You're Here : Home Hungarian Válogatott versek Eszkimó szerelem I.

Eszkimó szerelem I.

Written by Tamási Miklós  in  Hungarian - Válogatott versek PDFPrintE-mail

Égi játék



Egy viharszín felhőn üldögélve

ketten vagyunk csak, égi madaram.

Isten méhecskéi döngicsélve

mézelnek nekünk, mert csak méze van



a létnek, mely föld felett lebeg már.

Lógatjuk lábunk s űri tereken

Üstökös futkos s kuncog a kaptár:

járni tanul a gyönge szerelem.



Két lábra áll. Jöjj! Fussunk utána,

csillagról csillagra, víg gyerekek,

ugrálunk s libben felhőszoknyája

az égnek amint cigánykereket



vet rajta kedvünk. Tömör aranyból

vert érem a hold, gurul mint a vágy,

s ha a köcsögből létünk kicsordul,

Isten ölében álmodunk tovább.

(1961)

Nélküled



Nélküled szárnyatlan madár,

mint hal, uszonytalan,

léteznék mint a párzó vágy,

ha már iszonya van,



s képtelen magát teremteni:

lassan enyészik mint

a kő, ha zápor s fény veri

egy bölcs törvény szerint.



Mert így pusztul ki semminek

sem élő részese,

csak feltajtékzó ingerek

ítélik kétfele.



Tenélküled bús, béna tag,

véled víg mozdulat,

égbolttá dermedt madarak,

földdé-olvadt halak.



(1966)


Új haza



Fű nőtte be a testedet,

és az lett a föld, a nagy határ,

végtagjaid a kis hazák,

hol lepke, bogár othont talál.



Nagy páfrányerdők inganak,

és az árnyékos rejteken

moha bársonyul, s gomba nő,

halálból kélő szerelem.



Könnyeid szelíd, kis tavak,

bús arcom, ha rájuk hajol,

egy-egy kis tükör mindenik,

és úgy ringatják bánatom



Mint szél füvet, vihar a fát,

anyák a boldog gyermeket,

álom az alvót és a föld

azt, aki sírba tétetett.



Fogadj be, erdő, és te, rét,

puha illatú enyhet adj,

új haza, régi menedék,

engedd, hogy megtaláljalak.



(1968)


Lakodalom után

Azután hogy elmúlt

nem maradt utána

más mint a hétfőnek

hét szomorúsága.



Elhervadt a szegfű

mind a gomblyukakban,

csak tántorgó mámor

didergett a napban.



Mentem a kert alján

árvagyerek módra,

csupán csak az illat

hajolt ki az útra.



Nem jött velem szembe

senki emberfia,

elfáradt a lábuk,

szapora lagziba'.



Hej de szaporázta

bizony még a szív is!

Messze, patak partján

bólogat egy Írisz.



Olyan karcsú és szép,

égnéző liliom,

könnyen meghajlítja

legkisebb fuvalom.



Vajon hallatszott-e

víg muzsika oda,

vajon hullt-e szirom

azon az éjszaka?



Senki nem tudja azt,

levél nem száll erre,

míg csak őszi szellők

nem jönnek a kertre.



Vége a lagzinak,

s nem maradt utána

más mint a hétfőnek

hét szomorúsága.



(1969)


Júliához

A vizek simák mint az ágy,

melyben nem alszik senki,

a test melege csillagokra száll.

Aludj hát, Kedves,

megfagyott virág,

mint lehelet az ólomüvegen:

holnapra már átsüt rajtunk a nap.



Oly szelíd az éj,

mint a szív, mikor még nem lázad,

mint az ujj, mely szirmot szeret.



Pihensz csupán,

mint hideg márványban nyugszik az ér,

és koporsó rostjában szunnyad a csend.



Rend van a szívben,

fájdalom törvénye,

férfisírás.



Kint hallgat már minden,

néma az éjszaka.

Tücsök csontjából ha faragnék sípot,

viasz-dalt sírnék fátyolodra én.

Ha fáradt szél zizzen a ciprusokon át,

a holdsugár fehér homlokodra hajol,

és álmodban hallani fogod,

hogy miként muzsikál a csont,

-- keserédes tilinkó --

minden óraütésre fel-felzokog.



A fog összezárul,

a pilla elernyed,

az izmok lazulnak,

és pikkelyes a bőr.

Pergamentre írják majd a sorsunk,

s rólunk mesél a kék katáng,

ha hajnalban kelteni fog az első sugár.



Ne nézz a földre,

ne lázadj égre,

fehér fa, véres virág.

Halljad hogy nem a csalogány,

de a diadalmas pacsírta szól.

Ott jár a kéklő azúrban,

ahol már az angyalok élnek.



Hazaértél, Kedves.

Isten hozott.



(1969)


Kései virág

Menjünk Maikki, virágot szedni,

kései, kék, őszi virágot.

Hűvös a hajnal, didergő fűben

meztelenül remeg a lábod.



Látod, ilyen sors énvelem járni,

későn érni felhőntúli rétre:

Lilaszín hold gurul előttünk,

kedves, ne sajnálj görnyedni érte!



Szedd fel a szív e különc virágát,

szírmos ujjakkal melegítsd, védjed,

én felemellek és viszlek örökké,

csak néked nyílnak a mennyei rétek.



(1969)


Katáng

Itt nincs már más, mi elkisér,

a katáng virágos kékje.

Úgy emlékeztet, sír a szél,

egy felhővirágos égre.



Ag ég alatt a nyár szaladt,

és Katám világos kékje

fodrozódott, halvány szalag,

víg patak a rét ölében.



Csupán a nyár, mi megmaradt,

kis Katám azóta felnőtt.

Fodrozódik a kép, szakad,

s elhervadnak a felhők.



(1965)


Pártalan ember éneke



Ha eljöhetnél, meghívnálak

egy zavartalan együttlétre,

a szemeimmel felinnálak,

hogy egészként légy résznek része.



Porcelán arcod két kezembe

nyugodna mint egy finom csésze,

és mint leányarc felderengne

életemre a csésze mélye.



Messze keletnek bölcs mondása,

hogy minden mű az alkotóját

rostjaiba magába zárja,

mint vár a védőt, sors a szolgát.



Szolga vagy már, engesztelése

tetteidnek, s a szabadságod

bár tiéd, e szűk csészébe

arcod örök börtönbe zárod.



Így fogtalak meg hű fogolynak,

viszonyunk mégis rendezetlen,

mert minden tetteimbe zárva

a saját foglyom őríz engem.



Ó, szelíd felem, távolélő,

idézetlen az Úr elébe,

amíg sorsunktól, bánatunktól,

ki nem csordul az égi csésze.



(1962)


Dunyhaciha



Ősz volt akkor és lágy bükköny -

illat szállt a rét felett,

szeptember jött már a dűlőn,

koldusként, ki kéreget.



Ami termett, ami van még

nyárról bőség, régi jó,

kukoricánk akkor törték,

s hullt a megérett dió.



Egykor zöld burokja fonnyadt:

kifordult az értelem.

Éles hanggal héja roppant,

amint törtem térdemen.



Fejem fölött V-betűben

délre húztak vadlibák,

sűrűsödő levegőben

aszalódott a világ.



Ökörnyálról kérdezgettem,

talán fehér cérnaszál?

Felhőket varr fenn az Isten -

felelgetett jóanyám.



Kell a felhő takarónak,

hallom ma is élesen,

hogyha baj jön földi jónak

szelíd oltalma legyen.



Azóta már az az ősz is,

és még mennyi elmaradt,

gyöngeség meg vad erő is

próbálta a szálakat.



Mostanság, ha dió koppan,

s bükköny szagát érezem,

felsóhajtok sírva-lopva:

rosszul varrtál, Istenem.



(1961)



Áldva átkozva

Mezítlábra a harmat,

lárva-arcomra a gond.

A pillék mind meghaltak,

és egy megdöglött vakond



ösvényszegélyen hortyog,

vad sas-árnyék kereng

fejem felett és torkon

ragad e halotti rend.



A róka tyúkot cibál,

már tolla hull szerteszét;

megfojtom minden hibám

és hallgatok telt mesét.



Ki kedvesét patakba,

rokonait víg égbe,

minden ruháját partra

szórta szét, miért félne?



Dögökkel s indulattal

népes, bő világ hordja,

farkassal, kisnyulakkal

egyként közös a gondja.



Így embertelenül élve

nézik őt: szent vagy álnok?

S legemberebb szívére

gyűlik áldás és átok.

(1960)



Pohár mellett

A bor barát, a hal halál?!...

Tagadhatod mert egyre megy,

csontváz ölel, vagy asztalán

tálal a vézna szeretet



bort és halat... Korty és falat

csúszik egymásra és a több,

mi benned van - ha megmarad -

részeggé ázik, s kiköpöd.



Tűnődsz és homlokod szorít,

mint abroncsolt hordót a gáz:

jöhet-e társ kit boldogít

ki kinőtte már önmagát,



ki ledobta az életet,

és most már olyan meztelen,

mint ház nélkül a csigatest

és gyermekben az értelem?



...Mestergerenda nem felel,

és hallgat lenn a kecskeláb,

szálkákból nem áll össze jel,

a bor áruló, nem barát!



Az abrosz gyűrött és a lélek

véle egyarcú: nem tudom,

én eszem-e, vagy az étek

vagyok egy szörnyű asztalon?


(1961)

Add comment


Security code
Refresh