már a határátlépés is belső konfliktussal járt:
Mikor átléptünk a határon,
Azon november délután,
Vívott bennünk a szabadságvágy,
És a honvágy hazánk után.
(Első este, II. 8.)
Érdemes megjegyezni, hogy a honvágy a határátlépés pillanatától hat Királyra, e mindig felelősségteljes fiatal nő úgy emlékszik a határátlépésre, mint nehéz vívódásra, és nem mint egy szivárványos jövőt hozó eseményre, vagy fiatalos kalandra. A továbbiakban a versek jól illusztrálják a már kivándoroltak élénk élményeit és érzésvilágát. Mint a versekből kiderül, az első krízis szinte a határátlépéssel jelentkezik és az identitás elvesztésében érződik ki. Ugyanakkor megjelenik az indíttatás is a további hozzáálláshoz: a diákok becsületkérdést csinálnak a helytállásból.
Kik vagyunk? Magyarok? Külföldiek?
Vagy csak menekültek, földönfutók?
A történelem újabb lapjain
Írnak majd erről a mindentudók.
De akkor minket mart ez a kérdés,
S azt sem tudtuk, másnap mi lesz velünk,
Mégis meg kellett állnunk keményen,
Egy új hazában meglelni helyünk.
Mert tudtuk: a dicső magyar névre
Szégyenfoltokat csak nem hozhatunk!
És ezzel a nemes gondolattal
Építettük fel kint az otthonunk.
(Nyugat felé, II. 7.)
Mivel a soproniak az elsők között lépték át a határt, és mint diákok, meglehetősen kiváltságos csoportot képeztek a menekültek között: legalább a kezdetben fel voltak karolva és nem voltak egyedül sem: a selmeci hagyományokra épült segítőkész szellem velük együtt lépett át a határon és a továbbiakban jó szolgálatot tett mindannyiuknak. De még így is ki voltak téve különböző nyomásoknak. Különösen az újonnan érkezők hada szorította őket egyre beljebb Ausztriába, már másnap. Írja Király:
A határnál nem maradhattunk –
Jöttek az újabb emberek,
És vittek beljebb Ausztriába –
Megteltek mind a lágerek.
(Másnap II. 9.)
A vasfüggöny mögül érkezőket szembetűnő ellentétek várták:
A kirakatok fényesen ragyogtak,
Nem álltak romokban az épületek.
Az utcán elegáns autók suhantak,
S jól öltözve jártak mind az emberek.
Reménytelenség nem rítt az arcokról,
Nem mentek át annyi gondon és bajon.
A diákok magukkal hozzák az ellentétet, ahogy kirínak szegénységükkel a gazdag környezetből:
Elnyűtt ruhákba öltözött diákok,
Kiket, mint a mágnes, vonzott a nyugat,
Neonfényben arcunk bízón sugárzott,
S üres zsebbel néztünk kirakatokat.
(Kirakat előtt, II. 10.)
A sorok nem tükröznek irígységet se, önsajnálatot se, de értékelést és tárgyilagos szemléletet viszont igen. Király jóval az események után írja ezt, így érthető a nyugodt mérlegelés. Ugyanakkor élénk élményeket idéz és ezek hiteleseknek hangzanak: feltehetően, ha lett volna irígykedés vagy önsajnálat, Király visszaemlékezett volna rájuk. A tárgyilagos hangnem folytatódik:
Lágerlakásunk lakható volt,
A földön matracok sora,
Kaptunk reggelit és ebédet,
S estére jött a vacsora.
Kedves, jótékony hölgyek hoztak
Váltás ruhát, törölközőt,
S a jövő felől lamentálva
Beszélgettük el az időt.
Majd kezdtünk németül tanulni,
S diákcsoportunk ment tovább,
Hegyek között egy szép tó partján
Kaptunk szállást, tiszta szobát.
Gyönyörű hely volt, sokat jártuk
Az erdős, sziklás hegyeket,
Míg ezrével jött menekültek
Megtömték a lágereket.
Sokatmondó az utolsó versszak:
Az erősek és a tanultak
Könnyűszerrel kaptak helyet,
A lágerekben ott maradtak
Az öregek s a betegek.
(Lágerben, II. 11.)
A több mint kétszáz fős soproni csoport a többi menekülttel együtt Ausztriában éli át az első karácsonyt idegenben, a soproniak Salzburgban: “Karácsonyeste Salzburg városában / Számunkra örökké szép emlék marad, / Ahogy halkan léptünk a havas utcán, / S bűvölten hallgattuk a harangokat.” (Karácsony este Salzburgban, II. 12) Majd vonatra ül a Kanadába készülő társaság, ami már élményszámba megy. Az izgalmas öröm kiérződik a “Tovább” című vers soraiból – jóllehet évtizedekkel később íródtak ezek. Európa szép városait először látva a vonatablakból, írja Király, “Mikről eddig csak olvashattunk, / Most itt van, előttünk hever. / Kit ne töltene ilyen élmény / Némi kis izgalommal el?” A “Tovább” című vers Liverpoolig visz, ahonnan már a hajó fedélzetéről búcsúznak a diákok Európától:
Himnusz és hazafias versek,
És régi diákénekek…
S a tenger vizét szaporítva
Hullattunk búcsúkönnyeket.
(Tovább, II. 14)
Hónap végén vonatra ültünk,
S Európa sok szép városát
Csodálhattuk – madártávlatból –
A gyorsvonat-ablakon át .
Mikről eddig csak olvashattunk,
Most itt van, előttünk hever,
Kit ne töltene ilyen élmény
Némi kis izgalommal el?
…
Újév napján indultunk útra,
Megingott az óriás hajó,
Búcsúztunk öreg Európánktól,
Ajkunkról sírt a búcsúszó.
Himnusz és hazafias versek,
És régi diákénekek…
S a tenger vizét szaporítva
Hullattunk búcsúkönnyeket.
(Tovább, II. 13-14)
A kevés kivétellel tengeribeteg diákok hánykolódnak a hajó mélyében, „mint Jónás a cethal belsejében.” (Hajón, II. 14.) Megérkezés után, mint „Át Kanadán” című versében írja, Kanadában új láger várta őket a vasút sztrájk miatt, s amikor végre útra keltek, borzasztó hosszúnak találták az utat: „Hány napig tartott hosszú utunk, / azt már sajnos nem is tudom, / de se azelőtt, se azóta /nem ültem annyit vasúton.” Az oktatási módot furcsálják a diákok – egy szó sem esik magyarul az angol órákon — de „gyümölcsözött mégis a módszer, / az ismétlés, az akarat, / és csak idő kellett még hozzá, / s az angol nyelv reánk ragadt.” (Angol óra, II. 16) Megható a „Használt ruhák” című versike: „Bocsásd meg Isten kapzsiságom, / hogy elfogadtam a ruhát, / mit nékem szántak, menekültnek, / s csomagban küldtem azt tovább, // azoknak kiket otthon hagytam,, kiknek ínsége még nagyobb.” És mégis, az ínséges otthon után is vágyakozva sóvárog a kivándorlott, mert „otthon a kenyér ízesebb, / mint külföldön a legjobb étel.” (Honvágy, II. 18.) Az új bevándorlók kiszolgáltatottságát hűen mutatják Király sorai a „Beilleszkedés” című versben:
Kilóra mérték itt az embert,
A munkabíró jöhetett,
És aláírtuk a szerződést,
Bár nem értettük a szöveget.
Helyt állni vagy eltipródni: ez volt a kérdés. Király így összegezi a sikerhez szükséges megtanulandókat:
A szerénységet elfeledni,
Magabiztosnak látszani,
Az időt sosem fecsérelni –
Így kellett itten játszani.
Tudásszomjjal magunkba szívni,
Ha gyakorlati a tudás,
A fáradtságot nem kímélni,
Mert ebben nincs megalkuvás.
Aki e szabályt megtanulta,
Többé jó módban élhetett,
Így illeszkedtünk be, s átvettük
A nyugati törvényeket.
Király sorsa – a soproni kivándorlott egyetem sorsa – a kivándolók egyetemes sorsa volt. Volt aki helytállt, volt aki eltipródott – hogy senkinek se volt könnyű a sorsa az bizonyos. A beilleszkedés, amiről Király beszél, valójában egy véget nem érő folyamat ami a bevándorlót a sírig kiséri és állandóan kisérti, mert az övé az az idegenben örökké nyughatatlan lélek, ami legfeljebb enyhülést ismer, de amitől nincs szabadulás. Ami a helytállást illeti, Királyé, egész életének egyértelmű tanúsága szerint máig is megkérdőjelezhetetlen. Az iskola után a továbbiakban a költő sorsa egyéni útján halad, de szelleme selmeci marad. A mai napig tartja a kapcsolatot diáktársaival. Ez a szellem nem lebecsülendő, mert jelentékenyen megkönnyítette s könnyíti ma is a kivándorlott sors elviselését. Ugyanakkor ez sem mentesíti az egyént a felmerülő nagy kérdés egyéni megválaszolásától. Így 1994-ben Király is felteszi a nagy kérdést, amin minden kivándorló egy életen át vajúdik: megérte-e végülis a vállalkozás?
Ki volt a bölcsebb: ki otthon maradt?
Megalkudott, míg belül szenvedett?
Vagy ki nem vállalta a rabigát,
S külföldön viselt nehézségeket?
Magyar hazánkat szentnek vallotta,
Akár itt, akár ott legtöbb magyar,
Aki nem tudta elvét feladni,
S küzdött az idők hullámaival.
Innen segített, vagy otthon nyögött
A korszellem nehéz járma alatt,
Ne ítélkezzünk, inkább vigyázzunk:
Hazánk most is nehéz úton halad!
Kik vitték ide? Mért kellett futnunk?
Miattuk kérem a magas eget,
Hogy az utolsó törvényszék előtt
A bűnözők majd megfeleljenek!
E sorok írója kegyelmesen inkább a sikeres menekültekből álló törvényszék elé állítaná az illetékeseket, bízva abban, hogy így is szigorú ítéletben részesülnének ezek, a hazánk népével együtt minket is eláruló gazemberek, hiszen meglehet, hogy az Úristen se tudná számon tartani együttes szenvedéseinket.
Veszely Ferenc (2009 május 21)