You're Here : Home Hungarian Short stories Útvesztő a lekváros pulyka világában

Útvesztő a lekváros pulyka világában

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

Hát azzal kezdeném, hogy nagyon büszke vagyok magamra.  Szinte csuklom tôle. Mert a posta meghozta részemre a "Creative writing course" nagyon várt diplomáját.

Lehörpintettem egy kis vizet, aztán máris szaladtam kék harisnyát vásárolni.

Hazaérvén, telefonáltam a gyerekeknek, hogy Gyôzô meg én jövünk vacsorára mert nagy hírem van, és el kell ujságoljam Nekik.

Szóltam Gyôzônek, hogy öltôzködjék.  Ô az uram, de én csak Gyôzônek hívom, fôleg azért, mert így keresztelték.  Gyorsan én is kicifráztam magam,-kék harisnya, piros köpönyeg, nagykarimás kalap,-és máris úton voltam.

Beülök az autóba, Gyôzô mellé.  Gyôzô rámnéz, azt mondja: "Te Maris de kiflancoltad magad."

Mondom: "Kell, hogy adjak magamra, mivel, hogy irónô lettem."

Erre: "Nem irónô lettél Te Maris, hanem bolond nô."

Megdûhödtem: "Te Gyôzô, úgy ügyelj a nyelvedre, hogy kiírlak az ujsagba, ha gorombaskodsz."

Erre megszeppen, aztan elhallgat.-Ime, a sajto hatalma.

Megérkezünk a gyerekekhez, a fiamhoz meg a menyemhez.  A menyemet én csak úgy szólitom, hogy "törvénybeli lányom", a fordítás helyessége míatt, mert en mindent pontosan forditok, hogy hu maradjak a nyelvhez.  Mert angolul azt mondjuk: "daughter-in-law." ( Nem egyszerûbb lenne az, hogy menyem?)

Szóval, beállitunk Gyôzôvel, törvenybeli lányunk már tálalja is a halászlét, aztán eszunk.  Olyan erôsre csinálta, mint a méreg, de Ô csak kanalazza, nyeli, még a szeme se rebben.  Vékony kis lányka ez, az Edward herceg szigetérôl való, de mikor megeskudtek a fiammal, elhatározták, hogy Torontóban fognak élni.  Különben, csak megjegyzem, hogy a fiamra nem kell mondjam, hogy törvénybeli, mert Ô valódi, en szültem.  Ha rámondom, hogy törvénybeli, hát mindjárt vejem lesz belôle.

Visszatérve a törvénybeli lányomra, a magyar ételt úgy megszerette, hogy mást alig eszik, és még fôzni is megtanult magyarul tökéletesen.  Szóval, esszük a halászlét, töröljük az izzadtságot, Gyôzô még krákog is, pedig Ô nagyon birja az erôset.  Én meg csak feszitek, a mellem majd szétreped a büszkeségtôl, akárcsak a töltött csirkéjé az asztal közepén, mert még azt is sütött ez a törvénybeli.  Nagyon kinálta, hát meg is daraboltuk.  Szólok a menyemnek,-ez a szó mar inkább a nyelvemre áll,-hogy adjon hozzá egy kis lekvárt is köritésnek, mert arra nagyon rákaptam.

Pedig annak idején még hozzá sem nyúltam volna.   Egyszer, nagyon régen már, még Kanadába érkezésünk idején egy idevalósi bennszülött család meghivott minket,-mármint Gyôzôt és engem,-egy Köszönetadó vacsorára, Köszönetadás napján.  Hogy kinek mit köszöntek, máig sem tudom, de az volt a szokásuk, hogy ilyen kóbor embereket, mint mi, meghivtak az asztalukhoz, de csak aznap, soha máskor.  Rajtunk kivül ott volt még a Németbôl jött Frici, aki már jó pár éve a sarki kútnál mérte a benzint, meg egy egzaltált kinézetû lány, akirôl nem tudtuk, hogy hová való.

Szorongtunk az asztalnál, mert nagy volt ez a benszülött család, és extra székeket kellett hozni, hogy mind le tudjunk ülni.  A házi bácsi meg nyájaskodott hogy: "Kis helyen is elfér sok jó ember", és lehet, hogy igaza volt, de ami szorult, az szorult.

Mindenesetre, jó emberek voltak, az biztos.  Akkor ismertük meg Ôket, amikor házról-házra jártunk, hogy minden munkát vállalnánk, csak adnának valamit.  Mármint, hogy ne haljunk éhen.  De ezt nem mondtuk, gondolom viszont, hogy látták rajtunk.  Azóta is idejárt Gyôzô fuvet vágni.

Hát szorongtunk, beszélgettünk, mert akkorra már igen értettük az angolt, mert éjjel, nappal tanultunk, es gyorsan a fejünkbe ment.

Nagyanyámnak volt egy mondása, hogy:" Nagy úr a muszály."   Ez sokat eszemben volt itt Kanadában, fôleg akkor tájt, idôk elején.

Visszatérve, ahogy beszélgettünk, egyszer csak felállt a Frici, és tágrameredt, ilyedt szemmel azt mondta, hogy Ô el van veszve.  Hogy Ôneki meg kell találni sajátmagát, de az nehéz, mert jelenleg nem tudja, hogy Ô kicsoda.  Pedig kellett volna tudnia, mert olyan benzinszag volt az egész ebédlôben, hogy már korábban a házi néni csendben felállt az asztaltól, és huzatot csinált.

Szóval a Frici nagyban szónokolt, hogy "I'm lost, I have to find myself," az asztal körul ülôk meg csak bólogattak, aztán felugrott az egzaltált lány a szekerôl, és szúrós szemeit Fricire rögzítve, tudatta vele, hogy Ô is el volt veszve sokáig, de már megtalálta magát, és a közönség ismét egyetértôen bologatott.

Oldalba böktem Gyôzôt, és mondtam Neki az orrom alatt magyarul, hogy nálunk ezeket úgy elcsuknák, hogy többé nem látnák a napvilágot, és látszott Gyôzô arcán, hogy egy véleményen volt velem.

De ez még semmi volt, mert ezután jött a java.  Megkezdôdött a vacsora. Házi néni és házi bácsi egy kerekeken gurulo tálaloasztalon,-akárcsak egy felvágni valo embert az operáciora,-betoltak egy sültpulykát az ebédlô asztalhoz.  Akkora volt, hogy elôször azt hittem, hogy egy struccmadár lett lesütve, mert ekkora pulykát én még életemben nem láttam.  Kaptuk mellé a koritést, krumplit és zöldséget.  Aztán a házi néni körülkinált mindünket egy nagy tálbol, hogy vegyünk lekvárt.  Gondoltam, ebbôl nekem elég, én lekváros pulykát nem eszem.  Hát nem terem itt kovászos uborka?

Eléggé el voltam keseredve akkor tájt, hát meg is mondtam ezt mindjárt ott az asztalnál.

Nevettek, hogy nem lekvár az, hanem cranbogyoszosz.  Mondtam tovább, hogy cranbogyo, vagy nem cranbogyo, magyarul ez gyümölcsiznek hivott lekvar, otthon a Közértben sokat vettem, hát csak megismerem.

Bôgtem is egész uton hazafelé,-illetve a lakásunk felé,-és zokogva mondtam Gyôzônek, hogy legszívesebben most azonnal irányba venném Pestet, és örömmel kiinnám annak a nagy tengernek a sós vizét az utolzo cseppig, hogy átgyalogolhassak a medrén, és még pisilni sem állnék meg, hogy minnél elôbb hazaérjek.

Gyôzô babusgatott, vigasztalt, és igérte, hogy gyönyörû életünk lesz nekünk Kanadában, csak legyek egy kis türelemmel.  Mondta, hogy épit Ô nekem egy Oázist, mely majd megved engem az élet és a nagyvilág viszontagságaitol, s ahol örök harmoniában fogunk ketten élni.  Nem tudom emlitettem-e, hogy a Gyôzô nagyon költöies, és igen szépeket tud mondani.  Lehet, hogy azért hittem Neki mindig.

Aztán nem volt idônk sirdogálni, sem panaszkodni, mert dolgoztunk éjjel nappal.  Végeztünk mi minden munkát ami akadt.  Elsô állásom a Szürke agárkutya busztársaságnál volt, a körmeim is ott erôsödtek meg, mert az autobusz padlojába beletaposott rágoguminak a felmosorongy meg sem kottyant.



Még el kell mondjam, hogy Gyôzô állta a szavát, és dolgozott hét napokat is egyhuzamban, de megvette nekünk az Oázist hamarosan.  Csúnya kis házacska volt eredetileg, de úgy kipofoztük, hogy aki látta csak tátotta a száját.

Na, már megint nagyon elkalandoztam, de ez azért van, mert sokat gondolok azokra a régi idôkre, mikor átvedlettünk.  Nem is tudom, hogy miért foglalkozom ezzel most, mikor ilyen nagy hirem van a gyerekeknek.  Most, hogy megvacsoráztunk, a törvénybeli már leszedte az asztalt, és meg azt sem engedte, hogy felálljak segiteni.

Hozza is már a drága a kávét, meg a süteményeket, a fiam is ott sûrog körülötte.  "Na,-gondolom, ez alkalmas idô arra, hogy elujságoljam magam. Nyujtogatom a lábam, mutogatom a kék harisnyát, már kezdeném is a mondokámat, mikor gyereksirást hallunk.  Felébredt a kis Gyôzô.  Pattannék is már, hogy felvegyem a kiságyábol, és kihozzam, de a fiam meg a menyem megállit: "Meg se mozdulj mama, mert nagy meglepetésünk van."  És ezzel már ki is szaladnak a szobábol, felvenni a gyermeket.  Mi ûlünk az asztalnál továbbra is türelmesen Gyôzôvel, aztán nyílik az ebédlôajto, és odanézünk, hát tessenek ezt elképzelni, betotyog a kis Gyôzô a saját két kis drága lábán!  Egyenesen felém tart, fel is ugrok, hogy drága angyalkám, Gyôzôkém, életem, drágaságom, Te arany csillag, hát tudsz Te már járni, egy éves korodra? Te szentem, Te boldogságom!  Már fel is kapom, mert a popsijára pottyant, ölelem, csokolom:

"Nagyanya szemefénye, kincse, gyönyörûsége, hát micsoda kis csodagyerekecske vagy Te drága szépségem, édes kis Gyôzôkém," mondanám tovább is, de egy pillanatra meg kell álljak, mert kifulladtam.  A fiam kihasználja az alkalmat, hogy szoljon:

"Mama, ne hívd a gyermeket Gyôzôkének."

"Már hogyne hívnám, hát az a neve.  A nagypapa utan kereszteltétek. Látjátok ügyes is mint nagyapja volt mindig."

"A gyerek neve Victor,-kötekszik a fiam,-a nagyapja után." Beadom a derekam, és ismét megigérem, hogy Victorkának fogom szolitani az unokám, aztán ugra-bugrálunk a gyermek körül, hívjuk, ösztökéljük a menésre, azután kezdôdik az etetés, majd játszunk és mire felocsúdunk már itt van az altatás ideje.  Végtere is összepusziljuk Gyôzôkét, fiamat, menyemet és indulunk haza.

Este korán lefekszünk, és elalszunk hamar, de úgylátszik a vacsoránál megterheltem a gyomrom, mert rémálmaim keletkeznek.

Éjfél felé felijedek, és forgolodom az ágyban, mert az álom kiment a szemembôl.  Oldalba bököm Gyôzôt,-szokás szerint,-hogy beszélgethetnék. Gyôzô felriad, aztán,-szintén szokás szerint,-apellál a plafonnak, hogy valaki mentse meg Ôt az ilyen insomniás nôtôl, pedig láthatta volna, hogy a plafonon nem volt senki, mert akkor már lámpát is gyujtottam.

Mondom: "Te Gyôzô, el kell meséljem az álmomat, mert nagyon érdekes volt. Elôszôr félelmetes, aztán pedig szép."

Gyôzô sohajt egy olyan hangosat, hogy inkabb nyögesnek hallik: "Hát mondd."                                            Álmomban azt láttam,-kezdem,-hogy az egész világ körulöttünk egy nagy sivatag volt, ahol homokbafúrt fejû struccok szaladgáltak, és lekvárral bekent fejetlen pulykák zavarászták ôket.  Mi is ott rohangásztunk közöttük, Te meg én.  Nekünk még volt fejünk, de szemünk, szánk tele volt a sivatag homokjával, amit a körülöttünk tombolo vihar felvert a levegobe, és szállitott mindenfelé.  Már alig láttunk, és alig kaptunk levegôt, de valahogy,-egymást taszitva, és húzva-tolva,l sikerült odajutnunk az Oázisunkhoz, ami ott állt a vihar közepén szilárdan, erôsen, és hivogatoan. Valahogy bejutottunk, s már ott várt a családunk, és Gyôzôke szaladt felénk a saját kis lábán, s akkor úgy éreztem, hogy nagyon boldog vagyok, mert tudtam, hogy hazataláltunk.

"Nem álmot láttál Te Mariskám, hanem valoságot," mondja Gyôzô ahogy összebújunk a paplan alatt.

"Ne bolondozz Te,"-intem.

"Drága Mariskám,-beszél tovább Gyôzôm,-ha körülnézel, mit látsz?" "Azt,-felel meg sajátmaga helyettem,-hogy ebben a nagy eszevesztett világban mi megtaláltuk magunkat, és megtaláltunk egy otthont, ahova tartozunk, és ahol boldogságot, és beteljesülést találunk egymásban, és szeretteinkben, kiknek léte adja meg életünk célját, és értelmét. És ezt Te, drága Mariskám be is bizonyitottad ma este."

"Én?  Hát hogy?"

Gyôzô sunyin rámnézve felém fordul: "Ugy örvendtél a gyerekekkel lenni, és látni Gyôzôke elsô lepeseit, hogy elfeledted miért mentünk ma hozzájuk." Aztán az Ô jellegzetes, és szokásos gyenged mosolyával hozzátette:

"Elfelejtetted elmondani, hogy ironô lettél."

Szabályosan elmeredek, aztán észreveszem, hogy a szám is nyitva van, hát gyorsan becsukom.  Mert most az egyszer nem tudok mit mondani.

Add comment


Security code
Refresh