Visszaemlékezéseim az 1956-os nemzeti forradalomra

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Magyar történelem Print

A szabadság színtiszta öröme

Emlékeim a csodálatos magyar forradalomról? Te jó ég! Teljes szabadság, határtalan boldogság! A felszabadult lelkek örömünnepe, sem megelőzőleg, sem azután nem tapasztalt, lélekemelő örömáradat. Együtt érezni mindenkivel, teljes idegenek ölelik egymást hihetetlen felszabadultságukban mindenütt, a fullasztó elnyomás évtizedes, vállakat és hátat görbítő terhétől szabadultan, hirtelen talált teljes tehermentségükben fellélegezve. Hazafelé tartva a délutáni műszakból ahol minden a régi mederben ment,a látvány szürreálisnak tűnt. A villamoson együtt utaztam egy ünneplő gyerekcsoporttal a Nagykörúton, és néztem a tanítónénit aki örömteli arccal együtt énekelte velük azt a hazafias dalt ami évtizede tiltott volt, de amit valahogy minden gyerek kivülről tudott, ő maga éppoly átszellemülten mint a tanítványai. Végállomástól végállomásig énekeltek, és vissza megint. Az iskolai rendezvénynek már régen vége volt, de senki sem akart haza menni. Részt akartak venni ebben a csodában. Lengették a lyukas nemzeti zászlót ki az abvlakon, amelyet valaki átadott nekik. Éljeneztek amikor megláttak egy mellettük elhaladó, munkásokkal tömött Csepel teherautót, egyet a sok közül, amelyen a munkások ütemesen kiáltották a forradalom elsõ szólamait: “Rusz-ki mars ki!” “Le Gerõvel!” Mielõtt hallótávolságon kívül értek átváltottak a “Holnap sztrájk”-ra. Hihetetlen volt. Azok a munkások, akiknek nevében az úgynevezett Magyar Dolgozók Pártja bitorolta a hatalmat, nyiltan meghazudtolták a kommunistákat. Egyszerre a kommunisták leplezetlenül ki lettek mutatva annak amik valóban voltak: a szovjet elnyomás végrehajtóinak. Ezek a munkások ki akarták vágni a kommunistákat a magyar társadalom szövevényébõl, mint ahogy emblémájukat vágták ki a magyar nemzeti zászló szövetébõl. Magyarnak lenni azokban a napokban a legcsodálatosabb érzés volt a világon.

Szabadságharcosok vagyunk, nem tolvajok

A Rákóczy Tér közelében, a József Körúton, pár utcasarknyira a szabadságharc alatt híressé vált Korvin Köztõl, ami késõbb az ellenállás gócpontja lett, a kis ékszerüzlet nagy kirakatablaka egy rács mögött állt, de az üvege szilánkokra törtve hevert az ékszerek között. A rács mögött, de könnyen elérhetõen, aranyórák és drága ékszerek díszelegtek a kis polcokon. Három nap (és éjjel), én magam is elmentem többször ez elõtt a kirakat elõtt, s szemeimet mindig vonzotta a betört ablakú kirakat látványa, de soha nem néztem oda közelebbrõl mint hogy lássam: a kirakott holmik érintetlenül maradtak a kirakatban. Százával haladtak el a kirakat elõtt mások is, és mindenki tudta hogy a városnak ezen részében sokan kétségbeejtõen szegények voltak. Bárki benúlhatott volna a rácson. De a kirakat napokig érintetlen maradt, mintha õrízve lett volna. Amikor végre megálltam a kirakat elõtt hogy közelebbrõl szemügyre vegyem láttam hogy tényleg õrízve volt. Valaki valóban átnyúlt a rácson, de nem hogy kivegyen bármit is, hanem hogy betegyen valamit. Közelebbrõl átnézve a rácson láttam kis kézzel írt feliratot amin ez állt: “Mi szabadságharcosok vagyunk, nem tolvajok.” Ez a kis üzenet elég volt arra hogy napoking megõrizze a kirakat tartalmát. Késõbb, amikor a kommunisták megpróbálták beszennyezni a forradalmárokat és huligánoknak neveztek bennünket, engem mindig büszkeséggel töltött el ennek a kirakatnak az emléke. S teszi ezt ötven év elmultával ma is.

Az események lavinájában

Egyszerû emberek kivételes cselekedetekre voltak képesek a forradalom alatt. Egy olyan helyzetben amelyben minden bizonytalan, egy biztos talajon álló magabiztos ember hegyeket tudott megmozdítani. Egy gyerekember bátor tette egy robbanó erejû láncreakciót volt képes produkálni. A fiatal magyar katona aki a vastag tölgyfaajtó kukucskáló ablakán nézett velem szembe nyilvánvalóan félt. Egy nagy, fenyegetõ tömeg gyûlt össze a Rákóczy téren, követelve hogy a katonák adják ki az épületben rejtett fegyvereket. A fiatal katona azt állította hogy semmi rejtett fegyver sincsen az épületben. Õk csupán az épület õrzésére voltak kirendelve, ennyi volt az egész. Erre tettem neki egy ajánlatot amire nem tudott nemet mondani. Engedjenek be kettõnket körülnézni és mi bizpnyítani fogjuk a tömegnek hogy valóban nincsen fegyver a házban és a tömeg szét fog oszlani. A katona beengedett bennünket. Alighogy bent voltam, arra kért hogy beszéljek a parancsnokával telefonon. Egy óra elteltével a Hungária körúti kaszárnyában voltam, izgatott kistisztek szoros gyûrûjében. Ketrecbe zárt oroszlánokként jártak fel alá megelõzõleg a falak között ezek a fiatal tisztek, egymással vitatkozva. Tudni akarták mi történik az utcákon.Soha hallgatóság nem csüngött úgy minden szavamon ezt megelõzõleg vagy ez után. Pár perccel késõbb egyedül ültem Márton ezredessel szemben a parancsnoki szobában. Mérsékeltebb volt mint altisztjei, de nem kevésbé kiváncsi. Amikor hallotta hogy az oroszok mit csinálnak a városban, láthatóan indulatba jött. Tudni akarta mit tehet az érdekünkben. Én azt akartam tudni mit tett õ a közvetlenül mellette lévõ ÁVÓ kaszárnyával? Márton ezredes közölte velem hogy a laktanya tiszti kara mind elmenekült az épületbõl, és csak egy behívott õrmester felügyel néhány száz, többségükben parasztgyerekekbõl álló behívott ávós katonát, akik attól féltek hogy az õ eddig csak félelmet keltõ egyenruhájuk hirtelen céltáblákká változtatták õket. Az ezredes megnyugtatott hogy most egy, a saját katonáiból alakított õrség vigyáz a kaszárnya fegyverraktárára. “És az ávós katonák személyes fegyverei?” kérdeztem rá. “Azok náluk vannak.” “Én nem vagyok parancsnok,” válaszoltam, “de én nem hoznám a parancsom alatt állókat ilyen helyzetbe. Tegyük fel hogy egy tiszt visszajön és átveszi a parancsnokságot. Mennyi ideig tartana neki hogy visszavegye az ammuniciós barakok kontrollálását? Mi lenne a sorsa azoknak az embereknek akiket az ezredes a raktárak õrzésére rendelt ki? A válasza teljesen váratlanul ért. “Átmennék-e vele a laktanyába megparancsolni az õrmesternek hogy fegyverezze le az ávós kiskatonákat?” Én megteszem ezt ha õ is megtesz valamit, mondtam. Rendeljen át egy pár teherautót amire a fegyvereiket rá tudják rakni az ávósok. Mi fegyvertelenül harcolunk az oroszok ellen a város utcáin, mondtam, nekünk is kellenek fegyverek. Egy óra sem telt bele és a történtek megtörténtek. Az ávós katonák le lettek fegyverezve, utasítva voltak hogy öltözzenek civil ruhájukba és menjenek haza a falujukba. Amikor a fegyvereket szétosztották a teherautók csatlakoztak a többiekhez amelyek élelmet hoztak a falvakból a fõvárosba. Márton ezredes nemzeti zászlós tankjai élén a felkelõk mellé állt. Csak annyit kellett tennem akkor hogy aláírtam az írásbeli parancsot amit az ávós õrmester tett elém. Egy pár héttel késõbb csak annyit kellett tennem hogy elhagyjam szüleimet, testvéreimet, rokonaimat, hazámat és nyelvemet magam mögött egy fél örökkévalóságig.

Gyerekek tankok ellen

Molotov koktélos üvegek és egy pár kézigránát kéznél, a Rákóczy-térrel szemben lévõ bérház második emeleti ablakából lestünk ki a Nagykörúton közeledõ orosz tankra. Meglepõ gyorsasággal közeledett, jobbra és balra fordítva a tornyát amint beleágyúzott a lakóépületekbe. Amikor a közelünkbe ért mi ugyan nem mertünk kinézni az ablakon, de amikor hallottuk hogy az ablakunk alá ért, minden elõkészített elérhetõt felé lódítottunk a nyitott ablakon át. Meglepetten és íjedten észleltük hogy a tank hirtelen megállt. Amikor ki mertem lesni az ablakon láttam hogy az ágyúja csõve a tér felé mutatott. Felbátorodva, több üveget dobáltunk rá amig egy telitalálat után leállt a motorja. Meglepetésünkre a tank nem lõtt többet. Ehelyett az ágyúcsövet maga elé szegezve, leeresztette azt a kövezet felé. Ez nemzetközi jel volt a megadásra, de tudtuk is mi azt? További célbatalált benzines üvegekkel máglyás méretekre szítottuk a tüzet rajta. Ahogy néztem az ablakból, egy kisebb embergyûrû vette körül a tankot. Egy fiatal gyerekember felmászott a tankra és megpróbálta kinyitni a tetõajtaját. Szórványos puskalövéseket lehetett hallani, és láttam hogy egy-egy odavágódó golyó szikrát vet a tornyon. A fiatalember elkáromkodta magát és hangosan ordított hogy hagyják abba a lövöldözést. Eddigre már egy másik srác is mellette volt, egy dobozos gránáttal a kezében, rászólva az elsõre hogy ugorjon le mert õ ezzel fogja kinyitni a tank ajtaját.Mi meg az ablakból kiabáltunk mindkettõjükre hogy tûnjenek el onnan. A fiatal tizedes, aki mellettem állt az ablakban, nem bírta tovább. “Le kell szedjem ezeket a hülye kölyköket a tankról!” Én az ablaknál maradtam. Idõközben a tér kezdett szórványosan megtelni a házakból kimerészkedõ kiváncsiakkal. A tank mozdulatlan maradt, csak a motor felett égett még a benzin. A tizedesnek sikerült közbelépnie mielõtt a gránátos srác megkisérelte volna lerobbantani a páncéltetõajtót, de most észrevettem egy második katonát, egy orosz katonát, kidugni a fejét a páncélos alól. Az én tizedesem és a többi, a tank elõtt álló ugyancsak észrevették az oroszt. Ahogy a tizedes megmarkolta az orosz hátán a gimnasztyorkát hogy kihúzza a tank alól, megfagyott bennem a vér. Az orosz a fogához emelte a kezében rejtett gránátot és az élesre töltött robbanószert a tizedes lába közé tartotta összeszorított markában. Sikerült kiordítanom magamból a tizedes nevét egy olyan hangon amire magam sem ismertem rá, de õ már futott a tank mögé még mielõtt a hang kijött belõlem. Az oroszt egy másik orosz követte és, szerterszét dobálva gránátjaikat, futni kezdtek a körút széles járdája felé. Néhány házzal a tértõl a második katonát leteritette egy golyó, de az elsõnek sikerült egy pár házzal tovább egy kapualjba osonnia. Senki se követte õt. Remélem hogy máig is meséli a történetet az unokáinak ahogy én mesélem ezt most. Bátor fiú volt és eszes is. Mint késõbb megtudtuk, ezek a katonák maguk se tudták hogy hol vannak. Egynéhányuk azt hitte hogy a Duna a Szuezi Kanális.

Gyönyörû gyász

Képzeljünk el egy európai nagyvárost egy novemberi éjszakán önfegyelmezetten betartani egy egyébként szükségtelen világítási tilalmat. Amint a magas épületek még magasabbra nyúltak a növekvõ sötétségben, mécsesek apró lágjai kezdtek el lebegni a sötét ablakokban. Elõször csak egy pár, aztán mind több és több amig szinte minden ablakban égtek a mécsesek. Egész éjjel. Nagyszerû gesztus volt ez a város népétõl és felejthetetlen látványt nyújtott. Halottak napja volt, amikor szeretett családtagjaik sírjain szoktak mécsest gyújtani a város lakói. Azzal hogy ezúttal saját ablakaikba tették ki a mécseseket a forradalom többnyire fiatal elesettjeit gyászolta a nép mint saját gyermekeit. És tûntetõen gyászolták vele az elesett forradalmat is. A látvány és a jelképes üzenet egyformán megható volt. A magyarok híresek belsõ viszályaikról.Ez a belsõ széthúzás tette lehetõvé az oroszok addigi uralmát. De ezekben a novemberi napokban város és falu, munkások és parasztok, öregek és fiatalok együtt álltak örömben és gyászban mint egy nép, egy nemzet. A látvány maga is felejthetetlen volt, de ez, a nép itt kifejezést nyert egysége még felejthetetlenebb élményt nyújt nekem ma is. A kommunista utódok napjainkban azt szeretnék elhitetni hogy ez a forradalom az övék is volt. Ez nyilvánvalóan nem így volt. A kommunisták párt tagsága soha nem haladta meg a nép tíz százalékát, s azokban a napokban két százalék ha volt mellettük. Helyesen értékelték ők azt ellenforradalomnak amennyiben az egyértelműen ellenük és az oroszok ellen irányult. A szabadságáért harcoló nép akkor tisztán tudta kiktől kell megszabadulnia a szabadság eléréséhez: az oroszoktól és magyar ügynökeiktől, a kommunistáktól. Önvesztünket szolgálja ma is ezt elfelejteni, mert a kommunista utódok, az u.n. "szocialisták" csak idegen gazdát váltottak és nagy gyakorlattal űzik tovább nemzetünk érdekeinek elárulását.

Komikus feloldás

Én ugyan a külvárosban, Pestszentlõrincen laktam, de a forradalom elsõ napjait a belvárosban töltöttem, ahol a dolgok történtek, mielõtt anyám elképzelhetõ aggodalmának a súlya elég nyomást gyakorolt rám ahoz hogy egy szolgálatunkban lévõ csepeli teherautón megjelenjek otthon. Nem lehetett hazatelefonálni. Se munkásnak se parasztnak nem volt telefonja a kommunisták alatt “a munkások és a parasztok államában.” Amíg anyám ételt készített nekem és kis csapatomnak, a szomszédfiúk körülvettek engem, kicserélni saját történeteinket. Mint kiderült, õk szert tettek egy elhagyott howitzerre, s mivel a Budapesre vezetõ egyik fõút, az Üllõi út, a mi városnegyedünkön szelt át, egy stratégiai ponton elhelyezték azt az út mentén lévõ Piros Iskola udvarában. Valóban, innen célba lehetett venni a Szarvas Csárda felõl várható szovjet tankokat. Ezt meg is tették, de mivel senki az ágyú körül nem tudta hogyan kell kezelni a howitzert, amikor tényleg megjelent az elsõ tank a dombtetõn, az ügyeletes ügyesek sietve elvonszolták a kis ágyút az iskola mögé, hogy megmentsék azt a tankoktól. Sikerült nekik többször is megóvni az ágyút ilymódon, amíg nem találtak egy öreg veteránt aki értett a howitzerhez. Az õ vezérlete alatt megtöltötték az ágyút és becélozták az útra. Az öregúr elmagyarázta nekik hogy meg kell várni amíg a tankok megfelelõ közelségbe érnek hogy hathatós legyen a lövés. De az öreg túl sokáig várt. Gyerekkorú segédei, észlelvén a tankoszlop valóban fenyegetõ közelségét, elveszitették a fejüket, s mire a veterán tüzet vezényelt már senki sem volt az ágyúnál. A vezetõ tank elhaladtában az ágyú mellett, ráfordította az ágyúcsövét és egyetlen, közvetlen közelrõl leadott lövéssel üzemképtelenné tette a howitzert anélkül hogy lelassult volna. Nem sokkal késõbb, a lajosmizsei vasútkeresztezõdésnél a tank oszlop nemhogy lelassult, de megállásra volt kényszerülve több mint egy órán át nem egy ágyú, hanem egy vödör miatt. Egy, az utat keresztezõ villanydrótról, hosszú kötél segítségével felfüggesztettek egy vödröt az út felé. Robbantó szerük nem volt, így téglával adták meg a vödörnek a súlyát. Az útmenti Hoffer gyár téglafala mögül ráláttak az útra és mozgatni tudták a kötélrõl lógó vedret is. A vezetõ tank észlelte a vödör mozgását és megállt. Az egész sor megállt mögötte. A vezetõ tank elõre merészkedett egy kicsit. A vödör egy kicsit lejjebb ereszedett. Ezt egy hosszas várakozás követte, amig a vezetõ tank parancsnoka utasításra várt a fõparancsnokságtól hogy mit tegyen. Amit kapott az nagyon magasrendû parancs lehetett, mert ezt követõen elkezdte messzirõl ágyúval lõni a most már jojóként fel és alá mozgó vödröt. Az oszlop nem mozdult tovább addig, amíg egy jó idõ elteltével egy golyó telibe nem találta a vödröt, s amíg a téglaporfelhõ el nem oszlott.