You're Here : Home Hungarian Short stories A meggy

A meggy

Written by Mary Sandor  in  Hungarian - Short stories PDFPrintE-mail

(Ahogy ezt Apu diktálta...)

Hosszú hetek bénult fekvése alatt a torontói kórházban mindig Bözsikém után sóvárogtam. Bözsike a feleségem, aki már lassan húsz éve viseli tisztes nevemet.  A gyermekeim is mondták, hogy az intenzív osztályon, a friss embólia kábulatában mindig az Ô neve volt a számon.

Bözsike sajnos nem tudott velem jönni a nyáron Torontóba, igy egyedül indultam el, hogy meglátogassam ott élô - már felnôtt - gyermekeimet, és számos unokámat.

Nemsokára megérkezésem után váratlanul rámtört ez az ijesztô, nagy betegség, és Bözsike a messzeségbôl, Budapestrôl aggódott és imádkozott értem. Eljött az idô, amikor az lett a családi határozat, hogy feleségem jöjjön ki hozzám, és legyen mellettem.

Útlevél, repülôjegy órák alatt el lett intézve a betegségem miatt való sûrgösségre utalva, és június második felében Bözsike megérkezett a torontói repülôtérre.

Kórházi növérekfüggönyt húztak a négyágyas szobában az ágyam körül, hogy egyedül, privátan várhassam Ôt. Találkozásunk elsô perceirôl nem szeretnék írni, had maradjon az kettônkké.

Késôbb, mikor összejött a család az ágyamnál, Bözsike benyúlt táskájába, és diadalmasan azt mondta:  "Nézd mit hoztam Neked! Meggyet, kenesei meggyet."

Hát persze ismét sírtam.

Egy maroknyi meggyet tartott felém, és elôttem - mint a délibáb - megjelent Kenese minden szeretett szépségével.

Balatonkenesén, a falu feletti dombtetôn van a mi kis telkünk. Építettünk egy "weekend" házat rajta, kis faházat, melynek minden ácsa, páca a mi kezünk munkáját hirdeti.  Rólunk büszkélkedik a bársonybordó futórózsa is, mely beborítja a ház oldalát.

Csend van ott fenn, nincs sok ember.  Autóval csak nehezen tudunk feljutni a meredek dûlôúton, és amikor esik, akkor a nagy sárral kell vetélkedjünk. Egyenlôre még villanyunk sincs, és kútra kell járjunk a vizért, mégis nagyon fontos része lett életünknek az, hogy kijussunk Pestrôl a nyári hétvégeken, és élvezzük Kenese nyugalmát.

Sohasem fogom tudni eldönteni, hogy mi az ami a legkedvesebb nekem ott. Látni az allatunk elterülô falu kora reggeli nyugalmát, elôtte a tükörsíma Balatonnal, vagy hallgatni az esti harangszót, mely felhallatszik a vízparti templomból, ahol egy bánatos, magányos Apának, annyi sok évvel ezelôtt egy - még fiatal - Bözsike azt igérte, hogy megtanítja ismét élni, hogy győzedelmeskedni fog megint életünkben az energia mit e föld ad Nekünk, a munka, az ásás, kapálás általi a gyôzedelemben a buja fû felett.

Ültettünk sok gyümölcsfát, szeretettel neveltük ôket, s a virágzó meggyfák büszke szépsége a balatoni tavaszok idején olyan látvány volt, hogy annál szebbet képzelni sem tudtunk. Előttem van amikor megérik a meggy, amikor szüretelünk. Mászunk, toljuk fel egymást a fákra, szedjük, és esszük a meggyet, és közben discsérjük, hogy ilyen sehol máshol nem terem. Majd cipeljük haza Pestre, csinálunk meggylét belôle, ami aztán éltetô italunk lesz egész éven át.

"Vegyél a meggybôl, - unszolt Bözsike - nem tudod elképzelni milyen nehézségen mentem át a vámon, hogy ezt elhozhassam Neked."

Aztán Ô és a gyerekek elmesélték nekem a "meggycsempészés" kis történetét.  Itt le kell írjam, hogy engedély nélkül élelmiszert Kanadában behozni nem szabad.

Bözsike szerencsésen megérkezett a torontói repülôtérre, mely tény már magában is bámulatos, ha elgondoljuk, hogy egyedül ez volt az elsô külföldi útja, idegen nyelvek nem érdeklik, csak magyarul beszél, és a repülôútja átszállásos volt.

Percnyi pontosságal, magabiztosan szállt le a repülôgéprôl Torontóban, ahol már a gyermekeim várták, hogy hozzák Ôt gyorsan hozzám a kórházba.  A fiam segitségével, és tolmácsolásával Bözsike útlevelének átnézése gyorsan és símán történt, de azután még át kellett menjen a vámon, ahová a fiamat nem engedték kisérôül, mert ott csak az érkezett utasok tartózkodhatnak.

"Ez csak pár perc - mondta a fiam - aztán majd kint várunk a vámkijárat elôtt."

De eltelt félóra, óra is talán, és Bözsike nem volt sehol. A tôbbi utas már rég kijött, és elment, s a reptér, - a legközelebbi gép megérkezéséig - szépen elcsendesedett. Gyermekeim idegesen rohangásztak egyik kijárattól a másikig, keresve Ôt, míg végre Bözsike megjelent, bôröndjét cipelve, a szabad kezében maroknyi meggyet tartva.

"Hát képzeljétek...." - kezdte a kommentárt.

A vámellenôrzési helyet könnyen megtalálta. Bôröndjét a pár, otthon gyorsan bedobált holmijával a pultra tette, azért, ha esetleg meg akarják nézni, hogy mit hozott. De a vámtiszt, akihez Ô került, minden bizonysággal nagyon értett a mesterségéhez, mert a bôrönd tartalma nem érdekelte, vámtiszti bölcsessége ismerte a gyûrött ruhák történetét, hanem egyenesen Bözsike retiküljére mutatott, hogy azt nyissa ki.  És ott, a retikülben, átlátszó kis neylonzacskóban lapult a pár szem meggy.

A vámos intett Bözsikének hogy vegye ki a zacskót a táskából, aztán Ô átvette, feltartotta a magasba, forgatta, és nézegette. Bözsike szerint olyan hangokat hallatott, mint hajnalonként a magyar kakasok, miközben kérdô, és vádoló tekinteteket vetett Rá.

"Csak egy kis meggy, - magyarázta feleségem tökéletes budapesti magyarsággal, - nem tetszik talán ismerni a meggyet?"

Úgy látszott, hogy nem, mert átvitték Bözsikét bôröndöstôl, meggyestôl, egy másik asztalhoz, ahol több vámtiszt szétgurította, és gyanúsan piszkálgatta a meggyet, és közösen kukurékolva tagadólag rázták a fejüket.

"Saját termés, még spré sincs rajta," - védte feleségem a gyümölcsöt.

Mindhiába, mostmár nagyon szigorúan magyaráztak valamit Bözsikének, aki végül is megértette, hogy ez nem tréfa, a meggyet itt kell hagyni.

De a magyar vér nem víz, - Bözsike dühbe gurult.

"Hát úgy néz ez ki, mintha kábítószer lenne?"

Az érzelmek skáláján minden húrt megütve, - úgy szépen magyarul - elmondta a mostmár csendesen bámuló vámtiszteknek az életünk történetét, a szép kenesei napokat, az én hirtelen, Kanadában utolért szívinfarktusomat, majd a bénitó agyemboliát, az Ô otthoni aggódását, a nagyon várt, és egyben lelketriasztó telefonhívásokat, az idegcsillapitókat.  Beszélt a táviratról, mellyel rohant otthon az illetékes szervekhez, beszélt a repülôjegy, és az útlevél sürgôsitett beszerzésérôl, a munkaadója álltal engedélyezett hirtelen szabadságról, a lakás gyors lezárásáról, ahol az utolsó körülnézésnél észrevette a hete szedett meggyet.

"Ebbôl viszek Pityunak - gondolta. - Egy kis hazait. Egy kis emlékeztetôt. Egy kis ízt. Viszem Neki Kenesét.  Viszem az életünket. Hogy visszahúzza.

"Dehát ez itt bûn?  Ez itt a vétkes, a maroknyi meggy, ebben az elkábított, bombarobbantó, terrorista világban?"

"Na itt van, nesztek, egyétek meg. - fejezte be Bözsike, és a vámosok felé tolta a meggyeket, arcán az elôbb elmondottak érzéseinek játékával.

S mint ahogy írtam korábban, a vámtisztek bölcsek. Megértették.  Megértették, mert szépen, óvatosan visszatették a meggyeket a neylonzacskóba, Bözsikének átadták, még egyet kettôt kukurékoltak, mostmár kedvesen, biztosan, kellemes kanadai tartózkodást kivántak Neki, mert itt így szokás.

"Vegyél," - kinált feleségem a kórházban, és gyermekeim is kórusban unszoltak, de az én ajkam nem nyílt, karom nem mozdult, és kóstolni még nem volt erôm.  Csak néztem a meggyet, és az asszonyt aki hozta. Éreztem, hogy az Ô segitségével fel fogok még kelni a betegágyamból, és vissza fogok még jutni a hazámba.  Néztem a gyermekeim, és unokáim, akik körülállták ágyamat, és tudtam, hogy szeretetünk áthidalja a világot, hogy minket a távolság nem elválaszt, hanem összeköt.
És akkor, öregen és bénán, otthonomtól többezer kilóméterre, analfabétán az idegennyelvû kórházban rájöttem, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Add comment


Security code
Refresh