You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Szerb György kiszolgáltatottsága

Szerb György kiszolgáltatottsága

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Irodalmi kritika PDFPrintE-mail

Szerb György életének három meghatározó indíttatása volt: tehetsége, testisége és tehetetlensége. Tehetsége egész életében a szépség végletekig menő, öntápláló de ugyanakkor önemésztő hajszolására késztette, és megalapozta elhivatottságának érzéséből fakadó fatalizmusát. Vérbő testisége a nők és a szerelem felé ösztökélte, és három házasságot és öt gyereket eredményezett, s persze mindazt ami ezzel járt. Első tanulmányom tehetségéről szólt, második szerelméről, ezen, harmadik tanulmány kiszolgáltatott tehetetlenségét analizálja verseiben, míg a tervezett negyedik, összegző jellegű tanulmány Szerb költői nyelvét hivatott boncolni és értékelni.

Mint jeleztem, Szerb kiszolgáltatottsága alapvetően tehetsége tudatának, s tehetsége iránti felelősségérzetének volt köszönhető, aminek később messzemenő kihatásai lettek. Nagy tehetségnek, „órjásnak" tudta magát, amihez képest saját élete másodrangú szerepet kapott. Istenhívőként kezdve életét, s bízván az  isteni tervben, az „elrendeltségben," tehetségét nem tekintette a véletlen művének, hanem „egy nagy mű" részének. A Credo tanúsága szerint:

Én szunnyadtam sokáig csíra-mély

álmot se látva, mégis létezőn,

s egyszer csak hallom: szám van, mely beszél,

folyton válaszként s mindíg kérdezőn.



A mindenségnek alkatrésze lettem

az alkatrészek szent jogaival,

hogy nem működhet itt most más helyettem:



az ős-nagy óra küllőmmel inal

az idő útján táguló terekben -

vagyok, ki vallat, s vagyok, aki vall.

Hogy mennyire hihető ez a felfogás az lehet vita tárgya, ami nem vitás az hogy Szerb hitt benne, tudatában ő a küllő szerepét volt hivatott betölteni az isteni nagy kerék alkatrészeként. S ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni mint hangulatverset, nem lehet fiatalságára róni hiszen férfikorában írta ezt, de különösen mert több más versében is utal saját predesztrináltságára. „Predesztrinált órjásoknak nem árt az idő," írja a Kiás a jövő-ben, „szellemüknek a bajoktól Sámson-haja nő." Szertartás című emlékezetes, már utolsó feleségének dedikált versében kilenc pap temeti őt, mindegyik mást-mást mondva róla, de „a kilencedik volt maga az Úr, / ásót fogott s kiásott szótlanul." Az sem vitatható hogy a predesztrináltság tudata a fatalizmus erejével kötötte a költőt „elrendelt helyére" és eleve magakadályozta azt hogy sorsát a maga kezébe véve változtathasson helyzetén. Míg öccse Ausztráliába menekült a megtorlás elől, Szerb összeszorított fogakkal a helyén maradt. Elhatározása mélységét legtisztábban a Levél Olaszországba című verse tükrözi. Mint jóakaró barátja a kimenekültnek „csak legyél boldog arra hogyha tudsz," írja „Ladiszlausznak," s bár őt (Szerbet) „megbüntették legszebbik daláért," nem tudja elhagyni hazáját, ő „nem tud mást, mert ez az [elrendelt] élete." A vers befejező része a himnuszt és a hivatást idézi és elhivatottsággal érvel felejthetetlen sorokban:



Te tudtad hogy itt élni kell és halni,

s igazat látni, mint a látnokok,

s ha egész léted nem több mint egy dalnyi,

akkor is ez kell, minden más mocsok:



jólét vagy hírnév, céltalan szabadság,

ha elhagytad már kijelölt helyed,

fillért sem ér az emberség, a vadság,

és árulássá lett az életed.                 



Te tudtad ezt. Barátod tudja most is,

és nem baj, hogyha megfojtja a sár:

őr volt és lámpa, és ha elfogyott is,

tisztább kezében vitte a halál.



A tiszta élet a belső elrendeltségnek való élet, „minden más mocsok." Ehez az elrendeltséghez tartozik hogy az Isten rendelte és anyaszülte tehetségünknek éljünk, hogy elvállaljuk a felelősséget azért amit ez ránk rótt. Mint a fenti sorok is tanúsítják, Szerb mélységes hite szerint ehez tartozik sorsunk elviselése, bármit hozzon is az. Menekvés nincsen, ha nem fogadnánk el amire születtünk, megtagadnánk nekünk szánt szerepünket. Az ő szerepe a költészet (legyen akár csak „egy dalnyi"), hivatása az „igazat látni, mint a látnokok," rendeltetése hogy  legyen „őr és lámpa." Ez nyilvánvaló utalás a nagy történelmi költők hagyományos társadalmi szerepére: ők a letéteményesei az igazmondásnak, ők őrzik történelmünket és kultúránkat, ők világítják meg látnokokként a helyes utat népüknek. Népüktől azaz „kijelölt helyüktől" elszakadva nem tudják ellátni feladatukat. „Jólét vagy hírnév" öncélúvá válik, a szabadságukból külföldön „céltalan szabadság" lesz. Fillért sem ér emberségük sem, mert elárulták isteni rendeltetésüket, „igaz életüket."



Persze ez a hozzáállás amilyen radikális, olyan vitatható is. Több költőnk élt külföldön Szerb előtt és Szerb után Janus Pannoniustól Wass Albertig anélkül hogy elárulták volna akár tehetségüket, akár önmagukat, pláne hazájukat. Ugyanakkor az utóbbit meg lehetett otthon is tenni, méghozzá magas fizetésért, nagyobb kereslet mellett. Amit kevésbé lehet vitatni az az hogy ez a hozzáállása sorsdöntő szerepet kapott mind Szerb életében, mind költészetében mert helyhez rögzítette őt. Következésképpen gondjait, problémáit a kommunisták alatt élés, illetve a nagyvárosi élet szabta meg.

Szerb kora a hidegháború kora volt; hazája  haláláig szovjet megszállás és kommunista uralom alatt állt, ami szovjet gyarmatként megszűnt teljes jogú ország lenni.  Igy gyakorlatilag a „haza" szó elvesztette népi-nemzeti jelentését, és inkább helyet mint ideált jelölt a rendszer alatt sulykolt „proletár nemzetköziség" jegyében. Erre utal az is hogy Szerb egyetlen konkrét verse „a hazáról" Kőbányai gyerekkoráról szól és hogy ennek a Patria mea parva címet adta. Jellemző módon a városi gyereknek is a szűkös, de még rendelkezésére álló természettel való kapcsolata maradt meg csillogó emlékezetében:





Patria mea parva



Ó gyöngykorom te kõbányai hajnal

ó kráterek gyanakvó visszahanggal

ó mély tavak gyerekkor genfi-tói

de szép volt rajtuk talpfákon hajózni



sok méla gyár merengõ néma kémény

figyelt reánk a reggel téglafényén

mikor kutyánkkal sások zöld bozontját

úttá ügettük s gallyak harci csonkját



a napfény oldalához ütögettük

a bogarat koszos kezünkbe szedtük

hogy szabadságra szöktessük vidáman

porok vonultak kócos karavánban



az út felõl hol kordék lõdörögtek

végtelen ívén egykedvû köröknek

a víz akár a kácsa könnyû pelyhe

szemünkbe röppent csillogott a kelyhe



leráncigáltuk csípõnkrõl a rongyot

belémerültünk kurjongó bolondok

sütöttek ránk smaragd salátakertek

a lágy homokban lim-lomok hevertek



lábnyomaink mint holdhegyek ragyogtak

tépésein a megsebzett homoknak

mint bátor hód kutyánk a mélybe húzott

nyomán a farka csengõ csíkot úszott



öreg szirénák munkát nyögtek akkor

s mi káromkodtunk tettetett haragból

hiszen fintorgó csepp suhancok voltunk

s az égvilágon nem volt semmi dolgunk



anyánk a drága várt vajas kenyérrel

s mi telistele aggatott tenyérrel

mentünk elé megmosdott szép fiókák

bogáncsot vittünk s néha néha rózsát



Pestszentlőrinc, Kispest és Kőbánya határán két bányató létezett a még akkor be nem épített területeken, a Lőrinchez közelebb álló Nagy Gutman s a Kőbányához közelebb levő Kis Gutman. Ezek voltak Szerb „genfi-tói." A Nagy Gutman forrás táplálta vize tiszta, partja homokos volt, de a Kis Gutmant sás és nád vette körül, vize már akkor inkább ipari mint természetes kék volt és a körülötte elhelyezkedő bulgárkertek odaszivárgó műtrágyái belencsézték a partmenti vízfelületeket, emellett „a lágy homokban limlomok hevertek" azaz eldobált szemét is volt a tó körül, de még lehetett benne úszni. A verset, Szerb egyetlen gyerekkorát felevelenítő versét, egészében idéztem itt, mert jól érzékelteti a költő gyerekkorát és a világot amiben élt, ugyanakkor megjeleníti jövőjét, predesztrináltsága helyét, azaz az ipari nagyvárosban élők „téglafényű," nem templomtornyok de gyárkémények alatt kordákként körbe-körbeforgó életét.



Ez a nagyvárosi, kozmopolita élet a természettől való elszakadás miatt mindenütt a gyökértelenség magatehetetlen érzésvilágához vezet, amitől Szerb sem szabadul meg. Hobók című versében együttérzéssel ír a hontalan vándorlókról, „mert a világnak ők élik át hogy mi a semmi." Elhatárolódik kora költőitől, akik beadták a derekukat a rendszernek, s akiknek szava nem hihető, ugyanakkor elhatárolódik a körülötte élő emberektől is. A panel házak világában élés problémáit Atomkor című verse tükrözi nyilvánvaló élethűséggel:



Elhullt csókát ölelget  hó,

hasábbá áll a kristályos hideg,

mogorván baktatsz. Szesz kell s altató -

felét se hidd, ha dalol, senkinek.



Mint csókákat a mérgezett maris,

úgy mérgez meg az elhidegülés

az emberektől, s önmagadtól is;

rémülve látod: minden röpgyűlés



hallgatósága száz elvhű tetem.                                 

Gyerekeidnek enni kell, igen,                   

hát gyűrődsz tovább, közeged közöny -



Innen ered a költő „harmadik kiszolgáltatottsága," de csak részben. Mert Szerb sorsa rosszabb volt a közönynél. Előbb elkülönülése, később versei magukra vonták „a szervek" figyelmét. Mint jeleztem, Szerb a hidegháboró korában élt, s mint mindenkit, őt is aggasztotta az akkor elszabadult, végnélküli fegyverkezés, és az atomháború veszélye. Harmadik verskötetének címe, Visszaszámlálás, is erre utal. Mint sokan mások, ő is egy békés amerikai közeledés reményében élt, ami megvalósult, bár nem a Szerb alábbi versében jelölt elképzelés szerint. Mégis, Kádár korában ez ellenséges magatartás gyanúja alá vonta a költőt, ami többszöri, napokon át tartó kihallgatásokat eredményezett a Terror Háza feladatát már akkor ellátó Gyorskocsis utcában. Különösen Ágaskodva  című verse miatt faggatták, ami kifejezésre juttatta a tényt hogy sokan nyugatról vártak még mindíg segítséget a kelletlen keleti uralom alól. Íme a vers:

Ágaskodva



Igen, igen, ez az a furcsa este,

mikor a földgömb tulsó oldalán

elindul egy madár, fehér a teste,

kéket hasít a hullámok hasán,



a szárnya kontinenstől kontinensig

ér és akár a békehíd, feszül,

míg őrá várunk hajnaltól napestig,

míg hétbe nap, hét hónapba merül,



hónapok évbe, s fáj kegyetlenül,

hogy moccanatlan áll a messzeség,

hogy madár híján jéghegy zord az ég;



lelőtték tán? Szívünkre kétely ül,

s míg ágaskodva áll és vár a nép,    

lelkéből hit fogy, szájáról beszéd.

Ma talán irónikusnak hat ez a hit, mert mint közben kiderült a várt madár sas helyett keselyűnek bizonyult, s a költő aki azért maradt hazájában hogy ne váljék csalássá az élete az öncsalásba kényszerül menekülni „a vájkáló kezek" elől. Erről tanúskodik a Hajózz magadban című nyolcsorosa:

Száma sincs a vájkáló kezeknek,

mik életedben turkálnak mohón,

hát menj el innen - tengereken által,

hegyeken túlra s túl a földgolyón.



Vagy bonts vitorlát, s magadban hajózzál,

ott megleled saját Naprendszered,

a Zöld Bolygón ül Óz, mint ózonillat,

megcsal hogy higyj, s hazudik, mert szeret.



Ha tehetsége a Nessus ing viselésére kárhoztatta, tehetetlensége az ugyancsak önmérgező „ózonillat" mellre szívására kényszeríti ha képzeletébe menekülni akar. Irónikus az is hogy a város gyermeke, mint látni fogjuk nagy vonalakban hisz a haladásban, bár közvetlen közelről elutasítja annak kézzel fogható belvárosi megnyilvánulásait. A Lánc, lánc, eszterlánc körtáncra utaló soraival:



muszáj-e szmogod iddogálnod

romlott városod pultjain,

vedlõ bérházak permetében,

cifra unalmak útjain?



Muszáj-e discón süketülni,

amikor szól az orgona;

pátyolgatni a mûvirágot

amikor nõ az orgona,



s mezõk fürödnek kankalinban?

S muszáj-e nézni négy falat,

melyre tapétát kent a század

rágógumiból, s ráragadt



barbár kultúránk: giccs, felesleg,

pénzbõl, idõbõl - mért divat

siettetni a lét-erecskét,

mikor az úgyis elapad?



Minek rohanni helyben ülve,

s heverni, míg a kor rohan;

minek szépséget zsebre gyûrve

moziba menni boldogan?



Minek imádni, mint a bálványt,

fejlõdést, amely, meglehet,

épp oda baktat büszke sztrádán,

honnan egykor az emberek



elbotladoztak buta mába,

hülye jövõbe, múlton át -

s muszáj-e hinni oly csodában,

amit a szemünk sose lát?

És újra és mindíg az otthon maradt költő verseiből is a hontalanság, a kívülállóság érződik ki. A Takarodó című versében is „kinek kellesz már," veti fel keserűen, s hogy  a „szürke arcoktól mosolyt kapni minek?" Mert áldoztvállalása, meghurcoltatása egyformán hatástalannak mutatkozott, és látnia kell hogy sziszifuszi munkára vállalkozott.  Talán költészete legkeserűbb soraival:



Esténként jön a keserûség,

hogy el kell köszönnöm innen, onnan,

hogy vendég vagyok csak itt is, ott is,

mert sehová megy ki jött sehonnan.



Otthontalan, leszerelt zsoldos,

bajtársak nélkül, harc után már;

nyûg csak rokonon, ismerõsön -

...

törõdj bele, hogy únt kacat vagy,

teher, vagy emlék, vagy efféle,

multadnak szobra, szánt kisértet,

senkinek-sem-kell kutyahûség -



Esténként jön a keserûség.



És jön megint hitéből, az elrendeltetettségéből fakadó tehetetlenség érzése, mert ő nem tud változtatni a helyzeten és nem tud köpönyeget fordítani, ő nem állhat a hazugok közé, bármilyen kisértő is legyen az. Ezt igazolja A szegény vízjáró imája, aminek befejező stanzáit érdemes idézni:



ne nyűjön éhségem barommá

fogam ne csengjen csontokon

ne nézzek szótlan társaimra

mint tigris emberhús-napon



engem a parton semmi sem vár

fürdők és kertek másoké

a lompos álmatlan tömegből

másnak köszön az évoé



ne hordjam érkezők csomagját

ne nézzek házat és tetőt

itallal áldott bárkeresztet

csatakos autó-legelőt



koncért ne tudjak énekelni

csavard ki lopkodó kezem

számat a szűntelen szitoktól

mosd meg amikor vétkezem



ne seprűzd lelkem rossz borokkal

ne hagyj elnyúlni részegen -

szavaim fényjárt suttogások

szívemnek tógája a csend



Mint minden más ellenzéki hangot, Szerb hangját is elhallgattatták a rendszer kiszolgálói. Élve eltemetetten és a temető közelségében élt, a „lompos álmatlan tömeg" és „az elvhű tetemek" társaságában, s az önikrónikus „Mint a szép híves patakra" sorai szerint „a rossz idő szárnyán" élete kis hatalmaskodói „mint száz kis kormos repülő"



varjak, csókák is úgy jönnek elő,

mint kiket küld a ketyegő idő,

hív a városi, emberadta hő,

baráti hulladék, a temető.

Vágyna az Isten után akit "nem hit vár vissza hanem ész," igazságot, rendet szeretne látni a világban, de nincs olyan. Tovább, ugyanebben a versben:



Isten kéne, de nincs ilyen,

nem terem fû a semmiben,

nem hajt gyöngyöt a telefon,

kagylója pletykát fújva fon,

nem fakad szót a némaság,

nem szül hazát a gyávaság,

nem vet jövõt a kérkedés,

múltat fedni az érv kevés,

temetni rest a rágalom,

hitvány sírásó; ég a rom,

halott sikolt a gyász alatt,

bomba-szabdalta ház szalad,

terülj-asztalkám temetők

vendéglik meg a könnyezőt -



Apokaliptikus képek, depresszió, majd ki-kitörő harag őröli a költőt, Isten ellen is,

például a Vádirat rettenetes soraiban:



Bolond vagy Isten! Köszönd magadnak.

Magad az ember kezére adtad.

Megfeszítettek; eltemettek,

el is feledtek.

Hogy tehetted?

S maradt az ember meg se váltva,

meg se segítve, meg se áldva.

Tökéletlen, selejtes áru -



A városi, kommunista elnyomás alatti tehetetlen élet, a „fakószürke reggelek" nyomán a Szilveszter 78 tanúsága szerint „fejgörcs árad a kín fokán, / s takonykór, mint az ingovány" - s a Halál utáni hajnal szerint „megvakult az arcok ékszere." A Milyen hosszú minden nap hasonlatában „kishal szenved szűk üregben / szíved gégeszűkületben." És "mintha benned szobor állna, / s minden tagja fájna, fájna." Ennyit

Szerb György, a költő költőietlen életéről. De ő mégis költő, s mint láttuk a költő szerepe az az igazság kimondása mellett a hagyományok őrzése és az iránymutatás.  Ennek a látnoki igénynek tesz Szerb eleget egy hatalmas több oldalas és több részes, Látomások című költeményciklusban, amely hagyományőrző és útmutató is, de - és itt a csattanó - nem nemzeti hanem általános emberi vonatkozásban. (Felvetődik a kérdés: miért kellett neki Magyarországon maradnia, miért volt ez elrendelt helye? Hogy újkrisztusi szenvedés árán születhessen meg egy, az emberiségnek utat mutató kinyilatkozás? Ez, enyhén szólva, spekulatív elmefuttatás lenne.) A versciklus bevezetőjében "a Szép madara," (tehát a költő) "tollászkodik az anyagon, mert helyet nem talál," de végülis kínban megtojja a tojását. Először a nagybetűs Értelemről beszél, igen nagy vonalakban. Egy jellegzetes részlet:



A mértan kristály képlete,

mint gránit, sár alól,

kibukkan, míg a völgy felõl

a lant hívása szól,



zene teremti birtokát

s rá visszhangként derû:

gondolatokkal válaszol

a beszéd-hegedû.

A költemény harmadik részét az "élő anyagnak" szenteli, keretbe foglalva az embert. Ezt muszáj teljességében idéznem, részben hogy az olvasó képet kapjon a mű méreteiről, és részben hogy érezhesse nyelve sodrását:



Az anyag él. Hulláma közt

a sártól kozmoszig

formát keres a gondolat

és megmutatkozik.



A lét mûvének mûhelye,

nehéz mintáiban

nincs jó vagy rossz, csak rút vagy szép,

s gyönyörnek kínja van.



A massza mélyén, mint erõ

viharok szíve; csend,

vulkánként napvilágra tör,

vagy gleccserként mereng,



konokul formál kőmedert,

vagy oszlopot farag,

a víz márványát szabva át

a sziklabolt alatt.



Széthull és újra összezúg

az egy-energia,

a káosz csöndekké törik

s felharsan, mint a fa,



hullámzik, mint a vízverés

a változó fokon,

partokat bont és visszaad,

zsibong a homokon,



hegyeket épít, dombokat

mezőkké csöndesít,

magokra hordoz jóidőt,

és csírákat hevít,



sejtekben osztódik tovább,

és nedvekben suhan,

virág lesz, illat és kalász,

szelíd és számtalan.



Majd pusztít, mint a jégverés,

majd gyógyít, mint a nap,

megárad, mint a háború,

s mint béke, elapad.



És benne az ember. Így visel

százarcú bélyeget,

ezer szándékot, egy halált

és egy eszméletet.



Itt meg kell állnunk egy pillanatra, és hátrálnunk kell hogy megtekinthessük a széles keretet, amiben keveredik mithosz és természettudomány, misztika és meteorológia, kinyilvánítás és kémia. Az anyag minden: élet, energia, a gondolat formája - csak holt anyag nem. A vers maga lüktetően energetikus, fantasztikus agymegjelenítéseket villant az „egy-energia" megláttatására ami „zsibong a homokon" vagy „felharsan mint a fa." A költő nagy gondolatokkal játszik, zsonglőrködik, anélkül hogy valamit is elejtene. A kinyilvánítás: „Nincs jó vagy rossz csak rút és szép," csak abban az értelemben abszolút hogy kitágítja a szépség értelmét Szerb szóhasználatában. Kiderül, hogy „a szépség költőjének" minden szép ami valami módon „isteni" és minden „rút" ami ördöginek is mondható. Tehát az igazság szép, a hazugság rút. De a látomás mint üzenet az utolsó négy sorba tömörül. Bár az ember „százarcú bélyeget" visel (hiszen száz színben és formában jelenik meg), és szándékaiban különbözik, nemcsak egyenként hal meg de (atomháború esetében) egyként is, és egyetlen eszmélete van: a világ amiben él. A keret bezárul, az ember(iség) egy. Hatalmas gondolat kifejezése teljesen egyéni megközelítésben.

A negyedik részben a költő-zsonglőr mutatványt vált, a magas kötélre lép és ellentéteket egyensúlyoz. Az eredeti vers itt egy rhetorikai mesterművé válik. A bravúr: az ellentétek végtelen sorban ismétlődnek, anélkül hogy megúnnánk őket. Ime a nyitány:



Mint véres dombormű, a Föld

szenved, de tündököl.

Mint gyöngy, aminek ágya kín,

de hajnala gyönyör.



Amíg a vésők sebhelyén

kiszőkül a szobor,

a világ arcán mély hegek

s a házában nyomor.



Ha figyelembe vesszük a költő életét, ez a magasan szárnyaló optimizmus maga is csodaszámba megy. Ami ugyancsak számottevő benne az a bizonyíték hogy a szellemet nem lehet bebörtönözni. A költő a következőkben átvezet a civilizáció történetén, Egyiptommal kezdve korunkig. Egy történelmi ízelítő:



Athén fáklyája rég kihúnyt,

elfújták fegyverek,

de színe, mint a hangaszál,

a napfényben remeg.



A hosszú felsorolást egy majdnem észrevétlen idősíkváltás követi:



Jézus keresztje összetört,

de gótikus fejek

még hordják szép szemöldökét

s a tüskedíszeket.



Szolgaság, mint a rákfene,

s a bitófák szaga

nyomta a kort, de fennmaradt

a lázadók szava.



Újra meg újra feléled a remény, amíg végre kiviláglik mire alapozza Szerb az övét.



emberek haltak nemtelen

az emberség telén,

de sziklaszabású jel ragyog

a szennyhalál helyén.



Kezünkben villámot feszít

a feltört héjú mag,

s a benne alvó robbanás

már álmából riad,



az őrült Csipkerózsika

megölné hercegét,

ha résen nem áll a kéz, az agy

s az éber, drága lét.



De látjuk már a démonunk,

az ébredő erő

karunk között lecsöndesül

szelíd lesz, engedő,



hatalma, mint az ősi tűz,

megváltja új korunk

s az első tűzrakás helyén

ragyog reaktorunk.



Szerb az élniakarás elemi erejében bízik és a ciklusok örökös ismétlődésében. A fejlődés spirális: az első tűzrakás a következő körben az atomreaktorok magaslatára emelkedik. A filozófia amire támaszkodik régi, sőt ősi: a földművelő kultúrák ciklikus tapasztalatára épült kínai Taoizmus filozófiája ez, a mi népünk földművelő kultúrájában is otthonos felfogás, ami reményt tudott adni évszázadokon át a gyakran reménytelen helyzetben lévő földművelőknek is. Legegyszerűbben úgy lehet megfogalmazni ezt a bölcseletet hogy „úgy még nem volt hogy valahogy ne lett volna." De Szerb látomása tovább megy ezen s a versciklus fináléjában a „százarcú bélyeget" viselő és „ezer akaratú" ember már arcban és akaratban is egyesül egy eszmélete mellett.





A Földön béke csillogott,

duruzsolt lágy atom

egy-arcú népek tűzhelyén

s az összhangzattanon,



fésülte megpróbált fajunk,

mint naprendszert a nap -

tudósok, költők gondja közt

a bolygó megmaradt



öröm ágyává, hol virág

s erőmű egy növény,

s fogantatónk, a Gondolat

tűnődve ült tövén.



Mikor íródott ez a vers, és hány éves ez a bölcs agastyán aki ilyen világra szóló álommal áll elő? Nos, Szerb ezt a versciklust 1966-ban, 29 éves korában írta, sok sötét éve egyik legsötétebbikén. De a költő sohase volt igazán sötétségben, mert tehetsége soha nem hagyta el. Legnehezebb óráiban is az övé volt a tehetsége-adta kiváltsága: úgy látni mindent és úgy felfogni az életet amit a Csendes öröm versében így fejez ki:



Mert szelet iszom, s csak enyém a kortya,

s a világ képe egyedül enyém,

e nagy birtoktól nem foszthat meg senki,

mert nem látja úgy senki, ahogy én.



A csillagokat szemeimbe zárom,

hogy belsõ napom fényesebb legyen,

hogy saját egem éghessen a tájon:

magamon állok, mint Sion-hegyen.



Ha a tehetetlenségben élést lehet pédaképként követni, azt valahogy úgy kell előadni ahogy azt Szerb György mutatta be a kiszolgáltatottság eljövendőinek. Lévén a világ az, ami, sajnos ezekből valószinűleg a jövőben sem lesz hiány.

Veszely Ferenc, Kamloops, 2007 április 28

Add comment


Security code
Refresh