You're Here : Home Hungarian Szerb válogatás Az Ének a folyón kötetből

Az Ének a folyón kötetből

Written by Szerb György  in  Hungarian - Szerb válogatás PDFPrintE-mail

(Veszely Ferenc szelektálásában és jegyzeteivel, aki

gyerekkori osztály és költõtársa és 1951 és 1957 között

legjobb barátja volt és tanúja volt a zseniális fiatalember

költõvé fejlõdésének. A forradalom illetve Veszely

kényszerû menekülése szakította el az "elválaszthatatlan"

barátokat. Szerb a kultúrált emberiség költõje, minden

bizonnyal a huszadik század  legkiválóbb költõje cím

kandidátusa Európában. A versek magukért beszélnek. )



I. Az Ének a folyón kötetbõl



Arioso



Láncfű pihéket szólongat a szél,

s hogy él, magáról elhíreszteli.

Vonat nyújtózik meztelen napon,

jó, friss színekbe fúródik vakon,

arcom a dolgok fénye elfedi.

A föld zöld szőrzetét cirógatom.

Tavasszal így, szagokkal teljesen,

a gyönge dombok, selymes hajlatok,

sóvárogván a síma csókokért,

itatva vággyal, évődnek velem;

jóízű színük szám bizsergeti,

mint csepp ütések puha csókjaim

borzolják bőröm, altatnak megint,

s a nyírkokat friss áram kergeti.

Vártam, s ama érett szájjal ízlelem

szerelmed, föld, szagokkal jött tavasz,

kínig kivánó testiség, kamasz

szerelmek könnyén megtanult gyönyör,

mely szűzességtől szűzen óv, s a kéj

tisztult tavából piszkot, bűnt kiold.

Bukfencezik a szél, hisz elhiszik,

hogy él, mert hírét, illatát viszi

virágjövőknek, érzem szédítő

sodrát a létnek, szerelmem egyre nő,

elmém anyagba szédül, s nem dadog,

élőkkel kötnek össze illatok,

a pórusokból párolog a vágy,

formák fonódnak eggyé, furcsa, lágy

alakjuk értelemre lel, s a lét

dolgában célt kap törvényünk, a szép.



Ezt a szép verset 17 éves korában írta, 1954-ben. Már akkor a szép megszállottja volt,

ars poetikájának lényege mindenekelőtt a szépségre törekvés, zászlajára a l'art pour

l'art-ot tűzte akkor amikor a "szocialista realizmus" volt a pártvonal s a lirikus versek

(hacsak nem Sztálin vagy Rákosí dicsőitésében)  "kispolgárinak," ha nem egyenesen

"reakciósnak" itéltettek a kommunista hatalom által. A költők költője kivánt lenni,  de a 

Nyugat és a klasszikusok lelkületében, nem a korabeli, rendszerint a rendszert kiszolgáló

versírók utánzatában. Későbbi, érett költészete magába foglalja a modern kor versírásának

mindhárom változatát, a szimbolizmust, az imagizmust és a szürrealizmust. Főleg az 

utóbbi kettőben mélyül el, a tudatalattit bányássza gyönyörű kép és összefüggés

elemeket csapolva meg, amelyek belső nyomásra szökőkutakként törnek ki verseiből.

Ha van öncélúság verseiben ez ezen források tudatos keresése, versei szinte maguktól

ezen források felé gravitálnak, az eredeti gondolatot vagy ihletet hamarosan ezek a belső

képek és asszociációk árasztják el.  Kétségtelenül  lángész volt, nehézveretű filozófiai

műveket olvasott könnyedtséggel egészen fiatal korában, Liszt darabokat játszott a

zongorán kotta nélkül (később a zenéből élt meg előbb vándorló zongoristaként, később

a Déryné színház karmestereként, több dalt és színházi zenedarabot komponálva, de

ambiciója mindíg a költészet maradt), megismerkedett Szabó Lőrinccel s fordításokban a

német, francia, angol és ógörög költőkkel is, s tette mindezt mielőtt elérte volna huszadik

évét. Hajszolt életet élt, háromszor nősült, öt gyerek apja. Egész pályafutására ránehezült

a kommunista elnyomás terhe, megjárta a hirhedt Andrássy út 6O-at is, ahol verseinek

értelméért vallatták sorról sorra a  paranoid pribékek. Utódaik ma is agyonhallgatják óriási

tehetségét, vagy messze alulértékelik költészetének igazi jelentőségét, említést sem kap

nyelvének -  páratlan  szókincsének, képeinek, kifejezéseinek -  rendkivüli gazdagsága,

szépsége. Nagybátyját tekintette példaképének aki hajszolta az életet és - mint maga a

költő --  korán halt meg.  V. F.



A tavasz dicsérete



Ó fürge Nap, borítsd ki karcsú korsód

hadd follyon fény a fáradt földpihére

hadd rúgja már a a bánat az utolsót

és haljon bele az öröm levébe



a vízre harsány tûzvitorlák húznak

a szél gubancot hurkol a habokra

lányok kendõi kacagáson úsznak

s hajuk kibomlik mint a barka bokra



az ég tavában gépek fodra ázik

fölötte néha felhõk szárnya lobban

megnõ a szem egész a látomásig

és lélekzik mint élet a rabokban



gyökerek ujja mozdul már a mélyben

a szél ezüstöt fésül a homokról

madarat ûznek csakhogy el ne érjem

és innék újra rég halott borokból



a házak arcán énekel a festék

az ablakok kigyúltak mint a fáklya

s míg bámulom a szobrok drága testét

már nem gondolok többet a halálra



mert látom magam kõszívükbe vésve

mint része nálam élõbb alkotásnak

mert új tavasz jön mindíg a vetésre

s az életnek szánt nem az elmúlásnak



és leng a felhõ könnyû mint a kócsag

kigyulladt húsa ég a gólyahírnek

a vízre csúszik hempereg a csónak

s madarat fog illata a víznek



zeng-bong a szél pengét akaszt az árral

az ég fonálja most tanul nevetni

ujjong a víz egy asszony benne lábal

hajunk lobog most volna jó szeretni





Ének, õszi tájjal



Már pislákol pár karmazsin levél

a lombkastélyok ormán, mint a vér.

Hozzák az õszt borostás reggelek,

kemények, durvák, mint az emberek.

Már köd lapul a tarlón. Kék utak

függnek a füstön, mint a bûntudat.

Elmult megint, s megint más volt a nyár,

mint ahogy hittük. Nem pattant a zár

titkok felett és nem enyhült a gond.

Se nyár, se õsz, se tél, tavasz se mond

sohase újat. Sorsunkra konok

közönnyel néznek, mint az ikonok.

S mi csak vonszoljuk s hisszük, ó de szép,

egy nagy repülés elõérzetét,

naponta újra ujjászületünk

hisz egyszer úgyis sikerül nekünk

valamit látni amit más soha,

valamit tenni ami már csoda,               (a forradalom elõérzete?)

valamit vinni, ami már öröm,

s embernek lenni rontott délkörön.

Ez tart meg élve. Ének akkor is

ha hallgatásunk hosszú és komisz,

kiáltás akkor is ha korcs a hang,

csenddé törik mint hó alatt a hant,



és élet akkor is, ha töredék...



Magában-kék        (Immunizáló  ön-beoltás a szocialista realizmus ellen? F. V.)



Magában-kék a föld

hegyen az este költ

tojásban kopog a csend

köd eszi az elevent



cinege-szél dudol

boróka bandukol

guggol a galagonya

laboda lapít oda



pityeg az õszapó

a bodza hintaló

csõrével dobol a pinty

bogarak dobozain



a bükk szelet figyel

sárkányt ereszt a cser

jegenye bogokat old

zsinegen repül a hold



mikor a csend kikel

magában énekel



Ködben távoli házak Korabeli tanúvallomás egy költõ sorsáról a Kádár

korszakban. F. V.)



Ködben távoli házak

nyitott fekete szájak

ablak-fogsor vicsorog

az utca hördülõ torok



bennem keserû akarat

alacsony egeket harap

felhõk fájnak a nyelvemen

száradó nyálam elnyelem



próbálnék újra valamit

robbannék mint a dinamit

befesteném a házakat

dalolnék nemvolt lázakat



de jaj hahota-gyalogok

vesszõi alatt szaladok

csapkod és csíp a nevetés

fájó fülemben csupa kés



tudom tudom hogy vége már

nem szólhat az aranyszamár

csak néz csak hall csak lát csak tud

s nyeli a keserû laput.                            



Delirium elõtt



A lenti égen füst fakad                         

lármafák riasztanak

a kertben barbár horda dúl

száz éj mult el álmatlanul

a fény hideg a torkom ég

a hajnalt túl kell élni még

mellem szorít mint szörnyû rács

szivem mint puha kalapács

bordáim börtönét veri

a bõröm vékony víz lepi

idegeim a bõr alatt

mint furcsa férgek ránganak

hintáz rajtuk a félelem

futkos a vágy gerincemen

s a gyönge csontokba harap

éget a vér mint híg salak

dobhártyám végtelenre nyúlt

a szesz lármáján vékonyult

koponyám döngeti a csend

a lármafa nagy vészt jelent

füst fogta el a híg napot

egy kortyot még mert meghalok.



Szerb György italba való menekülése ismeretlen dolog nekem, fiatalkorunkban

egyikünk sem ivott, a forradalom elõtti idõszakban  egyáltalán nem. Hallani másodkézbõl

hallottam róla, hasonlóan az állítólagos drogozásról is. Tény hogy intézeti elvonókúrán

vett részt egy idõben. Ennek magyarázatát valószinûleg részben genetikai, valószinûleg

pszichológiai  okokban lehet megtalálni: a forradalom leverését követõ kiábrándulásának

(egy alkalommal velem épített barrikádot és egyértelmûen hive volt az  oroszokat és a

kommunistákat egyaránt kisöpörni kivánó nemzeti forradalomnak),  a Kádár korszakban

való üldözöttségének és elnyomásának (a Ködben távoli házak-ban leírt reménytelen

helyzetnek), de az a gyanúm hogy elsõsorban annak az önmagát a végletekbe hajszoló,

a Kasszandra megidézése címû versében erre utaló  nessus ing viselésének a vállalása

miatt. Szerb fiatal kora óta hajszlolta magát, a szépségre való végletekig menõ törekvés

jegyében. (Lásd Válasz féltõimnek címû versét az alábbiakban)  Sajnos feltehetõen

nemcsak õ fizetett meg ezért.



Kékhajú (részletek)



Kékhajút a lélekarcút

szemem lecsukva megtaláltam

feladtam hát a régi alkut

örömként jártam a világban

...

Kékhajú mondd tudnál-e dalolni

mint piciny ér kavicsok lythofonján

karcsú kezedbõl éneket ontván

Kékhajú mondd tudnál-e dalolni

mint a szelecske nád-pikulákon

csepp oboán mint cinke az ágon

mint az apály dagadó üregekben

mint a növõ víz tenger-ölekben

mint a meleg szél orgona fákon

mint hegedû szomorú operákon

mint a szabadság asszonyi szájon

...

Kékhajú mondd tudnál-e szeretni

mint kicsi kérész percre kigyúlva

rögtön elégve semmibe hullva ...

mint a virágok egy nyarat élve

vágyakat oltva napszemû szélbe

mint a flamingók zárt sugarakban

rózsafüzérként szállva a napban

mint kudu-párok szürke szavannán

barna szoborként összetapadván

mint krokodilok mély mocsarakban

tíz tucat évig egy akaratban

mint a mammutfák tízezer évig

nézve magunkat s nõve az égig

mint a vizeknek örök csobogása

drágakövek maradó lobogása

mint a világok útja az égen

szent logikák diadalmi övében

...

s állt a leány mint õz a veszélyben

úgy remegett mint nádak a szélben

ám szeme drága taván tüzek úsztak

napkezû lángok jaj hova kúsztak

merre lihegtek a rét örökébõl

hullj ki szakadj ki lámpa körébõl

tollkicsi lepke jajj meneküljél

fûnyoszolyádra visszarepüljél

ott fakadott örömökbõl a tested

napsugarak szárnyadra leestek

jer meneküljünk megköt a város

szép nyírfánk lila földeken áll most

hold-mosolyában rínak a rétek

jer meneküljünk rút ez az ének

más dallam és más táj a mi jussunk

jer meneküljünk messzire fussunk

...

friss levelekkel lombok üzennek

hívnak a szélkarú erdei szentek

szólít a kõris az éger a vérbükk

el sose indul vissza közébük

falrafeszített régi fa-Krisztus

bronz lovasok közt itt neki nincs juss

farkasidõk foga majd elemészti

por-testét tovalengeni készti

szélmadarakkal szellemutakra

kékhajú párán tûzhajú napba

rét-ikonokra visszamerengve

vissza-lehullva sírva kerengve

sótalan könnyel esti esõben

hantokat mosva halk temetõben



Fohász



Ne szólj rá álmaimra,

még hagy játszhassak vélük,

gondoljál gondjaimra,

mennyit törõdöm értük.



Hogy' hullik lassan egyre

a kristály dér fejemre,

tavasz nem oldja többé,

ottmarad mindörökké.



Gondolj a félelemre

mi irtóztat a sírtól,

fakó fehér kezemre,

ha lehull a papírról.



Gondolj nehéz napokra

mik megvámolták sorsom,

kisértet holnapokra

várásuk félve hordom.



Gondolj tükör-szememre,

hogy dédelgette lényed,

mivé leszel ha benne

kialszanak a fények?



Ki tartja templom arcod

dicsérõ napsugárba,

ki fûzi szélbe hangod,

derekad karcsú fára?



Ki biztat hogyha rémek

suttognak föl szobádban,

s a megváltó nevének

sóíze nõ a szádban?



Gondolj az életünkre,

ne törd le gyönge törzsét,

magunkért drága húsú

de magtalan gyümölcsét.



Ne szólj rá álmaimra,

becézem õket érted,

változó kontyaidra

virágnak, ahogy kérted.



Nem vagy velem



Nem vagy velem szivemre este szárad

megüt a mélyben korhadó anyag

a vigyázatlan tárgyak öklelése

a rossz csoda hogy élsz és mégse vagy



sötét hajukkal sarkok integetnek

de szótlan kong a nemjárt kapualj

mennydörgése hullik a hegyeknek

egy kóbor gép a mindenségbe mar



nem vagy velem s ez több mint érthetetlen

a távollét a megsemmisülés

élõ melled holt emlék kezemben

míg megkisért az átlényegülés



tapogatom derekad a szélben

gyümölcsök héján bõröd hámozom

bontogatom lépteid a porból

s a lágy vizekre arcod álmodom



nem vagy velem idõmet így emészti

halálom útján számtalan halál

ki élõt veszt el kínját jobban érzi

még szól a dal mely néki néma már.



Szeretném



Szeretném ha velem lennél

kezeimbõl felhõt ennél



szeretném ha láthatnálak

kortyolhatnám virágnyálad



szeretném ha madarakról

beszélnék és sírnál akkor



szeretném ha újra mint rég

borzolnád a bokrok ingét



szeretném ha dongó jönne

és te félnél mintha ölne



szeretném ha növénykacsok

között látnád gyerek csacsog



szeretném ha vásott, tarka

ábrát firkálnál a falra



szeretném ha rossz gyerekként

leköpnéd a gonosz repkényt



szeretném ha bolond lennél

fényes utcán megölelnél



szeretném ha menve-mennénk

szinte belebetegednénk



szeretném ha tüzes padra

úgy ülnénk le mint a napra



szeretném ha forrva hûlve

ledõlnénk a hideg fûre



szeretném ha harmatokban

forró vércsepp nyílna nyomban



szeretném ha csípõnk ágyán

halkan meghalna a páfrány



szeretném ha megnyugodnál

mint a virág becsukódnál



szeretném ha újra mégis

szánva bánva szeretnél is.



Katrin a kedves



A éj kelyhében lágy zsivaly

törések mély zengése kelt

reggelre megfordult a szél

az esõ kazlakat terelt



kötõdtek kék üveggyepûk

nádak lábvize megfagyott

akkor már régen tudtam én

Katrin a kedves elhagyott



s akkor mégis az útfelen

miatta dermedt meg a fû

rozzant nyilán a szarkaláb

cirákolt íjedt hegedû



zörgött didergõ fényrigó

papírba göngyölt szívemen

cipõm kocogott kocsmakõn

csuklott a szél és jött velem



árultak képzelt arcokat

maguktól fénylõ ablakok

akkor már régen tudtam én

Katrin a kedves elhagyott



(A fákról csordul a sötét

estére vak tócsába gyül

reggel ha szél imádkozik

párája égbe szenderül



átugorják az éjszakák

a bakot tartó víg napot

többé semmi sem változik

Katrin a kedves elhagyott.)



Polifon sirató



Valami mindíg leszakad és lassan                    Az előbbi négy, de különösen ezen, második, egy autós

mint meglõtt sas pernyéje a magasban             balesetben hirtelen elveszített feleségéhez annak holta után

hullnak az égbõl hétpecsétû percek                           írt versek kétségtelenül a világirodalom legmélyebb,

míg fény sikoltoz vagy sötétje serceg               legszebb szerelmes versei közé tartoznak. Különösen

hullnak kóválygón részegen lelõve                   e sirató, amely Szerb versművészetének a csúcsát

fekete porként a gyémánt idõre                         is méltán megfogalmazza, egyedülálló nemcsak a

most búcsúztatom ki a csöndre érett                 magyar, de a világirodalomban. Különösen a második

egyforma gyásszal magamat vagy téged           stanza istenien gyönyörű sorai szívrehatóak.

ki felhõk arcán hét szelíd fodorral                     A költő gyásza egy képdús szellemi szertartás

összeég a kékülõ kolórral                                  szintjére emelkedik amelyben a természet tudatalatti

s néhanapján messze még kigyullad                  asszociációi tudatfölöttivé válnak. Még elképesztőbb

mint sarkifénye északnak s a múltnak               hogy a költő hosszú stanzákon át állandóan tudja

fokozni a hatást, gyönyörűbbnél gyönyörűbb sorokban

Most elsiratlak szép fehér halottam                   melyek között "a csillagképek csonthártyái zúgnak"

már nem vagy aki voltál aki voltam                  és a költő fájdalma "gerincét töri a Tejútnak."

elnézem  eltört drága üvegtested

s a csöndnek adlak mint napját az estnek

az égbolt kék koporsójába teszlek

hol átmosódnak halk üvegkeresztek

s a templomtornyok fordítottja ázik

és nõ az isten ezüst oldaláig

majd érezlek a tiszta levegõben

ha üvegszálak sírnak az esõben                          

s az emlékedben lágy iszapba vesznek

mint visszhangjai régen elveszettnek.



Kopog a kõ a gondolat kipukkan

a lépegetõ bánat tûre bukkan

és percrõl percre önmagát bevérzi

a nap kihajt a fájdalmat nem érzi

békák mozdulnak mély koszos lyukakban

magába hull a tél is mozdulatlan

a szélcsikók már jóidõt legelnek

a füvek sûrû sorban menetelnek

én járok mégis oldatlan hidegben

lépteid nélkül lépteimmel rendben

megállva néha páratlan soroknál

mintha még szemem szép vetése volnál.



Egy robbanás az égbolt rianása

volt szerelmünk és nem születik mása

a csillagképek csonthártyái zúgnak

mert gerince tört tegnap a Tejútnak

s a mindenségbõl tájfúnként az élet

a törésen a semmiségbe széled

formába dermedt fénytokokban élünk

a kõerekben színt repeszt a vérünk

ujjunk a kristály fényes néma ága

a rend kövült értelmet zár magába

és hull a kristály végtelenbe veszve

hol nincs Közel s megsemmisült a Messze.



Patria mea parva



Ó gyöngykorom te kõbányai hajnal

ó kráterek gyanakvó visszahanggal

ó mély tavak gyerekkor genfi-tói

de szép volt rajtuk talpfákon hajózni



sok méla gyár merengõ néma kémény

figyelt reánk a reggel téglafényén

mikor kutyánkkal sások zöld bozontját

úttá ügettük s gallyak harci csonkját



a napfény oldalához ütögettük

a bogarat koszos kezünkbe szedtük

hogy szabadságra szöktessük vidáman

porok vonultak kócos karavánban



az út felõl hol kordék lõdörögtek

végtelen ívén egykedvû köröknek

a víz akár a kácsa könnyû pelyhe

szemünkbe röppent csillogott a kelyhe



leráncigáltuk csípõnkrõl a rongyot

belémerültünk kurjongó bolondok

sütöttek ránk smaragd salátakertek

a lágy homokban lim-lomok hevertek



lábnyomaink mint holdhegyek ragyogtak

tépésein a megsebzett homoknak

mint bátor hód kutyánk a mélybe húzott

nyomán a farka csengõ csíkot úszott



öreg szirénák munkát nyögtek akkor

s mi káromkodtunk tettetett haragból

hiszen fintorgó csepp suhancok voltunk

s az égvilágon nem volt smmi dolgunk



anyánk a drága várt vajas kenyérrel

s mi telistele aggatott tenyérrel

mentünk elé megmosdott szép fiókák

bogáncsot vittünk s néha néha rózsát







Keresztúri temetés



A félelem ír dalt a körben,

míg messze, mélyen döngve döbben

az új koporsón Gaia ökle,

s elhagy egy lélek mindörökre.



Nézel és föladnád a harcot,

elárult, s megtámadt az arcod,

hordod, mint tõreit az élet,

ráncaidban az öregséget.



Játszol, de fájdalmas a játék,

az ég, mint megsápadt halánték,

törvényt sugároz ujjaidra.

A szõtt idõ, mint szörnyû hydra,



megemészt névtelen halaknak,

érzékeid is megtagadnak,

agyad, mely tiszta és egész volt,

részekre törik mint az égbolt,



nem marad más, csak tarka, büszke

emlékezések csillag-üszke.

Aztán az éj-hullámú nemlét

elönti szívedben a medrét.



Õt siratom csak



Míg ólmos vízben álmodik a táj

egy szó feszíti számat ami fáj

e szó az élet

általa terem

haza szabadság szépség szerelem

mert nincs hazája annak ki halott

s a szabadság is élõkön ragyog

s csak az szomjazza hírét hogyha nincs

ki él, akinek szomjúsága kincs

s a szépség is csak partavetett hal

ha nincsen szem mely látványába mar

ha nincsen fül mely dallamába tép

ha nincsen szív mit láza vetne szét

és nem szeretnek holtan a kövek

sem elszáradt fakó virágtövek

csak aki él és úgy marad örök

hogy egymásba olt célt és örömöt

csak élet értelmezi a csodát

mely fényével egy világot fon át

legyen az mértan mámor kémia

vagy õszi lombra rótt elégia



én õt siratom csak az életet

hogy lesz idõ mikor már nem leszek

szavam se lesz hogy megkérdjem magam

hová kallódtam ilyen nyomtalan

és nem hiányzom majd de énnekem

nagyon hiányzik szép vad életem.

Add comment


Security code
Refresh