You're Here : Home Hungarian Short stories Emlékkincstár / Memory treasurehouse

Emlékkincstár / Memory treasurehouse

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

Góliátka egy kis fehéregér volt, 5 éves fiútestvéreim féltett tulajdona. Lakásául egy kimustrált cipôdoboz szolgált, de a gyerekek, - itt a fiútestvéreimre utalok, mert általánosságban igy referáltam rájuk, hiszen én már nagy lány voltam, 8 éves, - néha kivették Góliátot a dobozából, és engedték hogy mindenfelé szaladgáljon a lakásban.

Volt úgy, - például, - mikor délutánonként szorgalmasan készitettem az iskolai házifeladataimat, rettenve vettem èszre, hogy ez a hórihorgas szörny sebesen robog felém az asztalon, kizárólag azért, hogy engem félemlitsen. Persze, hogy elkezdtem sikitani. Általában sokat sikitoztam, dehát ez érthetô volt, "kisgonosz" öccseim tetteit figyelembe véve.

Mert ugye a lányokat ijesztgetni kell, tolltartóba szarvasbogár kell, a cipőbe csiríz, paplan alá bogáncs.

Na meg egyszer-egyszer az ölbepotyantott teknôc, mert az is volt a gyerekeknek. Vagy öt-hat mászott itt-ott a lakásban. Amikor megláttam ezeket a szörnyen csùnya, össze vissza màszkàlò és részemre kellemetlenül undoritò teknôsbèkàkat, akkor is sikítoztam.

Mikor aztán szüleink felelőssègre vontàk a gyerekeket, ők csak sopànkodtak, hogy igy vèletlenül, úgy vèletlenül...

Különben egyáltalán nem làtszott meg rajtuk, hogy bûnösek. Ikrek voltak: teljesen, de teljesen egyforma kinézetûek. Az egyformaságot még fokozta az is, hogy mindig egyforma ruhákba lettek öltöztetve, fogalmam sem volt soha, hogy miért. A mi családunkon kivül senki sem tudta őket megkülönböztetni. Egyikük neve volt András, a másiké István. Játszópajtásaik gyermeki zsenialitàsa jóvoltából, - más megoldás hijján,

- mindkettôt mindkettôjük nevèn kezdtèk szòlitani, s igy rájuk ragadt az a név, hogy "Pisti-Bandi". Egyik is, másik is csak igy lett szólitva, s mikor mindkettô felfigyelt a dupla névre, a játszótársak helyesbitettek: "Nem Te, hanem Te".

Dacára annak, hogy kedvenc időtöltésük volt egyetlen leánytestvérüket halálra ijesztgetni, kinézetre olyanok voltak, mint két kis ártatlan angyal, akik éppen most pottyantak ide a mennyországból. Szalmasárga göndör hajukat, és nagy kék szemeiket igen irigyeltem, dehát ilyen a sors. Nekem fakóbarna haj, és ezerdioptriás szemüveg jutott, na meg azok a malomkerék nagyságú masnik a fejemen, amiket utáltam, de Anyu inszisztált. Gondolom, szépiteni akart engem ezzel.

Szóval, szerettem visítani, és ahogy visszagondolok ezekre az évekre, be kell ismerjem, hogy elég utálatos leányka voltam.

A szomszédházban lakott egy fiú, aki, bár egy idôs volt velem, Pisti-Bandinak mindennapos játszótársa volt. Eduardnak hivták, de szülei mindig Eddikézték, úgyhogy mi is csak Eddikének szólitottuk.

Ô is szeretett engem ijesztgetni úgy ártatlan-véletlenül. Egyik nap, mikor mindhárman a kertben voltunk, én ültem a kertsarki kispadon, unalmamban lábaimat lóbálva a levegôben, miközben kissé megvetve nézegettem Pistit-Bandit, akik a kerti ösvényen a földet túrva nagy szorgalmasan kukacokra vadásztak, kezükben egy üres befôttesüveggel.

Nyári délelôtt volt, tizórai után, s mint általában ezidôtájban, megjelent Eddike, hóna alatt egy lapos papírdobozzal. Egy ideig segített a gyerekeknek földet vájni, aztán oda somfordált hozzám.

"Akarod látni hogy mi van a dobozban?" kérdezte.

"Nem", feleltem, karjaimat védelmül összefonva magam elôtt. Itt meg kell jegyezzem, hogy Eddike és én ki nem állhattuk egymást, de ez csak olyan felszines dolog volt, mert én úgy gondoltam, hogy titokban tettszettem neki. Mert mikor Ô és Pisti-Bandi indiánosdit játszottak a közeli réten, engem is belevett a játékba, és elnevezett Fehér Lótusz virágnak. Egyszer meg azt mondta, hogy dörzsöljük össze az orrunkat, mert az valami eszkimó csóknak felel meg.

Eddike igen olvasott volt a korára, ismert Indián meg Cowboy történeteket, és a történelmet is, úgy általában. Ô nevezte el a fehéregeret is Góliátnak.

Szóval összedörzsöltük az orrunkat, miután úgy éreztem, hogy jegyese vagyok Eddikének. Aztán Ô mindent elrontott azon a nyári délelôttön, kint a kertben, a kispadon.

"Biztos, hogy nem akarod látni mi van benne?" kérdezte, a dobozt az orrom alá dugva, s mielôtt válaszolni tudtam volna, lerántotta a fedelet a dobozról, ahol halálthozó sziszegéssel tekergetôdzött egy óriáskigyó.

"Bemutatom Kleopátrát", vigyorgott Eddike.

Úgy sikitottam, de úgy, hogy pillanatokon belül Anyu megjelent a kertben, viztôl csöpögô teste egy törülközôbe csavarva. Gondolom a zuhany alól ugrott ki. Mentségemre szólt, hogy Anyu sem volt különlegesen boldog, mikor Eddike az Ô orra alà tolta a kigyòt, magyaràzkodva, hogy az csak egy kis kerti sikló.

Örömömre szolgált, mikor hallottam, hogy Anyu a legszigorúbban megtiltotta Eddikének, hogy bármiféle hüllőt behozzon hozzánk, legyen az siklò, kigyó, avagy varangy, mindegy.



Gyermekkorunkat az 1940es években éltük, emlékeim a második világháború utáni évekhez vezetnek vissza, amikor szükséglet hiány volt szinte mindenbôl. Hosszú sorokban álltunk az üresen kongó élelmiszer üzletek elôtt, és a piacokon, reménykedve, hogy valamit csak kapunk¸ hogy ne haljunk éhen.

Tél idején nagy hiány volt fűtőanyagban. Nem volt szén, nem volt tüzifa. Örültünk, ha egy helységet be tudtunk fűteni a lakásban. Mi öten aludtunk egy szobában, hogy spóroljunk a tüzelôanyaggal, ahol nem csak testileg, hanem lelkileg is jobban összemelegedtünk, mintha mindhármunknak külön szobája lett volna. Persze ezt akkor még nem tudtuk felfogni ésszel. Ha játszani akartunk együtt, akkor összejöttünk ott ahol már be volt fûtve egy szoba, és meleg volt, néha Eddikééknél, néha nálunk. Természetesen boltból vett játékaink nem voltak, senkinek sem jutott eszébe játékokat venni, még akkor sem, ha árulták volna. De mi gyerekek feltaláltuk magunkat így is.

Nagyanyánknak volt egy kerek pléhdoboza, tele elöregedett ruhákról levágott gombokkal. Sok sok szép, szines, különbözô formàjù, ès nagysàgù gombot rejtett a doboz. Mikor kèrdeztük, Nagyanyànk azt mondta, hogy jàtszhatunk velük.

Ezután kedvenc idôtöltésünk lett a gombozás, a három fiú gombfocizott meg gombháborúkat játszott, mig én lejátszottam gyermekkori ábrándjaimat a gombjaimon keresztül. Gombokkal bekeritettem magamnak egy játékszobát, ahol gomb volt a játékbabám, a babakocsim, és gomb volt a kisautóm, ami a gombszobám mellett várt, hogy elvigyen kocsizni, s ki neveztem egy szép, díszes gombot, hogy reprezentáljon engem.

Eddikének is voltak gombjai, nekünk is, és sokszor cserélgettük ôket egymásközt. Mivel a háború nyomot hagyott lelkületünkben, a gyerekek sokszor játszottak gombháborúkat, gombcsapatokat felállitva az ebédlőasztalon, ahol megindult az ütközet egymás gombjai ellen. Ki több gombot tudott, - két ujjat összekocintva, - kiütni a harctérrôl, illetve asztalról, az lett a gyôztes.

A gombok között voltak kapitányok, ezredesek, és Pisti-Bandinak volt egy nagyon szép, ezüstösen csillogó nagy kerek gombja, amit kineveztek Generálisnak.

Eddikének nagyon fájt a foga erre a gombra. Mindig cserélni akart, és mindig a Generális kellett volna neki, de a gyerekek nem adták, akármit igért érte Eddike.

Egy szép nyári napon Góliátka megbetegedett. Nem szaladgált többé és nem evett,

féloldalára dôlve feküdt a kis dobozában, körülötte sajtmaradványok, kis edényben viz,

kenyérmorzsa, és fûszálak. Pisti-Bandi és én eggyüttes erôvel próbáltuk gyógyitani, mert

többé én sem féltem Góliáttól, inkább nagyon sajnáltam, és kezdtem tiszta szivembôl megszeretni. Szalmaszálba szívtunk egy kis tejet, s azt próbáltuk Góliátka kis szájnyilásába csepegtetni, de mindhiába, az sem segitett. Kis teste merevedett, lassan hátára fordult, rózsaszinû lábacskáit az egek felé nyujtva. Az övé volt az elsô halál, mit valaha láttunk. Vigaszthatatlanul sírtunk, és késôbb, mikor Eddike átjött, hogy érdeklôdjön Góliátka hogylétérôl, ő is törülgette a szemeit, bár elfordult.

Valamivel késôbb, ahogy a kertbe vezetô lépcsôkön üldögéltünk mind a négyen csendben

szomorkodva, Eddike mondta, hogy el kell temessük Góliátot.

Valahonnan szereztünk egy úgynevezett családi méretû, üres gyufásskatulyát koporsónak, és megkezdôdött a kisegér temetèse. A gyerekek éppen

gödröt ástak a kertben egy ribizli bokor alatt, mikor az egyik kisöcsém felém fordult.

"Te nem lehetsz itt a temetésen," mondta könnytelt szemekkel.

"Miért nem?" kérdeztem, saját könnyeimet felejtve, kezeimet hirtelen csipôre téve, harcrakészen.

"Mert Te nem szeretted Góliátot, most csak tetteted magad", szólt közbe a másik kisöcsém.

"De szerettem, és itt fogok maradni", a biztonság kedvéért még dobbantottam a földön egy nagyot a lábammal.

"Te sohase jöttél játszani vele, sose etetted meg, sose tisztitottad a szobáját, te sikítoztál ha csak megláttad a közeledben. Most már halott, hiába szereted, mert azt már Góliát nem tudja", mindkettô kórusban hibáztatott.

Egyszerre nagyon, de nagyon elkezdtem sirni. Hangosan zokogtam, Góliátért is, de fôleg magamért, mert a bûnbánatot sok sok nehéz könny követi, ezt megtanultam akkor, 8 éves koromban, a kis egér temetésén.

"Engedjétek, hogy itt maradjon. Nem látjátok, hogy megbánta?" szólt közbe Eddike, amit csend követett egy kis ideig.

"Megpróbálod szeretni a teknőcöket?" kérdezte végül az egyik kisöcsém.

Vettem egy mély lélekzetet, aztán bólintottam igenlôen. Ezután Eddike átvette az intézkedést, és Góliát el lett temetve mindjárt a ribizli bokor alá. Még tákolt egy kis keresztet a bokor gallyaiból, beszédet is mondott, hogy porból lettünk, és porrá leszünk. Nem tudom, hol tanulta. Minden esetre, nagyon szép temetés volt. Azt hiszem, öccseim is nagyon meg voltak hatva, mert mikor Eddike készült, hogy hazamegy, odaálltak elé, maszatos kezükben az ezüstösen csillogó gombot tartva.

"Neked adjuk a Generálist", mondta Pisti-Bandi.



Tizenöt éves, pipaszár lábú kamaszfiúk voltak, mikor eltüntek otthonról. Valaki mondta a szomszédságból, hogy látták őket a rádiónál, majd ismét egy teherautón, együtt a szabadságharcosokkal. Eddike is velük volt. Jártunk a harcosok között mindenfelé, kérdeztünk ismert és ismeretlent, mutattuk a fényképeket, mindhiába. Sokat sirtunk, aztán egy nap felkerekedtünk, hogy megkeressük Pistit-Bandit valahol a nagyvilágban.



******



Our son was transferred by his company to Western Canada. My husband and I missed him so very much that in no time at all we were visiting him there. We knew, that Eddy, as he was called now, lived in the same town, and one day, my husband, my son and I was walking up the steps to his front door, for a visit, following the hiatus of nearly 50 years.

Busy with our own lives, we never met since 1956, although communicated here and there.

My heart was pounding in my chest for we were standing by the entrance to his house, but before we could ring the bell, his front door opened and there he was, the same old Eddike. His hair was all white and he was a bit more rounded, but that did not matter at all.

We hugged, laughed and cried a little too, then introduced our families to each other. We met his lovely wife, his children and grandchildren. He had a beautiful family, and a beautiful life. His home was perfect, spacious and elegantly furnished. A large deck, with all the comfort of an outdoor living room was stretching onward a beautifully tended garden. They were both retired by then, and he and his wife were travelling often, truly living that "Canadian dream".

Following a fantastic meal, we talked and talked about everything, good things and sad happenings also. He had no-one left in Hungary anymore, and neither did I. We talked about Steve and Andy a lot, I said they both retired also, they had large families, with many grandchildren between the both of them. I told him we were as close as we ever were, even more so, if that's possible, and, since our parents' death, I was still mothering them at times.

We exchanged a lot of information, talked about Toronto, where we all settled long ago, my brothers, my husband and I. Told many tales of our lives, and before we were leaving, he said he wanted to show me something. For a fleeting moment I was thinking of Kleopatra, but I shook off the thought.

My husband and I followed him to a bookcase in his den, and there, on one of the shelves, sitting in velvety pomp, was the General, all silver and shine.

"Zsebrevágtam, mielőtt kiszöktünk" - I pocketed it before we escaped - mondta Eddike a régrôl ismert csintalan mosolyával. Said Eddy with his old, boyish smile.

Add comment


Security code
Refresh