A Szerenád a lámpavason kötetből

Written by Szerb György  in  Hungarian - Szerb válogatás Print

Csendes öröm



A csendes öröm, naponta, hogy élek,

érzem magam, mint kenyeret a száj,

fogam között kóstolgatom létem,

s azt mondom, jó, és nem azt, hogy muszáj.



Mert látod napfényt: tapogat a földön,

ujja hegyén bõröm bizsereg;

és nézegetek gót, fekete fákat,

és fölmásznék rá, mint a kisgyerek.



Mert szelet iszom, s csak enyém a kortya,

s a világ képe egyedül enyém,

e nagy birtoktól nem foszthat meg senki,

mert nem látja úgy senki, ahogy én.



A csillagokat szemeimbe zárom,

hogy belsõ napom fényesebb legyen,

hogy saját egem éghessen a tájon:

magamon állok, mint Sion-hegyen,



s az írhatatlan törvényeket õrzöm

és hírdetem a föltárt léten át,

míg életem, mint pergament, egy õszön

halálba sárgul, szépen, mint a fák.



Intés



Magadhnoz úgy ragaszkodj:

türelmes légy, ne kapkodj.

Mérd föl, mennyi az érték

munkádban, s ez a mérték,

mely szerint állsz vagy indulsz,

repülsz, vagy pernyeként hullsz.



Állj csak meg egymagadban,

s belõled  száz alakban

kilép megannyi lényed:

az angyalok és a rémek.

Látnod kell, mint a látnok,

melyik a szent, az álnok;



s a legjobbal kart a karba

indulj el jót akarva

Hagyjátok ott a többit,

rájuk majd ólom ömlik,

a múlandóság ólma.

Vár rád az idõ orma,



vasfeje égbe fúrva,

jeleket küld az útra,

amerre mennetek kell,

radarrá nyílt szemekkel,

föl, föl, egész a csúcsig -

s a vaksi visszacsúszik.







Az asztalos imája



add Uram, hogy a székem

használható legyen,

lehessen rajta ülni,

mint te az Úr-hegyen,

hordozzon barna háta

munkáló szellemet,

lehet tudós vagy költõ,

a kettõ egyre megy,

szülessék rajta híd is,

s anyakönyvvezetés,

csituljon benne bánat,

fodrozzék nevetés,

s lehessen rajt ülve

enni és inni még,

oly kéjben elmerülve,

mit kínál ital s az ét,

s lehessen még továbbá

baráti, végtelen

beszélgetést tilolni

s befonni székemen,

s lehessen délutáni

kis cserkesz álmokat

székemen megtalálni,

s feledni árkokat,

mik arcainkra nõnek,

feledni rohanást,

mely halálhoz elõleg,

s látni valami mást,

míg felhõk kék fokára

repül velünk a szék,

s oly országokba érünk,

hol laknak még mesék,

a rossz még szörnyû persze,

de sorsát elnyeri,

s a gidát zabáló farkast

a bölcs kút elnyeli...



S add, Uram, hogy a székem

végül is szép legyen,

mint márvány naplementek

a bíbor Úr-hegyen,

ahol farajzú felhõk

székében ül a Nap,

s a dolgok és az árnyak

teremtést áldanak,

mint köztük én, esendõ,

legkisebb mestered

megköszönöm e széket,

és rávésem neved.



Jézus a legifjabb tanítványhoz



Bizony, egyszer majd felserdülsz, fiam,            Nagyon figyelemre méltó vers: a költő hivatástudatát   

és állkapcsodon felpattan a zár,                         a predesztrináció elkötelezettségével magáénak valló

és beszélned kell. De emberi szó                       deklarációja. A tehetség elkötelezettségének vállalása ez.

nem oszlik, mint a füst, vagy mint a köd,

hanem, mint érc, a térben megmarad,

nem keveredik el, és nem vegyül,

s ha létrehoztad, súlyát hordozod,

mert tett a szó, melyért felelni kell.

S az idõben is, mint a gondolat,

(mely számmal nem jelölhetõ elem),

akképp marad meg változatlanul,

ahogy kimondtad. Rá piszok, penész

s a ráfogás rozsdája települ,

de vendég-bõre lehámozható,

s erénye, bûne tiéd egyedül.

Ezért hát egyszer s mindenkor, fiam,

döntsd el magadban, mely oldalra állsz,

s ha döntésedben szív találkozik

az értelemmel, s jó közérzeted

nem rontja kétely, lelkifurdalás,

és gyomrodban az étvágy otthonos,

s jöttment fájások nem gyötrik fejed:

maradj utas a válaszott uton,

s legyen beszéded annak útköve,

minek esõ és bontott szél nem árt,

s a rengetegben méltóképp vezet.



Szavadért, fiam, megpróbáltatás

köszönt reád és tieidre mind.

Éhezni fogod a pénzt, s nem jár neked.

Szomjazol hírt, s csak hirhedtté leszel,

a békére vágyol, pedig vívni kell.

Hallgatni próbálsz, de a hallgatás

emészt, és szádban rosszízû a csend;

hazugság-ostyát forgatsz nyelveden,

de marja szád és gyomrod mérgezi,

és foltokat hagy tiszta bõrödön.

Nincs hát menekvés. Pedig tart a kín,

gyötörnek olykor láthatatlanul,

de sokszor nyíltan, sokaság elõtt,

csõcselék módján kövezik szavad,

és mindenik kõ homlokodon ér,

mert öntested a szó, mely megfogant

és elhagyott, mint magzat az anyát,

hogy éljen, folyton visszahatva rád.

Gyilkolnak tettel s hallgatással is

(az elhallgatott szó majdnem halott,

de tetszhalál ez, s megszakítható),

s az így-úgy méreg mind szívedre száll,

és sejtenként fogyasztja életed,

cseppenként szívja fenntartó erõd,

s lassan tükrödre vési koponyád.

S akkor gáncsot vet majd a gyávaság

(unokabátyánk, botja félelem),

s te elharapnád inkább nyelvedet,

mint hogy beszélj, hisz önméreg a szó,

s az öngyilkost az Isten bünteti.



De akkor, fiam, ha fogvacogva is,

ha reszketve, ha verejtékben is,

szüld meg a szót, mely oly mélyen fogant,

ahol még nem járt kés, szem, tudomány,                   !

s mint diadalmas hatalmak keze:

a szózatukhoz tölcsér lesz a szád,

s nem métereken s nem órákon át,

de téren és idõn túl hallhatón

az embereknek mondasz valamit,

valamit, mit más nem mondhat el,

de amit neked kiáltani kell.                                       !

Ez törvényed, s a törvényre vigyázz.

Mert próbáidnak útján ha megállsz,

ha gyötrelmeid kelyhét eldobod,

ha elrémüsz a holnapod elõtt

s kitérni próbálsz: elhagy az erõ,

mely, mint igazság, védte életed,

mely házadnak, hol neved vétetett,

dicsõséget szánt elégtételül;

ha kitérni próbálsz, poklokig bukol,

s itélet vár, mely nem szán, nem kimél,

mert megharaptad méhében anyád:

amire szült, te megtagadtad azt.                                !



Fiam, szeretlek. Indulj és beszélj,

érezd, utadra áldás napja süt,

s az út egy pontján én várlak, ne félj.



Buborékok



Mit is akartam elmesélni?

Titkokat, miket nem értek,

hogy honnan kaptam, s majdan merre

szökik tõlem el az élet.



A tudást, hogy meg kell halnom,

a tudást, hogy minden véges,

a tudást, hogy minden lépés

közelebb vezet a véghez,



(S a tudást, hogy nem kell halnom:

génjeimben élek önként,

s fiam talán emlékszik majd

arra, ami velem történt.)



Egy lepke



Egy lepke meggyúl pipacsok tüzén,

szívébõl maradt apró, pici szén,

szárnyából füst lett, testébõl korom -

hajnalonként még újraalkotom.



Veszélyes volt, és túl forró a rét,

amerre szálltál, s bár tudtad, hogy ég,

vakon repültél vad máglyád felé,

hogy ott ellobbanj, s légy az Istené.



Kicsi pillangó, szent dolgok között

matat emléked, libeg és pörög,

és megmarad az élet peremén.



S közben gyémánttá nemesül a szén.



Finale                                                    A költő utolsó búcsúja Katrintól, egyben egy nagy

szerelem végső deklarációja, a költő és Katrin

viszonyának legegyértelműbb leírása.

Elvitorlázó alkonyokon

neved még gyakran mondogatom.

A foszforeszkáló fák között

ezüst inaddal jösz, szövöd

a percek elkövetkezéseit -

Isten csodája: én s te itt.

Ballagsz mellettem, vézna vállad

sétáló hídja a napsugárnak.

Lóbázod lábad zongorámon,

hol felbukkantál, egy más világon,

nem ahol most élsz. Tíz éve már -

százat is mondhatnék akár.

S ketten eredtünk hosszú útra.

A füstölgõ ég alatt a tornyok

szmogízû tömjéne gomolygott,

zarándokoltam, és te hûen

zengtél, mint légy a hegedûben,

konok lényemben. Ittam, ittál,

köptem a hídnál, köptél a hídnál,

köveket vittem, köveket vittél,

mentem és hittem, jöttél és hittél,

vittelek, vittél, hagytalak, hagytál,

s ha megtagadtalak, megtagadtál.

Képtelenség volt hogy mi ketten

megbéküljünk az õrületben.

De a szerelmünk, ott a víznél,

ahol, kimondtuk, több a nincsnél,

mely már reád tört. S nem függ tõlünk:

törvény, mely mindörökre õrünk.

S bár már régen nem élsz, a dolgok

kettõnk-szabta rendjén a halál se bontott

egy cseppnyi rést, egy résnyi rontást -

lét vagy halál nem nyújt feloldást

szerelembõl, mely mint az eskü,                                                

áttetszõ, foghatatlan testû,

de minden idõre sebezhetetlen.

Benne voltál a kezdetekben,

és folytatod egész a végig,

bár már meghaltál, és a földön

nem látszol többé, mint a tegnap.

De én még látlak, még a seb vagy,

az emlék, a fáj, a szó: nem értem,

de éltetlek tovább, s ez nem érdem,

a te csodád, a mi csodánk, drága,

hogy te vagy a víz, a fák virága,

a mindennapok bizonytalansága,

a köd a hegyen és mögötte a Nap,

én foglak, érzed? Ne félj, tartalak,

mi ennél is több én megtartalak

sokkal túl a nekünk szánt idõn,

én tiszta vággyal bûnre kerítõm,                   

veszekedõm, cimborám, csupa társam

az életben és az elmúlásban,

nélküled is veled.



(Meghaltál, s egyre szebb vagy,

meghaltál, s egyre jobb vagy,

meghaltál, s egyre itt vagy,

meghaltál, s végre hû vagy.

Most érintem kezed.)



Zenekar a fán



Ó, hallok én fájó fák során

zenekart szólni kék lombok között;

ó, hallok én jajongni hegedűt,

és hallom én az üstdob mint dörög;



és hallom én  a sóvár trombitát

magányt siratni lágyan, elveszõn;

és hallom én pnaszos basszusok

monoton mollját; s ringva, kérdezõn



egy kacér hárfa gyöngyös tánca hív -

de hallom én a tiltó harsonát,

amint a lombon durván harsog át.



És jól tudom, hiába küldne szív

az ágak közt firtatni bús zenét:

ki rátalál, elveszti életét.



Nyár



Aranyló bánata a napnak,

nézd, ó nézd, megint aratnak,

megint megért a fény a földön,

magba szilárdult hogy letörjön.



Nyárfák merednek, mint a tõrök,

szomorú égre; elkenõdött,

maszatos könnyek: tarka felhõk,

megérett, s halkan sír a felnõtt:



lehet készülni aratásra.

Tömör a hõség, mint a kása,

a laposon fattyú délibábok



szorozták kettõvel a mákot;

vagy tán a könnyben ring a messze?

Hull az arany mag, hull neszezve.



Kis, nyári áhitat



Köszönet érted, nõszirom,

te, aki kertben énekelsz,

s te, aki asszonyi idom:

ki halállal versenyre kelsz.



Köszönet érted, zsályamag,

ki mezõkön szépséggé leszel;

köszönet érte, szénaszag,

ki hozzánk tejként érkezel.



Köszönet érted, aratás,

ki megáldassz minden réteket,

köszönet érted, hû kalász,

ki kenyérként végzed életed.



Köszönet érted, zöld dió,

ki Karácsony asztalára érsz;

köszönet érted, nyár, rigó,

s mit föl nem foghat földi ész:



Köszönet érted, nagyvilág,

csillaggyöngyökkel dús Tejút,

Mindenség fáján karcsú ág,

és csendje, ami zengve súg; --



s köszönet érted, kis levél,

julius végi sárga jel,

ki korán lehullván így regélsz

a honról, ahova menni kell.



Fut a fasor



Néz a csipke sok piros szemével

benne sárkány kilencfejû fészkel

onnan néz ki vidáman az õszbe

parazsak közt madárra meg õzre



ködök útján hír bolyong a télrõl

üzenet szól lángoló levélrõl

hadüzenet vagy talán a béke

fut a fasor visz a messzeségbe



benn az erdõn egy-egy alak õdöng

nagy messzirõl döng egy aprítótönk

itt-ott tornyos füst feszül az égnek

fut a fasor visz a messzeségnek



szurdokokban ahol éltek többen

hallhatod hogy szív dobod a ködben

hegytetõn mint gyöngy a koromában

ül a nap egy kopasz körtefában



irtáson meg varjúnyáj korombol

dús egerek örömén dorombol

s páncéljában fittyet hány a télnek

fut a fasor visz a messzeségnek



Lovaggáütés



Beállt az ínség. Nem is sejtitek,

milyen nyomorban élek. Senkinek

nem mondom el a való igazat,

hogy középkori méretekben hat

a pénztelenség. Sokszor éhezem,

s fekvõhely híján folyton ég szemem.

Tudom, nincs pardon, sokat ittam el,

de higyjétek, a vershez tinta kell;

s e tinta ára mért az életem?                                          !

Hisz meghalok, ha nincsen élelem,

s nem jut lakás? Csavargó nem vagyok -

bár lehetnék, de túl korán hatott

a komfort, s most már létkérdés az ágy,

a buta fal, s a butább társaság,

a sznobnevelõ szmog s a járdakõ,

hol ácsorogni soha nincs idõ.

Lennék csavargó, mezõk vándora,

hol szabadcsõrû csíz az oboa,

de lecsuknának. S amúgy is a fák

utálnak minden kõtenger-fiát,

s én utálom a sarat és a port;

jobb itt nekem. Döglõdve inni bort,

cefrék ipari löttyét, meg rumot,

s a padba rúgni, mikor megrugott.

Jó itt nekem. De azt, hogy sikerül,

már nem hiszem. Az ég ki nem derül

depressziómban, szüntelen zuhog,

míg magam elõl magam felé futok,

és megállok a tömegtõl külön -

s egyetlen bolhám lovaggá ütöm.             Ez és a következő vers a költő nadírja, egyben vádirat sorsa ellen.



Elmegyógyintézet



Mindenfelõl  jajjgatások

mint mikor a márvány jajjgat

mindenfelõl hallgatások

mint mikor a márvány hallgat

közömbösen jönnek-mennek

mint mikor a márvány baktat

szemek vakon égbe lesnek

mint mikor a márvány ablak

becsukódott lény-virágok

lélegezve a falakban

vagy a kertben ide-oda

munkálkodva kõalakban

itt belül van messze-messze

s messze nincs már köd takarja

s a közel is ködbe veszve

messze mint a köldök alja

torz szemekben láthatár van

s láthatáron túl a semmi

idejöjjön ki a mában

könnyen óhajt messze menni

mult és jövõ itt elévült

jelen lett az idõ szobra

s futásától ki elrémült

itt alárogy megnyugodva

néha van csak hogy a renden

sebet üt egy õrült részeg

pár köpeny sietve lebben

meg-megmozdul egy-egy részlet

de aztán az egész körkép

visszadermed nyugalmába

belefér hogy járnak törpék

s kiáltnak mint szú a fába

úgyis merev mint a minden

visszhangja meg nincs a fának -

a részeg meg gyógybilincsben

verseket mond önmagának



Tebenned bíztam                                                Harmadik feleségének, Angelának írt első verse, melyet még több követ.



Ráfestem a járdákra szemed

hogy nélküled is téged nézzelek

mikor az utcák testén lépkedek



és misét mondok érted mint a pap

hogy dicsértessék arcod és hajad

és mintázzanak mindörök szavak



tebenned bíztam eljöttöd elõtt

beléd vetek most jelent és jövõt

(ma nyoszolyát és holnap temetõt)



ó adj ó adj egy gyermeket nekem

hogy hasonmásod arcképem legyen

s tükrözze vissza tûnõ életem



Hárman



Hajad, mint gerle hanyag, barna fészke,

kerámiákról ellopott fejed,

meggyszemed s ajkad érett petefészke

szememnek, számnak zarándokhelyek.



Melled félgömbjén szoptatás csodája

tesz folytonossá kezdõ életet,

érlel egy ember oly idõk korára,

miket fölmérni még ma nem lehet.



Bár rendje van a mindenség bogának,

ám ágai beláthatatlanok,

de bizonyság, hogy benneteket látlak,

és megköszönöm azt, hogy láthatok.



Az édes jelen domborul kezemben,

mindegy, melled, agy kisfiam feje,

arcunk ragyog, s e pillanattal szemben

semmik jövõnek nincsen fegyvere.



Vésd hát magadba: most miénk az élet

egész öröme, s verve az idõ;

hatalmán túl most három együvé lett:

a gyermek, és a férfi, és a nõ.



Illúzió



A hegyek éle olyan mint a párkány,

és rajta sétál s álmot fûz a sárkány,

egy kisfiú kezébõl nõtt a szára,

s ez lom lesz a Föld legszebb virága.



A gondolatok föl s alá suhannak,

égnek fecskéi, lepkéi a hantnak;

a sárkányos gyerek csak érez, érez,

s így jut egyre közelebb az éghez.



Már alkonyul, a szél nagy orgonája

jegenyét, tölgyet, nyírt idéz imára;

a sárkány pedig táncol a magasban,



míg zeng a zene pergõn, s újra lassan;

s az emberek, vagy gyásztól hófehéren,

vagy örömpírban átmennek a téren.



Hûl a világ



Hóban madárnyom

vándormadáré

hol járt itt télen?

Utam csodáké



te jársz a hóban

tisztán fehéren

velem maradtál

sorsom telében



míg Délre húzott

mind aki szárnyas

szárnyad lenyírtad -

ezerszer áldass



kitartásaid

sarki teléért

lemondásaid

bõjti szeléért



fagysebeidért

álmaidért is -

nyíljék nyomodban

jószagú hérics



nárcisz a hóban

szegfû és szantál

megmutatom hogy

azért is van nyár



kékmadaramnak

széki lilémnek

fokán a fagynak

fokán a télnek



magot a jégbõl

körmömmel ások

vérzik a körmöm

dõzsölnek mások



bánom is én már

bújj a karomba

egyszerû fészek

ám csupa gondja



te vagy csak édes

meg a fiókák

(Nap szeme véres

mint tubarózsák



hûl a világ  ég

szép nyom a hóban

járunk a Földön

látogatóban)



Milyen hosszú minden nap



Mintha szupernóva nõne,

zöldül az éj kajmánbõre.

Keresed, hogy hol a csillag;

orrod mélyén kénkõillat.

Kishal harcol szûk üregben:

szíved gégeszûkületben.

Lélekzeted húsa tüskés,

kihagyod hát, elterülsz, és

fuldokolva nyúlsz a vízért,

s hallgatod a furcsa, fríg szélt,

mely sírodból dudorászik.

Pupilládra féreg mászik,

lába között kél fel a Nap,

szempilládon fel-felakad.



2.



Lejt a járda, lejt a járda,

sose indulsz útra már ma,

mintha benned szobor állna,

s minden tagja fájna, fájna.



Füled rikkancs rímek sebzik:

világszerte dúl az egzit,

önkény rétjén, fegyver révén

holttesteket gyûjt a gyékény.



Semmi közöd. De a közök

kisebbek a tam-tam között,

mely szívedben dörög tompán,

minden ember lármadombján.



Kislány ér meg erõszakot,

s a galeri Kék fényt kapott:

pár év börtön lett a végzés -

(ott folyik a továbbképzés.)



Kolera dúl. Éhen halnak.

Fele éhezik a fajnak.

Kész az urán kézifegyver:

egy másodperc s hatszáz ember



hatszáz nyíltól fûbe harap!

(Nõ az élelmiszeradag.)

Hányinger bánt. Kinek bûne?

Bánod is te, bárcsak szûnne.

...



3.



Délelõtt az óramû jár:

zsong a színház bánya gázgyár

Hamlet-próba próbafejtés

kórházakban kórjelentés

hivatalban (hangtalan) prés

telexvihar:

talajrengés

vízbe fojtás vízbõl mentés

merényletek tûzzel tollal

több Kennedy-fej golyóval

kötélhúzás siratófal

Ali baba bosszút forral

s jön a negyven Boeing-tolvaj

pár szigorú U Thant sóhaj

U-kettes gép jegyzék (szóval

lábtenisz a földgolyóval)

négyhatalmi békeóhaj

(Odüsszeusz a falóval)

tûzszünet mint altatódal



s közben agyad rommá dúlja

környezeted háborúja

fejed fölé dzsungelt lomboz

a megoltott mikrokozmosz -

(hazugságban önzõ vétség

rágalomra roppant készség

pénzért sóvár sikeréhség

gennypálmáitól a térség

mása néha Vietnamnak:

a gonoszság itt is átad

egy-két fõt a gyûlöletnek

boltja borzad kõfejednek

hordod õsemberek kínját...)



Idegeid útja szádé:

kábítószer híján kávé,

szesz, Szeduxen, cigaretta -

gyomrod néha mint az Etna.



4.

Délutánra fárad Atlasz:

kedveseddel ágyba tartasz.

Ám, mikor szemébe nézel,

köztetek marad a kényszer:

gondolnod kell a világra,

nem menekülsz, nem, hiába,

nem lehetsz már öntudatlan

szerelmeddel a harangban

(lennétek a harang nyelve

magatoknak magatokról

magatokban énekelve

úgy elzárva a világtól

m int harangnyelv haranglábtól),

lényegülsz bár szép titokban

egy-idommá négy karokban,

ám jegével az atomtröszt

ott marad a húsotok közt,

jövõtök a rettegésben

ritmust ront az ölelésben,

félelem, hogy ki a másik,

csókotokba beleásít;

mennyi kérdés, kétely, mondat

tört beléd és megdadogtat;

szádban annyi szó nyüzsög már:

inkább hallgatsz, mint a rozmár;

kedvesed dicsérni kéne -

rápaskolsz hát fenekére,

s mert zavar van a duóban

poharadat kérded, hol van?

S közben, mint a megdobott eb,

forgótáncot jársz agyadban,

önvád üldöz szakadatlan:

vajjon meddig tarthatod meg?!



5



Feljön a Hold, rajta lábnyom

(Robinson fél viaszlábon

elbújik a barlangjába,

lávát didereg a tájra,

nem tudja hogy Péntek jött-e?

Dúvad-e az ember kölyke,

kannibál-e vagy már megtért,

disznót mond-e, vagy már testvért?)

Kigyúlnak az öreg fények

fönn (míg lenn a neonfények),

bárok forró torka tárul

(fenn Fiastyúk csibét árul),

kapaszkodsz a magas pultra,

hol már ül pár gõgös pulyka

bibircsókos rózsaszínben;

leng pár bim-bam bimbó szemben,

heggyé nõve poharakban,

tûzhányóvá a konyakban;

pénzed roncsát ginre váltod,

s élesztgetsz egy lila lángot

összeomló aznapodban -

de a lángban szirén lobban,

hamis parton fuvolázik:

oda a ház sose látszik,

hová vágytál, hová vágyol;

szirén szörnyed sziszeg, lángol,

nõ, akár a szupernova,

fel az égre hol az óra

jár, ketyeg a csillagokkal;

füled tiltott dallamot hall,

orrodon a vér kicsordul,

fönn a Véga nagyot kondul,

s érces, tiszta hangja zengve

letaglóz a kövezetre



1970



A köd megérett



A köd megérett

benne a kedvem tegnapi zsömle

még emlékszem csokoládészínû alkonyokra

kibámultunk a balkonokra

a bot lármázott mennydörögve

dobhártyámon reszkettek a pókok

a Nap kövér volt asszonyos édes

haldokló tulipánhagyma

az oszlopok csigolyái remegtek

l