You're Here : Home Hungarian Short stories Keresztül a messzelátó szemüvegen

Keresztül a messzelátó szemüvegen

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

A minap tûvé  tettem a házat a szemüvegemért, de nem sikerült megtalálnom sehol. Dupla fókuszos pápaszemem van, ami a közel, és messzelátáshoz is alkalmazható. Részemre fôleg az olvasáshoz szükséges, tehát nem hordom állandóan, hanem itt-ott leteszem. A multban már töbször rápiritottam magamra, hogy elôre kijelölt helyre tegyem le minden egyes alkalommal, és igyekszem is ezt megtenni, de sok esetben mégsem sikerül igy. Szóval, kerestem a szemüveget, kutattam a házat, s miután végigtapogattam a rakósszekrényt, leellenôriztem a fürdôkád szélét, póstaládát és a mélyhûtôt is - mely helyeken a multban igen érdekes dolgokat találtam - elhatároztam, hogy feladom a rögtöni megtalálás reményét.

Egyszóval, gondoltam, ha nagyon koncentrálok, akkor talán el tudom olvasni szabad szemmel is ezt a régen-váró ételreceptet, melyet vègre most el akartam kèsziteni. Màr kezemben volt a papir, araszoltam, illegettem ès hunyorgattam, hogy jobban làssak, de hunyorgatàsra nem volt szüksèg, mert bambàn àmulva vettem èszre, hogy tökéletesen olvasom a töpörtyûs pogàcsa hozzàvalòit. Nos, miért? Azért, mert végig a házkutatás alatt, és most is az orromon ült a szemüveg.

Azzal mentegetem magam, hogy megöregedtem. Átrohantam az éveken én is, mint mindannyian. Tegnap fiatal lány, ma nagymama. Néha még megijeszt a tükör, bár már kezdem megszokni azt az öregasszonyt, aki visszanéz onnan. A napokat, de még a perceket is ôrzöm, dédelgetem, tudván, hogy már túlsok nem lehet belôlük nekem. Több, mint ötven éve annak, hogy elvtársnôbôl "misziszke" lettem. Nem vagyok túlságosan nosztalgikus, higgadtnak és logikusnak ismerem magam, és mégis egész éltemen át a honvágy a lelkem lakója lett.

Választott sorsom jó, és a fogadott hazám szivbôl szeretem, mégis bennem él egy vadul fájó, szivet tépô óhaj azért az életért, amit becseréltem, melyet élni soha többé nem fogok, egy létért, mely többé nem létezik.

Egy félig dúdolt dal, egy illat, egy szó, egy hirtelen pillantott régi kép, és máris felszinre tör bennem egy perzselô vágy, egy csittithatatlan szomj a szülôföldem iránt. Képzeletemben ilyenkor szilajul repülnék hazafelé, és legyôzvén viharokat és fergetegeket, megérkeznék, s a vágy beteljesülésének csodájával eggyé lennék mindaz jóval és rosszal, melynek hátat forditottam és otthagytam még akkor, réges-rég. Dübörög a szivem, a lelkem szédülve táncol, - de a néni arca a tükörben nyugodtnak látszik, mozdulata kimért, és könnyei már nem folynak. Keresi az orrán ülô szemüveget, mert idôs korára már nagyon szórakozottá lett, mindennapos dolgokat igen gyakran elfelejt. Érdekesen, a régi idôkre viszont tökéletesen emlékezik, és minél öregebb lesz, annál erôsebben elevenedik fel lelkében a mult...



******



A pesti Duna-part lépcsôin ülnek öten, Ô és a négy barátnôje a gimnáziumból. Az iskola közel van és tanitás után sokszor kijárnak ide tanulni és beszélgetni. Az ölükben a könyv, de Ô nem tanul. Pillantása elôször a vizen pihen, majd a hegynek emeli szemeit. A hegytetôn a gyönyörû szobor, majd lenn, a viz felett, a Dunát átszelô elegáns, különbözô alkatú hidak pompáznak a déli fényben. A lányoktól balra, a Szabadsághidon a csengôs sárga villamosok, és a dongó-formájú kék autóbuszok sietnek Pestrôl Budára és Budáról Pestre. Feljebb, Északra, fehér folyami hajók vannak kikötve, többjük már szines lampionokkal várja az esti sétahajózás kedvelôit.

Közel a budai partokhoz egy tutaj úszik lefelé a Dunán. A tutajról két fiatal fiú nevetve gesztikulál a lányoknak, valamit kiabálnak is nekik, amit Ôk nem értenek meg, de visszaintegetnek, csupán azért, mert fiatalok.

A viz ezüstösen sziporkázik a szemet kápráztató nap sugaraiban, és Budapest éli a sajátos, bizsergô, sietô életét. S mig a négy másik lány ismét a könyveket bújja, Ô magáévá tesz minden mozzanatot, minden kis csillanó fényt, még a karcsú Szabadságszobrot is a hegytetôn.

Nem tudja, hogy miért, de érzi, hogy mindezt, amit itt lát, a lelkébe kell zárni, hogy erre örökké emlékezni kell...



******



Meleg nyári est. Bent a lakásban minden lámpa le van oltva, hogy a fényre ne jöjjenek be a bogarak a nyitott ablakokon keresztül. A holdvilág beragyogja a szobát, ahol ketten ülnek a széles fotelben, Nagyanya és Ô. Nagyanya Ôt az ölébe húzta, és most fejét szintén alig tapintva, a gyermek haját simogatja. A csendes környék nyugalmát csak a távoli utcasarokra néha megérkezô villamos zaja, és a réti tücskök ciripelése töri meg.

A fenti lakásból hegedûszó hallik le. Egy idôs pékember lakik ott egyedül már évek óta, élete a sütôde, és az esténkinti hegedülés. A vonó mindig egy húron sir, dallama nincs, de a szomszédok megszokták ezt, és most már szinte beletartozik a nyári éjszakákba.

Nagyanya megszólal:-Hallgasd a csendet-mondja a kisunokának. Aztán hallgatnak mind a ketten. Hallgatják a nyári éjszakát, és Ô, bár még gyermek, de tudja, hogy az ilyen estékre is mindig emlékezni fog.



******



Ô már nagylány, és egy este igen késôn jön haza. Egy délutáni zsúron volt, ami estébe futott, mert sokáig táncoltak, és csókolóztak is. Anyu kint várja a kapu elôtt az utcán. Látszik rajta, hogy haragos. Már a lépcsôházban korholja a lányt, de nem hangosan, mert Anyu soha nem kiabál. Beérvén a lakásba Anyu teát fôz mindkettôjüknek, aztán leülnek a konyhaasztalhoz teázni.

Anyu beszél:-Legnagyobb érték az, amikor az ember sajátmagát tudja értékelni, amikor teste-lelke tiszta, becsületes és igazatvallò. Amikor a szép és jó jövô érdekében az ember ellenáll a mindennapos kisértéseknek, - és Ô, a Nagylány, megigéri, hogy erre mindig emlékezni fog.



******



Aztán egy másik emlék, Apu és Ô. Ô még piciny gyermek, éppen hogy csak tud járni. Az emlék szaggatott, régi, de Ôt boldogsággal és szeretettel tölti el.

Apuval mennek valahová kézen fogva. Neki úgy tetszik, hogy Apu nagyon siet, mert Ô nem tud lépést tartani Vele. Már majdnem sir, mikor gondol egyet, és elkezd szökellni. Szökell és repül, csügg Apu kezén. Boldognak és ügyesnek érzi magát, és tudja, hogy Apu erôs karja Ôt biztonságban tartja, s támasza lesz most és mindig.



******



Szóbeli vizsga földrajzból. Az öt barátnô együtt van. A folyosón várakoznak, ahonnan majd egyenként behivják ôket a vizsgára. A biztonság kedvéért a földrajzkönyvet böngészik még most is, utolsó pillanatban. Ô is, - mint a többi lány, - izgatott, forgatja a könyvet, bele-belenéz, és rájön, hogy a Kanadáról irt fejezet elkerülte figyelmét valahogy egész éven át.

-Nem tudok semmit sem Kanadáról - hökken meg hangosan.

-Nem csodálom, - felel Zsuzska, ki neki legkedvesebb barátnôje a négy közül, - mert mikor együtt tanultunk, Te mindig a Dunát bámultad.

Ô Gyorsan olvas, magol, és olvas ismét, s majd nemsokára ott áll az érettségi bizottság elôtt a tanteremben az ujonnan kapott vizsgatétellel, mely Kanadáról kérdezi, pontosabban az "Ôt tó" vidékérôl, tökéletesen tud felelni. Igy frissében mindenre emlékezik amit errôl tudni kell. A nagy tavak furcsa nevei, környékének éghajlata, gazdasági élete belevésôdött emlékezetébe.

- Pedig elfelejtheted - fölényeskedik Zsuzska, mikor hallja a vizsgatétel történetét -, mert garantálom, hogy Neked soha többé nem lesz túlnagy szükséged a kanadai Nagy tavak vidékének ismeretére. Meg nekem sem, - teszi hozzá.



******



A frissen sült töpörtyûs pogácsa bóditó illata visszahúz a mába. Készen van, ki kell vegyem a sütôbôl. Zsuzska jön át délután, hogy egy kicsit beszélgessünk. Már csak férjem és én hivjuk Ôt Zsuzskának, mindenki másnak Ô Zsuzsika néni.

Mosolygok, ha rágondolok arra a nagy találkozásra, amikor egymásra találtunk itt Torontóban. Barátságunk erôs egész éltünkön át. Neki sütöm a töpörtyûs pogácsát is, mert tudom, hogy szereti, bár nyelve még mindig éles, tehát azt is tudom, meg fogja jegyezni, hogy az ilyen zsiros étel a mi korunkban kész öngyilkosság.

Kitekintek a konyhaablakon, és látom a tenger nagyságú, sima felületû, kékszinû tavat. A meleg délutánon fehér vitorlások úsznak a vizen, s a partokon az üvegpaloták fürdenek az ôszi napfényben.

Látóhatárom magában foglalja gyermekeim és unokáim multját és jövôjét, s bár bölcsôm örökre egy távoli, messzi országban ring, e föld fogja ôrizni sirom nyugalmát.

-Hová tartozunk mi? - kérdezi Zsuzska mikor elmélkedünk. - Kik, mik vagyunk? Magyar multú kanadaiak, vagy Kanadában élô magyarok?-

Válaszom nincsen. Azt tudom csupán, hogy van két szeretett hazám, - de sajnos csak egy életem.



******

Add comment


Security code
Refresh