You're Here : Home Hungarian Short stories A temető orgonái

A temető orgonái

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

Arcát még mindig tisztán látom szemeim elôtt. Kidolgozott, kissé érdes kezeinek szeretô tapintását még mindig érzem, és kedves hangját még hallani vélem....

***

Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok a temetôben, körülöttem csak az elhunyt lelkek, felettem a viharral fenyegetô fekete fellegek. A temetôirodában kapott információ utasításai egyszerûnek látszottak. Le volt írva, hogy melyik parcellában, hányadik sorban találhatom meg az általam keresett sírt, de a valóságban - miután letértem a széles bevezetô útról - összenôtt bokrok, és száraz kórók állták el utamat, és iránytadó jelzést sehol nem találtam. A sûrû fák gallyai beletéptek hajamba, s a szúró tövisek döfködték kezeim, lábaim. Tudtam, hogy a temetô nagyon régi területén járok, az élôk álltal elfelejtett sírhalmak között. Könnyeim folytak, testemben éreztem szívem lüktetését, s lelkem feszült kipattanó érzelmeimmel. Hosszu évek után, szinte egy életfolyam elteltével visszatértem hazámba. Látogatásom elsô útja idevezetett, a temetôbe, Rózához. Jöttem, hogy kérjek megbocsájtást, jöttem, hogy elmondjam Ô mennyire fontos volt nekem, hogy Ô mennyire szeretve volt, s jöttem, hogy megérintsem a földet, mely fedi tetemét.

***

Róza a harmincas évek végén jött hozzánk, hogy segítsen Édesanyánknak velünk, gyermekekkel, mert akkor születtek a fiútestvéreim, akik ikrek voltak, és én alig két éves. Ezután Róza mindig velünk élt, és velünk törôdött, érdeklôdése a mi családi kôrünkön kivül nem volt. A háború borzalmai talán még jobban összeforrasztották ezt a kapcsolatot, és Róza fizetett segítôbôl adoptált családtaggá vált. Életét nekünk ajándékozta, értünk élte, s ezt soha egy szóval fel nem rótta. Munkáját mindig jókedvvel végezte, és törôdô szeretetének részesei voltunk nem csak mi, gyerekek, hanem fiatal szüleink is.

Róza egy Szolnok melletti kis faluban született a századforduló elején. Édesapja fiatalon meghalt, így édesanyja egyedül nevelte Ôt, egyetlen gyermekét. Szegények voltak, földjük alig volt, házuk földpadlós, kisablakos vályogház, de a kertben megtermett az úgynevezett "háztáji", és disznót, meg baromfikat is neveltek sajátmaguk ellátására.

Róza fiatalon férjhezment egy falubeli fiuhoz, és nemsokára esküvôjük után elhatározták, hogy Budapesten fognak élni. A férj kapott állást mint segéd egy fûszerüzletben, és Róza piciny lakásukban háziasszonyoskodott, s hogy besegítsen a háztartási költségekbe, otthonából bedolgozott egy kötôdének. Életük szép irányban haladt, egy pár év elteltével férje már üzletvezetô helyettes volt a boltban, de a korosodo pár egyre elkeseredettebb lett, mert nagyon szerettek volna gyermeket, és Róza nem tudott teherbe esni.

Végig járták Budapest legjobb orvosait, remélvén, hogy valamelyik talán más véleményen lesz, de mindhiába, az egyértelmû diagnozis az volt, hogy Rozának soha nem lehet gyermeke, a fizikai problémát részletesen elmagyarázva nekik.

Ezt kovetően az történt, hogy a férj válást kért Rózától, aki minden ellenzék nélkül aláírta a különválasztó íratokat, mert mint feleség, bûnösnek érezte magát, hogy nem tudott férjének gyermeket adni. Minden ajánlott eltartást, egyezkedést visszautasítva elhagyta közös otthonukat, értékeit, es férjétôl nem búcsúzva tavozott.

Egyik kezében egy kis börönddel, másikban egy vizesresírt zsebkendôvel járta Budapest utcáit addig, míg talált egy szobát, ahol sikerült neki kifizetni egy hónapi bért, és ahol átsírta a hónapot, lefogyott tíz kilót, és - ahogy nekünk késôbb mesélte - a nagy bánattól csomókban hullott el a haja. Máig is, ha szomorú vagyok vagy valami bánt, mindjárt a hajam miatt aggódom.

Róza tudta, hogy állást kell keressen, ezért válaszolt a hirdetésünkre, mely dadát keresett három kisgyermek mellé. Igy került hozzánk. Férjével többé kapcsolata nem volt. Lehet, hogy férje kereste Ôt, lehet, hogy nem, de mivel ismét leánykori nevét használta, és cimet nem hagyott maga után, nehéz volt Ôt megtalálni.

Róza a szó átlagértelmében nem volt szépség, teste kövérkés volt, haját simán hátrafésülve a fején, konytba kötve hordta, s arcán barna foltokat hagytak a fiatalkori pattanások. De ez volt az arc, amit megszerettünk, amit gyermekkorunk, és fiatalságunk alatt annyira megszoktunk, hogy lakásunkat és életünket Róza nélkül elképzelni sem tudtuk. Szemei barna bársonyra emlékeztettek, s mosolyából mindig szeretet, és megértés sugárzott. Minden érdekelte, ami történt velünk. Mesélnünk kellett barátainkról, iskolánkról, tanitóinkról, de mindez érdeklôdés életünk hátterében, csendben történt, mert bármennyire szeretett minket, soha nem próbálta szüleink szerepét átvenni. Szeretetet adott, de szeretetet nem kért érte.

A konyhánk mellett, a hátsó udvarra nézô kis helyiség volt az Ô szobája. Itt élt mióta hozzánk jött, itt öregedett meg, és egy nap innen vitte a mentôautó a kórházba meghalni.

Gyermekkorom óta szerettem Róza szobájába besurranni, leülni ott, elnézni kincseit, a falon lógó töviskoszorús, keresztre feszített Jézus képet, a keskeny ágyán diszelgô magyarmintás, kivarrott párnákat, a hangosan ketyegô rómaiszámos óráját, az öreg nagykerekes varrógépet, melyet egy karácsonyra kapott szüleinktol ajándékba. Szerettem ott lenni, mikor Róza kinyitotta a kétajtós, sötétbarnára pácolt szekrényét, ahonnan bódító virágillat áradt ki, mert lepréselt szárított virágokat tartott a sorra rakott törölközôi, ágynemûi, és fehérnemûje között. Róza imádta a virágokat, a friss illatot, a tisztaságot. Fôleg az orgonákat szerette nagyon. Azt szokta mondani, hogy az orgonánál nincs szebb, illatosabb virág a világon. Nem messze lakásunktól volt egy romos ház, ami bombát kapott a háborúban, és azóta is lakatlanul állt, de kertje tele volt orgonabokrokkal. Tavaszonként Róza többször kért minket, gyerekeket, hogy szakasszunk neki onnan virágot. Mi meg is tettük, aztán hoztuk haza, és Róza telerakta az egész lakást az orgonákkal, az Ô szobajaban még a varrógépet is a csokrok diszitették.

Ahogy teltek az évek, Róza egyre kövérebb lett, s amikor sokat mozgott, fulladt, nehezen kapott levegôt. Minden évben egyszer elutazott két-három hétre szülőfalujába, hogy meglátogassa ott élô, idôs, de jóegészségû édesanyját, de különben a lakásból alig járt ki. Néha elment a fodrászhoz hajat vágatni, néha elment a körzeti orvoshoz, mert már a lábai is dagadtak, és légzése egyre rosszabb lett. Meg lett állapitva, hogy beteg a szivével. Kapott gyógyszereket, értágítókat, s amikor kérdeztük hogylétérôl, megnyugtatott minket, hogy jól érzi magát. De ha hívtuk, hogy jöjjön velünk sétálni, vagy hogy menjünk együtt moziba, nem volt különösebb kedve kijönni. Idôsebb korában legtöbb szabad idejét kézimunkázással, meg kötéssel töltötte, s az elkészített pulloverek, sálak, jambosapkák, meg az asztalterítők és díszpárnák mind odakerültek a karácsonyfák alá évente, vagy a születés és névnapi ajándékcsomagokba.

Tizennyolc éves voltam, amikor egy őszi reggelen Róza ismét készült, hogy meglátogassa édesanyját. A vonatja korán reggel indult a Keletibôl. Indulás elôtt - a hosszú évek szokása szerint - odajött egyenként mindannyiunkhoz, hogy elbúcsúzzon tôlünk. Félig aludtam még, mikor bejött szobámba, hogy   elköszönjünk egymástól. Elmondta, hogy vigyázzak nagyon magamra, hogy vigyázzunk egymásra mi testvérek, hogy segítsek Anyunak, mert most sok munkája lesz itthon, hogy ügyeljünk Apu diétájára, hogy vigyem a tisztítóba a télikabátom, és ne lógassam a fejem amikor járok, hanem ügyeljek a testtartásomra. Éreztem magamon könnyeit, ahogy megcsókolt, de én szinte ki sem nyitottam szemeim, mert nagyon álmos voltam még, és mindezt hallottam minden egyes évben indulása elôtt, beleértve a fejlógatást is, ami egyik rossz szokásom volt.

Családunk nem csinált nagy ügyet Róza elutazásából soha, bár hiányzott mindig, de a két hét mindig gyorsan eltelt, és Róza már jött is vissza, tele csókokkal, ölelésekkel, meg házikolbásszal, szalonnával, és ismét sok sírással, de azt mondta, hogy azok már örömkönnyek voltak.

- Csókollak Róza - köszöntem most neki, és máris fordultam az ágyon a fal felé, hogy tovább aludjak. Még hallottam, hogy Apu - aki az elôszobában várta Rózát, hogy kivigye a vonatállomásra - beszólt szobámba, hogy Róza siessen, mert már indulniuk kell. A következô pillanatban fenn ültem az ágyban, készen arra, hogy Róza után szaladjak, hogy visszahívjam, kérjem, hogy ne menjen el, mert egyszerre az az érzésem támadt, hogyha most elmegy, akkor elveszítjük Ôt mindörökre. Szemeim lelkembe zárták tavolodó, fekete kabátos, fekete kendôs alakját, de szólni nem szóltam, próbáltam elvetni magamtól ezt az értelmetlen gondolatot, és kinevetni képzelôdéseimet.

Honnan tudhattam volna, hogy nemsokára forradalom fog kitörni Magyarországon, és százezrek hagyják majd el szülôföldunket, vagy halnak hôsi halált érte. Mi is, mint sok más család, menekülünk, és keressük az új hazát, Rozát felejtve, és elhagyva mindörökre.

Az ágyam felett lógó falinaptár 1956 október 22-ot, hétfôt mutatott. Rózát soha többé  nem láttam.

***

Alig volt olyan nap az életemben, hogy ne emlékeztem volna rá, hogy ne jutott volna eszembe valami szép emlék róla. 1961-ben halt meg, szívelégtelenségben. Utolsó éveit ott élte le, a kis szobájában, mint albérlô a régi otthonunk új lakói mellett. Édesanyja már korábban, hirtelen meghalt, így Róza teljesen egyedul maradt. Próbáltunk segíteni, leveleztünk, akartuk magunk után hozatni Kanadába, de már túl késô volt, utazni többé a betegsége miatt nem tudott. Haláláig szeretett minket, kérésünkre egyszer küldött fényképet is. Alig ismertünk rá. Nem volt többé kövér, teste elôre görbült, egykor mosolygós arca komornak látszott, és haja alig volt már. És akkor tudtam hogy a nagy bánattól csomókban hullott el.

S most itt vagyok ismét, magyar földön, a Rákoskeresztúri temetôben. Kezemben az útmutató papír, lelkemben a sok felszínre törô emlék. Hirtelen egy tisztáson találom magam. A feléledô szélben megnyílnak a felhôk, és verôfényes nap süt le rám. A tisztáson egy idôbarnított, oldalára dôlt, korhadt fakereszt áll, de a keresztfába vésett nevet mindjárt felismerem. A tisztás szélén - díszôrséget állva félkôrben a sír mögött - virágbaborult orgonabokrok hajlongnak, kecsesen táncoltatva fürtös virágjaikat a lenge tavaszi szélben, ünneplik a természet örökkévalóságát, köszöntik az életet, és mindig de mindig keresik a napot, a jót, az örömet. Illatukkal cirógatnak, hívnak közelebb, s szellôk szárnyán küldött szirmaikkal arcom csókolgatják.

Megtaláltam Ôt.

Add comment


Security code
Refresh