You're Here : Home Hungarian Szerb válogatás Szerenád a lámpavason - Második rész

Szerenád a lámpavason - Második rész

Written by Szerb György  in  Hungarian - Szerb válogatás PDFPrintE-mail

A köd megérett



A köd megérett,

benne a kedvem tegnapi zsömle

még emlékszem csokoládészínû alkonyokra

kibámultunk a balkonokra

a bot lármázott mennydörögve

dobhártyámon reszkettek a pókok

a Nap kövér volt asszonyos édes

haldokló tulipánhagyma

az oszlopok csigolyái remegtek

lázában holmi üzenetnek

ötletek gyúltak

s talpam alatt

szikrázva kimúltak



meddig futja a vágyakozásból



szerelmünk mely az emlékeknek érik

gyûrû

a mult puha ujján

míg

szomorú csapzott állat a mostan

föltápászkodunk eltapostan

fekszik rajtunk a köd

mint a bánat

és másnaposak az örömök



bámulok az esõ szálai között

szemem behorpadt házakon koppan

úsznak a szmog pocsolyái



meneküljetek bõgõ kerekektõl



irtózat hogy hova lett az alkony

a délutánok délceg mámora

tapsorkánok reggeli napban

a szél ágára felakadtan

hova lettek a tegnapi kedvek

bujkáló s bevallt kacagások

s a paplan habjai közt feketére

vedlett ajkunk a bûnbeesésben



(vétkeztünk bizony eleget

de reggeli harmat

bimbózott köldökünkön

és úgy zümmögtünk akár a méhek

kis nótákat a messzeségnek)



s hová lettek a zarándok órák

és mondjátok meg

hová lettek a templomok

s a kegyhelyek

miket kerestünk kaptatón át



és hová lett a mi elrendelt helyünk



és hová lettek az ódák



álldogálnak keserû szentek

faköpenyegben rendõr ásít


Elherdált szivárvány                                       



Valami történt, s hajszálrepedések

Ér-légiója támadt az anyagban,

S mit vágyódásból véstek ki a kések:

Szerelmünk szobra eltört egy-darabban



S a pillanatok, másodpercek, percek,

Órák vére zizegőn megindult,

Idővérrel medreink beteltek,

Jelen- s jövőnkből így lett lüktető mult;



A gyötrő kérdés gyönyör-paripákon

Inalt a nincsbe, s egyre-egyre vágtat,

Ébrenlét kínoz, és az alig-álom;



(míg Sziszifusz hord hegyre követ, fákat

lecsuklott sóhaj csügged egy virágon,

s akasztva lóg a barbár bűnbocsánat.)



2.



Miért bénulok meg nélküled?

Sajtolod szemem gyöngyeit -

A férfiasság csúf üreg,

Várandós sír, ha nem vagy itt.



Mért bénulok meg nélküled?

A csendnek szánom arcomat,

Míg kóma tör rám, révület,

s nádként lenget a légvonat.



Mért bénulok meg nélküled?

Számhoz kezemnek útja nincs,

Ételnek, sónak nincs íze,



zenére, zajra fül süket;

megölsz most, vigyázz, úgy legyints -

mért gyűlöltél meg ennyire?



3.



Esőpettyektől párductarka hó,

örök bánat, mogorva altató,

a kopár ágon vágy, mint kék levél,

a sár iszapján elvetélve tél,



arcot kutató szem, világtalan,

nevet felejtett száj, virágtalan,

hangot felejtett fül, énektelen,

magába roskadt lét, érdektelen.



Ó, hol vagy? Számban kérdés vérröge,

Fogam között egy fűszál illata,

Kezem között egy kéz kihült tüze,



És mindennap a kétség ördöge,

Hogy visszajössz-e holnap, vagy soha,

S ha visszatérsz a nap még felsüt-e?



4.



Minden sarokból szólnak dallamok,

Szélrózsa fújta hétszín hang ragyog,

Talán-talán szivárvány énekel

Az út felől, hol sírva érted el



A törhetetlen messzeség falát,

amelyen lábam már nem léphet át.

Talán-talán a nemlét sem örök,

Talán te jössz a messzeség mögött



Vissza az úton, újra énfelém;

Szivárvány ég a szomjas ég felén,

s míg torkomon kiáltás térdre hull,



Egy ismerős láng felhők éterén

arcomhoz ér, jaj, újra élek én -

vagy szemembe halálom fénye szúr.


Aki elment

Száz ájult kilométer

és nem kiált az éter

ott élsz kevély kisértet

s ki téged messze-sértett

most bánatán tanulja

dalát a messze húrja



hahó-felhők az égen

már nem hahóznak régen

a fák lenyírva állnak

csontjai csonka mának

a templom földbedermedt

s a béna bükkfa-gyermek



ki csüng a lakk keresztről

festék szítál a sebből

harangszó hébe-hóba

hullik a páratóba

tekintet sír utánad

pár meter és kifárad



dér fagy az ész hajára

amíg az űrt bejárja

hol lépteit a távol

ismétli önmagától

és darvakból a bánat

kottát firkál magának


Mintha velem volnál



Mintha te is a téren állnál

késő ritmussal körbejárnál

elgondolkozva meg-megállnál

pára-arcoddal reám várnál



mintha magad is velem jönnél

friss levél módján tündökölnél

részegségemmel nem törődnél

örömebb százszor más örömnél



s nevetés mintha összefolyna

hallgatás jönne hallgatózva

temérdek zöld lomb leomolna

szél a hajadtól puha volna



s mintha ma is a régi lennénk

utakon jóhír módra mennénk

égne az ég is szövétnekként

messzire nyúló kék szövetként



s mintha az égbolt színe volnál

lejjebb a zölddel összefolynál

vízre a szememmel simulnál

házak hűvöse rám hajolnál



falakról mint a visszhang szólnál

elfogyó hanggal haldokolnál

bánatot homlokomra fonnál

mintha magad is velem volnál.


Levél négyszemközt



Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(Ó nappihék, arany szalonkák,

szemed borostyán csurranása

szemem kelyhébe, kezed álma:

megáldó kéz, papi fehéren,

fiak és apák homlokára

a szerelemre, mely piros kút

viasz-kék, ódon templomokban,

ahol az Úr mélázva szenved

festett keresztjén, s ön-hajókon

úszik az örök szomorúság,

megválthatatlan, mérhetetlen.)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(A kezed, a kezed, én nem értem,

csattog a kádban kékre váltan

pelenkák horzsoló ködében,

s mégis: olyan lágy mint az alkony

fél-tavasz, fél-nyár ájulásban

heverve két dús ölelés közt

ernyedő dombok kupoláján,

melyen patyolat felleg ballag,

ballag bele a végtelenbe,

ahol a dolgok oly furára

nyúlnak mint némely részeg álmok:

hajszálai egy büszke, néma

Istennek aki ránktestálta

a teremtést, hogy gyermek-ujjal

nyomorgassuk, mint holmi gyurmát,

hátha arcára rátalálunk?)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(Az ujjad, az ujjad: aranyfácán

feszes begye, pityegő, hetyke,

de puha, ha akar vatta lenni

vágy idején, vagy anyai vártán,

röpködve gyermek hasacskákat,

combokat, pólyát, baba álmot,

billegve versek, tapsi-nóták,

bóbitás dalok ág-bogában,

gyümölcsök bögye, meggy, ha érett,

cseresznyemézes csöppenése,

pisszenő, halk, mosolyba-ringó,

altató, édes, sürge ringló...)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(A csípőd: ógörög karcsú kancsó,

nyaka:derekad, hajlított, hűs,

homlokod: oszlopfő a csenden,

ha szigorúan nézel bűneimre...)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(Tudom, riasztó csattogása

volt néha vad, viking hajómnak,

mellyel hasítok át a léten,

e taréjos, nyers, bús óceánon,

hogy egyszer elérjem azt a partot,

melyről a régiek regélnek

gyöngyöző, lentos éjszakákon,

mikor a kincs már nem igéret,

de kézzel fogható, mint a végzet,

mely elindított az óceánon.

Tudom, a hullám-dal íjesztő,

s didergő a habok éle,

agyunkba vág a jég-szilaj szél,

s a halott szirének énekére

hajunk tapad a csillagokhoz,

bénán, jajgatva fönn a Göncöl

lovait bokrosodni készti...)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(Mert tudod te jól a kapitánynak

jó szele nincs más csak a lelked,

csillaga nincs más, csak az arcod,

s öleden kivül nincs hazája,

válladon kívül nincs szelíd part,

mely ellankadáskor visszavárja,

s terajtad kivül senki nincsen,

akivel osztozzék a kincsen,

ha azt a partot megtalálja,

terajtad kivül senki nincsen

gyémánt vesszővel írva-vésve

erre a széles földi tájra,

ki utamra könnyből jelet hintsen,

intő ujjból az ég fokára

lobogó fároszt telepítsen,

csókkal taszítson jó irányba,

s viharban, fagyban, melegítsen,

terajtad kívül senki nincsen...)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?

(Nézd, ez az egész földi álom

csúf néha, mégis, semi áron

nem adnám másért. Tudod, néha,

tátogok már csak, mint a béka

sikló szájában, de a dolgok

közé az Isten reményt oltott,

zenét, mely néha csöndre-halkul,

de máskor fölzendül, szinte jajdul,

s akkor tudjuk: a vége jó lesz.

Hidd el hogy így van. Biztató ez,

muzsika, ó, figyelj szavára,

nem vagy te mártír, szolga, árva;

tudom, a sebek nagyon fájnak,

a rontások kővel hajigálnak,

de mögéjük láss egy pillanatra,

s ráismersz ama csodapartra,

hova hajóznom kötelesség.

Ó, ne hagyj el engem! Vér a festék,

Mellyel a vízre rőt betűkkel

Neved fölírom és az űrrel

Közli a tenger, hogy szeretlek,

Kisbolygók táncolnak nevednek,

S a tejútnak övén bíbor ékszer

Villogja százszor, nem elégszer,

Milliószor és mindörökké:

Szeretlek most és soha többé,

Mert te vagy az út, a fény, a fétis...)

Nem próbálnánk meg újra, mégis?


S bokrokból csend kicsordul



Megyek az éjszakában

valaki megy előttem

nem tudom honnan jöttem

valaki jön mögöttem



megyek az éjszakában

valaki szól most hozzám

nem tudom ki és honnan

valakit küldtek hozzám



nem tudom kit és honnan

megyek az éjszakában

valaki szól most hozzám

mint szirom olyan lágyan



mint basalt oly keményen

mint kristály olyan tisztán

valami van kezében

Jézus Buddha vagy Iszlám



szent könyve könyve fénye

sóhajok régi fában

vésések régi kőben

megyek az éjszakában



valaki jön mögöttem

nem tudom honnan jöttem

valaki megy előttem

tudom magam kinőttem



felnyúlok mint folyondár

magamból mint sugárzás

testem vagy árnyam mindegy

homok hamu vagy párzás



ringy-rongy marad alattam

valaki ment előttem

nagyon magam maradtam

nagyon magasra nőttem



fejemen fáj az égbolt

orkán jaja nyögése

tarkóm mint furcsa félhold

fakón süt fémsövényre



a Föld sírjának szélén

s atom-borostyán-bokrok

ülnek a holnap éjén

mint udvari bolondok



míg én halott királyuk

királynék hóhéra hőse

kőszemem tágul rájuk

mint idegen ismerősre



s bokrokból csend kicsordul


Hazafelé                                                                  A dolgavégzett ember tanúvallomása



Pergetem a napok olvasóját

fogy az élet, elfogy az ima;

egyre többször indulnak a gólyák,

egyre messzebb száll a vadliba.



Behajóznak éveink a nincsbe,

Nem baj, hiszen ott a kikötő;

Kell aki a partnak visszaintse,

Hogy érkezünk, mert eljött az idő.



A drótkötelet biztos kar hajítja

A stég felé, és ennyi az egész;

Büszkén lép a kapitány a hídra,



Csak gondolatban van, hogy visszanéz;

A hajónaplót ő már teleírta,

hát átadja - és átveszi egy kéz.


Újra kezdeném



Így lettem tarka sebhelyektől,

így kopott húsom csontomig,

nem ugrom már a padka mellől

csatornán át, a dombokig,



fagörcsök fájnak koponyámban,

s ökölbe zárnak zsigerek,

de ha majd füttyszó nő a nyárban

s megint meleg lesz fű, berek,



katángos rét és út a hegyre,

s valami ének messziről:

indulnék újra, ha lehetne

erőt facsarni semmiből,



rohannék újra, pont ahogy rég,

iránytű nélkül, boldogan,

ha kanyarhoz érnék, kanyarodnék,

s a völgybe levetném magam.

Add comment


Security code
Refresh