You're Here : Home Hungarian Bajban szépült életeim Utolsó virágzás

Utolsó virágzás

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Bajban szépült életeim PDFPrintE-mail

Mulandóság



Mulandóság, mulandóság,

keresném mi benned jóság:

jó szüleim kik meghaltak

ezzel nekem helyet adtak?



Nem kell nekem az õ helyük -

sokkal inkább lennék velük,

s beszélgetnék szives szóval

költõkkel vagy fáraókkal,



bölcsekkel és látnokokkal,

vén, keresztes lovagokkal

akik térdig jártak vérbe,

megkérdezni hogy megérte?



Megférnék én Hannibállal,

hát még Assurbonipállal,

ki maga is, mint hogy most én,

morfondált sok õsi regén,



s királyrendeletet adott:

megtart'ni mi megtartatott -

könyvtárakban, szoborképben

õrizni õs létet létben,



s éltet vallani mint vallást,

eltiltani az elhalást;

õseinktõl csak tanulni -

értelemben felújulni,



s nem igy - egy újszülött testben,

ostobán és elesetten,

elõlrõl tanulni, s újra

mi vezet a helyes útra,



s elõrõl tanulni járni

(és elõtte csúszni, mászni),

s szószerint megint gagyogni,

megtanulni nem hazudni,

tudva ezt alig eléred

szemed közé néz saját véged:

hülye halálod - vak, süket -

kiüriti az eszedet.      



(2001. Április 18.)



A test üzen



A test üzen, az elme hallgat:

tisztelni kell a nagyhatalmat.

Kórtünetek vannak megint jelen,

s tisztán mutatják hogy mi lesz velem.



Sõt, sejtetik az idõpontját:

"Hamarosan" (ezt karban mondják),

"a kórokból majd lesz egy kóreset,

épp csak hogy kell egy kis idõ ehez."



Sõt dicsekednek: "Mi maholnap

varázsolunk élõbõl holtat,

megáll a sziv, dermed az agyvelõ.

Reméljük hogy ez tisztán érthetõ."



Hogy tegyem most mit eddig tettem?

Halálitéletem feledtem,

s úgy éltem mint ki örökéletű:

önmagam istene - bú vagy derû.



S munkálkodék környezetemben,

"hasznos, teremtõ ember" lettem,

s megrögzött tolvaj: idõszökevény,

kenyerem hit, italom a remény.



Hogy változzak, hol változtassak,

magamhoz hû hogy megmaradjak?

Hogy tegyem most, hogy kopog a halál,

sziv félrever, s az agykerék megáll?



Mit kell most tennem vagy felednem?

Mi tartja össze énem bennem?

Hogy legyen úr az agy a test fölött

mikor a test - az úr - idõt röhög?



(Kamloops, 2001, November 23)



Az ember nem test és lélek



Mindegy hogy hol s mikor  - nappal vagy est -

egyetlen otthonom nekem: e test.



Meg kell jegyeznem jól, mert énnekem,

rajta kivûl nincsen sehol helyem.



Vitatható - ámbár hasztalanul -

hogy testemen akaratom az úr.



Megtáncoltat? Én megtáncoltatom,

viselkedjék akárcsak egy majom,



fusson maratont árkon, bokron át:

ha akarom, kitöröm a nyakát.



Ámde, mihelyst ezt tényleg megteszem

kitörölöm  vele saját eszem.



Elmét testtõl nem tudsz választani:

ez mindkettõt egyként tönkre teszi.



E tényen nem segit remény, ima,

"test és lélek" csupán fantázia.



Egyszóval csak egy testben élhetek

fantáziám üres: test s lélek egy.



Lennék bár máshol, mégse lehetek -

s ti sem, papok, és ti sem, istenek.



(Kamloops, 2001 November 23.)



Elszámolás



Öt évet kaptam. Mert öt éve már

hogy várakozik rám a szivhalál.

Akkor kaptam megint egy kis teret:

mert megoperálták a sziveret.

Pedig nem bántam volna ha halok,

s nem örültem hogy élve maradok.

Öt év telt el. Mit tettem ezalatt?

Istápoltam elgázolt lányomat.

Nagy szerencsétlenség érte szegényt,

literszám kapta naponként a vért;

sok csontja tört, és az agysérülés

személyét tette tönkre s jó eszét.

Hogy észretért nem akart élni már

és meggyûlölte aki lett, habár

bátorságot mutatott, óriást,

s legyõzött száz bajt és egy bénulást.

Most lábbadozik már lelkileg is,

bár lépte visszás, s logikája is.

De szive jó, akarata becses,

orcája szép, az alkata kecses.

Mi fontos: életkedve visszatért,

s a bölcseség azé kit sok baj ért.

Mondjam? Volt egy kritikus pillanat:

mert száguldott felénk egy gyorsvonat

s érezhettem meglepõ erejét:

kezembõl tépte volna ki kezét.

Sineknél álltunk. Egy pár pillanat

s ott lett volna a robogó vonat.

"Szemembe nézz! Most engedem kezed,

de tudd hogy én is ugrok majd veled."

Nem ugrott. Én sem. Hja, a számadás.

Öt évem latjába kell-e még más?

Adót fizettem, s nem is keveset,

s firkáltam prózát, szint és verseket.

A múlt elmúlt. Még van egy kis jelen,

s jövõ is tán, de az nem kell nekem:

beérem azzal - mig élek - mi van.

Akármi jön: nem hagyom el magam.

S a lányom? Látom ugyanezt teszi,

s a természetet szivbõl szereti:

abban keres, s talál is majd, vigaszt,

s akármit tesz, szivébõl teszi azt.

S beérik majd mit éltében vetett,

egyetlen szentségünk: a szeretet.



Kamloops, 2001, November 25



Szánalom



Nem kellene keresgélnem sokat:

sajnálhatnám a sorsunk -  sorsomat -

hisz nyûg és gond felett volt sok egyéb:

több háború és még több veszteség.



Sajnálhatnám silány, vén testemet,

mely élve pusztul szüntelen menet,

s agyam, melynek a test fájdalmat ád,

de mégse érje egyiket se vád:



hiszen mûködnek terheik alatt,

sõt szabad szárnyon száll a gondolat.

S e gondolat most azt súgja nekem

nem veszett kárba mégsem életem.



Nemcsak hogy túléltem minden csapást,

de mindig tudtam kinból szûrni mást:

tapasztalatot, bölcseségeket,

magamba meggyökerezett hitet,



s ha mást nem, tudtam adni krónikát

krónikusoknak, s szellemi vitát -

mindegy kivel - még önmagammal is,

és jó szándékkal: nem voltam hamis.



Nem görbitettem se hátam se vállt

hatalmasok elõtt (volt ki csodált),

bár görbitettem õket eleget,

ha másokért, és munkába menet.



Többre becsültem mindig a hapsit

aki adott, mint azt a sok kapzsit

ki mindig a pénz körül tömörült,

s ha csalni tudott mást, annak örült.



S fõleg volt bennem hû önbecsület,

mely vezérelhette tetteimet,

és megmutatta a helyes utat,

s ha kellett, méreg, tiszta indulat.



De ez csak úgy, ha aki támadott,

illõ tiszteletet meg nem adott,

amit én magam megadtam neki,

tudva hogy mindenki egy valaki.



Hát kit sajnáljak? Mást vagy önmagam?

Többet jelent hogy hiteles szavam,

s hogy bármi ért, megálltam a helyem.

Ne szánjatok! Nem volt rossz életem.



(Kamloops, 2001 November26)



Bendegúz



Együtt éltünk. Te, kis puli,

kutya voltál, de nem kuli,



s álomra se vártál soha -

sorsod volt jó vagy mostoha.



Tetted mit jó ösztön mondott,

magadra nem vettél gondot,



s nem cipeltél semmi terhet -

csak vártad ha ki mit elvett



orrod elől, vissza adja

s bökted orroddal: "te balga,



tudom hogy csak viccelsz velem,

s megadod az eledelem."



Nem ismertél szitkot, átkot

haragod örömre váltott,



s tele hassal elheverve

szunyithattál a kedvedre.



Ismerős jött? Úgy örültél

mintha hozzád jönne a fél,



csak azért hogy simogasson

s mutassad hol vakargasson.



Sorolhatnám erény mennyi

tud egy kis állatban lenni:



záporeső vagy napsütés,

örömmel vártál mindig és



ugrándoztál örömödben,

futva, futva nagy körökben,



vadul csóválva a farkad,

mig örömöd kiugattad.



S jöttél aztán, már szerényen,

szolgálatra boldog-készen.



Igazságtalan az élet:

én uralhattalak téged.



S hűségben sőt szeretetben

sem hiszem hogy többet tettem,



s hasznosabb se voltam nálad

kis, fekete, szőrös állat.



Meghaltál. S most igy siratlak.

Hiányzol. Azok kik adtak



hiányzanak igy. Az élet

kegyetlen tud lenni. Téged,



ki szeretett s kit szerettünk,

elvitt a sors. S mi, kit érdemünk



kevesebbre méltányolna

tovább élünk. Suta, lomha



kisérdemű emberállat,

kutyasorsban élő, vállat,



hátat görbitő teherben:

eb helyett mert ember lettem.



Kamloops,  2002,  Március 15





Kihült a konyha



Kihült a konyha, sehol semmi nesz.

Hó hulldogál, befagyva az eresz.

Recept ha van, de üres a fazék,

alig eheték s alig alhaték.



Korábban virrad, ámde kint a kert

gyéren hólepte még, kihalt, levert.

Faágakon remélne még a rügy

üres remény csak most, s üres ürügy.



Agyamban - hol mindez most összeér -

alig mozdul a gondolat, a vér.

Edényem alján zsir mi összegyült

láng hijján dermedt, tűzhelyem kihült.



Üresen kong konyhámban sok fazék,

kiürült mind s már nincsen tartalék.

Kertemben ami mag van, elvetett,

még él talán de rég elfeledett.



Kivül, belül a házam jéghideg,

elmémben befagyott minden ideg:

holttest lehetnék, s bár még nem vagyok,

a föld fölött is már sirban vagyok,



hiszen jól érzem: minden hidegül.

Megül a gond, s a bánat is elül.

Portámon nem igér többé vigaszt

egy eljövendő, elkésett tavasz.



Tudni még tudnék. Hajjaj! Igen ám!

De nincs erőm és nincs energiám.

Tüdőm - mely tágult - fullasztani jó;

sziv félrever, test trágyára való.



Azt se tudom hogy hajam hova tünt,

szemem világa messzi, tovatünt.

Tükrében látszik már a vén bakó -

nem idegen, hisz régen bentlakó.



Fejérben jár, s egyhelyben mint a táj,

fájdalmam van, de nem ő az, mi fáj:

tetteim fájnak, s amit nem tevék,

s hogy mit szerettem s kit nem szereték.



Pazarló voltam, s lusta. Életem

hibát hibára halmozott velem.

Szerencsétlen, kit sorsa csak áltat:

érző, s belül vérző emberállat.



Tellett talán sokkal többre nekem,

ha szabadabban élem életem,

és nem igába fogva oly sokat.

Álmodnom kellett volna nagyokat,



s orditanom - viharban a hajós -

megszállott lennem, őrült, révült jós:

segitenem e süket emberen.

Nos, lesz időm, ha nem is volt terem.



Receptet irtam. A mag elvetett.

Örökké nem lepi hó kertemet.

És hogy a ház s a konyha is kihült?

Áll még remény, hol minden összedűlt.



Kamloops, 2002 Március 16



Kollonay Attilának



Nem testvér, de több mint barát,

minket az idő összezárt;

mindegy, mentünk jobbra, balra -

kilyukadtunk ugyanarra.



Nem testvér, de több mint barát:

együtt éltük éltünk javát,

s tettük amit tennünk kellett,

külön-külön s egymás mellett.



Ettünk, ittunk, áztunk, fáztunk:

együtt fogyott el kolbászunk.

Megosztottuk mire tellett,

hőben, hóban egymás mellett..





Nem testvér, de több mint barát,

megvitattunk vallást, hazát,

húztuk egymást, nevetgéltünk:

közel, távol - együtt éltünk.



Számithattál rám - én reád:

megosztottad a vacsorád,

s tettük ami tőlünk tellett,

ahol tudtunk, ahol kellett.



Nem testvér, de több mint barát,

kiittuk az élet borát,

s három halott lesz, ha halunk:

te meg én - s élő viszonyunk.



(Vancouver,   2004  Február 26)



Nem igy képzeltem



Nem igy képzeltem a létet:

el kell hagynom ami éltet --

idegen egyedüllétet.



Nem igy képzeltem a jövőt -

nyugaton töltöm az időt:

idegenben magyar költőt.



Nem, hogy igy lesz ez, valóban,

nem sok részem lesz a jóban,

s szinte senki sem tud rólam.



Nem, hogy sirom nem lesz hazám,

s tényleg igy lesz - igy, igazán:

kétlakiság sorsa vár rám.



Kanadában fogok élni,

szabadságban csak remélni,

hazám sorsáért csak félni.



Be sajnállak, kis nemzetem!

Szivárvány van csak egeden,

délibáb jövőd s a jelen.



Beolvadsz és elpusztitnak,

rád telepednek és marnak:

nem maradhatsz meg magyarnak.



Te, ki egykor dicső voltál,

szolgaságban nem nyugodtál,

mikor kellett, kardot fogtál.



Te, ki Európát védted,

s hitelt adtál a hitének,

Vajjon ki fog védni téged?



(Kamloops,  2004 Március 25)



Epigramma



Értékelt jó eszet.

Sok embert szeretett.

Magában hitt vagyon,

Istenben nem nagyon.

Bejárt nagy terepet,

játszott sok szerepet.

Sok jót tett, kis rosszat -

magasban szállt, hosszat.

Érzett a kebele.

Elmult egy lét vele.



(Kamloops, 2004 Március 28)



Ózsikámnak



Dermed a sziv, szorul a torok,

rémlenek fáklyák, halotti torok,

papok mormolnak, egy szózat dicsér,

mindenünk vesztett, a szó mit sem ér.



Égnek a fáklyák, hullnak a könnyek:

ezt látni föld alól lenne csak könnyebb.

Hogy veled mi vész el felmérni nem lehet --

rugdalhat dühödt láb esztelen eget.



Csörög a csontváz, omlik halom,

váltja a vártán halk fájdalom.

Mozdul a szél, gereblyél a haraszt.

Szivembe zárlak. Ott megmaradsz.



Ha hiányoznék: Laurelnek



Jusson eszedbe lágy eső

ha hiányzok neked,

s mint párát a földből, emelsz

s én ott leszek veled:



tisztitni arcod, levegőt,

tágitani tüdőd,

elmosni a könnyeidet:

nincs bánatra időd.



Mert kincsem, a szeretetem,

mit átadtam neked,

tetszésre felidézhető,

hisz az ott él veled,



sőt, szivből továbbitható -

annak akit szeretsz,

s ahogy érzed, tisztul a sziv,

úgy tisztul majd eged.



Jusson eszedbe napsugár,

netán ha kellenék,

kivül, belül az töltsön el,

mig érzed melegét.



Akkor - és ott - megjelenek,

s a lelked töltöm el,

és minden jó lesz, éppen úgy,

mint volt, emlékezel?



Hisz kincsem, a szeretetem,

mit átadtam neked,

az nem halványuló emlék:

részeddé vált veled.



Tudod: a lét tudatban él,

s ez állandó, adott -

csak rám kell gondolnod és én

benned feltámadok.



(Kamloops, 2003 julius 5.)





Utolsó séta



Lépegetek - komótosan -

láb láb elé, le a vizhez,

elmélázva szépen, lassan,

s meg-megállva - egy a tizhez.



Amily lassan visz a lábom

időm olyan gyorsan szalad:

hetven fele már úgy látom

jó lesz ha egy pár nap marad.



Hányszor néztem itt, hol állok,

viz tükrében mást és magam?

Itt, hol volt egy jeges árok

s hömpölyög most egy nagy folyam?



Itt, a Thompson folyó parton,

ahol nyárfák vetnek árnyat,

emlékeim közt megtartom

mindazt ami éltet, (s áltat.)



Gyémánt csillogását viznek

(fölötte vadliba szárnyak),

kék reményét ember-hitnek,

mit nem takarhatnak árnyak.



S ha hullanék, be a vizbe

hallanám még csobogását?

Mint az idő, ez elnyelne

s velem együtt képem mását.



Gondolatom igy is szállna -

fel a vizből, át a tükrén

s égbe törne mint a pára:

űrbe szálni létem tűntén.




Barangolok éltem végén,

lábakon mik időt álltak,

élő elmém, hangos gégém

fittyet hánynak a halálnak.



Kamloops, 2004 november 18

 

Add comment


Security code
Refresh