You're Here : Home Hungarian Bajban szépült életeim Emlékezés Szerb Györgyre

Emlékezés Szerb Györgyre

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Bajban szépült életeim PDFPrintE-mail

Dúdoló: a költõ magában



Szépszinetű szonnett dalban

éltem, haltam. Mint a dallam

elhangzottam: korán haltam.



Hánytorogtam rossz időkben:

fagyban, hőben. Biztam nőkben:

gondjaimat temetőkben.



Utcasarki kis kocsmákban

álltam, ittam, mennybe szálltam -

sok rossz löttyöt kiokádtam.



Kis, falusi éttermekben

zongoráztam, ittam, ettem:

mikor tudtam, felejtettem.



Ruhám, cipőm, volt vagy nem volt -

több asszonytól gyerekem volt.

S néha még a bor is korholt.



Voltam szanatóriumban,

bolond verset irtam abban,

s vártam hogy az agyam robban.



Vártam a halált, a Nagyúrt,

téptem, feszitettem a húrt:

életem lett mindig feltúrt.



Adtam életem jövőmnek:

siron túli szeretőmnek -

vért és verset kedvelőnek.



Matracon az égő lángban

látomást is lengve láttam:

máglyás szemeim lezártam.



Szépszinetű szonnett dalban

éltem, haltam mint a dallam.

Elhangzottam. Korán haltam.



(Kamloops, December 9, 2000.)









Emlékezés



Emlékezem. Emlékeznél

te is ha most velem lennél.



Legelőbb a Lónyaiban:

három testőr voltunk ottan.



Béla prózát irt, te verset,

s én is, de még elég nyerset.



S ki is adtuk, "havi lapban:"

kék-indigós samizdatban.





Majd egy kislány menté élted,

azzal hogy megpuszilt téged.



De költeni nekem, neked

könnyebben ment velem, veled.



Képzetünket  megosztottuk,

poetikánk kidolgoztuk.



Példaképet néztünk, hősit:

én Aranyt és te Petőfit.



Gyakoroltuk mesterségünk:

azt hittük majd annak élünk.



S járkáltunk a nagyvárosban,

megvitatva mindent sorban.



Futottunk is. Te gyors lábon,

(elmaradtál hosszú távon.)



Jósóltunk is: te magadnak

rövid létet - én a hosszat.



Forradalom jött. (Én ebben

azt hiszem hogy többet tettem.)



De bár messze mentem innen,

nem mondnám hogy többre vittem:



mig én jártam a világba',

világot hoztál hazánkba.



S hoztál Schillert, Kantot, Goethét:

eszmében mi csak volt, tőkét.



Megzaboláztam a nyelvet -

magadnak csináltál egyet.



Amig én külföldön jártam,

bent küzködtél - borban, sárban.



Én is résztvettem a nincsben -

de legalább nem bilincsben.



Csak tagjaim áztak, s fáztak -

téged fekete listáztak.



Sok mindennel nem törődtél:

két lábbal az égbe léptél.



Nekem csak egy lábom járt ott:

sorsom lassan jobbra váltott.



S éltem civil tisztességben,

mig te drogos züllöttségben.



Mégis te vagy előljáróm,

mert rám jobban illik járom.



Óriás volt elméd, szived:

zsenik sorsát te viselted.



Mindegy: nem lett sorsom könnyebb,

s időnk, időd, elment s elmegy.



Tán még annyi időt érek,

én is a nyomodba lépek.



Végre megint költögetek

magyarul, de tudom, neked



Elméd, szived tovább hágott:

legázoltad a világot.

(Kamloops, 2000. Dec.9.)







Elismerés



Miből mindig minden kevés:

hozzád illő elismerés

téged, Ihlet,

jobban illet,

mert mit kaptál, sajnos, kevés.



Éltél: igaztalan korban,

szegényen és elnyomottan,

s bárhogy sirtál,

folyton irtál:

magadhoz-igaz szó voltál.



Saját gyártmányú bor-nyelved

életedben készitgetted,

s hogyha nem forrt -

tűzre a bort

önkezeddel gyakran tetted.



Kortársaid nem értettek.

Ők - más képzeten neveltek -

"A vers madár,"

mondták, habár

struccmadarat dédelgettek.



S ezeknek tömték a begyét

(s nyomták homokba a fejét),

s "párt vonalat"

mi hol szaladt

árultak mint a strucc tejét.



Közben te Nyugatra lestél

bor-receptet ott kerestél.

Mintát ittál,

(jól berugtál),

s félre, de magadba estél.



S estél ottan hűvös mélybe,

tudat alatt borpincédbe,

s onnan hoztad

(mikor tudtad)

verseidet fel, a légbe.





Ilymód végül hoztál olyat,

tisztább volt mint a gondolat.

Semmi kérdés -

izes érzés:

bugyborog és bugyborogtat.



Félig bor és félig vers ez -

nyelveden a mélység nyelvez:

tudat alatt

az öntudat

villanyt villant, s mámort terjeszt.



Oh, hogyha nem haltál volna

s izes borod ma is folyna!

Édes tisztán

bizva innám -

veled együtt mámorozva.



Kamloops, 2001. Jan. 15.





Eulógia



Méltányolnálak. Úgyse tudna más,

de én sem: fojt a lelki zokogás.

Téged sajnállak-e - vagy magam - nem tudom,

csak azt hogy űrbe ér a bánatom.



Mi lehettél volna, s mi lettem volna én,

ha nem tép szét sors sorsunk kezdetén?

S mily álmok nyiltak volna nyelveden

ha elnyomás súlya nincs lelkeden?



Fényszárnyakon milyen nagy gondolat -

ha nincsen szárnyad szegve s nincs lakat?

S nem én - egy más nyelv börtönében - bárka,

homoksivatagban a vizre várva?



Költő, akit csak anyanyelve éltet,

s kivágott nyelvvel torzult hangon béget.

Oh szörnyűségek vérző Picassója

volt életünk! S közben lejárt az óra.



(Kamloops, 2000. Dec. 7.)





Látomás



Reped az ég, e fennkölt fátyolat:

értelmünk hályoga szemről szakad.

Mögötte meg a süket semmiben,

magába roskadt égitest, s te benn.



Fény-csillagok, akik kiégve estek,

mindannyian idők fegyence lettek,

s mind jelentéktelen csomói űrnek:

bennük a holtak kihűlve megülnek.



Trónolsz, magad egy csillag, ön-bezárva:

és nincs oly hatalom amely feltárna.

Örökös foglya ezen rossz időnek,



hidegszült gyermeke lettél a hőnek -

nem szabadit már téged szerelem!

S hamarosan ugyanez lesz velem.



(Kamloops, 2000. December 8.)





Magam vagyok



Magam vagyok. Termetre óriás.

Elmém se volt kicsi, az sem vitás.

Te voltál értő társam egyedűl -

s oly rég vagy holt, a bánat is kihül.



Oh hogy hiányzol! Fél űr életem.

Te űrben fénysugár voltál nekem:

tükrözni tudtam azt - s te az enyém -

s most látatlan száguldunk űrben, te meg én.



(Kamloops, 2002 november 24)

Add comment


Security code
Refresh