You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Németh Ernő 1903 - 1987

Németh Ernő 1903 - 1987

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Irodalmi kritika PDFPrintE-mail

Németh Ernő (1903 - 1987)

A kanadai magyar költészet derékhadának egyik legjelentősebb, nemzetközileg elismert költője volt. 1957-től haláláig az ottawai magyarságnak közszeretetben élő tagja, Bartók Béla Kör tag, a Kanadai Magyar Írók Körének egyik alapító tagja, a Clevelandi Magyar Társaság által alapított Árpád Akadémia háromszoros díjazottja és 1966-tól haláláig annak irodalmi főosztályának tagja. A Magyar Írók Körének tiszteletbeli örökös elnöke. 1957-ben érkezik Ottawába ahol haláláig él. 1958 és 1987 között rendszeresen jelennek meg versei, novellái és kritikái emigrációs és katolikus folyóiratokban [Magyar Élet (Torontó), Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown), Nemzetőr (München), Krónika (Torontó).] Mindenek előtt katolikus költő és hazafi kortanú.

Összes költeményeit Esti csöndben (1989) cím alatt a költő lánya adta ki Ottawában, magánkiadásban. Egyéb verses kötetei: Októberi árnyak (Patria Publishing Co., 1966), mely az évben az Árpád Akadémia esüst érmét nyerte, "Magányos út" (1972) kézirat, mely 1972-ben Árpád Akadémia arany érmet nyer, "Életre ítéltettünk" (1975) kézirat, Megtalált évek (1986), magánkiadás. Gyüjteményes munkákban közölt versei a Kanadai Magyar Írók Köre antológiáiban magyarul, fordításokban a Kanadai Magyar Írók Köre Sound of Time című antológiájában, valamint Watson Kirkconnell Hungarian Helicon című könyvében, mindkettőben angolul.

Németh Ernő életét boldog kecskeméti gyerekkora után szinte állandó külső és belső hányatottságban élte, előbb mint egy vitézi címét méltán viselő, és az első világháborúban hősi halált halt banktisztviselő-katonatiszt apa 13 évesen árván maradt fia, később mint egy sikeres, de nagyobb Magyarországban állandóan költözni kényszerülő kétgyermekes családapa. A Második Világháború hányatottságainak elviselése után a kommunista rendszer által vitéz címe miatt „a nép ellenségének" rágalmazott és "osztályidegenként" üldözött "B-listás"[1] személy lett. Végül mint hazájából is kikényszerült, nehéz belső vívódásokkal küzdő, mártír sorsú menekült végezte életét. Jóllehet sikeres karrierje javát vezető bankpoziciókban töltötte, sosem gazdagodott meg, és előbb üldözöttsége, majd idegensége miatt élete utolsó szakaszaiban méltánytalan munkavállalásra kényszerült. Jogi doktorátussal, széles körű, vezető szerepű bank tapasztalattal és kereskedelmi diplomával Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után, a Magyar Nemzeti Bank vezetéséből korán nyugdíjazva, egy szövetkezetben  dolgozott könyvelőként, majd Ottawában mint kórházi liftkezelő talált alacsony fizetésű állást. Zárkózott, de szerető édesapa és igazán jó ember volt, haláláig hű vitézi esküjéhez, hazájához, családjához. Mint hívő katolikus, sorsát személyes keresztjeként tudta vállalni is, viselni is.

Magánéletét két nagyszerű nő vonzókörében és hatása alatt élte, az első Özv. vitéz Németh Ernőné, született Szabó Erzsébet volt, a költő imádatig szeretett és verseiben glorifikált pedagógus édesanyja, aki a hittant és az istenfélelmet oltotta bele oly sikeresen, a másik Dr. Ifj. vitéz Németh Ernőné, Koller Judit, számtalan, többnyire ifjú szerelmi lángban vagy melankóliában született vers kitartóan szereplő tárgya, aki életében oly jó gondot viselt rá. Erős férfisága és apja mellett ők voltak a legnagyobb kihatással lényére. Mindkét asszony több gyermekes anya volt. Anyja a költő mellett Béla és Erzsébet testvéreinek adott életet és nevelt a költővel együtt egyedül, miután egy negyedik testvér, Gábor, korán meghalt. Felesége két gyermeket szült a költőnek, Judith Erzsébetet és Ernő Pált. Ezeket öt unoka követte.

Nagy szerelem ide - imádat oda, a valóságban egyik nőnek sem volt könnyű élete. A költőre való gondviselés és megélhetési gondok mellett ott volt a fárasztó kenyérkereső munka, a sohasem könnyű háztartás, gyereknevelés és aggódás, helyváltoztatások, háborúk; anyja esetében a magáramaradottság (előbb férje, majd két másik gyermeke hal korán), felesége esetében a kivándorlás nehézségei, amelyek mind megkövetelték a magukét mindkét nőtől. A sors kegyéből (vagy kegyetlenségéből?) mindkettő előbb távozott el az élők sorából, mint a költő.

Németh költészetét, valóban egész életét bensőségesen magáévá tett katolikus vallásossága határozta meg. Az olvasónak nem kell minden költeményét elolvasnia ahhoz, hogy erről megbizonyosodjék, és ez a vélemény minden művének olvasása után csak megerősödik. Jóllehet ez korántsem az egyetlen befolyás, kétségtelenül ez a legbefolyásosabb. Minél több versét olvassuk annál erősebb lesz a felismerés, hogy világnézetét, önfelfogását, másokhoz (különösen anyjához és feleségéhez) való viszonyait, szeretetét, önmaga és mások sorsának magára vállalását és szinte fatalista, keresztként való viselését, élete eseményeinek ilyetén felfogását, önmagát szenvedő alanynak látó voltát, tehetelenség-érzetét, szenvedésre hivatottságát, hűség iránti elkötelezettségi érzését, bűntudatos alázatát egyaránt a katolicizmus formálja. Olyan következetesen vallás- és elvhű, hogy elképzelni is nehéz katolikusabb embert és költőt, mint Németh Ernő.[i] (See end note)

Németh magyar költő is volt, kanadai magyar költő is. Mint magyar költő verseit ifjúkorában, Magyarországon írta. Ezeket nem tárgyaljuk részletesen itt, ahol csak a kanadai magyar költészetről van szó. Élete delén nem írt verseket. Ötvennégy éves korában, már Kanadában kezd újra írni.

Németh nem sok csomaggal jön Kanadába, de annál több teherrel. Magával hozza kötelességérzetét hazája és különösen vitézi esküje iránt, amit nagyon komolyan vett, honvágyát okozó hazai szép- és nyugtalanító háborús rémemlékeit. Ezekhez járultak Kanadában beilleszkedési gondjai, krónikus gyomor gondjai, amelyek állandó figyelmet és fegyelmet követeltek tőle. Az utóbbi kivételével mindezek kinyilvánulnak verseiből. Külső és belső hányatottsága kétségtelen, de a korhoz képest, amiben élt, se élete, se sorsa nem volt különösen rossz. Ottawában, „a fény városában," már nyugodt körülmények között, javult egészségben, jó házasságban, nemcsak a vallási hitközösség, de a nagyobb magyar közösség közszeretetben lévő tagjaként él, verseiben mégis rettenetesen boldogtalan. Miért? Versei szépségük, gyengéd érzelmességük mellett sokszor borúsak, sőt szenvedésekről és keresztviselésről, örömtelenségéről, ijesztő magányáról szólnak. Ezen szenvedéseit nem lehet sem valós életéből, sem fenti terheltségeiből levezetni. Ezeknek más oka van. Hogy megértsük mi ezek okozója, nézzük részletesen a verseket, és rajtuk keresztül Németh életét. Sorrendben először édesanyjához és feleségéhez írt verseit, amelyekből a költőt a legbensőségesebben lehet megismerni.

Németh több szép, még több szépített, és egy rendkívülien megrázó verset írt édesanyjához, mindegyiket már halála után. A szép és szépített versek közé tartoznak: Régi fénykép (1961), Kettesben anyámmal (1961), amit Watson Kirconnell angolra is lefordított, Bolyongás (Anyám emlékére) (1966), Anyámról (1966), A régi kertben (1971), Többet adtál (1980) és mások. A Régi fénykép hangulatvers, a többi retorikus és/vagy vallásos elemekre épült líra. Ezekből édesanyja imádó szeretete érződik ki, amelyekben kiemeli jóságát, áldozatkészségét, szenvedéseit, s akit az ő "védő Madonnám"-jának nevez és lát. Nem alaptalanul, mert édesanyja valóban gondviselője volt. Képzett tanítónő volt és az iskolában hittant is tanított, minden bizonnyal nagyon jól. Hogy milyen sikeresen oltotta Ernő fiába a vallást az nyilvánvaló. Tisztelt és becsült pedagógus lehetett mert tanítványai szerették, és segítették idős szükségében is. Ellátták aprított tüzelővel, ha kellett mással is. Az olvasóban a versekből egy Szűz Máriát idéző kép alakul ki róla: "Anyám, arcod körvonalát a fény / körülfogja, nincs mögötte árnyék." (Többet adtál, 373, 1980) Az anya maga az árnyéktalan tisztaság, a katolikus "makulátlanság," amit megerősít néhány sorral lejjebb a költő vallomása: "megmaradt a tiszták hite benned." Más sorok, mint "az idő rajtad nyomot nem hagyott," majd "marasztallak élő-elevennek," anyja örökéletűségére utalnak. Végezetül az anya úgy szerepel mint a jóság és adakozás szent megtestesítője: "Többet adtál mint adott bárki, / panaszod nem  volt  egy sóhajtásnyi." Az istenítés nehezen vitatható, a vallásos utalások sokasága egy ilyen rövid versben nem nyilvánítható véletlennek. Két másik vers kiván figyelmes elemzést.

Az Anyaszív hatásos, retorikus elemekre épített vers, s az első versszak kivételével könnyen követhető. Az említett versszak teológiai vonatkozású és értelmezése problematikus, emellett fontos is mert nemcsak a költőt az anyjához kötő viszonyára vet fényt. A magyarázatot igénylő sorok a vers elején a költő fogantatásáról és áldottságáról szólnak, de nem mondják ki mivel is áldotta meg őt születésekor az édesanyja?

Amikor én megszülettem,

megáldott engem az anyám.

Életemet az égtől kapta,

anyaszívét is mellérakta,

mikor az áldást adta rám.

(Anyaszív, 38, 1962)

Észlelhetjük a nyilvánvalóan vallásos értelmezést, ami nem véletlen. Ez ugyanis egy katolikus költő üzenete katolikus hittanban és teológiában jártas olvasójához, amit az megért. De nem mindenki katolikus. Hogy ezt kivehessük a versből, értenünk kell a referenciákat, a vallásos szóhasználatot. Tudnunk kell például hogy az áldás isteni jóváhagyás. Az anya itt azt csak közvetíti. De tudnunk kell több mást is. Érdemes közelről boncolni ezt a versszakot, oly sok jellemző van benne és olyan sokatmondóan. Mint egy csepp a tengerből, ami magában hordja a víz tulajdonságait.

A katolikus vallás test és lélek elkülönítése köztudomású, alapvető dogma. Mivel az anya a versben a fia életét nem apjától hanem "az égtől kapta," nyilván a költő elkülönített lelkéről van itt szó és nem a testéről, aminek a fogantatója természetesen az édesapja lenne. Ebből a fogantatásból az apa ki van iktatva, tehát ezekben a sorokban Németh "életét" csak mint "a lelkét" kell értelmeznünk. Ugyancsak a hit szerint, az égből (értsd Istentől) fogantatott lélek magával hordozza nemcsak az ember "veleszületett eredeti bűnét," de minden veleszületett képességeit és tulajdonságait is. (Ezekért évszázadokon át szokás volt Istennek hálát adni.)  De a gondolatmenet nem áll meg itt. A fenti sorok írójának a felfogása szerint ez a lélek nemcsakhogy az apjától nem jött, hanem az anyjától sem, az anyja is ki van iktatva lelke fogantatásából. Az anya csak a költő testét szülte, a lelkét nem, az Istentől jött. Így már érthető hogy a versben anyaszívét (értsd a saját lelkét - szeretetét, jóságát, hajlamait és tehetségeit) születésekor a költő csak "mellérakta." Erre a szóra az olvasó felüti a fejét. Szokásosabb lenne azt mondani hogy hozzá tette, két szóban. Miért ez a "mellérakta," egyben? Ez nyilván szándékolt szóhasználat. Valóban, hogy milyen precízen sajátította el Németh a katolikus teológiát és tette azokat magáévá verseiben is, mi sem világít jobban rá mint ez a pontos szóhasználat. Az anya mellé rakja a lelkét, és nem hozzá, mert ugyebár a lélekhez semmit sem lehet hozzáadni, az Istentől jött úgy ahogy van, azt legfeljebb csak idomítani lehet, például tehetségfejlesztéssel. Mint tengercseppben a tenger, ebben a versszakban benne van a  költő teljes vallásossága és dogmatikus gondolkozásmódja. Komplikáltnak, ha nem agyatekertnek hangzik. Ugyanis az üzenet egyszerű lenne: "Születésem óta hívő katolikus vagyok: ez Isten áldása, amit anyám közvetített nekem." Miért kellett ezt ilyen komplikáltan kifejezni? Mi több, e tengercseppben benne van a "só" is, ami elmerevíti a költő gondolkozását. Hogy ezt észleljük, ideje nekünk is gondolkoznunk egy kicsit.

A teológiával kapcsolatban felmerül a kérdés: az a teológus, aki az Istentől tehetségeivel és hajlamaival jött elkülönült lelket kifejtette, hallott-e a génekről? Németh biztosan, de hát a vallás hitkérdés, azt csak hinni kell és megtanulni, annak tanait „eretnekség" kérdőbe vonni.[2] Egy ilyen kérdőbe vonástól a lélek elkárhozhat. Németh jó hívő és nem kérdez. Pedig fel kellett ismernie a teológia tudománytalanságát. Mégis azt vallja, amit a dogma és nem azt, amit a köztudat: az ő lelke (és veleszületett adottságai) Istentől és nem szülei génjeiből származtak rá. Németh tanult ember, de dogmatikus vallásossága, mint itt kiviláglik, nagyonis el tudja merevíteni gondolkozását.

Végül ne felejtsük el a katolikus üzenetet. Az anya a katolikus vallás áldását adja fiára. Az áldás, mint jeleztük, Isten jóváhagyásának a közvetítése. Az értelmezés: jóllehet az anya a költőt áldja meg, az Istentől jóváhagyott dolog maga a katolikus vallás, nem a költő. Értékelnünk kell a költő szerénységét, hogy ő Istentől jött áldásának értelmezi hitét is, tehetségét is. Tömör igazolása ez hite fontosságának életében: ez a tenger a cseppben.

Irodalmi szempontból a vers tárgyi hitelességét nem, de művészi értékét emeli az említett test és lélek elkülönítésnek formai átvétele is. Mint megfigyelhetjük, a vers a versszakokon belül is tagolva van, bekezdéses és nem-bekezdéses sorokra. Ez nem egyedülálló Németh költeményeiben, de ritkaság, és itt szándékolt lehet. Ugyanis a nem-bekezdéses sorok léptető jambusokból, itt-ott botladozva a földön járnak, míg a bekezdéses sorok négyésfél jambusokból álló sorai hibátlanul lebegnek (égiek.) Ez  irodalmi-esztétikai tartalom-és-forma egységet ad a versnek. Adjuk ehhez a retorikus elemek ütőképes alkalmazását s már fogalmat tudunk alkotni magunknak Németh versművészetéről. Ugyanis a vers igazi ütőerejét a hatásos retorikus ellentétek adják: a szegény anya - gazdag gyerek, valamint a dajka és a dajkált szerepcseréje ("emlékét most én dajkálom.") Benne van a versben Németh elmaradhatatlan árnyassága, az életben való csalódás is: ("Karjában szép volt az álom, / aztán felnőtt a kis legény.") Megható a harmadik versszak: a magára maradt anya szenvedése. Az anya itt már csak "múltat dajkáló" figurává válik, a fény megtestesítőjéből, az "árnyéktalanból" mécsvilággá halványul, örökélet helyett élete "ellobbanó" lesz. S megint egy kérdéses hit: "a halottak már boldogok."[3] Ez a sor egyúttal a költő saját bánatát hivatott enyhíteni. Az utolsó versszak a retorikus felépítést teszi művészileg befejezetté, szépen és kegyesen:

Emlékét most én dajkálom,

szívem mélyére rejtem én.

Babusgatom most önmagamnak,

már megpihent, most ő a gazdag,

s nélküle én lettem szegény.

Mint láttuk, mindkét vers teológiai tézisekre épül, vallásos hiteket, vallásos hozzáállást és vallásos szóképzeteket tartalmaz. Amennyiben költészetében Németh magáévá teszi vallását, talán inkább sajnálatosan mint kegyesen, kiteszi magát is, vallását is, a csak a valóságot, és nem a szép mesét kereső kritikai elemzésnek. Majdnem sajnálatos, hogy Németh olyan jó költő, olyan fontos helye van a kanadai magyar irodalomban, hogy megköveteli a részletes tanulmányozást, a rávilágítást. Ugyanis a versek maguktól és önmagukban is olyan szépek, hogy szinte szentségtörés a való fényét vetni gyötrelmesen tündéri mesevilágukra. Majdnem olyan dolog ez, mintha egy lenyűgöző mesejáték színpadi mutatványán valaki felkapcsolná a villanyt, nemkért fényt vetve a díszletek tökéletlenségeire. Szerencsére Németh nemcsak a vallásról ír, a valóságról is.

Ilyen valóságosnak érződik Németh Búcsúzás anyámtól (66, 1965) című verse. Ez egy Tolsztojhoz illő (és méltó) leírása anyja haláltusájának és halálának. Ez úgy telítve van természetbeli képidézéssel, mint a másik kettő katolikus teológiával. Itt nem szépít: ez úgy hat ránk mint valós emlékének valós leírása. Az eredmény egy gyémántkeményen igaz vers: tündöklik a rávilágítás fényében, s a költő lelke mélyére világít.

Ma is sápadt,

fonnyadttá érő arcát látom,

nem volt erő mely visszatartsa,

hogy győzni tudjon a halálon.



A költő általa kedvelt, négyésfeles jambusos, általában könnyen, ha nem is mindig természetesen skandálható sorokat használ, abcb rímképlettel, kivéve az első sort. Nem róvom fel hibának mert rendhagyóan is hatásos sor, a kezdetben nem érződik zökkenőnek sem, sőt, a lehető legegyenesebben és legsimábban viszi bele az olvasót a versbe. Gondolom szándékos rendhagyás, hiszen az egyszerű és kínálkozó "képzeletemben" szó azonnal "helyrehozhatná" a "hibát." Halálos ágyán az anya "suttogva szólt, inkább intett, / nem győzte már a sok beszédet." Erősen vizuális vers, magunk előtt látjuk a betegágyat körülállókat és a beteg riadt szemét amint az órát figyeli:



Biztatták akik körülállták,

hogy talpra áll még, sose féljen,

a halál hűvös árnyékában

nem hitt már az ilyen mesékben.



Azt hinnénk, hogy a költő jelen van anyja halálos ágyánál, de anyja Magyarországon halt meg, míg Németh Kanadában volt. A szíve vitte el hirtelenül. Ez tény. Németh lánya, Judith Bartakovics szerint a vers apja élénk fantáziájából születhetett, de az olvasónak hihetetlennek látszik, hogy ez a vers légből kapott lenne. S ha csakugyan nem hallott a részletekről, ha nem látott fényképet anyja halott arcáról, miből képzelte anyja halálát ilyennek, s főleg miért képzelte anyja arcát "riadtnak" és nem "boldog megnyugvónak," vagy "glóriával övezettnek," vagy éppen "árnyéktalannak," mint egy vallásos nőt kellett volna elképzelnie röviddel mennybemenetele előtt? Valamit tudnia kellett, amit a lánya nem tud. Mert felmerül a kérdés: mit tükröz anyja arcának riadtsága, ami annyira kihangsúlyozott e versben? (Néhány soron belül háromszor használja a riadt szót.) Miért van az, hogy pont a halálát leíró versben mellőzi a költő a vallásos szépítést? Hiszen ekkor lenne a legnagyobb szükség erre! Ehelyett tömören és sokat láttatóan, tovább folytatja a pontos, szemtanú hatású elbeszélést: „Riadt szeme az órát nézte, / tompán ketyegett, szakadozva, / mintha az ő idejét mérné, / mely életéből hátra volna." Ha ez lélekrázó hasonlat, a következő, utolsó versszak velőkig megrázó hatású, mert vége a világnak! Vége Németh hitvilágának: a csillagok kihunytak. Azok a mennybeli csillagok, amelyek álma között ő élt. Édesanyánk halála mindig mellbevágó, realitásra ébresztő élmény. Mintha vége lenne saját biztonságérzetünknek is. Marad a költő valahonnan emlékezetébe vésett, felejthetetlen, a hit fátyolán átütő riadt arc:

S mire a csillagok kihunytak,

a tört szemekben nem volt élet,

megdöbbenés ült riadt arcán,

mint aki idegenbe tévedt.

A tört szemek egy megtört lelkű asszonyra utalhatnak. Mi okozta megdöbbenését, ami riadt arcán ült? Mit ismert fel megdöbbenten ekkor? Miről tanúskodik-e ez az arc, hiszen a hívő gondolatai a boldog mennyországot várnák, az nyugodt, várakozó, örömteljes arc kellene hogy legyen. Az utolsó sor elveszettséget sugalló hasonlata, "mint aki idegenbe tévedt," mást mond. Benne van a percekkel azelőtt még az élők közé tartozó (és a költő emlékezetében magát a gondviselést jelentő), anya elveszettsége, halálfélelme nyers kinyilvánulása. Mindez merő ellentétben van a többi vers vallásos- áltatott-boldog "megnyugvásával," illetve „gazdagságával," azok tündéri hazugságaival. A költő szent védő Madonnája nem a mennyországba lát, arcáról az "idegenbe tévedt" ijedtsége olvasható. Elveszett. Jelentős még a versben a szimbólumváltás: feltehetően az anya a vallásos védő Madonnából a természetes védő csillaggá válik? Annyi bizonyos, hogy a vers egy, a költőt lelke mélyéig megrendítő eseményről számol be, ami feltehetően saját meghasonlottságához vezetett. Viszont ebből már feldereng előttünk boldogtalanságának mibenléte!

Egy percre azt gondolhatnánk a Búcsúzás anyámtól olvasása után, hogy a költő ezek után felhagy a vallással, és a természetben keresi vigasztalását. De csak egy percre. Ez a vers 1962-ben íródott, a megelőzően tárgyalt, teológiával telített Anyaszív, 1980-ban. A költő maga elől is elkendőzi, amit a Búcsúzás Anyámtól hűen leír: ő inkább haláláig küzd magában a meghasonlással, minthogy elveszítse neki a reményt jelentő hitét. Ez tragédiát von maga után, mert ezzel haszontalannak és eredménytelennek bizonyuló önámításra rendezkedik be. Anyja halála után versei hol hitéről, hol meghasonlottságáról tanúskodnak, és haláláig tartó kétségbeesett önvívódásokhoz, saját maga útját vesztett, céltalan, anyjáéhoz hasonló elveszettségi érzéseihez vezetnek. Itt már bele tudunk látni versei nagy lelki borúságába: egy életcélja vesztett, mennyei reményeiben csalódott, haláláig meghasonlásával küzdő, annyira hinni akaró és hitéért minden keresztet magára vállaló ember zaklatott lelkébe. Valós kanadai életéből és sorsából nem, de vallásos belső vívódásaiból már nagyon is érthető kanadai költészetét egészében átható borúsága, szenvedése, "éjszakába menekülő" magánya. Németh anyjához írt verseiből a költő lelke mélyére tudunk látni.

Németh anyjához hasonló magasztalásban részesíti szerelmét is, de ezekben a versekben már komoly szerepet kap a vágy, a költő testisége is. Érdekes módon versei arról tanúskodnak, hogy feleségére is ráruházza anyja reá való gondoskodó szerepét, ami által pszichológiailag függő viszonyba hozza önmagát. Kétségtelen hogy a függősség is nagyon kiérződik feleségéhez írt verseiből. Számtalan fiatalkori verset ír hozzá. Ezek is mutatják tehetségét, kifejezik nagy szerelmét, vágyakozását, várakozását, és gyakran már akkor árnyas, melankolikus hangulatait is. Íme, egy példa:



A szürke alkonyat más ruhát cserél,

a nyár-est csöndje hideg mint a távol

mely Téged takar. Mintha sötétjét

innen tépné a szívem fátyolából.

(Nyári alkony, E. cs. 281, 1932!)

A kihangsúlyozás a miénk, de a sötét szív, a melankólia már fiatal korában az övé. Sőt, mint ifjúkori versei bőségesen tanúsítják, Németh már ekkor mélyen vallásos, és a „tiszta" szerelem megszállottja.

A költő élete nagy - nagy szerelméhez nem  férhet semmi kétség. A Több vagy nekem  című, ötvenhét éves korában írt versből még mindig kamaszkori szerelem érződik ki:



Te vagy nekem a szerelem lángja,

rejtett vulkánok tüze s lávát

forraló katlan,

mindent betöltő szent változatban.



Itt megint felbukkan a teológia, a vallásos felfogás miszerint a fenti sorokban leírt és nyilván őszintén érzett, nagy és szexuális szenvedély bűnös dolog, így a költő szükségét érzi bizonyítani, hogy az ő vágyai tiszták, ez a szerelem egy „szent változata" az egyébként bűnös testi vágynak. A viszony viszont, amit leír, inkább nagyonis emberi, hiszen a tomboló érzések után felmerül a házastársak közötti szokásos kérdés: „Én boldog vagyok, és te?" Németh ügyesen kikerüli a kérdést és retorikus hatásossággal maga válaszol igennel a kérdésre:

Az érzés, mely szívemben tombol

örvénylő árja a szeretetnek.

Hogy is lehetnél boldogtalan,

ha így szeretlek?

A kérdést egy újabb tanúvallomásos szerelmi  áradat követi,  ami egy életre szóló elkötelezettségű, már sínen lévő, nem alagútmentes, de szépen összetartó házasságot jelez,  majd jön a másik, hasonló kérdés:



Te vagy az idő, a múlt és a jelen,

a pillanat mely sok végtelen

összetevője,

s a jövő hűsítő szemfedője.

A sínpár, melyen életünk szalad

egymás mellett fut és együtt halad,

már évek óta az átszállókra

együtt ügyelünk, ha alagútba

megyünk, a szívek összehajolnak.

Hogy is lehetnél elhagyott

ha átkarollak?

A megválaszolt kérdések a szent viszonyt hivatottak alátámasztani, de lehet-e házasság élőben, évtizedeken át szent, azaz tökéletes? És egyáltalán lehet-e akár tökéletesnek akár szentnek nevezni azt a néha kilengéses, mindig függő viszonyt, amit a következő sorok leírnak?

Több vagy te nekem a szerelemnél,

te mindig adtál, mindig vezettél,

s ha néha nem beléd fogózom,

fenn akadok egy csipkebozóton.

Ha vágyak visznek csillagok felé,

visszahullok, mint feldobott kő,

lábaid elé.               (Több vagy nekem, 371-2, 1960)

Sokatmondó sorok. A csipkebozóton való fennakadás az égő csipkebokrot idézi, amiből Isten hangja beszélt. És mit jelent a "ha néha nem beléd fogózom?" Kibe fogózik, ha ez bűnös dolog, ami szükségelteti az Úr helyre térítő hangját a bozótból? Értsük itt, hogy ha a költő szeme máson van, a hite visszatéríti a helyes útra? Mik azok a nem e szent  változathoz tartozó vágyak, amiről beszél? Milyen "csillagok" felé vonzódik a költő, ahonnan párja lábai elé kell bocsánatot kérően  hullania? A költő meghazudtolja önmagát mielőtt a verset befejezi: a "szent változatból" álszent füllentés sül ki.

Ezzel együtt egy sok megpróbáltatást, viszályokat és netán viszonyokat is átélt, de kitartó és sikeresnek mondható házasságról tanúskodik ez a vers, amelyben - számtalan ilyen házasság létezik a valóságban - a nő viszi a vezető szerepet. Ez megesik. Nem is a házassággal van baj, hanem a "szent változat" álszent tettetésével, tehát azzal, hogy meghazudtolja önmagát. S ez nem az egyetlen példa, amikor álszentnek bizonyul. De hát ki tökéletes? Az ember gyarló; elég ha megvallja és megbánja bűneit, nemde? Ennek a követelménynek  Németh megfelel, hiszen, mint oly sok más versében, gyón e versben is.

A három évvel később írt, Nem mondtam el (267, 1963) című vers is vallomásokkal telített, s e két vers mondanivalójához már nem lehet sokat hozzátenni. A költő függősségét az előző versből már láttuk, ebben a versben ennek méreteiről kapunk teljesen tiszta fogalmat:



Ha elvesztenélek, mindent vesztenék.

Belőled merítek erőt magamnak,

hisz nélküled én már élni sem tudok.

Itt akár be is fejezhetné. De mégis, a függősségen kivül mit tanusítanak ezek a sorok? Az örök szerelmes, "nélküled nem tudok élni" vallomás teljes, őszinte átélését? Az ideális romantikus szerelmet? A költő ezt a verset hatvan éves korában írja, amikor  már  a szekszuálisan aktiv férfiak is ki szoktak nőni a romantikából. Vagy mégse? Figyeljük meg, hogy a katolikus teológiával megegyezően Németh szenvedélyét "méregnek," feleségét lelke "elvesztőjének" tekinti, ugyanakkor "éltetőnek" érzi. Ez megoldhatatlan belső konfliktusba hozza önmagával, szekszuális lényével, és megmérgezi szerelmét. Így vallása által a költő még való igaz, szenvedélyes szerelmét is szenvedésként éli át:

Te vagy nekem a szenvedély, a méreg,

az éltető s az elvesztő tudat,

hogy elriassz, elég egy mozdulat,

s a nyugtalanság kínja, szomja éltet.

Nem, ez nem romantika, ez vallásos-katolikus öntormentálás. Az meglehet, hogy Németh inkább gyengéd, mint "férfias" férj, de férfinak nagyonis férfi. Mert hány férfi írna ilyen verset a feleségének 32 éves házasélet után? S ha már a fenti sorokból is kiviláglik hogy a költő szükségérzete óriási, hogy valósággal csüng a feleségén, ezt a benyomást csak megerősítik a vers befejező sorai:

Bolygód vagyok, keringő égitested,

mert fény csak rólad sugárzik felém,

de vaksötétben botorkálok én

mikor szívedre árnyak esnek.

Míg számolom a lépted mely elhoz haza

örökkévalónak tűnik az éjszaka.

A kapcsolat szorossága a költő számos és erős szükségeiből kifolyólag is nagyon erős kellett, hogy legyen, 60 évesen is. Ha csak egy kis szeretetet adunk hozzá a másik oldalról, akkor is jó házasságról van szó e házaspár között, s ha nagy szeretetet, akkor rendkivűliről. És nem szükségeltetik elmarasztalni Némethet kilengéseiért, minden bizonnyal kárhoztatta ő önmagát eleget, talán többet is, mint kellett. Értékelnünk kell itt, hogy ez az ember, aki életében még családján belül is zárkózottnak mutatkozott, verseiben ilyen nyíltan vall legbelsőbb érzelmeiről.

Ha intim viszonyait ilyen hűen írja le, nem lehet meglepő, hogy Németh Ernő verseiben hűen tükröződik élete és kora is. Egyben, egy négy versszakosban, játékos népiességgel számol be egész életéről. Az első versszak boldog gyerekkoráról szól:

Kis bicskámmal fűzfaágat vágtam,

erdőt, mezőt fűzfasíppal jártam,

minden virág felém hajolt,

minden madár nekem dalolt,

ingem alatt gyermekszív melengett,

s kalapomnál árvalányhaj lengett.

(Fűzfasíp, 150, 1962)

A versből kiérződik a gyerekkor gondtalan boldogsága, szabadsága; a fűzfasíp dalos kedvének ad hangot: a fiatal Németh verset írt és zongorázott. Az árvalányhaj korai elárvulására utal. A háborút megelőző éveiről így számol be:

Éles késsel somfaágat vágtam,

mindig csak a magam útját jártam,

aki bántott visszaadtam,

somfavesszőt megbíztattam,

lányok mögött fütyürészett kedvem,

s kalapomhoz rozmaringot tettem.

Az éles kés a költő éles esze; a somfabot a megélhetés metaforikus jelképe. Ezek voltak a  boldog férfiévek. A fűzfasíp kimarad: a költő férfikorában megszűnik verseket írni. A somfabotot „megbiztatja:" csörtet vele munkahelyén előre haladni. Esze karrierjén, családján, gyerekein. Élete síneken, elfoglalt. És kalapjában rozmaring: szerelmes is. De jön a háború, a háború után az üldözöttség, vele a sötétség, az árnyvilág, mely átjárja későbbi költészetét. Ezek a megélhetési harc, az elnyomottság, a megaláztatás kudarcba fulladt évei, nincs erős somfabot, nincs fűzfasíp se, de Németh harcos pózt vág hozzá:



Erdő mélyén furkósbotot vágtam,

sötét árnyak jártak a határban,

ordasoknak árnya nyúlt ott,

hova botom odasújtott;

verekedtem kóbor árnyak ellen,

míg a husáng eltörött kezemben.

Ugyan ki, hogyan tudott harcolni az ÁVO[4] ellen? A „B listásokat" üldözték.[5] Ez, saját szeretett hazájában való üldözöttsége, kivetettsége, jobban fáj a költőnek, mint itt mutatja. A kommunista hatalom elleni tehetetlensége, amit az eltörött furkósbot szimbolizál a versben, egy életre frusztrálja Némethet, növeli belső nyugtalanságát.

Így érkezik Kanadába, ahol a fővárosban telepszik le. Mint jeleztük, Ottawában biztosan bántotta a kivándorlott élet helyét kereső, belső nyugtalansága, amely rendezett körülmények között is zavarja minden bevándorló lelkivilágát. Lelki bajai is vannak. Az óhazából magával hozta korai árvasága fel-feltörő sebeit, traumatikus háborús élményeit. De ezekről összességükben is jóval kevesebbet ír: ezeket elmondja, vagy szomorúan megállapítja, de nem agonizál fölöttük verseiben. A bensőségesen magáévá tett vallásos kérdések fölött annál inkább.

Növekvő korával agóniája csak növekszik benne. Kanadában már Krisztus módra magára vállal minden szenvedést, nemcsak ami magát, hanem ami népét, földjét, korát éri. Örökösen keresi a vallásos feloldozást, a megbocsátást. Mint láttuk, Németh lírája szinte elválaszthatatlan katolicizmusától, amely áthatja belső világát és külső világnézetét is. De csak hatvannégy éves korában írt, Nagypéntekre (1967) című verséből kapunk igazán képet vallásossága méreteiről, s hogy miért ragaszkodott egész életében ehhez:

A kereszt két karja átölel,

hogy a jelét szívedbe vésse,

kereszt nélkül nincs feltámadás,

Nagypéntek nélkül nincs húsvét se.



Majd levonja a következtetést, hogy Krisztusként kell viselnie sorsát ha hinni akar, mint szeretne, a feltámadásban:



Oldaladból a vér szivárog,

fejed lehajtod megadással

sorsod el kell viselned mégis

ha hiszel a feltámadásban.

(Nagypéntekre, 261, 1967)



A katolicizmus az isteni elrendeltetésben való hit kinyilvánulása az eredeti bűnét viselő hívő előtt, aki várja, hogy egyszer az Úr majd számon fogja kérni tőle az életét. Ettől tartani kell, mert ezen múlik a mennybe vagy pokolba menetel. Ez az égi ígérettel egybekötött félelemkeltés a halál utáni örökös kárhozattal a katolikus hittoborzás egyik bevált módszere. Hittanító édesanyja is alkalmazhatta, mert Némethbe bele van oltva a félelem: „Valaki eljön értem, / akitől mindig féltem /...Valaki eljön értem / hogy mindent számonkérjen,"[Sic] írja. (Valaki eljön értem, 381, 1965) Ha ez a félelemben élés vallása áldása, az lelki nyugtalansága is: „Paradicsomból kiűzetve régen, az ember nyugalmat nem talál sehol," írja ugyanerről a témáról Tiltott gyümölcs (366, 1969) című versében négy évvel később, saját hánytorgatott életét is vallásos elrendeltségként fogva fel. Ennek keretében magyarázza tovább ennek saját életére vonatkozó teológiáját:



A tilalom fája, s benne az örök

gonosz hatalma, sejtések, ösztönök

csábításának ellenállni nem mer,

t

Add comment


Security code
Refresh