You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Lázvert szájjal -- Fáy Ferenc költészete

Lázvert szájjal -- Fáy Ferenc költészete

Ha van a kanadai magyar irodalomnak olyan művésze, aki magában tudja megtestesíteni azt a rettenetes évszázadot, ami szülte, annak minden véres, borzalmas tragédiájával, talajtvesztésével, iránytvesztésével, kiszolgáltatott magányával, emberi lénye újból és újból való megalázásával - senki sem jön közel se Fáy Ferenchez. Pedig van jelölt elég, különösen a kiszolgáltatottság terén, ami minden menekült sorsa. Hazai kortársai közül Szerb Györgyre emlékeztet, aki Nessus ingében feszítette a húrt, magamagát ostorozva az őrület széléig. De Fáy költészete magában foglalja Németh Ernő háborús traumáját, makacs hitét és keresztviselését, Tamási Miklós nyelvünkért folytatott végvári harcát és álombamenekülését, Tűz Tamás szószerelmét, Faludy György verseinek nyers erejét, a többiek magányát, hazájuk iránti sóvárgását, megint mások széleslátását. Nyelvezete leginkább ugyancsak a kubista Szerb György képekben és képzetekben dús nyelvezetéhez hasonló, költői iskolázlottsága, bravúrja szintén. Ezen tanulmány tárgyi alapját képező, Fáy Ferenc Összegyűjtött versei előszavában Határ Győző már kiemelte tehetségét, ihletettségét és ihletőségét, páratlanságával együtt. Minden sora igaz. Végülis hasonlítani talán lehet, de egyszerűen nincsen párja. Fáy művészete a téboly századának elemi erejű, lírai sikoltása. Egy gyökértelenné tett, kívülről és belülről üldözött ember küzdelme sorscsapásaival, aki az elviselhetetlen teher alatt maga is kövületté keményedik.

Pécelen született, ahol „húsz kilométer és a por / takarta el előlük Pestet," ( Pécel, ÖV, 215), egy kis faluban, amit már kizökkentett falusi voltából a közeli nagyváros, felkeverve és nemzedéki és megélhetési konfliktusba hozva annak lakosságát, amit „rabolt a BSzKRT és a MÁV, / Kőbánya sok, sok szürke gyára." (215) Az élet ritmusát nem a földművelő munka szabta már meg, mert az emberek „csak akkor jártak már haza, /amikor pihent a Ganz, a Dréher; / s ilyenkor éles, rossz szavak / vitáztak földjéhez ragadt / apjuk félholdas Istenével." (215) A falu, mint olyan, már élhetetlen volt (később külföldön Fáy maga is élhetetlenné válik); a munkaerőt elszívta a faluból a város. Fáy apja is pedagógus volt, a városba járt tanítani a félhetes vonattal; anyja festőművész volt. Ők már a város kültelki népességéhez tartoztak, de Fáy gyerekkorában még a mezítlábas falusi gyerekekkel játszott, ezeket idézi: („Fitus Janit, kit gúnyolódva, hányszor / zavartál el, mert rongyos volt szegény, / ki mezítláb állt elsőáldozáskor / a gazdag Isten bíborszőnyegén," Körkép, 398), így gyerekkori élményeit a falu szabta meg, nem a város. Valóban, későbbi, hazavágyó verseiben Pécel mint falu elevenül meg: a mezők, mesgyék és a jegenyék, a kis templom körképes golgotájával, az a kis falu, ahol egy kis zsidó üzletecske nyújtja fiatal életének első édes csodáit. („Riesz Róza néni... ruszlik, málnacukrok, / arany nyalókák, polcok zöld pora. /... Most nyúlsz felé, mert félsz, hogy ő is itthagy." Körkép, 397) Mint már a fenti idézetekből is kivehető, Fáy visszaemlékezései korántsem idyllikusak mint Tamásiéi vagy Némethéi, az ő emlékei a magát bűnösnek érző, emlékeivel önmagát tormentáló ember révedezései a multba. „Emlékszel még a nyárra?... A cseléd / szegény Matild beteg lett, s te a kertben / lepisilted koszos kis ujjaid, s úgy szedtél neki epret és röhögtél, / ahogy a cukor húgysárga pora / belepte száját..." (Szkizofrén, 390) Gyerekes bűneit vallja be, lelkiismeretét enyhítendő, de nem talál feloldást. Pár sorral lejjeb olvassuk kemény önbírálatát: "Mit bőgsz most, állat? - Lázvert szád körül / deresedik halottaid pora." Máshol, összegezve: "Velük lettem ma egy. / Velük, kiket lenéztem, / s kiket többé meg nem tagadhatok. / Futottam tőlük, s úgy ért célba vétkem, / hogy önmagamtól el nem futhatok." (Velük lettem ma egy, 325)

Fáy nem idealizál, nem remél megbocsájtást, szenvedéseiből nincsen öröme. Hogy mégis őszinte, mégis vall, tudva hogy ő maga soha nem tud önmaga elől menekülni, se megbocsátani önmagának, az sokat mond jelleméről, lírai költészetének az őszinteség által való vezéreltségéről. A világ, amiben élt, elveszíthette morális iránytűjét - Fáy nem. De belészilárdul a felismerés, hogy nem tud sem a világon segíteni, sem önmagán. Nézőpontja ezért a fatális megadásé, ugyanakkor nem tud menekülni a menekülés vágyától sem. Talán ebből ered, hogy a magasba igyekszik, és nagy távlatokban, mint Miska János korábban kimutatta (M. J. „Kanadai magyar irodalom"), ő „kozmikus méretekben" lát és egy örökkévalóság keretében nézi hőseit. S teszi ezt olyan realitásban, ami „a szocialista realizmus" híveinek is sok lehetne. Olvassuk Batár bácsi (217) című versében: „Haja fehér volt, orra rőt, / kint ült a rozzant ház előtt / s pipázott. Én, -- a kis kölyök -- / csodáltam. Ő meg köpködött." És pár sorral lejjebb:  „Rossz inge volt, rossz bocskora; nevetni nem láttuk soha."  S a kozmikus keret: „Ha szóltunk hozzá, hallgatott. / Ringatta térdén a napot; / s esténkint, mint hű kutyák, / körül ülték az úti fák." (Batár bácsi, ceruzarajz, 217)

Egy undorító évszázad gonosz gyermekeként Fáy undorodik és undorít; tüzet rak maga alá, és ég a saját zsírjában. Ez a Fáyban megtestesülő gyerek nem egy mulandó, átmeneti fázis, ebből nem lehet kinőni: ez a "rossz gyermek" egy magát bűnösnek érző ember ártatlanság utáni sóvárgása, amihez csüngve és amit megőriz magában haláláig. Ez egy belső, végső remény fel- felpispákoló lángja a tisztaság után. A kisfiú alakja újra és újra megjelenik Fáy verseiben, de egyre halványabban. A látomásos Lovak című versben (402) ahol „tört csillag" van Fáy homloka alatt, a remény kisfiúja már „fáradt és hazátlan, / s már arca sincs... árnyéka van csupán." Fáy életét fokozatosan elsötétíti növekvő reménytelensége.

Üssünk a kötet közepébe. Színjáték a hiábavalóságról. Szereplők: Költő, Rokkant, Asszony, Öregember, Gyerekek. Ők képezik Fáyt. A költő "az Isten sűrűjének / porában ül... Mert dolga, hogy virrasszon." (Kegyelem, 349) A "lépések erdejében élő" (349) Rokkant katona hadijelentése szerint nem a nemzet halt a háborúban, mint a költő mondja. "Szegények haltak: / a rongyosa, az éhese, / kik szénnéégett éjszakákat faltak / és megbuggyant bennük a mese." A költő nem pontosítja melyik mese. A háborús propaganda? Az Isten? A hit, remény, szeretet meséje? Az Asszony, "kis halottak anyja, / s imbolygó társa minden félelemnek," (351) "ágyéka feltárt, véres undorában" (Ibid.) "sikolt, mint a kuvikok." (Ibid.) Mint a költőt, őt se hallja meg senki. A Rokkant szemében a Föld egy "véres porban pergő förtelem." (353) Asszony: "(sikoltva) Bélsár... és húgy... / s az örvénylő halálban / ölembe rejtik nyálkás arcukat." (354) (Íme a Faludyt idéző nyersesség, amiről szóltam.) Fáy reménytelen reménye a költőé, aki "elkiáltotta a Földet / de nem értette meg senki." (353) "Pedig szemük szerettem volna lenni, / hogy velem lássák az arcát," mondja.  Az elsőtétített színpadon a Költő epilógusának záró soraiban egyedül áll "magányos-meztelen" a "végső félelemben." (358) A színjátékban az Öregember a Költőt ugyan bíztatja még, hogy tanítsa a gyerekeket, de erre se látszik sok remény. A megkeményedett gyerek "a forgó napok mélyén megrekedt / gyémánt-kemény mankók szomorúságá-"ról beszél, koravén és már fiatalon depresszált. (356) De ez a gyermek-remény mégsem egészen halott. A Rabság című vers (415) önmarcangoló fulladozás gyermek-reménnyel. De a játék már hiábavaló. A számadásszerű Kései Játék-ban (372) olvassuk: "Hogy magad vagy most, úgy tehetsz te róla, / akár azok, kik nincsenek veled."  S a vers végén a végső felismerés:



Hiába játszol. Már csupán a felhők

nagy, emberarcú árnya van veled.

Kezedre csap a táj... mert az, ki felnőtt

lehet bolond, de nem lehet gyerek.



Nincs menekülés. Pedig Fáy egész életében menekülne onnan, ahol van. Pécelről a Ludovika katonatiszti iskolájába menekül, a sereggel Nyugatra. Amerikai fogságba kerül, hónapokig egy francia lágerben tartják. Onnan hazamenekül anyjához, de hiába talál kistisztviselői munkát, hiába házasodik, hiába lesz gyermekes apa lánya születése után, mihelyst a kommunisták hatalomra kerülnek, újból üldözötté válik, mint "osztályellenség." Az ávósok meggyalázzák, véresre verik, annyira, hogy kórházba kell vinniük. A rabkórházból elszökve Magyarországon bújdosik, majd az akkori Jugoszláviába menekül, ahol megint leinternálják. Felesége, feltehetően magát és gyermekét a megbélyegzéstől és a várható üldözéstől mentendő, elválik tőle. Fáy Olaszországba jut, ahol egy német nőt (né Mitschke Terézt) vesz feleségül, aki követi őt Kanadába vándorolni, de bár két fiú és három lány apja lesz itt, soha nem illeszkedik be. A beilleszkedés nemcsak kora miatt bajos, érzelmileg is az. Egyrészt Kanadában se érzi magát szabadnak, másrészt túlságosan is szabad, mert nem tartozik sehová. Seholse vagy (403) című versében panaszolja önmagának, hogy „a lebegés sehovatartozása keríti be üres világodat," hogy bár versei „kék-ezüst ködében él," emlékei „bűzös ólja" fojtogatja. A záró versszakban így összegezi Kanadában életét:

Így élsz foszló álmaid ködében,

magadtól távol, bűnödhöz közel.

Lábad alatt a tarló-szálas éggel,

fejed felett az ég tüskéivel.

A hontalanság velejáróiról már írtam Tamási Miklóssal kapcsolatban. Itt csak annyit, hogy ez egy feszültségkeltő, soha el nem múló érzés, még annak sem, aki sikeresen, önmagához méltányosan tudott beilleszkedni Kanadában. Hát még Fáynak, aki egy sor méltánytalan testi munka és évekig tartó munkátlan szegénység után kénytelen egy alantas beosztásban megmaradni, egy iskola takarítójaként. Keserves kenyéren él a továbbiakban egész életében. Ámbár már nem üldözött, az üldözötthöz hasonló feszültségben kell élnie, neki megalázó munkakörben, létszükségből, szegényen. Nem egy büszke katonatiszthez méltó sors! Nem lehet vádolni Fáyt azért, mert nem illeszkedett be. Hát ebbe illeszkedett volna be? Hiszen éppen ettől menekül verseibe! Így, hazájától és annak élő nyelvétől elszakítottan (lehet egy költőre nagyobb csapást mérni, mint elszakítani anyanyelvétől?), és magába zártan válik Fáy maga is kövületté.

Ruhátlanul (468) című versében panaszkodik, hogy „Nincs szád se már, hogy mindezt elkiáltsa / s erőd sincs már, hogy mindezt eldadogd." Haláláig szúrja a lelkét a sorsa, mint a tarló, és belefásul a fájdalomba. A végén már önként ásná el magát megkövesedni. A vers záró versszaka:

Sarlósodik a bánat. És magányod

Nyüszítő, kuvasz félelme ugat.

Kaparj gödröt a szélben és a sáros

Tavaszi csendbe rejtsd el arcodat.



De ne higyjük, hogy Fáy csak magával van elfoglalva. Szinte minden korabeli költőhöz ír verset, és fenntartja lelki kapcsolatát nagy elődeivel is, Aranytól kezdve Adyn és József Attilán keresztül Szabó Lőrincig. Fontosabban, képet ad koráról, annak minden fontos történelmi és szellemi vonakozásában. Ezek mind külön tanulmányt igényelnének. Lehetne írni háborúkról, népírtásokról, Istenről és Istentagadásról, mert Fáy saját életén át mindezeket kényszerül emberi módon megemészteni, bár felfordul a gyomra tőle. Mégis emberi. Fáy költészetén keresztül még Isten is emberarcot ölt. Harminc perc Istennel (65) című versében leülteti Istent maga mellé a munkapadhoz ebédszünetben szalonnázni:

Két fáradt ember, déli-közbe,

Nincs most különbség köztem s közte,

Munkások, emberek vagyunk,

Mohón eszünk és hallgatunk.



Máshol (Nem magamért, 436) „a kékszárnyú Isten" az égből „kiáltoz," de „nem érti senki. Én sem értem, / ki karma börtönében éltem. //// Beszélnék róla, s nincs kinek.  Siratnám még, de nincsen könnyem. / Toporgok, mint az üldözött, / e vállon-átcsapó közönyben." Így fogalmazza meg a mult század talán legnagyobb borzalmát, azt a közönyt, ami lehetővé tette a század minden borzalmas atrocitásait, igazságtalanságait, a hatalom mindenkori gazemberségét, önző, kegyetlen aljasságát és manipulációit. A közönyt, ami a kezemben lévő, minderről szóló könyvet kiselejtezte $1.50-ért a kanadai Torontó város könyvtárából. Nem engedhetjük meg, hogy a közöny vigye sírba ezt, a következő századot is!

Veszely Ferenc 2010 október

Add comment


Security code
Refresh