You're Here : Home Hungarian Novellák Mennyből a fák

Mennyből a fák

Written by Kaiser László  in  Hungarian - Novellák PDFPrintE-mail

Nagyon várta a karácsonyt. Várta a Jézuskát, várta az angyalkát, az ajándékokat. Leült a szobában, maga köré rakta mindazt, amit tavaly hozott neki a Jézuska, középen kedvence: Brumm Benő, a maci. Nézte a kockákat, a mesekönyveket, aztán közel hajolt a macihoz, hogy lássa a kis feslést, amelyet ő bibinek nevezett. A tavalyi karácsonyra alig emlékezett; hároméves volt akkor. Valamiféle homályos képek azért éltek benne: gyertyák, fények, örömök, sütik, finom falatok. Azt tudta, hogy a mostani karácsony szegényebb lesz, vagy ahogy mondták neki: szegény Jézuska jön. Tudta, mert édesanya, édesapa sokszor ismételgette, de a néhány évvel idősebb, már iskolás nővére is közölte vele úgy, ahogy a felnőttektől hallotta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz. Lacika ilyenkor megkereste Brumm Benőt, elbújt vele a duruzsoló kályha mellé és a maci fülébe súgta: szegény karácsony lesz, szomorú karácsony lesz. Lacika, az alig négyéves pesti kisfiú tökéletesen értette ezt, hiszen nincs nagyobb szomorúság a szegény karácsonynál, amikor a Jézuska is szegény.

Szegény Jézuska! Annyit emlegették a felnőttek mostanában, nem beszélve az Istenről is. Aki különben Lacikának rettenetesnek rémlett, szinte elképzelhetetlen is volt. Nagy-nagy félelmetes bácsi lehet, valahonnan fentről; hányszor hallotta Lacika az elmúlt hetekben: majd az Isten megveri őt, vagy majd az Isten megveri ezeket. S iszonyú haraggal és félelemmel emlegettek még otthon valakit, aki nagyon rossz ember lehetett, Kádár - így mondták mindig. Meg persze az oroszokat is szidták. Lacika nemigen tudta, kik ők és miért rosszak, de hogy félni kell tőlük, az biztos, hiszen bánthatják őt is, édesanyját is, nővérét is. Édesapa különben nem velük élt, Lacikának nem volt emléke arról, hogy együtt van a család. Igaz, majdnem minden hétvégén találkoztak, amikor édesapa elvitte őt és nővérét magához. De az is igaz, hogy jó ideig - néhány hete - nem tudtak találkozni, édesapa nem jött értük, a telefonban pedig olyan izgatott és furcsa volt a hangja. S amikor végre megint jött, nem mentek el hozzá, mint korábban, sőt ki se mentek az utcára, rövid ideig voltak együtt otthon, az édesanyánál. Most nem hangzott el, mint régebben, hogy ez az én lakásom, édesanya és édesapa békésen megvoltak együtt; azokat a valakiket szidták csupán, az oroszokat, a kommunistákat, és újra annak a Kádárnak a neve került szóba.

Lacika egyszer csak unatkozni kezdett a szobában; nem volt már kedve a játékokhoz, Brumm Benőnek mit mondhatott volna, most az édesanyjához sem akart kimenni a konyhába, édesanyjához, aki otthon dolgozott, s így délelőttönként ebédet főzhetett a gyerekeknek. Lacika fölállt, tanácstalanul téblábolt, majd lassan elindult az erkély felé. Tisztában volt vele, hogy tiltott dolgot tesz, de nem volt képes ellenállni a megmagyarázhatatlan hívásnak: kinyitotta az ajtót és kiment az erkélyre. Édesanya sosem engedte, hogy egyedül kinn legyen Lacika, a negyedik emelet mégiscsak negyedik emelet.

A kisfiú most nem törődött ezzel, s ott állt dobogó szívvel az erkély közepén. Szemben a nagy iskola, ahova nővére járt; a tetőn, a párkányon friss hó mindenütt, Lacika mellett pedig jobbra, balra a pincéből felhozott kisebb-nagyobb fahasábok: a tüzelő. A gyerek izgult ugyan, ám boldogság fogta el: sosem volt így egyedül az erkélyen! Befelé pillantott, az előszobaajtó csukva, semmi mozgás. Kezdett megnyugodni; visszalépett, behúzta maga mögött az ajtót, aztán az erkély párkányáig lépett, s a hóba, kissé ágaskodva, rajzolni kezdett. Rajzolgatott a fehérségbe. Egy idő után ezt is megunta. Gondolkodott, majd hirtelen fölkapott egy kisebb fát a mellette levő halomból. Előbb azzal kezdett rajzolni, aztán váratlanul lelökte a hasábot az erkélyről.

Megrémült. Most fogta fel, hogy mit is tett. Lélegzetvisszafojtva várt, de nem történt semmi, nem volt kiabálás, senki nem szólt rá. Megnyugodott. Az erkély amúgy védelmet nyújtott neki, a vastag fal eltakarta, a párkány körülbelül olyan magas volt, mint ő. Lacika nem láthatott ki, de őt sem láthatta senki. Kinyújtott kézzel éppen a párkány közepéig ért, s ez bőven elegendő volt, hogy a fát addig lökje, amíg az megindul lefelé.

Lacika bizsergést érzett, tetszett az izgalom, de jólesett az utána jövő megnyugvás is. Nem rossz játék ez, baj nincs belőle! Egymás után tette föl a kisebb fákat a párkányra, s amikor néhány összegyűlt, gyorsan a mélybe lökte azokat. Olyan volt, mint egy fasortűz - repültek a fák a mennyből...

S a nem túl forgalmas Sziget utcában szálltak a fák fentről. Néha kisebb szünet, megállás, de jöttek az újak, egyre jöttek. Az utcára érkezés huppanását vagy elnyelte a hó, vagy Lacika nem akarta meghallani. Annyira tetszett neki a dobálás, hogy nem látott, nem hallott. Bőszen iparkodott, hogy minél több fa a legrövidebb idő alatt a mélybe kerüljön. Nem figyelt fel a lentről jövő kiabálásra, nem figyelt semmire, csak a fákra, melyek szálltak, egyre szálltak a mennyből.



* * *



Édesanya a konyhában készítette az ebédet; föl sem tűnt neki, hogy fia régóta nem jött ki hozzá, bár a gyerekeknek szokása volt a ki-bejárkálás. Hosszú csöngetés visított fel, az asszony összerázkódott. Idegesen tette le a kezében lévő zöldséget; nem várt senkit, a hívatlan vendég rosszat is hozhat. Ez a ház Újlipótvárosban különben nyugodt hely, itt lövöldözés sem volt az elmúlt hetekben és eddig innen még nem vittek el senkit. Arra is gondolt, hogy a lányával történhetett valami és hazahozták az iskolából. Mire mindez végigfutott a fején, már az előszobaajtónál volt s hirtelen mozdulattal kinyitotta. Előtte egy középkorú, nagydarab, bajuszos rendőr magasodott, mellette az öreg házfelügyelő szorongott.

- Elvtársnő! - mondta szigorúan az amúgy barátságos képű rendőr. - Elvtársnő, mi folyik ebben a lakásban?

Az anya önmaga számára is meglepő nyugalommal válaszolt, hiszen a lányával ezek szerint nem történt baj, a lakásban eddig a válását megelőző feszültségeken, veszekedéseken kívül nem volt semmi olyan, ami rendőri szempontból még ezekben az időkben is kifogásolható lenne.

- Hogy érti ezt, kérem? - kérdezte lassan, hangjában némi távolságtartást képezve, hiszen mégiscsak tanárfeleség volt, ha elvált is, és úgy vette, hogy ok nélkül rátörtek.

- Elvtársnő! - emelte föl a hangját a rendőr és bajsza rángatózni kezdett. - Mit képzel? Csak innen lehet!

- Micsoda lehet innen?

- Elvtársnő! Ha nem tudná, ez fegyveres támadásnak is felfogható! - a rendőr idegesebb volt, mint az anya, elvégre neki rendet kellett teremtenie, az asszony meg úgy vélte, hogy rend van az otthonában.

- Nem értem, hogy miről van szó, uram... vagyis elvtárs.

A rendőr arca előbb szétesett, majd szigorú grimasz formálódott rajta.

- Ki van a lakásban? - kérdezte keményen.

- Ki lenne? Hát a fiam. Bent játszik.

- Ebből elég, azonnal engedjen be, magam is láttam, amit láttam az utcán! - és a rendőr, hogy mégis ura legyen a helyzetnek, az asszony mellett szó nélkül beviharzott a lakásba. Nagy volt az ajtó, nem kellett semmi erőszak, egyszerűen benyomult, s rögvest nyomába szaporázta lépteit a rémült és csöndes házfelügyelő. Némi késéssel követte őket a meglepődött anya.

A hosszú előszobában, de benn a szobában is egymás után lépkedtek: a rendőr, a házfelügyelő és a tehetetlen asszony. A szoba közepén megálltak, s mivel senki nem volt ott, egymásra néztek. Az asszony pillantásába most félelem vegyült: hol lehet a fia? Aztán tekintete az erkélyajtón kötött ki; majd odarohant - most ő viharzott el a rendőr mellett. Szinte ezzel egy időben a rendőr is az anya által fölrántott ajtónál termett. És meglátták Lacikát, amint éppen löki előre a párkányról a mélybe a fákat.

Az első gondolata az asszonynak az volt, hogy hála Istennek, nincs semmi baja a gyereknek. A rendőr nem szólt, elképedve nézte a négyéves kisfiút, aki riadtan fordult hátra. A házfelügyelő nem mondott semmit, összehúzta magát, legszívesebben földszinti lakásában itta volna délelőtti fröccsét.

Hosszú, súlyos másodpercek után az álló szoborképből elsőnek az anya tért magához.

- Gyere be azonnal és csukd be az ajtót! - kiáltott fiára.

Lacika nem mozdult, a rendőrt bámulta, mintha meg lenne bűvölve, nem tudta levenni szemét a hatalmas alakról. Majd megrázta magát, mint aki hirtelen fázni kezd - amúgy tényleg csak most kezdett fázni -, és belépett a szobába. Lassan, nagyon lassan becsukta az ajtót, hosszasan, elvégre addig sem kellett megfordulnia. De az ajtó végül bezárult, s ő nem tehetett mást: szembe került a felnőttekkel. Nagy csönd volt, csak a kályhában duruzsolt a tűz, vidáman ropogtak a pincéből az erkélyre, az erkélyről a kályhába került fák.

Valaminek történnie kell, mindenki érezte ezt a szobában, ezt a borzasztó, faropogásos csöndet meg kell törni! Lacika hallgatott; volt ebben félelem is, dac is, de mást nem tehetett. Az anya nem szólt, várta a rendőr első mondatát vagy mozdulatát. A házfelügyelő pedig a kisfiú feje fölött a semmibe révedt, vagy legalábbis úgy tett, tekintete aztán a függönyön kalandozott.

A rendőr magához tért. Tudta, hogy neki most itt feladata van. Csak ő törheti meg a csöndet. Mégiscsak egy csintalan gyerek ez, ha fahasábokkal csintalankodik is, ráadásul olyan időkben, amikor a rendőr sem aludhat nyugodtan. Különösen nem ez a talán jobb sorsra érdemes, becsületes képű, meleg tekintetű ember. Próbált kemény és szigorú lenni, hangjában mégis bujkált valami cinkos kópéság.

- Miért csináltad ezt, édes gyermekem?

Lacika nem felelt, láthatóan belefeledkezett a rendőr barna szemébe.

- Mondj már valamit, édes fiam! - noszogatta a rendőr, szinte félénken, minden támadó szándék nélkül.

A gyerek végre megszólalt. Kristálytiszta, csengő hangon mondta a rendőrnek, szemét annak tekintetébe fúrva:

- Fogd be a pofád, te rohadt vörös csillagos!

A rendőr hátralépett, döbbenet ült az arcára. Az anya és a házfelügyelő egyszerre gondolt ugyanarra: ez az alig négyéves gyermek hol hallhatta ezt máshol, mint otthon? Hol máshol hallhatta, hogy vörös csillagos, aki rohadt? Nyilván csak a szülőktől, senki mástól. Ha most elvisz a rendőr, mi lesz a gyerekekkel? - villant föl az anyában. Ezt most nem ússza meg az asszony - vélte a házfelügyelő -, csak nehogy nekem bajom legyen ebből. - Egyedül a kisfiú nem gondolt semmire, ő egyszerűen boldog volt, határtalanul boldog, olyan jó volt kimondani ezt a mondatot...

A rendőr az anya szorongó arcába nézett, majd Lacika alig leplezett vigyorát figyelte, végül a házfelügyelő immár lesütött szeménél kötött ki. Hallgatott, aztán megigazította sapkáját s meglepő határozottsággal mondta:

- Most elmegyek. Ha még egyszer dobálás lesz, én biztos visszajövök. Erre mérget vehetnek! - biccentett; keze mozdult a sapkájához, ám a kéz félúton megállt. A nagydarab rendőr esetlenül megfordult, az előszoba felé indult, de mielőtt az ajtóhoz ért volna, visszaszólt:

- Kellemes karácsonyt! - és elsietett.

Add comment


Security code
Refresh