Elbeszélések

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Bajban szépült életeim Print

Amíg a vásárlás el nem választ minket



Egy  hidalhatatlan filozófiai szakadék nyílt ki Feri és Teri között az utóbbi két évben: fehér találkozik feketével, Kelet szembeszáll Nyugattal.  Gizi, az utolsó barát aki beszélõ viszonyban maradt mindkettõjükkel, s aki mindkettõjüket egyformán szerette, egy alkalommal kinyilvánította aggodalmait házasságuk szilárdságát illetõen.

„Egy pillanatig se aggódj ezért," nevetett Teri,  „A mi házasságunk tökéletesen mûködik.  Tudod én a horoszkópot olvasom, Feri a sporteseményeket. Ezek soha sincsenek ugyanazon az újságoldalon. Megosztjuk a házimunkát, és igazságosan. És egymásért is teszünk dolgokat. Feri virágot hoz nekem, én meg kiválasztom a ruháit, amit naponta felvesz. Be kell látnod hogy mi teljes harmóniában élünk és tökéletesen kiegészítjük egymást. Egész biztosan boldogan fogunk élni amíg meg nem halunk."

„Vagy amíg a vásárlás el nem választ bennünket,"  mondta Feri.

De Teri elintézte az ötletet egy kézlegyintéssel.

„Egy percre se aggódj ezért, Gizikém! Amikor Feri vásárolni megy, én a kocsiban ülök és becsukom a szemem. Én azokat ki nem nyitom amíg nem hallom csuklódni a csomagtartót. Soha nem nézem meg hogy õ mit vesz.  Az egész ügy öt percig sem tart. Mindaddig, amíg a saját területünkön maradunk és nem lépjük át a határt, a mi házasságunkal nem lesz semmi baj."

De Gizit nem gyõzte meg az érvelés.

„Én azt hiszem egyikõtök át fogja lépni a határt elõbb vagy utóbb. Ez csak az idõ kérdése."

„Igen, az idõ a lényeg," bólintott rá Feri.

Gizi egyikõjüket sem látta egy darabig, de amikor végre meglátta Ferit,  az össze nem illõ ruhát viselt egy idejét múlt nyakkendõvel, felemás zoknikban lépkedve. Rögtön a legrosszabbra gondolt.

„Mi történt?"  kérdezte, de a szívében már tudta a választ.

„Átléptem a határt," közölte Feri. „Természetesen igazad volt:  az idõ kérdése volt az egész. Tudod, amikor Teri ment vásárolni, mint õ, én is mindig a kocsiban maradtam. Sajnos én képtelen vagyok aludni az autóban...  Azon a végzetes napon is a kocsiban ültem. Már befejeztem egy regény olvasását. Akkor elkezdtem számolni a parkoló autókat. Azután az embereket számoltam. Azután a lépések számát amit az emberek tettek, hogy elérjék az autóikat. Végül már csak azokat számoltam,  akik Teri után mentek az üzletbe, de Teri elõtt jöttek ki. Teri még mindig az üzletben volt. Végezetül egy ottmaradt újságlapért nyúltam. Itt léptem át a határt mert az Teri oldala volt a horoszkóppal. S a horoszkópban az állt, hogy ‘ideje volna megfontolni egy hosszabb utazást.'"













Az ajtó és az õzegérke



Valahol, gondolta Pali, miközben a mindenes fiókban turkált, az emberek nem foglalkoznak ilyen problémákkal! De az már jellemzõ volt Sárikára, hogy pont azon a napon fedezze fel, hogy a külsõ ajtó nem záródik elég gyorsan, amikor meglátott egy surranó õzegeret a hátsó kertben a komposzt mellett, éppen úgy, mint ahogy jellemzõ volt rá, hogy elvárja tõle, hogy ne hivjon szerelõt, hogy õ maga javítsa meg az ajtót.

Pali gyûlölt minden házi barkácsoló munkát. Barkácsoló kísérletei minden alkalommal  zavarba hozták õt, és ilyenkor mindig tehetetlennek és sutának érezte magát. Sárika tudta ezt, de mégis mindig megkövetelte tõle, hogy megtegye azt a ház körüli munkát amit, úgymond, "bármelyik igazi férfi megtenne." Szóval Pali kétségbeesetten keresgélt most a mindenes fiókban. Neki mindig kétségbeesetten kellett keresgélnie a fiókokban, amikor meg kellett valamit javítani. S mint mindig, most is úgy érezte, hogy férfi volta van a latban. Mégis, õ logikus akart maradni. Maga is kipróbálta az ajtót többször is, de semmi bajt nem  fedezett fel rajta. Az úgy csukódott, mint ahogy annak csukódnia kellett: elõbb gyorsan, majd  lelassulva, amint a rugószerkezet meggátolta, hogy az ajtó becsapódjon. Az arra volt hivatva.

Fájdalmasan kényszerült most visszaemlékezni, amikor ezt felszerelte. Akkor megsérült egy ujja, és kénytelen volt lemondani egy koncert turnét. Az jóval többe került, mintha valakinek fizet, hogy szerelje fel az ajtót. De legalább most emlékezett rá, hogy a szerkezet megcsavarása megerõsíti a rugó húzását. Amit most tenni kellett, már látta, az az volt, hogy kihúzza a tartó szöget, megcsavarja a szerkezetet egyszer-kétszer, s visszategye a szöget. Laci, aki szemben  lakott, megcsinálná ezt egy perc alatt. Neki meglenne a megfelelõ szerszáma rá. Lacinak mindenre mindig megvolt a megfelelõ szerszáma. De neki soha. Bátran, most megpróbálta kihúzni a szöget az ujjaival. De a szög nem mozdult. Olajos ujjaira nézve elszégyellte  magát. Vékony, hosszú ujjai  voltak, mint a zongoristáknak. Az olaj nem nézett ki jól rajtuk. Az olaj mindig jól nézett ki Laci vaskos ujjain - csak az övén soha.

Sárika rajtakapta, amint az ujjait nézte. Pali megpróbálta elkerülni a megaláztatást, ami tudta, hogy reá vár. Megpróbált érvelni Sárikával.

„A komposzt messzire van az ajtótól," mondta, „itt nincsenek egerek."

„Az egerek villámgyorsan tudnak futni," válaszolt Sárika, „láttál már futni egeret?"

Pali megpróbált irányt váltani.

Biztos vagy benne hogy õzegeret láttál? Tudod egyáltalán hogy néznek azok ki?"

„Persze hogy nem!" csattant fel Sárika, „de lehet, hogy az volt! Mi nem tudunk ilyen rizikót vállalni. Egy õzegérke beosonhat ezen az ajtón a pincébe, mielõtt  az bezárul. Ha már bent van,  az biztos, hogy ott kakálni is fog. Tudod, hogy egy ember meghalt, mert beszívta az õzegérke-kakás port, miközben a tóparti weekendházát porszívózta? A saját szememmel olvastam én ezt az újságban."

Itt megállt, miközben gyakorlott szemmel nézte Palit. „Természetesen te soha

sem porszívóznád ki a pincét, ugye? Te inkább rizikóznád hogy én meghaljak, minthogy

egy percet fordíts arra, hogy megcsináld az ajtót!"

„Itt van," gondolta Pali, „most megint megtette ezt velem. A lassan csukódó ajtó ügye -

kétségtelenül egy kitalált ügy - élet-halál komolyságú üggyé vált, azé az állandó üggyé,

hogy vajon szereti-e õ Sárikát eléggé, s hogy vajon gondot tud-e õ viselni rá vagy sem."

Most, hogy a mindenesfiókban keresgélt bûntudatos elkeseredettséggel, reménytelenül

csapdába fogva érezte magát, és teljesen elégtelennek. De Samanta éppen most látszott

tökéletesen elégedettnek:

„Ha meggondolom," mondta most, miközben az ajtónak támaszkodott és mosolyogva figyelte Palit, „hogy néha már majdnem elvesztettem a hitem benned!"





Egy Álom Végén



Míg az öreg végezte esti munkáját kis albertai farmján Nyugat-Kanadában, inkább az álmaiban és emlékeiben élt, mint a jelenben. Jelenleg éppen árpát rakott két lova elé, melyeket az elébb kötött be éjszakára, de az esze régi falujában járt, az óhazában, és fiatalkorában, amikor õt mindenki Vaskos Mihálynak hívta. Azokban az idõkben egyszerre fel tudott emelni két zsák búzát saját széles vállaira a malomban, s haza tudott menni velük. Most egy fél zsák árpa emelése is erõfeszítésbe került. Neki, aki független volt egész életében, be kellett vallania hogy segítségre van szorulva. Máskor ez a gondolat a szomorú tehetetlenség érzését váltotta volna ki belõle, de ma másként érzett. Remény és segítség egyszerre érkezhet meg hozzá ma.

Oda is illesztette a szemét most egy lyuk elé, melyet az istálló falát képezõ szálkás fenyõdeszkák egyik kiesett dugójának a helye képezett, és átnézett a szemben levõ domboldalra, keresve a sokatmondó porfelhõt, mely egy autó érkezését jelentette volna -- de nem látott porfelhõt. Az ég mély azúrkék volt, s a hegyoldal fénylett a nyírfák levélaljától, melyeket a könnyû szellõ állandóan felvillantott. E csillogás a sötét fenyõk mélyzöld háttere elõtt marasztalásra késztette volna a szemét, de egy nem is olyan gyengéd lökés a fenekén kizökkentette a látványból. Az öreg kiegyenesedett s megfordult. A fekete ló nézett rá, várakozva, meg-meg bólogatva jelentõségteljesen a fejét.

„Nos, mit akarsz?" kérdezte Mihály, ámbár nagyon is jól tudta a választ. Mégis, õ

azt akarta hogy a ló reagáljon valahogyan neki.

A ló felhúzta ajka puha palástját és egy foghangú nyihogással válaszolt, megrázva a ménjét. Mihály az árpa felé bökött a kezével. A ló ránézett az árpára s megrázta megint a ménjét. Bársonyos szája vibrálva reszketett, éppen hogy kimutatva sárguló fogai hegyét. Aztán elölrõl kezdték nézni egymást, mindketten még mindig várakozóan. Végezetül a ló kinyújtotta hosszú nyakát a karámból és megbökte az orrával az öreg zsebét.

Mihály elnevette magát. Õ erre várt.

„Aha, a kockacukor kell neked, ugye?"

Most belenyúlt a zsebbe amit a ló lökdösött az orrával és elõkotort két kocka cukrot, majd tárt tenyerén nyújtotta azokat az állatnak. A fekete egy finom mozdulattal leszedte tenyerérõl a cukrot, s látható gusztussal ette. Amikor befejezte, megbökte az öreg zsebét megint.

„Te csak ennyit kapsz ma," mondta Mihály, de hogy a ló tovább lökdöste a zsebét

kifordította azt a ló elõtt, úgy mutatta hogy nincsen több. Végül is a fekete elfordult és

a kanca mellé állt árpázni, s Mihály kiment az istállóból és belépett a hozzá épitett szénafészerbe.

Ott megállt, és aggodalommal nézett a fél padlásig érõ szénára. Ez nem lesz elegendõ a hosszú télre, azt tudta. Minden megelõzõ évben kevesebbet és kevesebbet tudott betakarítani, s most ide jutott: õ, aki életében el tudta látni lovait szénával saját termésébõl, most drága szénát kell hogy vegyen majd még tavasz elõtt. Mégis, értékelõ szemmel nézett a betakarított szénára, s kerekre nyitotta orrcimpáit mint ahogy azt a lova tette volna,  hogy a széna illatát minél mélyebbre, a lelkébe szívhassa be.

Mihály a lelke mélyéig remélte hogy amit itt õ megkezdett folytatódjon: hogy ez a föld, amirõl õ tisztitotta ki az erdõt, s amit õ tett termõfölddé, s ami most végre a saját tulajdonát képezte, mindig termelõ föld, mindig az élet színhelye, az élet szimbóluma legyen, s megõriztessék. Csakúgy, mint ahogy remélte hogy õt soha semmi nem választja majd el ettõl a földtõl. Csak egy kis segítség kellett, egy kis segítség, ami már útban is lehet. Hát nem írta neki a lánya hogy kihozza a farmra a võlegényét bemutatni neki?

Ez a lánya, Mihály tudta, soha nem rettent vissza a munkától. Minden maradandó reményét erre a kockára tette most fel. Mert ha csak egy leánya is lenne aki vissza tudna jönni ide, aki nem választ magának valami városit férjül, mint a másik kettõ, az ez a leány lesz, az biztos. Õ tovább maradt a farmon mint nõvérei, s tudta hogyan kell dolgozni. S õ mindig is otthon érezné itt magát. Ha a lánya ellátná a házimunkát, s neki lenne segitségül egy erõs fiatalember, semmibe sem telne megfordítani itt a helyzetet. Egy kézügyes fiatalemberrel, mint vejével, õk meglennének együtt ebben a házban egy darabig, amíg megjavítanák a másik házat amit már megvett s már ide is hozatott egy közeli helységbõl. A fiatalok ott lakhatnának azután...

Mihály megállt. Mint mindig, erre a házra gondolni most is kizökkentette õt álmai menetébõl. A felesége még egészséges volt amikor kiválasztották ezt, a legszebb és legnagyobb házat azok közül melyeket eladásra kínáltak potom árakon akkor amikor a közelben lévõ szénbánya bezárt, s a munkások elköltöztek, legtöbbjük a közeli városokba. Azt remélték hogy a ház oda fog csalni egyet a gyerekek közül, aki gyámolítani tudná õket öreg korukra, s aki vinné tovább az életet a farmon. De most már maga az asszony is a városban volt, a fiával aki a vaútnál dolgozott, s egy elfekvõ betegek kórházában volt elszállásolva. Õ már túl gyenge volt ahhoz hogy valaha is vissza tudjon térni a tanyára, ezt Mihály is tudta.

És mégis, milyen körültekintõen választották õk ki akkor ezt a házat! Ez egy valóban

nagyon csinos ház volt, sok tiszta szobával. Õ még mindig egy jó alapon dolgozott alá amikor egyszer visszajött a városból - egyetlenegy éjszakát töltve csak a városban - de mire hazajött a házat vandalizálva találta. Egy kis csoport fiatal betört az üres, elhagyott házba, rendezett egy vad bulit,  és tönkre tette a házat kívül és belül. Mihály soha nem tudta felfogni ezt a cselekedetet. Soha nem tudta ezt sem megérteni, sem megemészteni.

De megtalálta a sok üres sörös üvegeket, jobbára törötten, s a vasrudat melyet a vasút mentén találhattak, s melyet arra használtak hogy befeszítsék az ajtót s kilyukasszák a falakat. Egyetlen belsõ burkolatfal sem maradt érintetlenül, szoba szobát követõen; egyetlen ablak nem maradt töretlen, egyetlen padló melyen akkora lyukak ne lettek volna hogy le lehetett látni a pincébe.  Minden egyes lyuk mintha a szívét lyukasztotta volna.

A rendõrök kijöttek és elvitték a vasrudat, mondtak valamit a nehézségekrõl ennek

valakire is való rábizonyítását illetõen tanúk hiányában, még akkor is, ha ujjlenyomatokat találnának a vasrúdon.

Késõbb, õ maga is látott egy fiatalokból álló csoportot az országúti benzinkút körül

lebzselni, ittasan. Mihály egyiküket sem ismerte. Õ feléjük rázta vádoló ujjait, de azok csak nevettek. Hallani lehetett gúnyolódó megjegyzéseiket amikor elfordult tõlük. A rendõrség semmit sem tett. Senkit nem tartóztattak le. A biztosító egy fillért sem fizetett. Ezt el tudta volna felejteni, de nem tudta elfelejteni a megaláztatottságot. Megpróbálta kitörölni a házat a fejébõl. Szinte soha sem pillantott rá, és tényleg hosszú ideje nem is gondolt vele - idáig.

Figyelmesen bezárta a szénatárolót, majd egy lakatot is tett még rá, és elfordult hogy a földjére vessen egy pillantást. Mihály mély érzelemmel szerette a földjét. Tágulni érezte még az orrlukait is amikor megjárta. Az õ saját földje! Mennyire vágyott õ földre az óhazában! Alapjában a földnek a vágya hajtotta õt ide. Mint gyakran, most is felmarkolt egy tenyérnyit és élvezettel morzsolta ujjai között a barna földet. Még most is, csak látni a saját földjét el tudta õt tölteni egy olyan elégettség érzésével, amihez semmi más nem jött még közel se. Minden áldozatáért kárpótolva érezte magát ilyenkor. Õ itt volt boldog. Most csak az kellett, hogy legyen valaki akinek ezt tovább adja. Hogy egy ilyen jó termékeny föld elhagyható legyen azt Mihály oly elképzelhetetlennek tartotta, mint azt hogy két szép fia legyen halott. De igy volt.

Átment a mély, széles barázdán, melyet a folyó mûvelt magának, jövendõ medrét készítve. Ez a barázda most elválasztotta a házat a fészerektõl s az istállótól. Az öreg vegyes érzelmekkel nézte a vizet. Egyik fia a folyóba fulladt, s Mihály nem ment a folyó partjához azóta sem. Mégis, a folyó barátja is volt mielõtt ellenségévé vált volna, s õt kedves emlékek is fûzték a vízhez. Egy folyó, õ tisztában volt ezzel, életet tud adni a földnek. Ez a kis folyó gyengéd és békés volt általában. De tavasszal megdagadt az olvadt hótól a hegyekben és kegyetlen pusztítást tudott végezni. Nagy harapásokat vágott le az a földjébõl most minden évben. Az oszlopokat, melyek éveken át védték a földjét elsodorta egy nagy árvíz, s a tavalyi ár elvitt egy épületet is.

Volt szomszédja háza a folyó túlsó partján már tönkre volt téve. Annak maradványai ferdén ültek egy gazzal telitett kavicsdombon - bordái kilúgosodva fehéredtek, mint a csontok. Valamikor az a ház is ezen az oldalon állt. A szomszéd már régen beköltözött a városba, de háza maradványai ma is mindennapi emlékeztetõül szolgáltak arra hogy emlékeztesse, mi vár majd az õ házára is. Általában elkerülte ezt a látványt a szemével, de ma dacosan nézett direkt oda. Ha segítség  érkezik, õk meg fogják erõsíteni a partot, s meg tudja védeni a  földjét attól hogy a víz elmossa azt. Nem fogja megengedni hogy az õ háza ilyen sorsra jusson!

Nagyon jól emlékezett arra, hogy faluja emberei mint dolgoztak össze, mint javították ki a gátakat, s hogyan óvták meg a földet a folyótól. Pedig az is egy éhes hegyi folyó volt Horvátországban. De összedolgozva meg tudták menteni a földet a folyótól évszázadokig. Ezt meg lehetett csinálni. Csak egy kis segítségre volt szüksége. Segítségre, ami most végre megjöhet.

Bement a házba és elkészítette egyszerû vacsoráját. Már sötétedett, mire leült enni. Az ablakon kinézve meglátta azt az õzet, mely a kertjét fosztogatta rendszeresen a kicsinyével. Várakozott egy kicsit, szemlélni õket, mert nagyon szerette az állatokat. Soha sem vadászott. Egy kis idõ multán kiment, integetett a karjaival, kiabálva az õzek felé. A suta ránézett úszó szemeivel és folytatta a garázdálkodását a gidájával.

Mihály bement a házba és egy puskával jött ki. A suta nem mozdult. A gida sem. Több lövést is kellett tennie a levegõbe mielõtt azok kiballagtak a kertbõl  és elérték az erdõ szélét. A suta még ott is megfordult és hosszan nézett vissza az öregre. Egyáltalán nem titkolta  bosszankodását.

Mihály visszament a házba és gondosan behúzta, majd belülrõl belakatolta az ajtót maga mögött. Elmosolyodott. Élvezte ezt az esti szertartást az õzikékkel, mint mindig. Nemsokára a szekrényhez lépett és kihúzott egy fiókot tele mindenfélével, és keresgélni kezdett benne, amíg meg nem találta a fülbecsöppentõjét. Az jól használtnak látszott. Az üvege felhõs volt s a gumija piszkos, de mûködött. Így kiszippantott egy kis vizet a kályhán melegedõ edénybõl és belecseppentett egynéhány cseppet a füleibe, majd megtörölte õket a kleenex papírral amit gyûrötten talált az asztal sarkánál. Aztán beleejtette a papírszalvétát, most már simán és nedvesen, a szén tetejére a széntartóban. Mire ment ki ez a dolog majdnem minden este? Megpróbálta megolvasztani a viaszt a fülében, mert hallani akarta a kutya ugatását.

Ezt követõen újra töltötte a puskát, és a fal mellé támasztotta az ágya mellé a hálószobában. Azután felemelt egy iskolai tankönyvet, melyre akkor tett szert amikor az iskola bezárt. Helye a könyvben a lánya levelével volt könyvjelezve, melyben jelzi érkezését a võlegényével. Õ most ellenõrizte a dátumot és az órát. A nap a mai nap volt, de az érkezés jelzett órája már rég elmúlt. Nem tartott fenn sok reményt hogy megérkeznek ma, és a gondolat megkísérelte hogy igyon egy pohár borocskát, de visszatartotta magát, hátha mégis jönnek. Nem akart rossz benyomást kelteni a jövendõ vejére borszagúan. Arra is gondolt hogy rendet is kellene csinálni egy kicsit, de már túl sötét és túl késõ volt ahhoz hogy hozzá kezdjen. Mégis, csak-csak halogatta az idõt hogy az ágyba menjen.

A kutyát nem hallotta ugatni, de a kopogást meghallotta az ajtón. Kezébe véve a puskáját az ajtó mögé állt és kikiabált: „Ki az?" Csak azután hogy felismerte a leánya hangját nyitotta ki nekik az ajtót.

Hogy a fiatalember a lánya mellett városi fiú állt, ezt egy pillanat alatt látta. Nyakkendõt viselt egy tweed kiskabáttal, világos színû nadrágban. A lábán egy puha bõrcipõ volt. Csak egy olyan városi fiú viselhet ilyesmit ide jövet, akinek fogalma sincsen a tanyai körülményekrõl. Észrevéve a fiú kérdõ tekintetét amit a puskájára vetett, Mihály elmosolyodott: „Csak testgyakorlást végeztem én ezzel, látod?"

És, miközben kinyújtott karral fogta a puskát a csöve végén, vízszintesre emelte a fegyvert és tartotta ott mozdulatlanul, majdnem hogy egy percig. „Meg tudod ezt tenni?"

A fiú nem tudta, de megpróbálta, hajlott csuklóval és reszketõ karral. Na, ennek se lehetne sok hasznát venni egy tanyán. De Mihály értékelte hogy mégis megpróbálta. Városi fiú volt, de rendes gyerek. Késõbb, a leányától, meghallotta hogy tanult ember, pedagógus. Hát legalább a lányának rendezett sorsa lesz.

Mihály nagyon tisztelte a tudást és a tanitókat, bár csak hat elemit végzett. Ha már a lánya egy városi fiúhoz megy férjhez, Mihály büszke volt arra hogy egy mûvelt ember felesége lesz. De õ már túl öreg volt a tanulásra. Neki is jól fogott az agya amikor fiatal volt, s mindig igyekezett jó tanuló is lenni, amig az iskolába járt. De iskola helyett õ leginkább bérmunkát végzett mások földjein. Már akkor tudta neki soha sem lesz földje az óhazában, de hallott apjától egy új hazáról. Az már kint volt, és õt is a föld reménye hajtotta ki. Ebben bízott. Hálás is volt õ Kanadának az õ földjéért és büszke volt az országra amiért az annyi földdel rendelkezett. De a továbbiakban õ nem beszélt a földrõl az egész látogatás alatt, és nem vitte a fiút a vandalizált házhoz még akkor sem amikor az arról kérdezõsködött.

Mi értelme lett volna? Legalább a lánya jól fog vele járni, s az a lányával, mondogatta magának. A lány gondot fog majd viselni rája, sõt jó gondot fog viselni rá. Milyen gyorsan rendbe szedte az a házat, s milyen jóízût fõzött! Nos az õ lánya gondot tudott viselni bármire is: az tudta hogy kell dolgozni. De az is megváltozott már, látta, õ is úgy viselkedett már mint a többi városiak: állandóan sietve.

És csakugyan, mint minden gyermeke aki látogatóba jött haza, ezek is sietni látszottak

visszatérni a városba. Mielõtt észbe kapott volna, ez a látogatás is, mint a többiek, már véget is ért. Szomorúan nézte készülõdéseiket, és még szomorúbban elmenetelüket. Még akkor is amikor az autójuk a hegygerincet elhagyta és már nem volt látható, õ még mindig integetett utánuk, amíg az utolsó porfelhõ is leülepedett s az ég újra tiszta kék színben fénylett. Magasan az égen egy sas kerengett, látszólag mozdulatlanul, és magányosan, mint õ.

A nap erõsen sütött már, amikor visszatért a házhoz. Útközben egy ideig nézte amint a lovak, most már szabadon a mezõben, a hátukra gördültek a mély fûben mintha ezt vezényszóra tennék. Örömük az életben így nyert tanúbizonyságot. A mezei pacsirták, melyek hallgatni tetszettek a látogatás alatt ugyancsak nekikezdtek énekelni tele torokkal. Ezekkel is elidõzött, figyelve õket. Végül bement a házba és öntött magának egy pohárka bort. A bortól kereste vigaszát mióta érezte hogy a földje elcsúszik tõle. Az óhazában az élet a föld körül  forgott évszázadokig. Ott a földet értékelték, becsülték -- szinte imádták is. A föld a gazdagság alapja volt, s magának az életnek az alapja is. Elgondolkozott. Itt ez a nagyszerû, hatalmas ország, mindezzel a sok földdel megáldva, és senki sem törõdött itt a földdel. Ennek a kis völgynek a termékeny talaját otthagyták az emberek. Csak õ maradt már itt. És segítség nélkül õ maga sem tudja ezt a kis földet, horvátországi álmai Kanadában megvalósult földjét megvédeni. Ez érthetetlen volt, tiszta õrültség. Õ hat gyermeket nevelt, hármójuk erõs, egészséges fiúgyermek. S most mégis senkije sincsen aki tovább vinné az életet itt. Hát, gondolta most, legalább õ álmodott, és megvalósította  az álmát. Õ legalább megtette a tõle telhetõt. Kiürítette a poharát.

Más napokon már talált volna valami munkát magának, de most tétova maradt. Hamarosan emlékei kezdtek elfolyni elõtte megint, megállíthatatlanul, és tisztán és erõsen, mint a folyó. Alkonyatkor az õzikék is megjelentek megint. Nem kergette el õket. Ehelyett most lement közvetlenül a víz mellé a folyópartra és - hosszú évek óta elõször - belenézett mélyen a folyóba. Nem vette észre azt sem, hogy a sas - mint a nap - eltûnt az égrõl, bár a lelke a magasban járt megint, és azt sem észlelte hogy mély sóhaja elvegyül a hûvösödõ levegõben. Csak a könnyeit érezte az arcán, amig azok végig gördültek rajta és belecseppentek a folyóba.



Az emberi nagyság egyszerû cipõben is tud járni





Tamás akkor hallott elõször arról az emberrõl aki a legnagyobb hatással volt életére,  amikor kilencéves kislánya az iskolából jött haza, s könnyeit visszafojtva, láthatóan felkeveredve rohant feléje. Tamás szó nélkül tárta ki karjait. A magyarázatok várhattak magukra, most a kislányát kellett elõször megvigasztalnia. Csak amikor a zokogás alábbhagyott és csak a gyerek helyenkénti szipogását lehetett hallani -- és csak amikor a szorítása megenyhült a derekán -- akkor kérdezte meg hogy mi történt.

„Oh, apu, képzeld el, Sugiyama bácsi el fog menni az iskolánkból!" S a sírás elölrõl

kezdõdött megint. Õ másodszorra is várt egy darabig, de meg kellett kérdeznie:

„Ki az a Sugiyama bácsi?"

„Az iskola gondnoka."

„Az iskola takarítója elmegy és te ezért sirsz," szegezte le Tamás egyenletes hangsúllyal. Megpróbált nem elbírálónak lenni, de nem találta kielégítõnek a választ, s többet akart megtudni.

„Apu, nem érted? Sugiyama bácsi az aki elmegy tõlünk!"

„Rendben van, mesélj nekem Sugiyama bácsiról."

„Sugiyama bácsi a legjobb ember a világon. Szivbõl törõdik velünk.  Amikor szomorúak vagyunk õ hozzánk szegõdik és addig beszél hozzánk amíg meg nem mosolyogtat minket. Mindig van cukorka vagy rágógumi a zsebében, s azt is tudja ki mit szeret. Néha, szünetben, még játszik is velünk." Itt elkuncogta magát. „Ó, ez olyan mulatságos tud lenni!... Apu, csukd be a szemed!... Komolyan mondom, légy szíves csukd most be a szemedet!"

„Jó, be vannak csukva a szemeim."

„Most képzelj el egy szúmo birkózót  ugróiskolát játszani."

Tamás megtette ezt, s érezte hogy ajka akaratlanul is mosolyra görbült. A kislány figyelte a száját.

„Na, most már megérted? Mindenki szereti Sugiyama bácsit. Mindenki szomorú lesz amikor elmegy. Õ mindannyiunknak hiányozni fog."

Már az ajtón kívül tartott hogy játszani menjen, de visszajött hogy apját nagy szeretettel megölelje. „Hozzád hasonlít" súgta, s már indult is kifelé ahol játszótársai már várták.

Tamás nevetett magában, miközben elõvette tanítványai füzeteit javítani, melyeket hazahozott magával. Az általános iskola felsõ tagozatait tanította egy nyugatkanadai kisvárosban és szívbõl szerette a gyerekeket, de hogy õt egy takarítóhoz hasonlítsák az ironikus dicséretnek tûnt elõtte. Na még! Hogy õ egy takarítóhoz hasonló! Valóban!

Mégis, az emlékezete rögzítette az eseményt, de aztán elfelejtette volna az egészet, ha ugyanaz a lánya, most már tizenévesen, nem emlékeztette volna újra rá.

Vacsora közben Tamás a feleségének mesélt a tanulmányátadási értekezletrõl egy másik iskolában, ahová õt meghívták elõadni, bocsánatot kérve hogy nem éhes, mert még mindig tele van azzal amit ebédre evett. Az az ebéd egy egyszerû dolognak készült, a tanári kar készült munka közben otthoni maradék ételeibõl valamit összehozni ebédre, de az iskola gondnoka elárasztotta az asztalt olyan választékos és kitûnõ japán ételek sokaságával, melyeket õ még életében nem ízlelt, s melyhez hasonlót a legjobb éttermekben se szolgáltak.

„Annak a gondnoknak Sugiyama bácsinak kellett lennie," szólt közbe most a lánya, „Õ szeret enni úgy mint Te!" És feltûnõ figyelemmel nézett középkorú apja növekvõ pocakjára, nem titkolva hogy mulat ezen. „Emlékszel a takarítóra akit kisiskolásként megsirattam? Én nagyon is jól emlékszem reá. Hogy van Sugiyama bácsi?"

„Nos," mondta Tamás, akaratlanul a saját hasára pillantva, „ha adhatunk a látszatra, Õ még nálam is jobban van!"

„Jaj ne!" mondta most a leánya tettetett borzalommal, „Szegény Sugiyama bácsi!"

Valóban, mire útjaik keresztezték egymást megint - ezúttal mindketten ugyanabban az iskolában dolgozva - az iskola takaritója egyáltalán nem nézett ki jól. Mégis - a diákok felé - ugyanazt az arcát mutatta amelyrõl a lánya mesélt. A zsebei most is tömve voltak cukorkákkal és rágógumival, és valóban minden gyermek barátja és bizalmasa volt. Problémák, melyeket nem lehetett szóba hozni egy tanár vagy egy szülõ elõtt hirtelen megtárgyalhatóvá tudtak válni ugyanezekkel az emberekkel egy vele váltott rövid konferencia után. Az õ tanácsa mindig ugyanaz volt mindenkinek. Lényege: mondd ki amit gondolsz és mutasd ki mit érzel.

Mint kartársat Tamás olyan személynek találta õt, akivel mindig könnyû volt dolgozni. Ha egy kis szívességre volt szüksége kívánságai mindig gyorsan és mosolyogva voltak teljesítve az elmaradhatatlan kérdéssel végezve: „lenne valami más amivel segithetnék?"

Tamásnak mindig a lehetõ legkevesebb kérései voltak ezekben a napokban, mert látta hogy Sugiyama úr nem érzi jól magát. Mint a tanulók, õ is azt tapasztalta hogy sokat beszélget vele. Hamarosan felderítette hogy nemcsak nagyszerû szakács volt, hanem kitûnõ kertész is. Az igazság az volt hogy Sugiyama bácsi legkeveltebb tevékenysége a kertészkedés volt. Minden szomszédjának õ nyeste a fáit, kérés nélkül, évrõl évre. Egyszer egy egész gyümölcstelepet ültetett, egy hatalmas telken, negyven gödröt ásva, tiszta szívességbõl egyik szomszédja iránt. Minden lyukat ásóval ásott ki kézzel, az adott fához megfelelõen. Mégis, Sugiyama úr nagyon egyszerû embernek tûnt, kevés olyan tulajdonsággal amirõl Tamás azt gondolhatta volna hogy különleges emberrel áll szemben.

Ezek egyike Sugiyama úr mindig másokra összpontosított figyelme volt. Tamás észrevette, hogy Sugiyama mindig másokat helyezett önmaga elé. Egy másik szembetûnõ tulajdonsága az volt, hogy mindenkinek rá kellett jönnie körülötte hogy õk nem nyúlhattak hozzá, még a vállát veregetni sem, ha nem akarták megbántani. Sugiyama bácsi mindig a leggyengédebben és legudvariasabban viszonyult mindenkihez, de nem tûrte el a legkisebb személyi sértést sem. Mindig mindenkit tisztelettel kezelt, és mindenkitõl elvárta ugyanezt. De a legjellemzõbb vonása az volt hogy mindig feldobott volt, mindig optimista.

Ez tragikusan kivilágosodott amikor megállapították hogy végzetes rákja van. Hatalmasan bízott doktoraiban és a kémiai terápiában. De a betegség hamarosan átmarcangolta  a testét. Tamásnak egy pillantás elég volt hogy ezt lássa. Sugiyama bácsi borzasztó gyorsan fogyott és hamarosan kórházba került.     

Tamás saját, kórházak iránt érzett averziója olyan erõs volt, hogy majdnem túl késõre hagyta Sugiyama bácsi meglátogatását. Azt a napot megelõzõ estén, amikor végre rászánta magát hogy délelõtt meglátogassa õt, Sugiyama családjával közölték hogy õ nem fogja megérni a reggelt. Így azok az este magukkal vitték személyes tárgyait, beleértve a szemüvegét és a pénztárcáját is. De az éjjel folyamán a veséi elkezdtek mûködni megint. Amikor Tamás belépett a betegszobába nagy keresésben találta õt egy korábban érkezett vendégével. Sugiyama bácsi szemüvegét és pénztárcáját keresték.

Sugiyama úr kinézése megrázta Tamást. Halálos betegnek látszott. Nyilvánvaló fájdalmai voltak. Ennek ellenére Sugiyama bácsi mosolyogva fogadta és igyekezett rávenni Tamást hogy õ foglalja el a szoba kényelmes székét, melyben õ addig ült, amíg õ maga az ágy szélére ült, látható kényelmetlenségben. Tamás rövidre fogta a látogatást. Nem volt sok amit tenni vagy mondani tudott. A következõ nap, mint késõbb megtudta, Sugiyama bácsi meg is halt.



Mint jó pedagógus, Tamás mindig messzemenõen törõdött a gyerekekkel, és mindent megtett értük. Kivételes megértésben volt a gyerekekkel mindig. Mint Sugiyama bácsi, a gyerekek jólétét személyes feladatának fogta fel, érzékeny volt érzéseikre, és mindig felfigyelt a legkisebb változásokra is viselkedésükben. Soha sem tartotta magán alulinak hogy segítséget kérjen, ha egy gyerek érdekében ez kellett. Nem sokkal azután hogy felismerte Sugiyama úr hatékonyságát a gyerekekre, elkezdett Sugiyama bácsihoz irányítani olyan problémás gyerekeket akiket õ nem tudott elérni. Õ új volt ebben az iskolában, Sugiyama bácsi ismerõs. Az õ hírnevét újra kellett építenie új helyén, Sugiyama bácsié  már közismert volt. Ily módon hamarosan nem úgy nézett õ sem Sugiyama úrra mint egy takarítóra - ami az valójában volt, hanem mint egy kollégára akivel eredményesen tudott együtt dolgozni a gyerekek érdekében. Sõt, elismerésnek vette amikor Sugiyama bácsi kezdett hozzá küldeni gyerekeket.

Tamás jól ismerte a pedagógiai kísérletezések irodalmát és tudott több tanulmányról

amely kimutatta a pozitív jutalmazottság hatékonyságát, de Sugiyama urat figyelve észrevette hogy nem használta eléggé ezeket eddig. Hamarosan az õ íróasztalfiókjában is találhatók lettek a cukorkák és egyéb apró ajándékozásokra szánt kellékek. Nagy meglepetésükre és örömükre Tamás tanítványai is részesei lettek a váratlan jutalmazásoknak, amikor meggondolt válaszokat adtak kérdéseire, gondos munkát nyújtottak be osztályzásra, vagy egyszerûen felkészülve várták az órák kezdetét. Ennek hatása az osztályán, mint érzékelte, hatalmas volt. Sugiyama bácsi hatására Tamás jobb pedagógussá vált.

Sam halálhírének a tanulókra kiható hatására felkészülten állt a tanári kar. Egy pszihológusokból álló mentõcsoport jelent meg az iskolában az igazgatóság kérésére, melynek a feladata az volt hogy vigasztalja a vigasztalhatatlan gyerekeket. Napokig kellett maradniuk. A csendesen síró gyerekeket az órákról is elengedték a tanítók a pszihológusokhoz. Különösen a problémákkal küzdõ gyerekek siratták nagyon igazi barátjuk elvesztését. De Sugiyama bácsi halála  mindenkire kihatással volt, s egy ideig az egész iskola hangulata megváltozott. A gyerekek csendesen jártak-keltek a folyosókon komoly arculatokkal, és megróvó tekintetet vetettek azok felé akik elevenebb játékba kezdtek a játéktéren. Sehol nem lehetett hallani egy felemelt tanári szót. Hetekbe telt mire az iskolai élet  visszatért régi medrébe. De Sam Sugiyama soha nem lett elfelejtve. „Az Év Legjobb Polgára" címen egy állandós trófeát állítottak fel, s a tanulók szemében évekig ez lett a legmegtisztelõbb kitüntetés amit elérhettek.

Tamást gyerekkorától kezdve érdekelte az emberi nagyság fogalma. Kisgyerekkorában mohón olvasta a görög és római hõsök történetét majd, mint fiatalember, az emberiség nagyjainak  élettörténeteit. Ahogy érettebb lett egyre kritikusabban vélekedett az emberi nagyság példaképeirõl. Elkezdte elutasítani azokat a világmozgatókat mint nagy embereket, akik a kelletténél több szenvedést hoztak embertársaikra. Õ soha nem tudott volna elfogadni egy Hitlert vagy egy Sztálint mint az emberi nagyság képviselõit. És soha sem fordult meg a fejében hogy saját környezetében keresse az emberi nagyságot. Felfogása szerint az emberi nagyság az egyszerû emberek számára elérhetetlen valami volt. Így még akkor is, amikor Sugiyama bácsi megdöbbentette felfogásainak mélységével, soha nem gondolt rá mint egy különleges emberre.

Egyszer, úgy Karácsony közeledte táján, egyik órák utáni beszélgetésük során, amikor Sugiyama bácsi szokás szerint megjelent a tantermében, a gondnok szeme különösebben fényleni látszott.

„Hisz a tanító úr a Mikulásban?"

„Persze hogy nem," nevetett Tamás, „de gondolom a gondnok úr hisz benne."

„Valóban," mondta Sugiyama bácsi, és az arca elkomolyodott, "ugyanúgy mint ahogy hiszek az Úrban." Tamás kérdezõ arcát látva folytatta: