You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Hegedős Györgyi Balletpatkányát olvasva

Hegedős Györgyi Balletpatkányát olvasva

Az írás egy kötéltáncoshoz méltó bravúros mutatvány, az olvasás egy élmény. Ezt, egy olvasó személyes élményét szeretném közvetíteni. In medias res kezdtem az olvasásába, a könyv közepén, ami a szerző kanadai életéről szól, bár benne van Budapest és Los Angeles is. Nem véletlenül, mert a könyv Jászai Mari díjas, Genie Award jelölt szinésznőnk, Hegedős Györgyi autobiográfiája, akinek mind hazai, mind kanadai élete rendkívül széles skálájú. „Mint a hangja," gondoltam, mert bemutatkozásként egyik CD-jét elküldte nekem, amikor kiderült, hogy együtt fogunk szerepelni a vancouveri Magyar Kulturális Központban tartandó Tamási Miklós emlék délutánon. Csak a CD végén jöttem rá, hogy az a férfi hang, amit az elején hallottam is az övé volt, mint a női később. Mint a színpadon élőben is tapasztaltam, Hegedős egy nagy személyiség. Amikor beszélt, hangja mikrofon nélkül is betöltötte a Magyar Házat, színpadi fellépése figyelmet követelt. A könyve is. Színpadi szereplése meghatotta a közönséget. Könyve az olvasót.

A közepén kezdtem olvasni a könyvet, mert érdekelt a különbség egy későbbi bevándorló élménye és „a miénk" között, akik jobbára 57-ben értünk ide. Nem volt nehéz megtalálni.

Hegedős biztos helyre jött, önszántából, már használható nyelvtudással, és egy olyan országba, ami már más volt, mint amibe mi jöttünk. Ez már kulturálisan befogadó volt, sőt pénzzel is támogatta „a multikulturalizmust." Ő már nem volt se megvetésig lenézett „DP," se nyelvtelen süketnéma. Mentalitása sem az üldözött mentalitása, a kalandvágynak nagyobb szerepe van itteni életében, mint a honvágynak. Ő már egy szerény, de érdekes és változatos kultúrájú, felhőkarcolókkal telített nagyvárosba érkezett, nem egy túlnőtt faluba, mint mi.

A Vancouver, amibe mi jöttünk, majdnem egy teljességében „babaházakból" álló település volt, a West End-en is. A Burrard Inlet déli oldala, a vasút mente teljes hosszában a CPR állomásig, zsúfolásig tele volt cölöpökhöz kötött favityilós tutajokkal és kiöregedett, vagy improvizált, ákombákom csónakházakkal, amelyekben a ma akkori hajléktalanjai éltek, a maihoz képest szinte luxuséletet. Nem kellett ingyen konyhára éhesen várakozniuk, csak egy horgászbot kellett, s már megvolt az ebéd. Mindenki felett volt fedél. (Nem úgy ma!) Az English Bay-ben rönkfatutajok vártak vontatásra, mint ma a teherhajók. A False Creek mellett fahulladékot égettek nyitott égetőben a fatelep mellett. A „városnak" nem volt kávéháza. A szórakozást a mozik mellett a hotelek jelentették, két bejárattal két elkülönült helyiségbe. Az egyik ajtó fölött „Men" volt olvasható, a másik fölött „Ladies and Escorts." A pincér egyszerre két pohár sört hozott, amit az asztalra helyezett sótartóval sózva itták az emberek az alkoholpárás füstben. Tántorogva álltak fel a „szórakozásból." Vasárnap csak a kínai mindenesüzletek tartottak nyitva, minden más zárva volt. Nem volt se Sea Festival, se Folk Festival -  még Film Festival sem - hogy a Festival of Lights-ról ne is beszéljek. A Queen Elizabeth színházat évekkel megérkezésünk után építették, részben a mi nyomásunkra is. Emellett volt egynéhány privát klub, „Csak tagoknak"  feliratokkal. Balett a tévén volt látható, évente egyszer. A Winnipeg Ballet a Diótörőt adta elő,  mint ma. Ebből szerezték az évi bevételt. Mint ma. Mert vannak dolgok, amik nem változnak, nagy változások között se. Vagy mégse? Ma színes plazma tévén lehet látni a digitális Diótörőt.

A belvárost a Marine Building uralta meg a CPR hotel - látható emlékeztetői annak a láthatatlan struktúrának aminek Brit Gyarmati Birodalom volt a neve. A város gyarmati voltát lengő, keresztes Union Jack zászlók hirdették. Gyarmati Kanadának évszázados bevándorlási politikája volt a bevándorolt olcsó munkaerő alkalmi kihasználása, majd semmibe vevése. Faji különbségtétel és megkülönböztetés természetes velejárói voltak ennek a politikának, ami egyáltalán nem akadályozta meg, sőt elősegítette a kihasználást. Szó sem volt többkulturáltságról. A hazájukból idecsalt, kimozdított (és ezáltal „kimozdított embereknek" titulált, a közszóhasználatban e kifejezés angol kezdőbetűjeiből egyszerűen „dípí" néven emlegetett) személyeket új honukban is hontalanokként kezelték, és újra és újra kimozdították, áttelepítették őket, erőszakosan, kényük-kedvük szerint.

Ennek a gyarmati légkörnek megalapozott hagyománya volt az Indiánokkal való bánásmódban, a kínai munkaerő használatában majd deportálásában, miután a CPR-t megépítették. A rasszista politika eredménye volt az indiai bevándorlókkal telt Katamura Maru embertelen vesztegeltetése majd visszafordítása, miközben százak haltak a fedélzetén. Ennek a politikának kihasználó voltát mutatta az Osztrák-Magyar Monarchiából igéretekkel ide csábított telepesek az első világháború ürügyén való ingyenes kényszermunkára való itételése Ontárió bányáiban, és a CPR út és vonaltisztító munkálatain. A Banffbe vezető utat ők építették. A jogos bevándorlókból jogfosztott kényszermunkások lettek a Castle Mountain és a Yoho internáló táborokban, ahol rosszabbul bántak velük, mint a német háborús hadifoglyokkal, akiket szintén ott szállásoltak el. Betegen is dolgoztatták őket. A második világháború ürügyén hasonlóan bántak még a már itt született japán származású állampolgárokkal is, akiket ugyancsak újra kimozdítottak, elkobozva benszölött állampolgári jogaikat, sőt javaikat is. Aki DP volt, az DP is maradt: a befogadás soha nem volt teljes az angolszász gyarmatba.

Persze mi mit se tudtunk ezekről 57-ben, de fehér emberként is éreztük a lenéző megkülönböztetést, mihelyst kinyitottuk a szánkat. Senki se állt jót értünk, fogalmunk sem volt hova jövünk, mi lesz velünk, csak az derült ki nagyon hamar, hogy a szakmájában senki sem tudott elhelyezkedni. Hegedős mindettől megkíméltetett. (Szerencsére, mert volt elég megaláztatásban része a kommunista Magyarországban is!)

Mint minden kivándorlónak, Hegedősnek se könnyű kezdetben a helyzete. A szinésznőnek, csakúgy mint a költőnek, a nyelvet hibátlanul kell ismernie. Hegedős jóval képessége, képzettsége és tehetsége alatti „nitch" szerepeket kap, s még jó, hogy kap. Ha ebből kellene megélnie, felkopna az álla. Szerencsére kap egy kulturális szervező szerepet, ami rendszeresen fizet, amire hitelt is adnak, és a gazdaság éppen a növekedés fázisában van. Felértékelődő lakások ügyes cseréjével sikerül végülis feltollasodnia a középosztályhoz és utolérnie az ötvenhatosokat. Itt már egybekapcsolódik a kétféle bevándorló sors: a bevándorlók nagy többsége az ügyes, dolgos, szorgalmas, kockázatvállaló embertipusokból kerülnek ki, akik feltalálják magukat is, a lehetőségeket is. Nem is ez a történet, sőt a könyvnek talán nincs is fonalas története, mint olyan, annak ellenére hogy egy élet története. Talán azért, mert a könyv több, mint autobiográfia, vagy azért, mert az élet olyan szerte ágazó?

Autobiográfiákat két okból olvas az olvasó. Kiváncsiságból, hogy megtudja kicsoda az illető, és identitásvágyból, hogy magára ismerjen, miközben szimpatizál, empatizál, vagy éppen élvezettel gyűlöli az írót. Aki az első kérdésre akar választ kapni, annak csalódnia kell, mert a kérdés, kicsoda is tulajdonképpen Hegedős Györgyi, úgy tűnik újra és újra megválaszolatlan marad. Nem azért, mert a szerző titkolná vagy elrejtené önmagát: ellenkezőleg, azért mert mindent kitár. Azt is elmondaná, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. A kutya ott van elásva, hogy úgy tűnik ő maga sem tudja határozottan. Az angolban van egy mondás egy mindenes személyiségre: „Jack of all trades and master of none." Hegedősre a fordítottja áll. Ő mindent csinál és mindent mesterien. Így van az, hogy ő elvész még a szakmán belül is. Tessék válogatni kicsoda ő: ballerina, táncosnő, énekesnő, szinésznő (vagy férfi, neki mindegy csak szerep legyen), koreográfus, komikus, rádió riporter, televiziós bemondó, filmszínész, pszichológus, író, költő, csillagolvasó, szakácsnő, menedzser, restauratőr, spiritiszta, üzletember (igen, ő itt is ember a talpán), ápolónő, úriasszony, színházalapító patróna és rendező, mindenes háziasszony, fogd meg és ereszd el... Boszorkány lehetne, de ilyen meg nincs. Úgy tűnik egy más korban Shakespeare lehetne ideális élettársa: egy életen át kereshetnék egymást egymásban, bújósdit játszva: most látlak! most nem! Kárhozott egyéniség, aki egyéniségét is el tudja veszíteni önmagában? Hogyan lehetséges ez? Mert akkora, olyan mindent befogadó az egyénisége? Vagy csak mert minden szerepbe olyan jól bele tudja élni magát? De hiszen az utóbbihoz az előbbi kell! Elképzelhetetlennek gondolnánk, hogy azért olyan nagy színész, azért tud mindent játszani, mert már mindent átélt. Márpedig a könyv erről tanúskodik

„All the world's a stage," mondja Shakespeare - „nekem az élet is színház," mondja Hegedős, és úgy is jeleníti meg az életét, mint egy színházi szerepsorozatot. Önéletrajza élete apró jeleneteinek megelevenítéséből tevődik össze, úgy, hogy újra bele éli magát minden akkori szerepébe. Gyerekkorát egy gyermek hangján és gondolatvilágával mondja el, kamaszkorát egy önfejű siheder durcaságával. Minden időkben megjátssza akkori önmagát. Ehhez kellett a kötéltáncos bravúrja, mert könnyen le lehetett volna esni

erről a légbe függesztett vonalról. Ő megcsúszik itt-ott a kötélen (mint amikor egy kórházi szobatársát beszélteti a saját hangján, vagy amikor Györgyike szókincse túl felnőttes, még Györgyikének is), de soha nem esik le róla, mert a történet mindig hiteles marad. Már csak ezért is bravúros írás, ehhez járul az az ügyesség amivel egy-két vonással tudja jellemezni az embereket. Százával. Könyvnek aligha volt annyi karakter mellékszereplője, mint ennek. Megjelenítései pedig olyanok, hogy nemcsak a helyszínre varázsolja, de bele is vonja az olvasót. Azon kaptam magam, hogy véleményezem egyes helyzetekben nemcsak a szereplőket, de magát a helyzetet.

Mi több, könyve apró színpadjain Hegedős nemcsak személyeket és személyiségeket, de kisebb világokat jelenít meg. A könyv hasrázó humorát ezen világok összeilletlensége adja. Nem olcsó szituációs komédiáról van itt szó, de mélyebb kulturális értékrendszerek egymásközelbe helyezéséről, amely metsző keresztvilágításba helyezi ezeket és megláttatja önellentmondásaikat. Úri világ, paraszt világ, gyermek világ, háborús világ, kommunista világ felváltva szerepelnek a jelenetekben. Egy-egy jelenetben két-három világ is együtt szerepel, társalog, egymásra hat, ugyanakkor soha el nem vegyül. Az értékekből a párbeszédek közben tettetések válnak, a tettetésekből értékek. Ami varázslatos, hogy ebből a valószinűtlenül kevert téntából félreismerhetlenül kicsapódik Hegedős tolla alól az igazság. Az álarcok lehullnak, a mázok lekopnak, a képmutatások lelepleződnek, s mire a tinta megszárad, már az önhittség is elpárolgott. Ezekből áll Hegedős irodalmi bravúrja, ami a Balletpatkányt a műfajon túl is mesteri művé teszi. Akkora humanitásról tesz tanúságot, amekkorával ha a pénzvilág vezetői rendelkeznének, más világban élnénk.

A magas feszültségek drámáit a Nagyi vezeti le, az ő földbe gyökeredzett parasztasszony világa az egyik világ, amelynek törzsszerepe van a jelenetekben, a humorban. Így esik meg, hogy a radai rossebbtől Radameszig terjed az önéletrajz, ami jó részben a Budapesti Operaházban történik, számos más színpadokkal egyetemben. A Nagyi parasztos, de egyenes beszéde, írástudatlanságát több mint ellensúlyozni tudó gyakorlati mindentudása és találékonysága, állandó szeretete, élettapasztalatra alapuló, néha kéretlen, mindig kendőzetlen véleményei adják az egyetlen biztonságos alapot, amire Györgyike számítani tud, ahol a földre teheti a lábát. De ez a talaj szúrós tud lenni tapintatlanságában,  mint a tarló, ami bevérzi a kislány talpát.

„Mi a kalapfej?" - kérdezi Györgyike Nagyit, miután Anyuci kalapfejűségével magyarázza miért vesz oly sok kalapot neki. „Ami olyan ronda, hogy el kell takarni," válaszolja Nagyi. Az érzékeny, magát csúnyának tudó Györgyikét újra meg újra lesúlytják az ilyen apró tapintatlanságok azoktól, akiktől bátorításra, elismerésre várhatna. „Nevem nem tudja senki sem," idézi magának a gyakran hallott áriát Györgyike, amikor Kerekes Jancsi bácsi, a karmester is tapintatlanul anyja leánykori nevén Raksányi Györgyikének ír bejegyzést Hegedős Györgyike emlékkönyvébe, pedig szülei már házasok. Csoda-e, ha önbizalma identitásával együtt szenved? Kire tud ő számítani?

Györgyike tudja, hogy Anyuci szereti őt, de Anyuci világa az úrinő világa, ami maga is csak szerepjátszás, arra  nem lehet számítani. Először is nincsen úri fizetés, és állandóan a zaciba kell járni. Anyuci úrinősége abban áll, hogy az anyjára hagyja a főzést meg a takarítást, és gyengéden, kedvesen bánik mindenkivel. Anyuci igazán Juci művésznő, aki szerepeket játszik, rá nem lehet anyaként se feltétlenül számítani, neki az is csak szerep, amibe belép, vagy amiből kilép - amikor akar. Györgyike maga se Györgyike, az Operában mindenki őt is csak Kisjucinak szólítja, ami ugyancsak szerepnév: ő a Nagyjuci lánya.  Neki az a szerep jutott a színházban, hogy megjátssza a Kisjucit. A színházi életben felnövő kisgyerek, akinek fantáziája magától is összekeveri a képzeletet a valósággal, elveszíti azt a biztonságérzetet, amit a kettő közötti különbség szilárd tudata és megkülönböztetése jelent. A gyermek fejlődéséből egy fontos állomás kimarad. Ha pszichológus lennék, azt vizsgálnám, hogy ettől maradt-e a páciensem egy életre örökifjú, örökké kereső, örökké igényes és nyugtalan? Hogy egybemosódik fantázia és realitás, egyén és szerep? Hogy mindig új szerep kell, vagy legalábbis új színpad, mert ugyanaz a szerep unalmassá válik. Úgy látszik Hegedős mindent meg tud unni. Biztosan önmagát is, ezért érzi szükségét a szűntelen megújhodásnak.

Tény, hogy Györgyikének az anyukája se mindig anyukája. Lám, amikor táncolni tanítja a többi gyerekkel, akkor nem lehet őt másként hívni, mint Balettfelügyelő Néninek. Anyuci akkor nem Anyuci, mert más szerepet játszik. Akkor őt nem lehet szólítani Anyucinak, mert a Balettfelügyelő Néni „nem kivételezhet vele." A Nagyjuci a kínálkozó szerepekbe se ajánlhatja be a Kisjucit, mert az is igazságtalan lenne. Györgyikének Györgyikeként kell versenyeznie a szerepekért, mert akkor ő nem lehet Kisjuci sem. Így esik meg, hogy miközben Anyuci Nagyjuci szerepében igazságos a többi növendékkel szemben, Györgyike kerül igazságtalan helyzetbe. Csak amikor rajzszögbe térdel válik Juci művésznő Anyucivá, de akkor is csak ameddig vérzik. Most tessék egy kislánynak ezeket a felnőtt koncepciókat és elkülönült szerepeket megérteni, anélkül hogy összekeverné a valót a tettetéssel, vagy zavarba kerülne, ha megkérdezik, hogy ő kicsoda?

És Anyuci néha még akkor sem Anyuci, amikor Anyuci lehetne. Például amikor a tárgyilagos békítő szerepét válassza a gyermekét védő anya helyett. Bírál, amikor védenie kellene. Így van ez, amikor a gyáva, árulkodó Vikit Györgyike megpofozza (Nagyi tanácsa: „Te üss először!"), Anyuci a tárgyilagos szerepében szólal meg a két szülő találkozásán: „Bár az én lányom lenne olyan szorgalmas, igyekvő, mint a te fiad... Györgyi nem árulkodós, se nem stréber, hanem lusta." Györgyike tisztában van a szerepjátszással. Olvassuk tovább:

Parancsolni se lehet neki, folytatta Juci művésznő, a balettfelügyelő --, viszont a kötelességtudata magától működik. Ennyiben hasonlít rám! Férfiasan pontos, szótartó, korrekt, nem hazudós, nem pletykás. De ambició, egy fikarcnyi sincs benne!



A jelenetben Anyuci iskolapéldáját adja annak, hogy hogyan kell egy konfliktust megoldani, de Györgyike az adott helyzetben ezt is csak az ő folytatólagos, nyilvános szapulásaként éli át, ahol Anyuci őt darabokra szedi. Nemcsak, hogy nem lehet anyucira védőként számítani, Anyuci a Nagyi lánya. Az ő szava már nem talpat vérez, mint a tarló, de egyenesen szöget ver Györgyike fejébe. A panaszkodó, még púpos fejű, agyrázkódást szenvedett kislányt így vigasztalja: „Kis aggyal nem lehet nagy agyrázkódást kapni." Nesze neked, okos, érzékeny Györgyike! Aki méghozzá felejteni se tud könnyen, hisz állandó szereptanulással állandóan edzi a memóriáját!

Apucira meg aztán egyáltalán nem lehet számítani. Ő az úriszoba úr nélküli lakója. Apuci mindig távoli, amikor velük lakik is külön szobájában él, ahova gyereknek nem szabad betennie a lábát, s ha megteszi, kap egy akkora nyaklevest, hogy beleszédül. A brutalitás jegyeit viselő kislány az anyjához szalad. Úrinő Anyuci közli férjével, hogy a továbbiakban, ha baja van a gyerekkel, szóljon neki, ő fogja megfegyelmezni. Apuci egy szóval sem védi meg szülői nevelőjogát. Apucinak könnyebb szó nélkül, mindenestől Anyucira hárítani a gyereknevelést. Mert amilyen gondterhelt Anyuci, Apuci olyan gondtalan. Apuci régóta egyedül jár barátaihoz a megszokott törzshelyeire, tulajdonképpen csak neki vannak úri ruhái, ő él független (és felelőtlen) úri életet, már amilyen úri életet egy újságíró él. Ez inkább legényéletnek hat gyakorlatban, de Anyuci így is nagyon szereti őt. Nem úgy a Nagyi, aki átlát a szitán!

De Györgyike hűséges ragaszkodása Apucihoz Anyuciét mintázza. A felnőttek távolságát a gyerektől mutatja az a tény, hogy senki se készíti elő Györgyikét Apuci távozására. A könyv legdrámaibb, legszívrehatóbb jelenetében Györgyike hazajövet két ládát talál a lakásban, amibe Anyuci Apuci ruháit rakdossa, el-eltűnve a fürdőszobába. Györgyike hallja, hogy fújja az orrát, látja kisírt szemeit. A beszélgetés anya és lánya közt szürreális,

ahogy mindketten menekednek a valótól. A már serdülő Györgyike praktikus tanácsokat ad az anyjának egy-két Apucira már nem illő ruhadarab átalakítására. Cseng a csengő.

Györgyike válaszol. Apuci áll az ajtóban. Valami lehet a fiatal lány arcán, mert Apuci engedélyt kér, hogy bejöhessen. Györgyi  nem engedi be. Határozottan, keményen. Azzal utasítja el, hogy még nem fejezték be a pakolást. Jöjjön vissza később! S Apuci elismeri lánya felnőttségét azzal, hogy szót fogad neki. Elmegy. Még visszanéz, mondana valamit, de a lánya becsapja a kuksolóablakot.

A nyakamban dobogott a szívem. Úgy éreztem, megfulladok. Állkapcsomat olyan erővel szorítottam össze, hogy belezúgott a fülem. Lüktetni éreztem manduláimat.Ordítani szerettem volna, és utánna szaladni, könyörögni, hogy ne hagyjon el minket. A nyakába csimpaszkodni és megértetni vele, hogy Ő AZ ÉN APUKÁM, Ő NEM MEHET EL. Nem mehet el csak úgy, neki kötelessége rám vigyázni, védeni és szeretni engem. Ehelyett a függöny mögül lestem, hogyan tűnik el az életemből az a személy, akire mindenki szerint annyira hasonlítok.

Akiből soha nem kaptam eleget.

Akit alig ismertem.

Akire mindig csak vágyakoztam.

Akitől minden jót és rosszat örököltem.

Aki most ugyanolyan csontrepesztő blazírtságot színlelve áll, épp úgy, mint én, csak az ajtó túloldalán.

Talán. Talán csak megkönnyebbülten távozik, mint aki egy kellemetlen jelenettől szabadult meg. Egy neki csak terhes gyerektől. Akár így van, akár úgy, az elkövetkezők megértéséhez egy másik pszichológus kell, ha nem kettő. A kislányból úgy lesz nő, hogy férfivé válik. Mert apja távozását elkönyvelve félelem keríti hatalmába. Az a félelem, ami eddig is állandóan ott lappangott a háborús környezetben, ahol gyakorlatilag három nő lakott férfi nélkül egy lakásban, ahol egy orosz tiszt is megjelent már pisztollyal fenyegetve, hogy mindenkit lelő, mert az ő családját is kiírtották a németek, s ahol Nagyi egy másik alkalommal késsel a kezében kényszerült védeni a konyháját a rabolni kész, fegyveres orosz közkatonáktól. Az anyjához hasonlóan felelősségteljes lány, miután apja végleges távozásával felnőttnek kell éreznie magát, úgy érzi felelőtlen apja helyett reá hárul a felelősség a család megvédéséért. Apuci gyakran eddig se volt ott, amikor kellett, de a szerepet, a férfit a háznál eddig ő elvben betöltötte. Most ez a szerep üresen maradt. Anyja nem alkalmas ezt betölteni, a Nagyi sem. Györgyi felismeri, hogy apja távozásával reá hárult apja felnőtt szerepe. A hirtelen felnőtté válást egy borzalmas rosszullétként éli át, ami a fürdőszobába hajtja. „Elvánszorogtam a tükörig és meglepődtem a látványtól. Egy falfehér férfiarcot láttam... de hiszen ez nem is én vagyok, ez az Apám. (Itt hívjuk az első pszichológust.) Majd:

Nem akarok sírni. Azért se sírok! Aki elmegy az nem érdemli meg. Biztos vagyok benne, hogy ő sem sír. Nagyapa se sírt, amikor otthagyta a Nagyimat. Szóval ezek ilyenek. Ezek mind elmennek? Akkor én mostantól fogva gyűlölni fogom a férfiakat és bosszút is állok, mint Turandot. (Itt jöhet a másik.) Ezt követi a könyvben egy kiemelt betűs idézet Oscar Wilde-tól: „A gyermek először szereti a szüleit, később kritizálja őket, de csak ritkán, nagy ritkán bocsát meg nekik." Nagyszerű itt ez a Wilde idézet, ugyanis az egyén korában az általános emberi érzéseknek a kifejezője nem a régi világból való Shakespeare, akit az angolok se tudnak már olvasni se, de Wilde olyan modern ma is, mintha tegnap irta volna sorait. (Lehet, hogy azért, mert már neki is kellett egy pszichológus?) Ugyanis a modern, földnélküli, a közösségből kiszakított, csak termelői és fogyasztói szerepében, illetve munkavállaló szerepében fontos (de mindenütt könnyen helyettesíthető), egyén elveszíti tájékozódási támpontjait. Nincs kijelölt helye a közösségben, nincsen rangja, amihez tartania kell magát, ami elkötelezné. Hovatartozási érzése is megcseppent - egyszóval az egyén korában az egyén elveszíti mindazt, amiről tudhatná, hogy ő kicsoda. Így vesz el az egyén önmagában napjainkban, társadalmi méretekben is, így bizonytalanodik el, így válik arctalanná.

Ki volt az? - kérdezte anyuci fel sem nézve a pakolásból.

Az Apu. Azt mondta, jövő héten majd jönnek a ládákért.

Itt volt az apád? Nem akart bejönni? - kérdezte szinte döbbenettel.

De akart, csakhogy én nem engedtem. Elküldtem! Ha egyszer elment, akkor ne is jöjjön visza. Soha!

Jóságos Isten - sziszegte -, hogy tudtad ezt... hogy vagy képes ilyesmire? A saját apádat...

És ő hogy volt képes?

A kérdés jogos, és nemcsak Apucit illetően, aki nemcsak felelősségét, de szeretetét is megszegi ezzel a távozással. Ugyanis Anyuci is elárulja Györgyikét, mert kérdezése nélkül beleegyezik Apuci távozásába, sőt a pakolással elősegíti azt. Ugyanis Anyuci nemcsak a férjét engedte el, de Györgyike apukáját is. Ha neki nem kellett Apuci, tudnia kellene mennyire kell Apuci Györgyikének! Ő is hibás abban, hogy Györgyikének most elveszett a gyerekkora, hogy egy kislányra hárult a családban betölteni a férfi szerepét! Ez a nemvárt fejlemény az okos kislány igazságérzetét a velejéig sérti. Emellett tudja, hogy a lehetetlent kéri tőle az Anyuci, hiszen ő nem tud Apuci lenni. Vagy mégis? Nemcsak egy szerep az is?

Györgyike egyszem gyerek, ennek minden előnyeivel és hátrányaival. Előnye, hogy a felnőttek világában nő fel, esze gyorsan fejlődik, s amit a család meg tud adni figyelemben és anyagi javakban, az mind az övé. De a gyerekkorával és egy életre szóló magánnyal fizet ezért. A kis Györgyinek nincsen bizalmasa, a ballerinának nincsenek barátnői. A kis Györgyi féltékeny a rövid ideig befogadott háborús „testvéreire," egyikben se talál meghitt bizalmasra. A ballerina osztálytársai is inkább vetélytársai, mint barátnői. Emellett eleve hátrányos, kiszolgáltatott helyzetből indul, negativ önbecsüléssel, sebezhető pszichével, akinek zabigyerekként még a létjogosultsága is meg van kérdőjelezve.

Úgy tűnik, hogy Györgyike mindig, mindenben kilóg a sorból. Hiányosságait nem lehet titkolni sem. Homlokán anyajegy, orra „ormány," szájában nincsen elég hely a fogainak. Az iskolában csúfolkodás tárgya, a ballett iskolából igazságtalanul kizárják, mert pénzt gyűjt „osztályidegeneknek" - a hozzá hasonló, előzetesen kizárt  osztálytársainak. Mért lóg ki itt a sorból? Mert segíteni akar és tesz is valamit: ő azért lóg ki a sorból mert hűséges és jószívű. Maga a párt főnök is bűnös „az ügyben," mert adakozásával részt vett ebben a „pártellenes akcióban," mégis csak Györgyike lesz kizárva. Testi szépséghibái orvoslásával széppé serdül, de ez csak tetézni látszik problémáit és az őt érő, testet-lelket sértő igazságtalanságokat.

Még fel se nő, kiszolgáltatottsága már a rendszer világában és a férfiak világában is teljes, s visszaélések sorozatos áldozata lesz serdülőként is, felnőttként is. Kicsinek „a rá vigyázó" (és hogy szerette volna Györgyike ha valaki tényleg vigyáz rá!) suszter bácsi molesztálja, később a segítő szerepében tetszelgő dráma tanára, majd saját idősebb férje is visszaélnek vele, megerőszakolják. Első szerelme, aki ugyancsak idősebb, s akiben anyukája is megbízik, mint kiderül, egy kétgyermekes nős ember, akinek semmi szándéka sincs elvenni őt, bár azt vallja, szereti. Amikor végre megtalálná boldog párját, úgy érzi ő él vissza korával, mert a finn ifjú tizenegy évvel fiatalabb. Miért bántja őt ez? Nem éltek vele is vissza az idősebbek? Mégis bántja, mert ha idősebb partnerei nem is voltak azok, ő, Györgyi, egy felelősségtudatos és igazságos - egy valóban nagylelkű személy. Mások visszaélhettek vele, ő nem tud másokkal visszaélni. Ő tudja mit jelent áldozatnak lenni, és senkire se kívánja ő maga ráruházni ezt a szerepet. Úgy tűnik, hogy a salakból, amiben élt, kiválasztódott egy nemes ötvözet, az ő jólelkű, igazságos, szeretetre és becsülésre méltó személyisége. Teljesen igazságtalan, hogy amíg ez a személy a színpadon Bajazzót játszik, élete egy véget nem érő tragédia.

Amikor végre megérkezik Vancouverbe Apucihoz, kiderül, hogy Apuci egyáltalán nem óhajt lelkizni vele, neki olcsó ápolónőre van szüksége, mert új felesége fiatalabb létére se bírja egyedül. Apuci jottányit sem változott, ő a Kis Jucit is kihasználja a Nagy Juci után. És Györgyi, a felelősségteljes, helytáll. Mert ő tud feltétlenül szeretni, minden vele eső igazságtalanság és borzalom ellenére is. Amikor Apuci neki van kiszolgáltatva, nincsen szíve, hogy megjátssza Turandot-ot és bosszút álljon azon, aki miatt annyit szenvedett. Hogy nem állt bosszút a férfiakon, mi több, hogy ezt követően szabadon engedte fiatal férjét, azt, akit igazán szeretett, aki mellett végre megjött boldogságát élvezhette, akihez, ha önző, görcsösen ragaszkodott volna bármi áron - ez a két aktus két olyan vizsga az altruizmusból, az önzetlen szeretetből, amit nem lehet túlértékelni. Az önzetlen szeretet megváltó ereje csodát művel, és megjelenik az autobiográfia eddig elveszettnek tűnt, személyét meghatározó egyénisége. Ez a szerető, önfeláldozó, nagylelkű nő ő maga, ez nem szerep.

És micsoda egyéniség! Egy gyermektelen nő, aki anyai önzetlenséggel szeret; egy számtalan igazságtalanságot  elviselt személy, aki igazságos tud lenni. Egy sok rosszindulattal sértett lélek, aki jólelkű maradt; egy oly sok kicsinyeskedésnek kitett lélek, aki valóban nagyvonalú. A magányos egyke, aki mindenkié lett. Aki nemcsak „túlélte az életet," de nagyszerű, teljes karakterré ötvözte magát. Ennek a személynek már nincsen szüksége pszichológusra, mert minden gondját-baját, sérelmét és bántalmait sikerült kiírnia magából, és megváltottan, megszabadultan, megtisztult lélekkel tud élni és menni tovább. Mert az írás felszabadítóbb, mint a gyónás, az írás emésztés: a lélek orvoslása, eredményes gyógyító eszköze. Az időt álló irodalom örökös forrása ez: az egyén belső küzdelme a világgal és önmagával.

A második rész végén van egy Önvizsgálat című fejezet. Nem olvasva az első részt, az autobiográfiát olvasó kiváncsiságával ütöttem fel ezt a fejezetet, és csalódva olvastam a felületesnek ható összegzéseket. Csak miután az első részt is elolvastam értettem meg, hogy ez csak azért volt összegezően felületes, mert Hegedős már mindent feltárt előbb, ami igazán mély volt.

Mint minden könyvet, a Balettpatkányt is lehet többféleképpen, különböző indíttatásokból olvasni. Aki szinháztörténet után szaglászik, majdnem minden oldalon talál érdekeset. Aki búvárkodni akar a sztárok világában, úgyszintén. Aki levéltári anyag után kutat, talál. Aki nosztalgiázni akar, van min. Aki nem olvas, az is olvashatja ezt a könyvet: tele van képekkel, úgy mint a könyv igazságai: fekete-fehéren. Engem az autobiográfia érdekelt: a személyiség, amiben az örök emberit lehet feltalálni, s az örök emberiben kivántam magamra ismerni, saját humanitásomat megerősítendő.

Sikerült-e? Többször, mint gondoltam volna. Talán azért, mert kortársak vagyunk? Nekem is vannak nagyon éles emlékeim kiskoromról, s a szemem előtt látom őket. Amikor a balatoni vonat útról olvastam, azt is láttam amit Hegedős nem írt le, a békeidőben még meglévő narancssárga függönyöket a vonatablakokon. Szemem előtt láttam a Keleti Pályaudvart, ahol szorongva vártak az emberek, megostromolva a még ki sem ürült vagonokat. Mi már bent ültünk a vagonban, mert az élő csirkéket vivő parasztok közé tolakodtunk be az ellenkező irányba menet Kelenföldön, miután a Keletiből jövő vonatokra már nem lehetett felszállni. Csencselni igyekeztünk mi is, élelemért, anyám szülőfalujába, nehéz damaszt lepedőkkel. Szajolnál átéltük a Tisza híd lebombázását is, a ránk vadászó vadászgépeket is, amelyeket én is hanyatt fekve néztem a kukoricás széléről, miközben rengett, hintázott alattam a föld. Visszafelé már Szajolból Szolnokig kellett gyalogolnunk a közben felépített ponton hídon át. Srapnell mindenfelé. Át tudtam élni az ismeretlentől való félelmet, sőt volt fel nem robbant lövedék a mi lakásunkban is, amit a WC helyett az ebédlő asztal alatt találtunk a téglaportól takart malter- tégla- és üvegdarabok között. Ha felrobban, mi is hajléktalanná váltunk volna. Gyerekként én is játszottam az elértéktelenedett pengők millió billióival; átéltem a tej, tojás, kenyér nélküli napokat. Ez már a háború után volt.

Van közös háborús élményünk is. Én is néztem a magas égben csíkokat húzó, ezüstösen csillogó bombázókat, hallgattam íjedten a süvöltő lövedékeket a fejem fölött, hallottam a robbanásokat. Láttam Sztálin gyertyás, nyomtávos tüzijátékokat is Budapest elsötétített ege fölött. S persze láttunk döglött lovak csontos maradványait az utcákon, amelyeket még ehető húsfoszlányok reményében vizsgáltunk, és meszelt hullákat, rögtönzött sírokat, lánctalp mintás, ellaposított holttesteket, amelyek vér és agyvelőtócsákban hevertek az Üllői úton. Személyes helyzetünk is hasonló volt. Az én apukám se volt ott, amikor az orosz katonák jöttek, s később én is úgy éreztem nekem kell apám szerepébe lépnem, amikor egy háborús szerelem miatt elhagyott bennünket. Egyke voltam, nem volt más. Az is lehet, hogy a színpadon is szerepeltünk már együtt, megelőzőleg. Kamaszkoromban én is statisztáltam harminc Forintokért az Erkelben (Aida, Faust), a Vígszinházban (János vitéz), a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (Aida), ahol lándzsás egyiptomi katonaként mozdulatlan vigyázban kellett félmeztelen állni, miközben csípkedtek az esti szunyogok, néha a bögölyök is.

Persze az átélés se, az életpárhuzam se mondható teljesnek, még így sem. Én 57 Január közepéig reménykedtem, hogy a kommunisták soha nem fogják tudni visszaállítani ország-világ szeme előtt lejárt rendszerüket. Rosszallottam a menekülteket, és nem irígységből. Bátor emberke voltam, vagy csak makacs? Szerencsémre még idejében el tudtam menekülni a tehetetlen áldozat rám váró szerepe elől. Így életemből ez a borzalmas szerep, amit Hegedős otthon átélt, kimaradt. A Balletpatkány-ban éltem ezt át tehetetlen empátiával és felháborodással. Úgy tűnik sorsunk igazságtalanságai csak növelni tudják bennünk az igazságérzetünket, elpusztítani soha. A szeretet is csak növekszik bennünk, minél többet, minél igazabban szeretünk.

Talán egyrészt a sok hasonlóság miatt tudtam olyan elemi erővel átélni a Patkány történetét, talán Hegedős írói hatásossága tette, de olvasás közben úgy éreztem a lelkemre rakódott mindaz a sok igazságtalanság, amit átélt. Ez vezetett oda, hogy belebetegedtem az olvasásába. Így esett meg, hogy nekem is személyesen „ki kellett írnom magamból" mindazt, ami olvasás közben a lelkemre nehezült. Innen e mű.

Add comment


Security code
Refresh