Ifjúkori versek

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Bajban szépült életeim Print

A vers, a dal



A vers, a dal, és ami szép,

bár lelkem el-el fárad,

a világ fölött szerteszét

mégiscsak elárad  --

s óvatlanul szivembe száll

egy sorból vagy egy hangból:

ilyenkor lelkem hangos és

száll a világ a daltól.



(Március, 1958)



Érhet kudarc száz



Érhet kudarc száz - egyremegy:

predesztinált életemet

nem éri föl se gáncs, se bú:

kezdetben sorsom háború,

aztán majd jön a félelem,

de végül béke lesz velem.



(Március, 1958)



Háborúskodás



Mindannyian megróttok érte:

"Iró leszel? Haha! Gyerek!"

"Az élet sorsomat kimérte,

sorsom: küzdeni értetek."



"Az élet sorsodat kimérte?

Honnan veszed? Ki hagyta rád?

Szándékod is hamis: ki kérte?

Gondot mi viselünk terád!"



"Másképen nézem én a tájat,

s minden máskép néz engemet:

nekem minden fáj, ami fájhat -

másként érzem az életet."



"Ez nem elég, ez nem bizonyság:

elértél-e már valamit?

"Verset már irtam, de bizonyság

még nem a versem, csak a hit:

S hiszem hogy egyszer végül mégis

nekem lesz hû az igazam:

iró leszek, jóstmondó én is -

s majd biztok bennem boldogan!"



Március, 1958



Mindig lesz út



A kikötõbõl indul egy hajó és

az égen kisérik a fellegek.

Én ablakomból nézem, mig a távol

hajófüst és a felleg ellebeg.



Amerikába fát szállit a gõzös

s a parton, itt, a dokkmunkás sereg

mint egy raj hangya, új munkába indul:

tán azt szeretnék a viz telne meg -



S az új hajó kéményébõl mint bánat

a pernye száll a kékfényû egen,

s én arra gondolok csak, integetve:

mindig lesz út a nagy-nagy tengeren!



(Port Arthur, Május, 1957)



Ön-jóslat



Magyar vagyok és gazdag ereimben

lustán kering a dús, keleti vér:

elnézem lomhán a világot innen,

hol négy folyó holt csendben összeér;

de vágyaim mindig nyugatra húznak,

hol óceánt rejtenek a habok,

s ha majd a gazdag Újvilágig úsznak,

e más világban ottan meghalok.



(Kakabeka Falls, Julius, 1957)



Revelstoke felé



Mint amikor nap sütött szemedbe

a folyó kék-zöldje itt lent olyan,

és úgy tör át ezernyi akadályon

mint akinek ezernyi lelke van.

Lelked elszállt már a végtelenbe

és szemed szine is már odavan:

nem õriz már csak a patak kék-zöldje

mely mint szép szemed volt, épp olyan.



(Revelstoke, Október, 1957)



Vihar után



Száll az ég a ház felett,

fellhõ száll az égen,

sápadt hold világa kél

a süppedt, õszi kertben.



Súgva jár egy nyárfaág

egy fenyõt ölelni,

de hasztalan, mert a fenyõ

tüskéivel csak ölni



tudna most (bár tudna mást

ha lábra tudna kelni),

vihar volt tegnap éjjel és

most minden itt hever, ni!



(Vancouver, Octóber 1957)



József Attila



Csak a mamára gondolt

(szeme már messze nézett),

"Mindjárt jövök," hazudta,

"csak elmegyek a boltba."

És tétován kilépett.

A kis szobában csend lett.



Kint szállt az ég és ott bent

a tûz magában mormolt,

a gyermek halkan felsirt

de nem tudta miért sirt,

mert mindenütt csak csend volt.

Anyja Istenre gondolt.









A költõ ment elõre

s megborzongott a szélben:

már nem gondolt a boltra:

"Megyek a Balatonba -

a viz melegebb télen."

És igy ment, észrevétlen.



Elhagyott minden házat,

s a töltés jött elébe,

s kerékzaj, csattogás

robajló robogás

közt mozdony-lámpa fénye.

Belenézett a fénybe -



S elindult. Flóra, Flóra!

Jég-napok hideg éjben!

A zúgó kocsik bokra

közt látott a habokra,

s elindult, falfehéren:

"Megnézem, van-e Isten?"



(Vancouver, November, 1957)



Hajad fölött



Hajad fölött az éjszakába néztem -

tenger mögött fekete óceán -

és öntudatlan egy költõt idéztem,

ki átlátott a lét korlátfalán.



Mint hajdan õseink: rémült szemekkel

kutatva jövõt - a mi életünk -

egymáshoz bújva lesünk új csodákat

s csak kérdezgetjük hogy mi lesz velünk.



Minek az új csodákra félve lesni?

Egy pár nap s minden csoda véget ér!

Az éjszakában összebújva lenni

(s csókolni egymást), ma is többet ér.



(Vancouver, November, 1957)





Az elsõ karácsony idegenben



Talán én vagyok szomorú,

talán a világ szomorú?

A táj most halkan tesped és

(ó csillagszóró-nevetés!)



mint nyiló forrás-kelyhek

lágyak a szálló pelyhek,

s mi szomorú volt, a fa,

már hópelyhek illata!



S tán én sem vagyok szomorú:

takarva van a gond, a bú,

s mint széthullámzó tengerek

hegy-völgyek rejtik könnyemet.



Igy visszatér az álom:

boldog, meghitt karácsony -

Erdõnyi diszitett fám:

a hegy-völgy gondol énrám!



(Vancouver, Karácsony, 1957)



A tengerparton, csónakház mellett



A madárraj parton tanyáz,

himbál a csónak, leng a ház,

s a vastag tartó-kötelek

rántásnál összerengenek.



Teriték ördög asztalán:

nyugodt a Csendes Óceán.



Sirály száll messze, magasan,

sikolt rémülten, hangosan,

s hogy bénultan aláhull

a viz csak bugyborékol.



Hej, nyugodt Csendes Óceán!

Lám hullám hullám oldalán.



(Vancouver, December, 1957)









Töredék



Minden kevés! A jó meg néha túl jó.

Vagy éhhalálnál jobb a szolgaság.

Egy autó fut ezer milet az úton,

s egy kunyhó megáll ezer éven át.



S te mit tehetsz az örökös rend ellen?

Egy nyáj leszünk csak, s egy lesz az akol!

Mig versed irod, addig szép az élet -

s hogy észrevennéd: meghalsz valahol.



(Vancouver, 1957 December)



12th Avenue



Szobámban este egyedül vagyok.

Bámulnak csendben szárnyas ablakok.

S mögöttük integet rám a világ,

kezében ág van, szomorúfûzág.



Egy reklám fénye esik rá most éppen

s õ zölden bólogat a furcsa fényben

-- virágtalan fa, ébren álmodik -

s halkan suhannak drága gépkocsik.



(Január, 1958)



Szonnett a felnövésrõl



A fél világot lassanként bejárom -

ismer a szél, a tenger, és a hegy,

s az õszi felhõk künn az óceánon

mesélték már, hogy minden egyremegy.

És Vancouverben is, ahol most élek,

szobámba is kisér a fél világ,

bár Európa messze, mint egy ünnep,

s az ablakon dobol a téli ág.

A szád meleg barlangja többet ér ma,

hogy tisztábban látom az életet,

tudom mit ér egy lázas álom szirma

s tudom, hogy mit köszönhetek neked,

bár medrében hordott köveivel

görgeti szivem a Fraser River.

(Január, 1958.)

Apámnak



Még fáj a vád, mert hûtlenség a vádad:

"Fiam, elhagytad szeretõ apádat.

Patakként futsz, a forrást elfelejtve

a mélybe le - és nem biztos mederbe.



Még fáj a vád, de hûtlenségem látszat:

szeretlek úgy, mint régen, csak a gátat

nem tûri már sodrásom: a mederbe

már semmi sem fér el ami rekeszt'ne.



Te voltál eddig a duzzasztógátja,

és érdemed ha zúg a férfi árja,

ha messze elhagy. Nem hûtlen azért!



Csak felnõtt már, csupán másféleként

mutatja erejét. Még növekszik, de

sodrásban tört ki ereje és kedve.



(Április, 1958)



Útszéli sors



Polipkarokként vastag ágaid

a légbe kapva egymást kergetik,

s a gyenge ágsereg levéltelen

keresgél az avardús fûbe lenn.



Egyhelyben kerget mindenféle szél:

ó fa, Te fa: minden részed beszél!

A talpad mozdulatlan: agg, süket -

s ágaidon himbál a rémület.



Fenn menekülnél még, kétségbe esve,

de földön állsz, a földbe gyökerezve,

s minden gyökér egy földalatti ág:



indultak nedveid keresni, zord világ.

A sorsod volt: mindig útfélre estél.

Görcs ágakkal az égben mit kerestél?



(Január, 1958)





Belvárosi bõdületek



1.

Mindenki siet, autóba ülve -

s félméterekkel haladnak elõre.



2.

Többre nem telhetett volna anyától:

a gyerek ordit torka szakadtából.

A hangorkán egyre fülembe verdes

s mintha ez neki lenne keserves

a bömbölést megnyujtva kicifrázza.

A házfalat (és hátam) hideg rázza.



3.

Az ablakon kinézett szótlanul

egy nyolcvanéves, kövér öregúr.

El nem röppent egy percre sem figyelme,

ült mozdulatlanul, némán figyelve

a szivverését mely el-elakadt,

de nem merengett ezen se sokat:

azt nézte, hogy egy vékony villanydróton

félórája egy felhõ fenn akadt.

Majd vén kezével még egyet legyintett,

s mire a nap végképen búcsút intett

õ sem figyelt már többé semmire:

a fotõlyben megállt öreg szive.



4.

Egy autó indulna s helyben áll:

kopott gumis, rozsdás rossz kis batár -

s benzin szagú mégis a láthatár!



5.

Modern házak hivalgó erkélyére

mint elfelejtett mûemlék vigyáz itt

egy vegytorony a multból. Ötven éves,

és ötven éve egy esõben ázik.



(Január, 1958)











Menekülési vágy



A kandallóban sistereg a gáz s

keresztapám sorsáról magyaráz,

majd levelem birálja: "Igazad van."

És részletesen elbeszéli hogy van



õ ezzel azzal - az egész világgal -

s mig képzelete részletekbe szárnyal

gondolkozva hallgatom az egészet,

s valami furcsa mosolygást is érzek



nagy szorgalmán, mely szép, de végülis

gondolkozhatna már õ maga is

a problémáin, s nem mint egy gyerek...



Ez bánt, de ennél jobban egyebek:

hogy nem beszélek még jól angolul.

Gyorsabban futnék innen mint a nyúl!



(Február, 1958)



Köd kürt



Felbúg a kürt és hangja szerteárad

hosszú árbócok ködben inganak

s hullámok mossák fényesre a gátat

dagály tajtéka magasabbra csap.



A parton felhõkarcolók vigyáznak

s a búgó hang most utcákon oson

az éji város lámpás éjszakáján

betérve minden nyitott ablakon.



(Április, 1958)



Csak hegedülj!



Hegedüljél, csak hegedülj -

nótákon, nõkön lelkesülj:

csak hegedülj!



Téged nem ér föl bölcs tanács:

vonó és húr vagy - búra gáncs -

s sok a bogáncs.

Csak hegedülj hát, csak lelkesülj:

egész világ van itt belül -

végtelenül.



(Március, 1958)



Terhes nõ a buszon



Nem ismerem a hangodat, milyen,

s más ismeri ajkad izét - én nem:

másé lett minden ölelésed és

minden vágyadban minden szenvedés.



És mégis, mégis - valamid enyém:

percnyi mosoly volt ajkad szögletén

s más nem látta! Csak én néztem oda:

a szádon ült gyermeked mosolya.



(Március, 1958)



Karintiai emlék



Homlokodat pillékkel lepte el

fátyolból hulló, halk, fénylõ lepel,

s a jégen átcsobogott a patak

az út mentén és át a hid alatt.



Megfázol, mondtam, s maradtunk, pedig

sûrûn esett, havazott reggelig:

hullott csak hult az éj fátylától el

a lassan-ingó, nehéz hólepel.



Szemedbe néztem, s rámtükröztek ott

az úti lámpa fénye és a sok

távoli csillag, s mind-mind ott zenélt:



szivemben bolygott, égi útra tért -

ajkad puha-meleg volt, biztató,

és homlokodon elolvadt a hó.



(Március, 1958)









Életem titka



Titkolnálak kedvesem, s nem lehet

mámor húzza, gond nyûzi a szivet

s nekem titkolnom semmit sem lehet.



Szemed varázsát halk pillád mögött,

homlokod fényét a szemed fölött,

arcod, hajad, ajkad, szemöldököd -



mindent titkolnék s semmit sem lehet:

bûvölt agyamban õrzöm hû neved,

s öröktõl fogva igy vagyok veled.



Nem ábrándkép vagy s még nem is való:

jövõm titka, multam, és ami jó

s velem együtt-születõ és haló.



S velem maradsz, mint az emlékezet,

hangod csendül és hang csendül veled

mely egy-érzéssé olvaszt, s véd, befed.



Veled vagyok e hosszú part alatt

"hideg hullámok mossák lantomat"

s a végtelenbõl hangod hivogat.



Messze vagy még, de már most féltelek,

titkolnám, védném homlokod, s szemed

de már titkolnom semmit sem lehet.



Többé titkolnom semmit sem szabad:

rád gondolok s hangok szólitanak

jövõm felé, mely egyedül Te vagy.



(Március, 1958)



Elküldted a szemeidet



Elküldted a szemeidet

vigyázni rám, mert féltenek.

Csak néhány percre láttam és

hiába - nem jön feledés.







Egy kisfiú arcában ült

szemed, de gyorsan elmerült.

Szivemben édes zsibbadás

maradt utána, semmi más.



Néztem, néztem a szemeket

és rádöbbentem, hogy tied,

s már tudtam hogy te küldted el!

Egy percre sem felejtlek el.



(Április, 1958)



Rimes játék



Én valék csak, s te valál

õ vala:

eljött értünk a halál

angyala.



Ám sok kincset nem talált

általa,

hisz nincs pénzünk és nem is

volt soha.



(Április, 1958)



Tudatlanság



"A házak nálunk mind téglából vannak,"

meséltük lázban egy milliomosnak,

ki szivarfüst közt, frakkban hallgatott,

s meséltük mennyi mûemlék van ott.

"Mûemlék?!" - nézett - "drágakõ, arany?"

"Nem, régi házak," mondtuk boldogan,

"s van köztük több mely megért több száz évet!"

"Hogyan? Hát ott miféle népek élnek?!

Több száz éves s még hagyják állani?

Le kellett volna már rég bontani!"

S ezzel nagyot szippantott, s körülnézett

az inggallérja vakitott, fehérlett,

s gõgös mosoly volt ajkára festve

mert mi egymásra néztünk meglepetve.



(Vancouver, Április, 1958)



H. Jenõnek

(Aki késõbb ipari mérgezés és alkoholizmus áldozata lett.)



Mesterséged nem titkolod,

mint én rejtem a magamét -

reggel dolgozni bandukolsz:

megvár a gép.



Munkára fogtad lépteid

s a gondod mindig konyha-gond,

józan vagy: higgadt, számitó,

és nem bolond.



Tudod hogy munkád mennyit ér

s tudod a bolti árakat;

magad csinálod otthon is

a zárakat.



Munkába mész, mert sorsod az:

családod van és gyereked,

kit féltesz, s mint téged apád,

felneveled.



Munkád ural - mint engem is -

s munkádhoz idomult agyad.

A heti bér mindig kevés,

s az is marad.



A vágyad borba fojtod és

hogy kihasználnak, lenyeled.

A sorsod: pénzre váltani

két tenyered.



Már sorstársaddá vált a gép:

ebéded rajta költöd el,

s mig megfeszülve dolgozol,

az énekel.



Sikong a forgács, földre hull,

de munkád csak forgácsolod,

mert igy forgácsol téged is

a sok dolog.







Meg kell dolgoznod mindenért:

két kézzel, valóságosan.

Álmokhoz nincsen sok közöd,

vagy annyi van,



hogy elfáradva álmodol.

Mértékkel azt is, nem sokat:

szerény, csendes aggkort remélsz

s hogy a fiad



jobb korban él majd, gondtalan,

és háza lesz, vagy legalább

( hisz jól tudod ez nem való) -

lesz unokád.



Ismerlek, fáradt mozdulat.

Bólintasz, "Nincs más, igy van ez:

lelkünk lehet egész világ -

be nem fedez."



(Április, 1958)



Alkonyatban a Stanley Parkban



Hangyát himbál egy nagy lótuszlevél

és illat száll kéken az ibolyából:

korhadt fa fekszik az ösvényre dõlve

mely elszédült az ibolya szagától.



Barna avar közt száraz tûlevélke

(az elhagyott út már majdnem setét),

árnyék bolyong, lombok közt menekülve,

s gomba emeli lassan csöpp fejét.



Csak csordogálok én is a patakkal,

mely elmerül a mély tóparti sásban

hol gém vigyáz a béka smaragdjára

mig minden elmerül egy suttogásban.



Aztán csak csend. Homály megsürüsödve,

(mint én  homályba sürüsödve élek),

szemem a tóban felvillan. Sötét,

és fától fáig bújdosik a lélek.





Könnycseppet ringat levelén a lótusz,

az illat kéken száll az ibolyából,

korhadt fa fekszik életemre dõlve

és meghalok az ibolya szagától.



(Május, 1958)



"A nagyok egymás kezét fogják

évszázadokon át" (Babits Mihály)



Ó lelkek, lelkek, Fároszok,

be látom már a lángotok!



Világ-sziv: jóra, üdvre õs:

a szivetek be ismerõs!



Sok sziv mely külön dobogott

egy célért, ami jönni fog



miért a lelkünk egyre zöld,