You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Mester János 1919 -1963 (?)

Mester János 1919 -1963 (?)

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Irodalmi kritika PDFPrintE-mail

Nagy Csaba lexikonában a költők közé sorolja, de e sorok írója Mester egyetlen, Fekete hó című könyvét tanulmányozva inkább az „Ugyancsak írt" cím alá sorolná ezt a minden bizonnyal jóérzésű, hazafias magyart. De lehet, hogy Nagy Csabának van igaza, mert Mester szélesen publikált olyan lapokban, mint a Hídfő, Kitartás, Magyar Nyugati Ifjúság, Magyar Nők, Nyugati Magyarság, Szittyakürt, Út és cél. Ezen írásai némelyike álnevek alatt jelent meg, mint „M. J.,"  és  „M. J., bujdosó magyar."

A szóban forgó Fekete hó lektorálatlanságával, 68 gépkapoccsal összetartott oldalával és félkemény papíros, a szerző által egy fekete-udvaros hold alatt legelésző pézsmatulkot ábrázoló címlapjával is inkább könyvfüzetnek illik be, mint könyvnek. Az Universal Printing and Photographing Company készítette a kiadványt 1973-ban, a szerző előszavával, így meg kellett kérdőjeleznem a lexikon állítását, miszerint Salzburgban halálozott volna el 1963-ban. Évekig élt Torontóban.

Mint Mester saját Előszavában olvashatjuk, „Az itt leirt versek egy huszonnyolc éves ember gondolatai, próbálkozásai, és hangulatai. Nem többek és nem kevesebbek." Ezek szerint az 1973-ban kiadott versek a szerző 1938-ban, vagy azelőtt írt verseit tartalmazzák. A szerző felmérésével egyezek, de ettől senki se lesz költő. Egészen biztosra veszem, hogy az 1938-ban még domináns népies költőink körében, akik megkövetelték a verstől, hogy formája is és ritmusa is legyen, Mester inkább a gúny tárgyát képezte volna, mintsem hogy kortársai elismerését nyerte volna el. De mindenkinek joga van a levegőhöz is, az íráshoz is. És Mester becsületesen próbálkozik. Mint írja, „A versek öncélúak, de nem alakoskodók. Úgy írtam, ahogy éreztem, és ahogy tudtam. Nem akartam és nem akarok senkinek és semminek kárt okozni, de nem is kérek bocsánatot sem az írásaimért. És mégegy: semmit sem változtattam azért mert az valamelyik előttem élő magyar költő írásaira hasonlított." Ehhez nem lehet túl sokat hozzátenni. Aki elolvassa a verseket, meggyőződhet arról, hogy, amint Mester mondta, úgy is cselekedett. Mindjárt az elején olvassuk:



Sistergő kis habok,

Óriás hullámokon.

Nedves sziklafokok

Állanak a partokon.

Súlyos sebes örvény

A tarajos falkán,

Bús szürke sorsán  

Kacag az orkán

Kacag az orkán, 14



Aki valaha is járt egy sziklás tengerparton, felismeri a leírást; aki valaha is olvasott Adyt, felismeri Adyt. De Ady már aligha ismerné fel önmagát: Ő soha nem tévesztené el sem a szótagszámot, sem a ritmust, sem azt, hogy mi rímel és mi nem. Még kevésbé változtatná ezeket egy versen belül, menetközben. Ez, a vers legjobb versszaka, eltéveszti valamennyit. Betartott ritmus nincs. A szótagszám, ebben a strófában 6,7,6,7,6,6,5,5, a megelőzőben 7,6,6,6,6,6,5,5, az azt megelőzőben  6,6,6,7,6,6,5,5.  Kizártnak tartom azt is, hogy Ady egyazon strófában keverne keresztrímet páros rímmel és páros rímetlen sorokkal. Mesterségek nem a vezetéknevekből adódóak. Egy Szabó nevű emberből nem lesz szükség szerűen szabó, Mester nevű emberből nem lesz mester. Egy mesterséget meg kell tanulni, akármi legyen is az, és ez áll a költészetre is.

S a fenti vers korántsem a legrosszabb. Mester verseiben vannak egymást követő lábatlan strófák 12, 1O, 9, 13, majd 11, 1O, 11, 9, végül 1O, 8, 11, 12 szótagszámú zagyvaságban. Persze létezne szabadvers is, de annak nem kezdődik minden sora nagybetűvel, az nincs strófákba erőltetve, és ilyent írni Mester meg se kisérel. Mint Mester Ősz című verse bizonyítja, még nemes gondolatokat is nevetségessé lehet tenni ilyen kezelésben. A versben, „bátran és vidáman," „utolsó rohamra" mennek „egységesen," majd „átadják a kardot" az ifjúságnak (akik ezt a csatát tétlenül látszanak szemlélni), - kik? Hát az öreg, elfáradt, megtört betegek. Miért? Mert csak így tudnak „tisztességet adni" elődeiknek. Így esik meg, hogy nemzeti ideálok ugyanúgy szenvednek Mester verselésében, mint Ady költészete:

Hogy még egy utolsó rohamra mehessünk,

Egységesen, bátran és vidáman,

Mielőtt átadjuk a kardot

A jövő fiataljainak katonásan.



Csak igy [Sic] leszünk méltók elődeinkre,

Csak igy [Sic] adunk nekik tisztességet,

Munkájuk, életük kötelez minket [Sic]

S felejtsük el a betegséget.



Felejtsük el személyünket most, ma,

Ha csak egy pillanatra is,

És alkossunk újat, ha lehet, igy is [Sic]

Öregen, elfáradva és megtörten is.

Ősz, 24

Füzetét olvasva az olvasónak az az érzése támad, hogy Mester vagy tényleg nagy embernek gondolja magát, vagy, hogy a nagy gondolatoktól várja, hogy naggyá tegyék őt? Tény, hogy több „nagy gondolatról" ír kétes érdemű, átgondolatlan verseket. Ilyen sematikus, átgondolatlan gondolatok jelennek meg például A béke dala című versében:



Asszony, lány és minden ember

Békét kiván [Sic] a világon,

Örömet és jobb életet [Sic]

Boldogságot minden áron.



Lehet akár az öröm akár a boldogság egy cél? És minden áron, minden embernek? És milyen mesebeli boldogság-képzet ez, amit csak kívánni kell, hogy jogunk legyen hozzá? Hiszen mind az öröm, mind a boldogság csak termékei lehetnek valaminek. Mi ad „jobb életet?" Mi egyáltalán a jobb élet? A gazdagabb, a tanultabb, az egészségesebb, a kielégültebb, a szabadabb, netán a morálisabb, a lelkiismeretétől kevésbé zaklatott, vagy éppen az istenfélőbb ember élete? És tovább:



Szeretnénk, ha az összes ember

Együtt [Sic] testvérként ünnepelne.

Barna, sárga, vörös, fehér,

Mind egy szebb jövőről énekelne.

A béke dala, 61



Béke, öröm, jobb élet, boldogság után a világ testvérisége. Nagy, magasztos gondolatok, de ezek méltó kifejezéséhez valami más kell, mint Mester verselése. Mondjuk Beethoven IX. Szimfóniája. Az nem teszi sablonos közhellyé ezeket az ideálokat. Mester igen. A képzet, amit Mester idéz, egy csodálatos, ünnepi majális, egy színpadi produkció, énekkarral, gyermekeknek. A hatás mesebeli, álomképszerű, hihetetlen. A baj ott van, hogy Mester nem teszi bensőségesen a magáévá ezeket a gondolatokat, így ezek szajkózására szorul, azok belülről fakadó kifejezése helyett. Mi rosszabb, Mester maga nem is hisz bennük, mert élettapasztalata egészen mást mond. Mint az előszóban vallja: „Az élet egy tehetetlenség és megbánás, és én ezt már sokszor éreztem. Rövid életemben háborúk, utazások, sikerek és sikertelenségek keveredtek értelmetlen és zagyva összevisszaságban. [Sic] Az okozatok megfejtéseire, feladott kérdéseimre, sohasem kapok választ."

Ha ez az ember hányatottságáról, elveszettségi érzéseiről írna, hitelesen tudna írni. De a békéről és a boldogságról? Ugy tünik Mester menekülést keres a költészetben élete kaotikus, rendezetlen valóságából. Betűszedői foglalkozása némi anyagi stabilitást adhatna neki, de, mint verseiből ez kihámozható, felbomlik két gyermekes házassága. Fantáziájával, empátiájával viszont nincsen baj, és ezek kinyilvánulásai jelentik költészete igazi csúcspontjait. Jóval sikeresebben ír, amikor teret enged egy huszonegynéhány éves embertől talán gyermekes, de élő fantáziájának. Jó példa erre ahogy a háborúból profitáló pénzuralmat vázolja, ahol a sunyi „vének" a gonoszok, akik zsákban gyűjtik a pénzt. Itt életre kel nemcsak a fantáziavilág, a verselés is:



Csilingelő arany pénzek.

Remegő zsák, barna, foltos,

Sunyin várnak már a vének,

És az idő most nem fontos.



Az erkölcs halott a zsákban

A vérfoltok újak, frissek [Sic]

Egy torz [Sic] konok háborúban [Sic]

Igy születtek meg e kincsek.

Az arany-erkölcs, 25



Igaz mese felnőtt gyermekeknek? Végre egy sikeres próbálkozás verstechnikában? Mindkettő. A csilingelő arany pénzek minden gyerek fantáziájában szerepelnek, a „remegő zsák" erős, kifejező, igazán költői kép megjelenítése a kapzsiságtól, vagy az öregségtől remegő, aranyat leső kezeknek. A „foltos" jelző sugallja a szennyezettséget. A megszemélyesített erkölcs halott a zsákban, a kihullott vér friss, a háború „torz" és „konok" emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A vers, formás, népies, hangsúlyos magyaros verselés - egyszerű, de hatásos. Ha ebből a versből fantáziája, az Egy öreg, szürke ház címűből empátiája érződik ki megható erővel. A szóbanforgó ház egy egykoron cifra, gazdag magánházból lerombolódott, bérházzá vedlett sarokház, - Mester gyerekkorának otthona.



Hogy szeretett hivalkodni, kérkedni,

Az utca legszebb sarokháza lenni,

De mindez most már a multé,

És nincs meg a fiatalos láz,



Fehérvári úti öreg szürke ház.



A szerző sajnálatára, „az emberek már csak lakók, / Nem barátok, testvérek, kedvesek / a ... szőnyegek nedvesek..." Ezek „Őt szidják, káromolják és átkozzák, / A barátokat haza, nagyon ritkán hozzák [Sic]/ Mert szégyellik [Sic] a szegényest..." Mikor Mester viszontlátja, gyerekkori otthona már javíthatatlan állapotban van, lebontásra vár:



Hogy fogsz ledőlni...

...nem tudom, de idős bölcsességed

Megőrzöm emlékemben és ha felderülni

Nem is tudok már arcodra nézve,

Ne érezd magadat általam megsértve,

Sokat éltél és nagyon sokat adtál,

Nem szégyen számodra a leomló halál.

Mindenki és minden, elmúlik egyszer.

...

Isten veled,

Fehérvári úti öreg szürke ház!

Egy öreg szürke ház, 18-19

Ez igazi, költői líra: az érzések emberiek, kiváltják az olvasó együttérzését mind az íróval, mind az írás tárgyával. Sajnos a verstechnika, ami egyedül a fenti Arany-erkölcs versben észlelhető a kötetben, itt már megint Mester-i, nem mesteri. S ez áll a hátralévőben idézett írásokra is. Már szóltunk abbeli érzésünkről, hogy Mester nagy ember szeretne lenni. A Motyó című versből úgy tünik, hogy ezt a vágyát át akarja ruházni elsőszülöttjére. Ironikusan Mester maga nem akkor válik naggyá, amikor nagy dolgokról ír, hanem amikor kicsikről. Úgy tűnik, hogy igazában ezekről tud tettetés nélkül írni, s amikor ezt teszi, akkor teremt igazi, átérzett kapcsolatot olvasójával is. Ki ne tudna viszonyulni az alábbi érzésekhez?



Felkapja a játékát

És már csak az árnyékát

Látom a szobából.

Majd kis hangját hallom

Keresztül a falon,

Ahogy énekel.



Most nagy az izgalom,

És hetek után a vigalom

Jelzi az új testvért.

Ágyát már rég átengedte [Sic]

Az ebédjét is mind megette,

Úgy várja kis öccsét.



Nekem Ő most a mindenem,

És az egyetlen reményem,

Hogy Ő nagy ember lesz.

S ha az élettől ezt kapom,

Az összes javakat feladom

Ezért.

Motyó, 48

Ha valami tanulságot akarunk levonni Mester munkásságából, az annak a szükségessége, hogy mindenki megtalálja a helyét. Az életben mindenkire szükség van. De jobb, ha azt a munkát végzi, amit jól csinál. Ugyanakkor, mint Mester munkássága bizonyítja, van hely a kísérletezésre is, mert Mesternek sikerül együttérzést is kelteni olvasójában. Mindenkinek joga van írni, próbálni szárnyra kelni is. Végül is ki tudja, mit tudunk elérni ha próbálkozunk? Mint Mester verseihez fűzött előszavában írja, „Élni, mozogni és cselekedni kell, mert ez az élőlények természetbeli parancsrendszere." [Sic] Mester kétségtelenül élt, mozgott, és a végén verseket is „cselekedett."  Megbocsájthatóan hibázott is. Mint alábbi verse bizonyítja, nem könnyű korban élt:



Sápadtan, fázva, fiatalon,

Csillogó szemekkel és bátran,

Harcoltunk, éltünk és dolgoztunk,

Az utcán és a határban.



És jött a háború vérgőze,

majd üldöztek minket a kopók,

Vagy húsunkat véresre tépve,

vigyorogtak a koszos bakók.



A nép él, ha mi meg is haltunk,

És ma másra vár a küzdelem,

Mert az élők tudnak beszélni,

De a kőemlékek sohasem.

A mártírok dala, 58

Míg élt, beszélt. Joga volt hozzá. S mert olyant is írt, ami máig is meg tud érinteni bennünket, jogot szerezett arra hogy besoroljuk a kanadai magyar irodalomba.



V. F.,  Kamloops, 2009-02-13









Forrásmunka:





Mester János, Fekete hó, Torontó, Universal Printing and Photographing Company,
1974

Nagy Csaba, A magyar emigráns irodalom lexikona, Budapest, Argumentum Kiadó Petőfi Irodalmi Muzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 2000.

Add comment


Security code
Refresh