Király Ilona 1934 –
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Király Ilona a soproni Erdőmérnöki Főiskola tanulói között érkezik Kanadába 1956-ban. Nagyméretű versírói tevékenységét később kezdi, 1992 előttről összesen 57 verse származik. Versei kanadai lapokban (Krónika, Őrtűz, Kapocs) jelennek meg és Horváth Lóránd Amerikai és kanadai magyar költők hitvallása című gyűjteményében, valamint Galáta Miklós Életképek című könyvében és később az ontáriói Napló-ban. Három verses kötete magánkiadásokban, B.Tóth Klára művészi igényű címlapjaival Budapesten jelenik meg, az első a TIT, a másik kettő a Lévay nyomda gondozásában. Ezek: I. Mesél a csönd (1994), II. A csönd tovább mesél (1998), és III. Birkózás a sorssal (1999). Mivel azóta is állandóan ír, több száz verse vár publikálásra kéziratokban, amelyek legjavát a költő bocsájtotta rendelkezésemre e tanulmány megírásához. Az alábbi szövegben ezek kiadatlan kéziratként, (KK) vannak megjelölve, bár egynéhányuk meglehet megjelent valamilyen formában. Király így ír erről az anyagról: “7 füzetről van szó, ami több mint ezer verset tartalmaz. Sok közülük meg sem érdemli a nyomdafestéket, válogatni, csiszolni kéne még ezt az anyagot. Van közte sok személyes probléma, bosszúság, apró öröm, ima, elmélkedés, amiket csak beszélőtárs hiányában irok le. Sok az ismétlődő téma másféle rímbe szedve, vagy más téma, de már elhasznált szókapcsolattal kifejezve. Hogy van-e fejlődés? Túl sok csalódás ért, kissé visszahúzódtam, nem publikáltam mostanában, már pedig erre a kérdésre más hivatottabb lenne felelni.”
A megjelent kötetek 212, 182, és 197, összesen 591, változó értékű verset tartalmaznak. Tartalmukról az alcímek sejtetnek. Az első kötetben korai verseit “Talált kő” cím alatt gyűjti össze. A további alcímek: “Istállói múzsák,” és “Ima belső tavaszért.” A második kötet alcímei: “Nyugat felé,” amely a soproniakkal közös kivándorlás élményeiről szól több irodalmi értékű versben, továbbá “Szél és szellő,” “Valahol várnak,” “Telt kehely,” és “Mozaikkockák.” A harmadikéi: “Fázom, takarj be,” “Homokvár,” “Így emlékszem rá,” és “Látomás.”
Az első kötet hátlapján így ír magáról: “Az ország egyik legszebb helyén, Szilvásváradon születtem 1934-ben. Boldog gyerekkort nyújtott a körülvevő nagy család és [a Bükk hegységbeli] végtelen erdő. Majd jött a háború, a Miskolcra költözés, ahol a középiskolát végeztem. Azután a Soproni Erdőmérnöki Főiskola, ahonnan az 1956-os szelek engem is nyugatra sodortak. Kanadában pénz és nyelvtudás nélkül kezdtem. Voltam cseléd, pincérnő, kórházi dolgozó, műszaki rajzoló, ház-és vállalat-tulajdonos. Közben férjhez mentem és felneveltem három fiamat. Férjem szintén magyar. Családunk természetszeretete és az elvesztett gyerekkori paradicsom utáni vágy vezetett el mostani lakóhelyünkre, egy szép erdős-dombos vidékre Torontó közelében. A háztartás mellett állattenyésztéssel és fogathajtással töltöm időmet. A munka közben fogant gondolataimat az erdősusogás és patakcsobogás formálja verssé bennem.”
Annak ellenére, hogy nem végzi el az egyetemet, sőt Torontóba utazik és messzire kerül diáktársai többségétől, végig szoros kapcsolatban marad velük. Míglen sorsa egyéni útján halad, szelleme végig “selmeci” marad, ami a kapcsolatok a diáktársak között egy életen át való megtartásából, egymással való további együttműködésükből és kölcsönös megsegítéséből áll. A harmincnyolc éve megjelenő Kapocs mellett gyakoriak és rendszeresek a különféle találkozók is közöttük. Ez a kapcsolat nem lebecsülendő, mert jelentékenyen megkönnyítette s könnyíti ma is a kivándorlott sors elviselését, nemcsak a Kanadában, de az egész világban szétszóródott diáktársaknak. Ugyanakkor ez sem mentesíti az egyént a felmerülő nagy kérdések egyéni megválaszolásától, amelyekkel mindegyiküknek személyesen kellett megbírkóznia. Király így ír ezekről a “Még szól a szózat” című versében, megindokolva a kivándorlás okait:
Miért jöttél el szép leány
az életednek hajnalán,
ötvenhatban, egy bús napon,
miután a forradalom
vérbe fúlt? – Jött a túlerő,
és kétessé vált a jövő…
Hová jöttél el hős legény
egy nagy hajó fedélzetén?
Odahagytad szülőhazád,
testvéreid, apád, anyád,
ki felnevelt, ki gondozott,
érted keményen dolgozott.
Azt hitted jó szerencse vár?
És vitt a viz, sodort az ár…
Majd jött a próba, küzdelem,
gyökeret verni új helyen,
élni, mint ki otthonra lelt.
-Ám szenved az, ki nem felejt.
Ringathat bár az új hajó,
(úgy hivják: emigráció),
látszatra siklik könnyedén,
mig honvágy-könnyek tengerén
hullámháton hányattatik.
-A lélek itt sem nyughatik.
.
Ha kérdik, hol az otthonod,
könnyű egy címet mondanod.
De ha kérdik: hol van hazád?
Mint hogyha gyász szakadna rád,
szívedbe mar a fájdalom.
Ki vagy? – S hazád hol van vajon?
(KK, Ápr. 6, 2000)
Többen a lábukkal válaszoltak az utolsó kérdésre és visszatértek Magyaroszágra. Legtöbbjük, mint Király, csak látogatóba járnak haza, s visszatérnek Kanadába gyermekeikhez, akiknek gyakran már Kanada a szülőhazájuk. Kevés kivándoró akarja kitenni gyermekeit annak amit ő átélt visszatelepítésükkel, különösen mivel tapasztalniuk kell, hogy az az ország amit ők elhagytak, annyi változáson ment át, hogy részben már nekik is idegen. A fenti kérdések nagy velejárójára, amin minden kivándorló egy életen át vajúdik ez: megérte-e végülis a vállalkozás? Király szavaival:
Ki volt a bölcsebb: ki otthon maradt? Megalkudott, míg belül szenvedett? Vagy ki nem vállalta a rabigát, S külföldön viselt nehézségeket?
Magyar hazánkat szentnek vallotta Akár itt, akár ott legtöbb magyar Aki nem tudta elvét feladni, s s küzdött az idők hullámaival.
Innen segített, vagy otthon nyögött A korszellem nehéz járma alatt, Ne ítélkezzünk, inkább vigyázzunk: Hazánk most is nehéz úton halad!
Kik vitték ide? Mért kellett futnunk? Miattuk kérem a magas eget, Hogy az utolsó törvényszék előtt A bűnösök majd megfeleljenek!
(“Gondolatok az emigrációról,” II. 20)
Mint a sorokból kitűnik, Király Istenhívő és eltökélten hisz mind a végső ítéletben mind a gondviselésben, minél nagyobb kételyek támadnak benne életében erről, annál jobban. A kételyt a gondviselés iránt a valóval való állandó szembesülés okozza, s az életében tapasztalt igazságtalanságok, amelyek mindig bántják. De Király következetesen ellenáll minden kisértésnek, hogy valaha is valóban megkérdőjelezze hitét, inkább mélyebb hitbe sarkantyúzza magát. Ugyanis a kérdés számára nem a hinni vagy nem hinni, hanem a hinni vagy cinikusnak lenni kérdése. Úgy tűnik Király eltökélten egy reményteljesebb világban kíván élni szellemileg, mint amiben a teste él, és meddőnek, netán bűnösnek tartja magát a kérdést is. Érdekes megfigyelni elmefuttatását ezzel kapcsolatban, ami végülis arra vezeti, hogy elkerülje a kérdést:
Már egyre jobban látom
az élet fonákságát,
s a téves politika
nyilvánvaló válságát.
Cinikusan fogjam fel?
Vagy egyre mélyebb hittel?
Bizván abban, hogy tudja
mit tervez velünk Isten?
Félvén, hogy a cinizmus,
s a hit birokra kelnek,
inkább feladatokban
szabok célt életemnek.
(“Cinizmus, vagy hit?” KK, July 7, 2009)
Nyilvánvalóan Királynál a gondviselésbe vetett hit nem vita tárgya, jön ami jön. A témáról még csak annyit, hogy, költészetét vizsgálva, Isten többnyire Király panaszaival vagy kételyeivel kapcsolatban jelenik meg a versekben, esetenként fellebbez Hozzá, mint a fenti (Gondolatok) versben is. Hittérítő munkásságról a versek nem tanúskodnak. Nehéz elkerülni a meglátást, hogy Király inkább elvből hisz, mint ájtatosságból, mint ahogy elvből optimista is, legyen a való akármi. Istenhit és optimizmus összetartozik és egyaránt hozzáállást jelöl Királynál, emellett neki a személyesen nagyon kellő alátámasztást az élet küzdelmeiben, egy megingathatatlan helyet, ahol a sarkára tud állni, vagy legalábbis igazságért fohászkodni, ha kell, – mert kell. Végeredményben Király tudatosan inkább reményteljesen hisz, mint nem hisz, inkább álmodó, mint pesszimista, inkább cselekvő, mint szemlélő – lesz ami lesz. Mint látni fogjuk, mind a reményre, mind optimizmusára valóban szüksége is van.
Király Ilona kétségtelenül a kanadai magyar költészet legnagyobb női alakja, akinek legjobb versei a férfiak élvonalában is megállja a helyét. Tűz Tamáson kívül senki sem produkált hasonló számú (és, mint láttuk és alább is látni fogjuk, hasonló nívójú), verset, mint ő, és előre láthatóan senki nem is fog.
Jóllehet Európában a költőket kávéházakkal szoktuk összefüggésbe hozni, mint Miska János már megállapította, Kanadában a költészetet mindig is a magány szülte. És a természet, tenném hozzá, mert ennek a hatalmas országnak szinte borzalmas természeti ereje és szépsége, a hatalmas távolságok és távlatok mindenkire kihatással vannak. „Nincs a világnak se annyi kincse, / Természetet mi helyettesítse; / Ott lesz örömteli minden napom,” vallja Király maga is. („Hétköznapok dala,” I. 85) A természet szeretetét különben már a szülői házból is magával hozza Király, mint alábbi verse tanúsítja, tehát ez a szeretet nem innen való, ez csak megerősödik benne Kanadában:
Ez volt a házunk, itt születtem.
A vakolat már megkopott.
De szebbet azóta se leltem,
Bent annyi szeretet lakott!
Fekvése szép, hát jött a vendég.
Hiába volt nagy a család,
Még néhány ember mindig elfért;
Megosztottuk a vacsorát.
Erdő, patak, hegyek körötte;
Látod, micsoda szép vidék?
Innen kaptam egész életre
A természet szeretetét.
(„Fiamnak, régi családi albumot nézegetve,” I. 75)
A magányt sugalló környezeti hatásokhoz tartozik, hogy a nagyvárosok felhőkarcolós gócaitól eltekintve, az emberek már a külvárosokban is szétszélednek, azokon túl szinte elvesznek a térben. Az első telepesek voltak az utolsók, akik faluszerű társadalomban éltek, szükség-parancsolta együttműködésben és gyakori szomszédolásban, bár már ők is a távolságok rabjaiként. Azóta a társadalom szerkezete is olyan, hogy a legtöbb kanadai még közvetlen szomszédjaiból is csak egyet-kettőt ismer, s ebben az állandóan mozgásban lévő társadalomban rendszerint azt se sokáig. Ugyanez áll a belváros felhőkarcolóiban élő egyénekre is. A gyermekek felnövésével még a közvetlen családok is szétszóródnak, gyakran nemcsak Kanadában, de a világban. Ebben a keretben foglaltatik Király egyéni magánya. Erről tanúskodik “Egyedül” című verse is:
Súlyos teher nyugszik a vállamon,
Nincsen senkim, kivel megoszthatom.
Nincsen rokon, és nincsen jóbarát,
Mindenki maga hordozza baját.
Másokkal csupán vígadozni jó,
Gondom és bajom nem nekik való.
Mikor a bánat mardos ott belül,
Egyedül vagyok, egyes-egyedül!
(Egyedül, I. 129)
Király magánya emellett az egyén magából kinéző, megértésre vágyó énjéből áll, ami olyan ősi, mint a világ.
Hol vagy? – kereslek szüntelen,
Kereslek, mióta megszülettem.
Kereslek anyában,
Testvérben, barátban,
Szerelemben, Istenben…
Kereslek magamban,
Kereslek másban,
Kereslek a csöndben,
A magányban,
Kereslek a zajban,
Társaságban…
Te titkos lény, ki becsülsz,
Ki megértesz,
Kiben bízhatok,
Kinek egyedülálló vagyok,
Ki örülsz létemnek,
Ki elfogadsz – ahogy vagyok…
Hol vagy?
S az igazolás hiányában itt fogalmazódik meg az örökös kétely is:
Önámítás, hogy hasznos, mit teszek,
Az élet megy tovább, ha nem leszek.
Önbíztatás csak minden verssorom,
Vakon vezet göröngyös utamon.
Önbíztatás minden szép gondolat,
Más híján bíztatom önmagamat.
(“Önámítás – önbíztatás,” I. 82)
(Ime Király Achilles sarka: az önbizalom hiánya.) De van egy másik környezeti hatás Királyra, ami talán még fontosabb: a Kanadában megtalált szabadság szelleme. Mint írja:
A szabad élet úgy hatott reám!
Itt alakult ki filozófiám:
A nagy természet kicsiny részeként
Látom az embert, állatot, növényt.
Ám nemcsak madárról s fákról írok,
Én is kacagok és én is sirok.
Ember vagyok – mélységesen ember –
Telve érzéssel és félelemmel
Saját sorsom és az emberiség
Sorsa fölött. A kétely bennem ég.
Vidáman csendül mégis a dalom –
A kétkedőt bíztatni akarom!
(„Előszó,” I. 3)
Király költészetének mozgató rugói közé tartozik tehát a természet és a magány mellett a szabadság szárnyaló szelleme, ami a magyar forradalomban születik és Kanadában tud valóban szárnyra kelni. De vannak mélyebb gyökerek is. Ugyanis Király verselésre hajló tehetsége már gyerekkorában megmutatkozik, és dédnagyapja géneihez vezethető vissza.
Mint minden született tehetséget, Királyt is tehetsége ejti foglyul, még a szabadságban is. Mert amint a szeretet aggodalommal, a tehetség felelősségérzettel párosul bennünk. Két verset kell idéznünk itt, ami erről tanúskodik. Az első a költői sors megértő vállalásáról tanúskodik félreérthetetlenül:
A költő sorsa: alkotás!
Lélek mélyére nézés.
Elmélkedés, és bíztatás,
és szebb jövőt idézés.
Gyötrődni, könnyet ejteni,
s mindenben lelni szépet!
Szivárványszínben festeni
szavakkal: mi az élet.
Elmondani mások helyett
az érzés hullámzását.
S ápolni mindenek felett
szép nyelvünk virágzását.
Nem öncélú önvallomás
költőlelket kitárni.
Múzsacsókért szent tartozás,
kényszer: közkinccsé válni!
(“Költősors,” KK, Szept. 2, 2008)
Király szemérme és szerénysége, netán önbizalomhiánya gyakran alábecsülteti magát költészetében, szerepeltetve magát vagy mint a hegyoldal virágszedője, aki sohse ér fel a csúcsra, vagy mint a hétköznapok költője, sőt mint “az istálló múzsája,” de mindezt meghazudtolja lépten-nyomon előtűnő éleslátása és magas, széles perspektívája. Még akkor is, amikor tényleg a farmról ír és az állatokról (“Állattenyésztés,” I. 2O3), magát a felgyorsult életet látja ott, s önmagát mint a barmok Istenét, aki tetszése szerint uralkodik rajtuk, mint Isten az embereken. Nemcsak hogy nem kicsinyes, de nagyvonalú, és önmagán át mindig a mélyen emberit feltáró verselés ez, a “Költősors”-ban kifejezett ars poetica megtestesítése. Mind a fenti költeményt, mind az alábbit csak az írhatta, akinek látóköre messze túlmegy az istálló falán vagy a domboldal magasságán, mert arról ír, amit csak a csúcsról lehet látni. A másik meghatározó verse már 2001-ben kozmikus felfogásban láttatja magát az alkotást:
Minden egyes művészi alkotás
közelebb visz az élet lényegéhez.
A teremtett világ szépségéhez.
Mindaz, amit Isten megalkotott,
és az emberész részben felfogott,
egyedülálló,utánozhatatlan.
Próbáljuk mégis szinekben, szavakban,
hangokban, formákban visszaadni.
A láthatatlant szoborrá faragni.
Bár képzetünkben tiszta az összhang,
torz a tükörkép hamis a visszhang.
Botlik a nyelv, az ecset megremeg,
némely billentyű, vagy húr félrecseng,
s a szobor kissé merev, szögletes.
– Igen, az ember nem tőkéletes. –
A művészt hajtja az ihlet, sugallat,
kifejezni vágyás, – s addig nem alhat,
mig próbálkozása meg nem közeliti
azt a meglátást, mi bentről fesziti.
Ki tudná fejezni jobban? – Vagy másképp?
Minden szemszögből más a tükörkép,
s az elhangzott szó visszacsengése
a lélek mélyén: egyén kérdése.
És mégis minden művész alkotása,
sajátos fényű megvilágitása
a feljebbvalónak, tárgy mögöttinek:
mintegy magasabb szférába vezet.
Színek, formák. hangok, rímek nyomán
nem csak élvezetet nyerünk talán.
A mozaikkockák képbe rendeződnek:
értelmet adnak térnek és időnek.
(“Alkotás,” KK, Nov.12, 2001)
Meg kell állapítanunk és el kell könyvelnünk, hogy nem hétköznapi tehetséget olvasunk, és nem is kicsit, ha egy kicsit időzítettet is. Mert, mind minden bevándorló, Király maga is kultúrája kövületévé válik, elszakadva az anyaországban történt változásoktól. Így értékrendszere megváltozottan is az óhaza a kivándorlás idején illetékes értékrendszerére van alapozva, mivel a formáló évek hatásai maradandóak maradnak. Ez Királyt a szabadságszerető, de ugyanakkor konzervatív, református, falusi értékrendszerhez köti. De ettől nem lesz az kevésbé emberi, vagy kevésbé mély, s mint az örök emberi dolgok, semmit sem veszít hiteléből, s értéke sem évül el. Ékes példa erre az “Ez volt falum” című verse:
Poros utak, – nyűtt emberek.
Megrakott szénásszekerek.
Ökrök – mint példamutatók -:
türelmesek, teherbirók.
Útszéli bádog feszület.
Őszinte, igaz lelkület.
Tisztára meszelt kicsi ház,
melyre őrzőangyal vigyáz.
Ájtatos kendős asszonyok,
jószivűek, és ráncosok.
Kemence, frissen sült kenyér.
Szende leány, hetyke legény.
Pipacsmező, pacsirtaszó,
pásztor, gémeskút, itató.
Vetés, kapálás, aratás.
– S ha úgy adódik: áldomás!
Mindent a maga idején.
Ki-ki megállt saját helyén.
Minden szerény volt, -egyszerű-,
s épp ez volt benne nagyszerű!
Ez volt falum. – Ez volt hazám.
Egy élten át hatott reám!
Normát szabott, – irányt mutat:
becsület nyomdokán kutat.
Ám a kor fejlődést hozott.
Minden nagyon megváltozott.
Aszfalt boritja az utat,
s az embert önző öntudat.
Városba özönlött a nép.
És nem tudom miért, miképp,
valami közben elveszett:
becsület, erkölcs, szeretet.
Hát ez lenne a haladás?
Autófék, lárma, rohanás?
Hangszóró pacsirta helyett?
– Sir bennem az emlékezet!
(“Ez volt falum,” KK, July 11, 2001
Jóllehet Király legjobb költészetében egyetemesen emberi, sorsa a modern nő sorsa. Túl van terhelve, nincsen elég ideje írni. Mint egyik levelében írja, “reggel 9-es misére kellett vinnem [beteg] férjemet, nyáron nincs déli mise. A magyar templom Torontóban van, jó 40 km. Előtte reggeli, és kaprot vittem a kertből, hogy vigye akinek kell, nincs szivem kidobni. Sietni kellett haza, mert a kutya beült az autóba, s észre se vettem, csak mikor a templom parkolójában ö is kiugrott. (Persze be nem vihettem.) Itthon újabb rossz hir, másik barát is bekerült a kórházba a szívével. Kell-e d.u. látogatnom, még nem tudtam. De azt igen, hogy fel kell rakjam az ebédet, s közben ellátni a lovakat, nyulakat. Belőlem a feszültség rímekben tör fel, és sosem tudom, jó vagy pocsék vers lesz-é belőle, igy szinte soronként írom munka közben. Az elsőt miközben vártam, hogy felforrjon a leves, a másodikat míg a lovakra vártam a patakparton, hogy a füttyszóra lejöjjenek a domboldalon. De látja, ezért van ennyi vers, és ezért kell egy alapos válogatás a kiadás előtt.”
Nyilvánvaló zavartatásról és az íráshoz elégtelen helyzetről vallanak egy másik levélben írt sorai: “Én csak leírom ahogy kitör belőlem a vers, s ahogy nekem jól hangzik a fejemben, s utólag nem sokat igazitok rajta, mert akkor már más gondolat tölt be. Legtöbbször munka közben jön az ihlet, nem tudok csak úgy leülni és na most verset irni. Igaz, sokszor csak többszöri nekifutásra tudok valamit leirni, ha megzavarnak, elhivnak, telefon szól, stb. Rengeteg félbehagyott verskezdemény tanuskodik erről, és sokat nem is tartok érdemesnek folytatni.”
Érthető tehát, ha sok a csiszolatlan verse, vagy hogy gyakran a jobbak is csiszolatlanul maradnak. Az is előfordul, hogy egy-egy ilyen verset ha tudna se lehet csiszolnia, mert az közben a maga szárnyára kelt. Egyik ilyen verse az 56 emlékét idéző “Hullott a vér.” Írja erről Király: “Az a vers valóban spontán született, mint legtöbb versem. A baj csak ott van, hogy ezt a Magyar Házban elszavaltam, Vittner Mária Magyarországon olvasta fel, egy magyar operaénekes Svédországba vitte, Sopronban elszavalták a forradalom 50 éves évfordulóján, és nemcsak a Kapocsban, de a Kaleidoszkopban is megjelent, s ki tudja hány felé jutott még el, s ezek után nehéz megváltoztatni. Lehet, hogy nem követi a vers a szabályokat, de hát a forradalom követte? Vagy a spontán lelkesedés váltotta ki?”
Annyi bizonyos, hogy a költőnőnek többel kell megküzdenie, mint gondolataival vagy a versformákkal. Erről ír “Költő vagy háziasszony?” című versében Király maga:
Hogyha egy férfi netán költő,
az asszony inti gyermekét:
“dolgozik apád, maradj csendben,
hogy meg ne rontsad ihletét!”
De ha egy nő – sőt, férjes asszony! –
érez költői hivatást,
a “mikor eszünk?” kiáltásra
elejti azt a szép varázst.
Ami egy költőt költővé tesz:
versként látni gondolatot!
Már azt sem tudom, vajon költő,
vagy csak háziasszony vagyok?
(“költő vagy háziasszony,” KK, June 25, 2009)
Király életében úgy tűnik soha nem volt nyugodalmas időszak, amikor csak költő tudott volna lenni, amikor nem végzett többszörös munkakört, avagy nem viselt egyidejűleg három-négy kalapot. Három megjelent kötetét se tudta volna kiadni, ha testvérbátyja nem gépeli le a füzetekből és az odáig el nem jutó papírcafatokról tehetséges huga verseit. Sajnos ő sem volt irodalmár, így a kötetek nem kaptak irodalmi válogatást. Már az első kötetbe is több irodalmi szempontból érdemtelen vers csúszik be, a másodikba több, a harmadikba a legtöbb. Ez persze nem minden olvasójának feltűnő, mert nem minden olvasó irodalmár. Emellett Király, mint láttuk, mindenkinek kíván írni.
Ami feltűnő, az az irodalmi értékű versek száma, ha figyelembe vesszük körülményeit. Király egyidőben volt műszaki rajzoló, könyvelő és telekügynök, háromgyermekes anya és rendezvény rendező; később hobby farmer, fogathajtó versenyző és állandó szolgálatban lévő ápolónővér. És mindig, mindenkor egy nagy háztartást segítség nélkül végző szolgálati személy. Mint minden más szerepét, Király becsületesen és keményen, hatalmas energiával, “férfi módra” látta el a nő szerepét is. Amikor ezeket a sorokat írom már hetvenes éveiben van, de még mindig keményen dolgozik fizikailag is, bár kezd panaszkodni, hogy túl sok egynek ellátni teendőit, mert végülis elfárad ő is!
Egyébként Király panasz nélkül, teljes erőbedobással végzi “a nő szerepét” a házban és a háztartásban, jóllehet a férfivilágban is mindig kitesz magáért, a szükségen felül is, mert minden lehetőséget kihasznál, hogy egyenértékű pénzszerző társa is legyen férjének. S teszi ezt az egyenrangúság érzésének, lelke függetlenségének megtartásából, mert nem akar eltartott, vagy, mint mint egyik versében írja, “árnyék asszony” lenni.
Az árnyéknak nincsen fénye.
Csendesen földhöz lapul.
Hagyja: tapossanak rajta.
Ha az asszony ilyen fajta,
és azt veszi alapul,
parancsolója a férje:
megsemmisül lassan lénye,
vak árnyékká alakul,
s hagyja, tapossanak rajta.
Ám ha ambició hajtja,
pályát választ, boldogul,
férjének lesz szeme fénye.
Kifejlődik saját énje,
árnyék igy rá nem borul,
s lenézés mérge sem marja.
Jobb, ha a férj úgy akarja,
társ legyen inkább, ne úr.
Adja a fényt, el ne kérje!
(“Árnyék asszony,” KK, Aug. 26, 2004.)
Irónikusan, Király sorsa egyenjogúan is a szolgálat sorsa, saját lelkiismeretétől és már a gyerekkorában belé nevelt “hasznossági vágyától” üldözötten. Amilyen jót tesz önállósága lelki szellemének, integritásának vagy büszkeségének, annyira elrabolja ez minden idejét, mert az így kiharcolt szabadságáért kötelességtudata uralmával fizet. Ezt a kettős belső szükségességet nevezi Király Muszájnak, “akinek” könyörtelen vasfegyelme alól nincsen menekvése, “akit” mindig szolgálnia kell, mert csak kötelességeinek teljes ellátása mellett tud – nő létére – valós egyenjogúságot kivívni magának. Ime egy eddig publikálatlan verse az életét uraló Muszájról.
Hatalmas úr vagy én felettem
Muszáj, te zsarnok, szivtelen!
Bár néha sürgető parancsod
fülem mellett elengedem,
mert máskülönben összerogynék,
ha nem tartanék pihenőt.
Te azt kivánnád: minden percben
hasznosan töltsem az időt?