You're Here : Home Hungarian Short stories Mielôtt elfeledném....

Mielôtt elfeledném....

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

Megöregedtem. Többeket, kiket szerettem, elvesztettem már mindörökre. Életem a gyermekeimé és az unokáimé. A lakásomban egyedül élek, nem nagyon fôzök magamnak, mert nincs sok kedvem hozzá, s mivel nem lehet mindig port törülgetni sem a velem öregedett bútoraimról, igy sok idôm van meditálni, gondolkozni. A múlt egyre közelebb, és közelebb jô, az elmult idô lerövidül, s ha kart nyújtok, szinte el tudom érni, meg tudom érinteni azt a húsz évest aki nemrég én voltam. Igen, nem rég, - mert úgy érzem, - több mint ötven évvel ezelôtt.

************



A nap még ragyogó fényt vetett a tengerre, bár már késô délután volt. Szótlanul, egymás kezét fogva álltunk a hatalmas tengerjáró hajó felsô fedélzetén Karcsival. A hajó orrában, a korlátba kapaszkodva néztük az elbûvölô látványt, melyet a természet lenyûgözô szépséggel játszott le elôttünk.

Búcsúztunk Európától. A láthatár egyre bôvült, amint magunk után hagytuk a gibraltári szorost, de bal oldalra tôlünk még láttuk az afrikai partokat. A hajónk elôtt, mint egy mesébe illô játék, száz és száz delfin táncolt a Mediterrán tenger kéklô vizében. Mindegyikük egyszerre, egy ritmusban ugrott fel a vizbôl a hajó elôtt, kecsesen mutogatván ezüstösen csillogó testüket, taktusosan, akárcsak a Kán-kánt járó táncosnôk a régi Orfeumok szinpadán. Majd vissza buktak az azur mélységbe, csak azért, hogy ugorhassanak fel ujra a nap felé. Ismét, és ismét és ismét. 

"Búcsúztatnak," gondoltam. Majd siklottunk, repültünk a tükörsima vizen, és egyszer csak Európa nem volt többé. Hajónk kifutott a végeláthatatlan Atlanti óceánra. A hátam mögött a szeretet eltéphetetlen köteléke próbált viszahúzni, kért, könyörgött: "Gyere haza."

Érezni véltem arcomon drága jó Anyám simogató kezeit, s az Édesapám erôs karjainak biztonságadó ölelését. Lelkem látta Nagyapám és Nagyanyám könnyáztatott arcát, látni vélte amint öregesen egymásra borulva zokognak együtt: "Elment, elment."

Még éreztem magamban a mult nyár akácvirágos illatát, s hallottam a budapesti sárga villamosok zajló csilingelését. Még bennem élt a Dunapart, s a hétvégi hûvösvölgyi kirándulások emléke. Zugló lombtelt, csendes utcái, a mindig nyitva tartott házi kapuk barátságos tártsága, s a nemrég elhagyott gimnázium tintaszagú osztályai -- mind mind velem voltak, sirtak, tomboltak, követeltek: "Gyere vissza, gyere vissza."

Hazaszeretet. Valami, ami soha nem változik, nem fakul, nem hagy el. Ma is azt vallom, hogy Magyarországon melegebben süt a nap, és sárgább a fénye. Zöldebb a fû, és kékebb az égbolt. Lehet, hogy nem igy van a valóságban, de szeretô szivem igy emlékezik. Mert mindörökre bennem él hazám jósága, büszke multja, sokszinû tájának kies szépsége, a Garatna völgyétôl az alföldi gémeskutakig, s a Kékestetôtöl a türkizszinûen csillogó Balaton vizéig. Mindig enyém, mindig velem.

De ott, a Vulcania nevû olasz tengerjáró hajó fedélzetén más, ijesztô, rémitô emlékek is eszembe jutottak. Felszinre törtek bennem a világháború borzalmai, a bombázások, a rombadölt épületek élve eltemetett emberáldozatai, ártatlanok üldözése és gyilkolása a koncentrációs táborokban, a messzirôl érkezett idegen katonák rombolása, pusztítása, gyujtogatása, majd, nem sokkal késôbb, a "szovjetizmus" Magyarországon. Erôszak, és megfélemlités, ártatlanok bebörtönzése, kilakoltatása, ez is Magyarország volt mindaddig, mig kitört a forradalom 1956-ban, a magyarok hatalmas hôsiességgel küzdött forradalma az idegen, és a belföldi kommunizmus embergyilkos, lélekölô elnyomása ellen.

S ott, a fedélzeten, hallani véltem a hátam mögül hallatszó szovjet tankok Magyarországra visszatérô hernyótalpainak félelmetes nyikorgását, aknák sûvitését, magyar anyák gyermektemetô sikolyát. Láttam a többnyire fiatal, szinte gyermekszámba vehetô magyar forradalmárokat, kik életüket adták, - talán mindhiába, - kis hazájuk szent szabadságáért, függetlenségéért. Kioltott éltük, utcakőre folyt vérük gyógyithatatlan, soha be nem heggedô fájdalmas sebet vésett lelkem mélyébe.

Nem, nem fordulok vissza, nem nézek hátra, bármennyire is fáj a búcsú. Tartok ezzel az ifjú férfivel, aki a jövôm, s akivel egy pár héttel ezelôtt a Bécs melletti Maria Enzersdorfi templomban azt igértük egymásnak, hogy holtodiglan, holtomiglan... És azután.

Tapasztalt bizonyossággal mondhatom, hogy az Atlanti Óceán Februárban nem túl barátságos. Öt napig tartó, Kanadába vezetô átkelésünk alatt vihar vihart követett, napfényt nem láttunk, csak gomolygó fekete fellegeket, s hajónk tehetetlenül vergôdött a körülöttünk tornyosuló, több emelet magasságú hullámokban. Majdnem minden utas tengeri betegséget kapott, a fedélzetek le lettek zárva, mert a zajló tenger hullámai keresztül csaptak rajtuk. Az állandósult szürke ködön keresztül néha láttunk a messzeségben valamit, mely úgy tetszett, mintha egy labda dobálódzna a tajtékzó viz tetején. Késôbb megtudtuk a tengerész személyzettôl, hogy az egy másik hajó, neve Arosa Star, mely Bremerhavenbôl indult, és szintén Kanadába tart.

Az Arosa Starra jól emlékezem, mert egy pár hónap elteltével ez volt az a hajó, ami elhozta drága Anyámat, aki minden akadályt leküzdve jött utánnunk, és megtalált minket Kanadában.

1957 Február 28-án a Vulcania befutott a halifaxi kikötôbe. A kikötô épülete nem volt más, mint egy óriásra méretezett barna kunyhó. Minden szó, amit hallottunk, idegen és érthetetlen volt. Mivel este érkeztünk meg, kaptunk vacsorát a kanadai immigráció halifaxi hivatalnokaitól, miközben egy tolmács segítségével letelepedési igazolványokat állitottak ki számunkra. A vacsora a mostmár megszokott, de akkor még nagyon idegenízû, édeskés, fehér vattakenyér volt, két szelet összetéve, s köztük valami ragadós barnaság, felismerhetetlen ízzel. A hatalmas méretû kunyhó korhadtszagú barna deszka mennyezete alatt tétlenül ácsorogva majszoltam a kenyeret, ami alig akart lemenni a torkomon, mert a sírás nagyon fojtogatott. 

"Uram Isten, mit keresünk mi itt?"

Egy pár óra hossza elteltével mi mindannyian, magyarok, a Vulcania volt utasai, vonatra lettünk téve, anélkül, hogy tudtuk volna hová megyünk, és miért. Elindultunk, és egy tolmács segitségével megtudtuk, hogy Kanada nyugati tartományának egyik városába, a british columbiai Vancouverbe szállitanak minket. Kivétel csak azoknak a személyeknek adatott, akikért a már itt élô rokonságuk, vagy barátaik eltartási garanciát vállaltak.

A vonatunk nagyon kényelmes volt, s a kanadai táj, amit a vonat ablakain keresztül láttunk, változatos gyönyörûséggel bontakozott ki elôttünk. Vonatútunk, akárcsak átkelésünk az Atlanti Óceánon, 5 teljes napon, és éjszakán át tartott. Kanada keleti részén látott, élénkszinûre festett faházakat felváltották Észak Ontárió fenyôkeretes, fagyossá dermedt tavai. Embert nem láttunk, kivéve itt-ott a sinek mellett dolgozó, vastag parkákba bugyolált munkásokat. A préri aludt, a nyáron megmunkált föld pihent, és mindent, mindent hó takart, mintegy hatalmas, fehér lepedô, maga alá temetve és sterilizálva mindazt, ami élet.  Elvétve láttunk egy-egy autót a mellettünk futó országutakon, de különben ùgy tetszett, mintha lakatlan lett volna ez az ország.

A Sziklás hegység fenséges pompája váratlan csodálattal töltött el mindannyiunkat. Hófehér, égbenyúló hegycsúcsok, fenyôerdôk, halványkéken fénylô havasi tengerszemek, sífelvonók, elegánciát hirdető hotelek, és alpesi folyók váltották egymást hitetlenkedô szemeink elôtt.  Minden szabad idônket az üvegbúrás kilátó kocsikban töltöttük, gyönyörködvén a pazar tájban, mig a hatalmas hegység hágóin keresztülvágva  megérkeztünk British Columbiába, mi, a Duna-Tisza emberei, a Csendes Óceán partvidékére.

Utazásunk alatt kezdtünk megbékélni a helyzetünkkel, Kanadával, és azzal a ténnyel, hogy mi itt csupán hajléktalan, és állástalan menekültek vagyunk, nyelvtudás, és anyagi értékek nélkül. Tudtuk, hogy a legfontosabb teendônk a nyelvtanulás. Valahonnan szereztünk egy Magyar-Angol szótárt, és ketten Karcsival elhatároztuk, hogy száz angol szót megtanulunk naponta a vonaton. Sikerült is, úgyhogy mikor Chilliwackban, egy Vancouver elôtti kisvárosban levettek minket a vonatról, és átszállitottak autóbuszokra, amiken utaztunk tovább, már 500 újonnan tanult szó volt szókincsünkben.

Elsô kanadai otthonunk egy tömegszállás volt Abbotsfordban, az abbotsfordi katonalaktanyában, egy órányi autótávolságra Vancouvertôl, ahol eltöltöttünk egy pár hetet.

A kanadai államtól kaptunk fejenként 5 dollár költôpénzt, már nem emlékszem egy hónapra, vagy egy hétre, amibôl szükséges piperecikkeket vásárolhattunk magunknak. Kosztunkat a laktanya konyhája fedezte. A dohányos emberek eldobott csikkeket szedegettek a laktanya udvarán, majd az igy összegyüjtött dohányt sokszor öreg ujságpapirba csavargatva, cigarettákat készitettek maguknak, és elszivták. Gondolom, hogy csak az ôserôs Magyar szervezetüknek köszönhették, hogy nem haltak bele.

Eljött a nap, amikor ismét autóbuszok jöttek értünk, és sokunkat elvittek Vancouverbe, valamilyen állást igérve nekünk. Mi is köztük voltunk, Karcsi, és én.

Nagyfokú kiváncsisággal érkeztünk meg, mert addigra már igen sok szépet és jót hallottunk errôl a tengerparti városról, s az állásigéret sok örömmel, tervekkel töltött el minket. Tele energiával és bizakodással érkeztünk meg a helybeli Immigrációs irodához, ahol nagy csalódás várt ránk. Munka nem volt egyáltalán részünkre, az egész egy nagy tévedés volt, buszozás, és minden, amit igértek nekünk.

Nem küldtek vissza Abbotsfordba, hanem, - más szállás hijján, - elhelyeztek mindannyiunkat az Iroda börtönének celláiba, mivel ott voltak üres ágyak, ahol megalhattunk. Elkülönitettek egymástól, s mivel ugye, azt igy szokás, gyorsan ránk zárták a cellák ajtaját. Ha börtön, akkor legyen bezárva, igaz?

Igen unalmas idôket éltünk a félsötét cellákban, ahol napokig fetrengtünk a keskeny ágyakon, mert nem volt mi mást csinálni, mint unatkozni és bánkódni. Igaz, hogy bármikor, ha ki akartunk menni a városba, csak szóltunk a börtönôröknek, és kiengedtek, de mikor visszatértünk, ismét bezártak.

Fájó szívemnek egyetlen vigasza az ifjú férjem volt, aki mindig erôsített, bíztatott, reményre buzdított. Ha csüggedtem, szeretetteljes karral átölelt, és, -ami már otthon is szokása volt, - eldudorászott egy megzenésített, kedves Petôfi verset, ami örök szeretetének üzenete volt.

Egy rövid idô elteltével, -pár nap, de lehet hogy egy- két hét is volt, - az Immigrációs Iroda tudatta Karcsival és velem, hogy kihelyeztek mindkettônket egy vancouveri családhoz. A megegyezés az volt, hogy eltartásunkért, addig amig állást nem találunk magunknak, fizetnek a befogadó családnak 40 dollárt havonta. Vendéglátónk szintén egy ide telepedett, kétgyermekes skót asszony volt, férje favágó, Észak-British Columbiában dolgozott fatelepen, úgyhogy vele soha nem találkoztunk.

Mig ott laktunk, a mi köteleségünk volt a lakás takaritás, gyerek gondozás, mosás, vasalás, fûvágás, gyomlálás, és így tovább..., fizetés nélkül, ellátásért.

Fôznünk nem nagyon kellett, mert étkünk hetente hat napon át Campbell kannás paradicsom leves meg egy kis fehér-vatta kenyér volt. Becsületükre válljon, Ôk is, - a skótasszony meg a lányai, - csak azt ették, és elég volt nekik. Vasárnaponként viszont volt pot roast, - minden vasárnap ugyanaz, egy sémára.

Kezdtünk beleszokni a kanadai életbe, itt-ott kaptunk alkalmi munkát is. Karcsi elment napszámosnak egy építkezéshez. Borzalmasan féltettem, mikor hallottam, hogy egy épülô felhôkarcoló huszadik emeletén talicskázta a maltert, de nem volt más megoldás, a nyelvet nem tudtuk, kanadai képzettségünk nem volt, és el kellett valahogy kezdeni az életünket. Muszály volt dolgozni, végezni akármilyen munkát, ami akadt számunkra. Én autóbuszokat tisztítottam, és egy étteremben mosogattam. Lassan anyagilag függetlenek lettünk, és eljutottunk arra a pontra, hogy egy szobát tudtunk magunknak bérelni.  Napjaink fénypontja az volt, amikor leültünk az asztalunkhoz levelet irni haza.

Nem írtuk meg soha, hogy nyomorogtunk, inkább arról írtunk, hogy milyen szép az életünk Kanadában, és hogy nagyon boldogok vagyunk itt. Sokszor, mikor levélírás közben hallottam a tetőkopogtató, csendes, de szinte állandó őszi esőt, óh, de nagyon hiányzott a kék ég, s a napfény szelídsárga játéka a budai tölgyeken, októberi séták idején! Mikor kinéztem az ablakon, a Vancouvert környezô hegyek nem keltettek csodálatot bennem többé. Haza vágytam. A múlt megszépült, és felbukkanó emlékeim széprôl, jókról meséltek nekem. Vadvirágos rétekrôl, magyar falvakról, napsütött kalászmezôkrôl és déli harangszóról. Magyar irodalomról, és a nagykörúti Nemzeti Szinház elôadásairól, s lelkem a gépfegyverek ropogását nem hallotta többé.

1958 Június 16. Magyarországon kivégezték Nagy Imrét, Malétert, és velük együtt több forradalmárt. Drága Istenem, miért engedted ezt, hogy engedhetted ezt, miért nem segítettél meg minket Magyarokat, miért, miért, miért?

Hamarosan kaptunk egy otthonról kicsempészett levelet:

"...Nagyapát éjszaka közepén vitték el. Ponyvával fedett teherautóval jöttek érte. Senki sem tudja hová vitték, miért, talán mondott valamit a rendszer ellen, és valaki besúgta..."

Rémálmaim visszatértek. Sikitva ébredtem. Ha zajt hallottam, öszerezzentem:

"Jönnek a tankok..."

S rájöttem, nagyon szerencsés vagyok, hogy Kanadában mosogathatok. Nem volt könnyû beillesztkedni az itteni életformába, idegen szokásokba. Nem volt könnyû megtanulni az angol nyelvet úgy, hogy helyt tudjunk állni munkahelyeinken, hogy ne kelljen tovább alárendelt munkákat végezni, hanem hogy tudjuk érvényesíteni otthon, majd itt tanult képességeinket. Gyermekeink itt születtek, s akkor mi is kanadai állampolgárokká lettünk. Úgy érzem, hogy mi, az 1956-os Magyar forradalom menekültjei, hasznos tagjaivá lettünk a kanadai társadalomnak. Lassanként megszerettük az új hazánkat, ezt a földet, amely befogadott bennünket, amikor nem volt hová tartozzunk, hová menjünk. Nem kérdezték van-e pénzünk, tudunk-e jegyeket venni arra az óceánjáró hajóra, hogy elhozzon bennünket egy jobb, biztonságosabb, egy új világba. Amikor megérkeztünk, vacsorával vártak, s bár a vacsora nem volt több mint íztelen vattakenyér, de törôdtek azzal, hogy ne maradjunk éhesen. S bár pihenôhelyünk egy cella keskeny ágya volt, de, mivel máshol nem volt, találtak helyet, hogy nyugovóra tehessük elfáradt, ijedt testünket. S akkor is, azóta is, mellettem állt a férjem, Karcsi, aki fáradhatatlanul buzdított, és erôsített.  Ha csüggedtem, a fülembe súgta azt a régi kis dalt, Petôfi dallamokba foglalt versét, s akkor mindig tudtam, hogy nem vagyok egyedül soha, hogy vele, és mellette mindig, de mindig otthon vagyok, bármerre is járjunk.

Mint a hernyó és a pillangó, kétéltûvé lettünk. Két hazát ismertünk, két hazát szerettünk egész életünkön át.  Ifjúságunk haza húzott Magyarországra, de gyermekeink, unokáink itt tartottak Kanadában.

Magyar hazánk. A föld, ahol születtünk, ahol megismertük az életet, ahol bölcsônk ringott. Hová mindig visszavágyunk.

S egy másik föld, pár maroknyi föld csak, egy kis kies, dimbes- dombos temetôben, nem messze Torontótól, a boltoni kisváros északi magaslatán, ahol minden sírnyitásnál egyre inkább kanadaivá lettem, mert ott, azokban a sírokban, egy terebélyes, soklombú tölgyfa árnyékában nyugszanak szüleim. Nemrég melléjük temettük Karcsit is.

Magyarország, s az ottani fiatalságom oly messzinek, távolinak tûnik, mint egy régi álom. Amikor kimegyek a temetôbe, szinte húz a föld. A fekete márvány táblára már rá van vésve az én nevem is, csak a halálom dátuma hiányzik róla. Megnyugodva érzem, hogy ide tartozom, ebbe az országba, mert ide akarok tartozni, gyermekeim, és családjaik körébe, s majdan a jövôben itt leszek eggyé szeretteim hamvaival.    

Addig is, emlékezem:

"Fa leszek, ha fának vagy virága,                                                  Ha harmat vagy, én virág leszek,                                           Harmat leszek, ha te napsugár vagy --                                 Csakhogy lényink eggyesüljenek."

Add comment


Security code
Refresh