You're Here : Home Hungarian Irodalmi kritika Szerb György - kiváló és érdemes nyelvművészü

Szerb György - kiváló és érdemes nyelvművészü

Written by Veszely Ferenc  in  Hungarian - Irodalmi kritika PDFPrintE-mail

Szerb György: érdemes és kiváló nyelvművészünk

Kiás a jövõ


Megírom, hogy szegénységben gazdagabb vagyok,

megírom, hogy szegénységem csillagként ragyog,

megírom, hogy gondok között életem vidám,

megírom, hogy palackba zárt lelkem is titán.



Kimondom hogy törpe törvény órjást nem itél,

mert nem itélhet; amúgyis csak pillanatig él;

predestinált órjásoknak nem árt az idő,

szellemüknek a bajoktól Sámson-haja nő,





s azt levágni puccos jelen gyarló Delila, --

ezer holnap ékesít, nem piszkít semmi ma;

élek, mint az elásott kincs, égetem az éjt,

majd a jövő kiás engem, mikor ideért.



Immár negyedszázaddal a költő halála után, mint korábbi "ásatásaimból" (Nessus ingben: Szerb György költészete a szépség és elhivatott tehetség jegyében és Új szupernova a szerelmes költészet egén: Szerb György szerelmes versei, valamint Hazafi vagy kozmopolita? - Szerb György állásfoglalásai) kezd kiviláglani, igéretes kincsek után lehet bányászni a hallgatás vastag közönye alatt a kommunisták által élve eltemetett, valójában 1983 szeptember 23.-a óta halott költőnk, nekem még gyerekkori barátomnak szétszórt és már sárguló, de még meglelhető kötetei között. (Ének a folyón, Szerenád a lámpavason, Visszaszámlálás, Olyan mégis.) Fenti feltárásaim után eljött az ideje a kiásott költő általa "öntestének" nevezett nyelvének boncolására is. Ha detektív munkát végeznénk is itt kellene keresnünk a tettest, mert Szerbet, mint vallotta, "a szépség ölte meg," de semmi kétség hogy aki a Kiás a jövő elásott kincsei után kutat itt leli meg azt amit keres. Ugyanis Szerb zsenije ősi nyelvünknek őt megelőzőleg feltáratlan lehetőségeinek felismerésében rejlik, költői munkásságának az eredménye egy egészen új, mélységében és szépségében soha nem látott bővérű költői nyelv létrehozása. Ez az az életmunka, amibe már első kötetének első versében belekezdett, s amit utolsó köteténének utolsó versében fényesített legnemesebbé. Mint egyetlen élő tanúja és társa korai fejlődésének, kötelességemnek érzem legalább megpróbálni ellátni azt a kritikai és irodalomtörténeti feladatot amit ennek értékelése és a háttér feltárása jelent. Mert akármilyen nagy tehetség volt is Szerb, neki is tanulnia kellett, és magyarázata van annak hogy már első publikált versében, a 17 évesen írt Arioso-ban, egyszerre fejlett költőként jelenjen meg a porondon, a későbbiekben is sajátos, egyéni nyelvhasználatával. Íme a vers:



Arioso



Láncfű pihéket szólongat a szél,

s hogy él, magáról elhíreszteli.

Vonat nyújtózik meztelen napon,

jó, friss színekbe fúródik vakon,

arcom a dolgok fénye elfedi.

A föld zöld szőrzetét cirógatom.

Tavasszal így, szagokkal teljesen,

a gyönge dombok, selymes hajlatok,

sóvárogván a síma csókokért,

itatva vággyal, évődnek velem;

jóízű színük szám bizsergeti,

mint csepp ütések puha csókjaim

borzolják bőröm, altatnak megint,

s a nyírkokat friss áram kergeti.

Vártam, s ama érett szájjal ízlelem

szerelmed, föld, szagokkal jött tavasz,

kínig kivánó testiség, kamasz

szerelmek könnyén megtanult gyönyör,

mely szűzességtől szűzen óv, s a kéj

tisztult tavából piszkot, bűnt kiold.

Bukfencezik a szél, hisz elhiszik,

hogy él, mert hírét, illatát viszi

virágjövőknek, érzem szédítő

sodrát a létnek, szerelmem egyre nő,

elmém anyagba szédül, s nem dadog,

élőkkel kötnek össze illatok,

a pórusokból párolog a vágy,

formák fonódnak eggyé, furcsa, lágy

alakjuk értelemre lel, s a lét

dolgában célt kap törvényünk, a szép.



Mielőtt elemezném a vers nyelvét, egy kis irodalomtörténeti hátteret kell bemutatnom. Mint jeleztem, ezt a szép, mélyről fakadt érzelmekkel és gondolatokkal telített verset Szerb György 17 éves korában írta, 1954-ben. Már akkor a szép megszállottja volt, ars poetikájának lényege mindenekelőtt a szépségre törekvés, zászlajára a l'art pour l'art-ot tűzte akkor amikor a "szocialista realizmus" volt a pártvonal s a lirikus versek (hacsak nem Sztálin vagy Rákosí dicsőitésében)  "kispolgárinak," ha nem egyenesen "reakciósnak" itéltettek a kommunista hatalom által. A költők költője kivánt lenni,  de a  Nyugat és a klasszikusok lelkületében, nem a korabeli, rendszerint a rendszert kiszolgáló versírók utánzatában. Ez már az Ariosoból is kiviláglik, de kétségtelen hogy későbbi, érett költészete magában foglalja a modern, a nyugati imagizmura és szürrealizmusra emlékeztető vonásokat. Főleg a szürrealizmusban mélyül el, a tudatalattit bányássza gyönyörű kép és összefüggés elemeket csapolva meg, amelyek belső nyomásra szökőkutakként törnek ki verseiből. Ha van öncélúság verseiben az ezen források tudatos keresése, versei szinte maguktól e tiszta, mély források felé gravitálnak, az eredeti gondolatot vagy ihletet hamarosan ezek a belső képek és asszociációk árasztják el.

Szerb kétségtelenül  lángész volt, nehézveretű filozófiai műveket olvasott könnyedtséggel egészen fiatal korában, Liszt darabokat játszott a zongorán kotta nélkül (később a zenéből élt meg előbb vándorló zongoristaként, majd a Déryné színház karmestereként, több dalt és színházi zenedarabot komponálva, de ambiciója mindíg a költészet maradt), megismerkedett Szabó Lőrinccel s fordításokban a német, francia, angol és ógörög költőkkel is, s tette mindezt mielőtt elérte volna huszadik évét.

Személyemhez szoros barátság kötötte s bár kényszerű kimenekülésem után e barátság gyakorlatilag megszakadt, a formáló évek közelsége, az akkor közösnek vallott költői hivatás, első verseink megosztása és megvitatása mindkettőnk költészetét megalapozta, s emlékeinkben felejthetetlen élmény maradt. Ez a közeli személyes, kulisszák mögötti viszony teszi nekem most lehetővé Szerb költészetének belülről való vizsgálatát, a beavatott kritika mellett némi hiánypótló irodalomtörténeti szerepet is töltve be. Bár ez a történet csak személyem bevonásával lehetséges, s elkerülhetetlenül a visszatekintő szem mérlegeléséhez vezet, ez a történet Szerb története, az enyém szándékosan csak a háttér, a kontraszt, vagy illusztráció szerepét hivatott betölteni itt.

Barátságunk a Lónyai utcai Református Gimnáziumban kezdődött, ahol Thaly Béléval alkottunk egy kis triumvirátust. Jellemző volt barátságunk szorosságára hogy jóllehet Bélától hamarosan elszakadtunk, s jómagam csak negyven év multán láttam Bélát viszont, ott folytattuk barátságunkat ahol abbahagytuk, bizalmunk egymásban jottányit se változott. Ha lehet, Szerbbel még közelebbi viszonyban voltunk, még két évet tölve többnyire egy osztályban a Mester utcai Fáy András gimnáziumban, ahonnan mindketten érettségiztünk. Őt utoljára a Tűzoltó utcában még együtt épített barrikádon láttam, 1956 emlékezetes november negyedikéjén, legközelebb már csak a sírjánál találkoztunk.

A költői mesterség tanulását már a Lónyaiban utánzatokkal kezdtük, mindketten eleve az elhivatottság és az akkor még csak egymás előtt igazolt tehetségünk tudatában. Különböző költők stílusában írtunk - Arany, Petőfi, Ady hangján vagy az Irodalmi Újság korunkbeli hőseit parodizálva - csak egymással megosztott verseket, majd versformákat gyakoroltunk előre meghatározott számú és tipusú verslábak használatával amíg bele nem jöttünk annyira hogy rímes, ritmikus versekben leveleztünk is, könnyedtséggel. Egy osztályba járván sok számtan, matematika vagy kémia óra java ment el ilyen levelező versírással. Órákig, napokig, hetekig vitattuk mesterségünk klasszikusait, elveket (Szerb szavaival törvényeket) vonva le belőlük amelyeket magunk is követésre méltónak könyveltünk el. Költői lázban lévén az iskola kelletlen nyűgnek bizonyult, s napokat lógtunk szüleink és tanáraink tudta nélkül, gyalog barangolva a várost, meg sem állva napestig, észre se véve az idő múlását.

Amiben megegyeztünk: (1) Az őszinteség és az igazság igényelt keresése: hazudni csak a politikában lehet eredményesen bár ott se tartósan, a költészetben egyáltalán. (2) A klasszikus retorika hasznos gondolat vezérlő képessége: az ellentétek, a hasonlatok, a párhuzamok, az ismétlések, a metafórák később szinte ösztönszerűvé vált keresése és használata verseinkben. (3) A szavak szentsége: egy helyre egy sorban csak egy szó felelt meg, illett be értelmileg, zeneileg, a legmegfelelőbb hatással, s a költőnek kötelessége volt ezt megkeresni a tökéletességig. (4) A költészet zeneisége, mindketten úgy véltük hogy szabad verset csak az tudhat jól írni aki a formait már könnyedén űzi. Ezen kivül számunkra a zeneiséghez tartozott még az alliterációk és hasonló hangzatú szójátékok előnyben részesítése, amikor csak lehetséges volt. Ugyanakkor Arany után abban is megegyeztünk hogy bármilyen fontos is legyen a zene, vagy ha már elhatároztuk a ritmus követése, ha a forma nem volt egyeztethető az értelemmel, kivétel nélkül az értelmet tartottuk fontosabbnak. Közös döntéseink mindkettőnkben meggyőződésekké váltak. Valószinűleg ezért van az hogy mindezen vonások mindkettőnk költészetében fellelhetőek napjainkig.

Amiben elkülönültünk: amíg Szerb a  görög-római mitológia hőseit tanulmányozta és a szimbólumokba mélyedt el, én a szimbólumok helyett a metafórákban és a szavak mellékjelentéseinek használtában kerestem az értelem kiszélesítését; míg ő talán nagyobb ambicióval a költők európai költője kivánt lenni, én nemzetemé. Szerb a nyugati költőket olvasta fordításokban és Ezra Pound képgazdagságát meg a kubizmust a költészetbe áttelepítő szürrealisták tudatalattiját kereste önmagában. Ez akkoriban furcsának, különcködőnek, idegennek tűnt nekem. Ezért amíg Szerb a nyugati költőkkel ismerkedett én nem követtem őt oda, ehelyett minden vagyonom az akkor megjelent Hét évszázad magyar versei köteteibe fektettem bele, és magyar klasszikusainkban mélyedtem el. Mivel népem költője szerettem volna lenni, ezt elképzelhetetlennek tartottam a világosság, a mindenkihez szóló egyszerűség, a szavak értelmének, költőink nyelvének, nemzeti hagyományainknak gondos megőrzése nélkül. Természetesen igyekeztem Szerbet is meggyőzni erről, szerencsére eredménytelenül.

A fent idézett Arioso-nak már a címe is felhivja a figyelmet a vers zeneiségére, a mollban komponált, a „láncfű pihéket szólongat a szél" kezdő soraiban a hat „l" betű a lágy zeneiségen kívül a tavasz lágyságát (s a belső alliterációkra is kiterjedő figyelmet), sugallja, de már a harmadik sorban felbukkan a tudatalatti szürrealizmusa: a vonat „nyújtózik" és „színekbe fúródik vakon," s a nap is a tudatalattiból bukkan elő, így van „meztelen" állapotban. Innen ered a továbbiakban a színek „íze," a föld zöld „szőrzete," a kéj „tava," a képidéző „bukfencező" szél, az „anyagba szédült" elme, és az alliterációs „pórusokból párolgó" vágy.

Érdekes megjegyezni itt, hogy negyven évvel később, az angol irodalom tanulmányozása közben, a britkolumbiai egyetem alkotó írást tanító, doktoráns költő professzora, a szürrealizmus elmélyültje, saját bevallása szerint szerencsésnek tudta magát ha öt-hat hosszú oldalakra terjedő tudatfolyamos írásból ki tudott bányászni egy, versben használható, megelőzőleg csak a tudatalattijában létező szókapcsolatot vagy értelmi összefüggést. A tizenhétéves Szerbből már akkor, mint később egész életében, mint kiapadhatatlan forrásból buggyannak ki ezek, a szépségükben kincseket érő asszociációk.

Látszatra, mint Zeus fejéből a készen kipattanó Ikaros, Szerb első kötetének első verséből már egy képzett, a későbbi költő minden jellegzetes vonását magában hordozó költői hang jelenik meg. Ez nem volt csoda: Szerb első publikált versét, mint tanusítottam, több éves intenzív felkészülés előzte meg.

Ennek ellenére az Arioso elsöprő ereje nem költői iskolázottságából ered, hanem Szerb bakkecske fiatalságából, a „kínig kivánó testiség"-ből, a minden érzékre kiterjedő érzékiségből amit a vers az „élőkkel kötnek össze illatok" sora is idéz, szóval abból hogy a bővérű Szerb érzi „szédítő sodrát a létnek," és ennek teljesen odaadva lényét maga is sodró erővé válik. Ami meglepő és csodálatra méltó az az hogy a tizenhét éves fiatalember, miközben saját pórusaiból párolog a vágy, ilyen absztrakciókban gondolkozik és felismeri hogy „a lét dolgában célt kap törvényünk, a szép," és hogy tudatosan ennek a jegyében válasszon magának életpályát.

Ki tud 17 éves korában eljutni oda hogy az absztrakt szépben találja meg teljesen átérzett létének a kifejezési módját, s hogy amit ilyen korában kijelent azt egész életében következetesen vallja, hogy a továbbiakban mindvégig meggyőződésesen a 17 éves korában kinyilvánított céljának éljen élete végéig? Ki tud ilyen „fiatalon már öreg" lenni, már ebben a korban? És főleg, ki tud ifjú költőként felnőtt hangjában megjelenni, hogy akárhonnan idézzünk verseiből később, mindenütt az ő saját, tiszta, eredeti stílusát fedezzük fel életpályája teljes terjedelmében? Csakis egy zseni.

Irodalomtörténeti vonatkozásban nézve Szerb költészetében hazatelepítette a nyugat költészetének korában leghaladóbb áramlatait, az imagizmust és a szürrealizmust. Más oldalról nézve neki köszönhetően irodalmunk a kommunista ideológia domináló uralma és a politicizált költészet, az agyonvezérelt „szocialista realizmus" velőkbe sulykolt, véget nem érő propagálása közben és dacára, négy kis verseskötet publikálásával felzárkóztatta irodalmunkat a nyugatihoz, beléptette költészetünket a szellemi Európai Unióba, évtizedekkel mielőtt az ország követte volna oda őt. Ez önmagában is óriási eredmény lenne, de erről sokkal többről van szó. Amíg a nagy kaput zárva tartotta a vasfüggöny és a politika, Szerb megtalált és kinyitott egy kiskaput, amin a nagy fajsúly okozta nyomáskülönbség elsodró erővel hozta be azt az új ideákat tartalmazó friss levegőt, amit mint az ötvös kovács a légi fújtatót, Szerb arra használt hogy olyan hőmérsékletre emelje nyelvünket amelyből ki tudta koholni a színarany szépet. Ebből a nyelvből és személyiségéből a szavak olyan ötvözetét hozta létre amelyek a színarany szépségével csillognak de az érc erősségével állják az időt és valóban kincseket érnek.

Tekintsünk meg egynéhány pédát.  A tavasz dicsérete verséből:



a vízre harsány tûzvitorlák húznak

a szél gubancot hurkol a habokra

lányok kendõi kacagáson úsznak

s hajuk kibomlik mint a barka bokra



az ég tavában gépek fodra ázik

fölötte néha felhõk szárnya lobban

megnõ a szem egész a látomásig

és lélekzik mint élet a rabokban



Váratlan jelzők és szóösszetételek ("harsány tűzvitorlák"), erős vizualitás ("az ég tavában gépek fodra ázik," "a szél gubancot hurkol a habokra"), meglepő metafórák nemvárt igékhez kapcsolásai ("felhők szárnya lobban"), konkrét képek kapcsolása absztrakt gondolatokhoz ("megnő a szem egész a látomásig," előtte "lányok kendői kacagáson úsznak"), figyelhetők meg a fenti sorokban, ami értelmetlen zagyvaság lehetne, ehelyett kristálytiszta kifejezésekké ötvöződnek Szerb nyelvhasználatában. Az  Ének, õszi tájjal című versben a természet megszemélyesítésének direkt kihatása van Szerb kezelésében az olvasó érzelmeire is:



Már pislákol pár karmazsin levél

a lombkastélyok ormán, mint a vér.

Hozzák az õszt borostás reggelek,

kemények, durvák, mint az emberek.

Már köd lapul a tarlón. Kék utak

függnek a füstön, mint a bûntudat.



Az idézet első két sorában úgy buggyan elő a bíborpiros szín látó szemünk előtt ahogy élőben tenné, bár a költő egy szóval sem említ se színt, se pirosat. Az őszt hozó "borostás" reggelek durva ember-arca visszahőköltet bennünket, s a füstön függő "kék utak" a bűntudat piszokját hozzák lelkeinkre. A költő szerelmes verseiben már nemcsak új nyelvhasználatról, de szinte egy új nyelvről beszélhetünk. Lásd a Finale  kezdő sorait:                                                  .

Elvitorlázó alkonyokon

neved még gyakran mondogatom.

A foszforeszkáló fák között

ezüst inaddal jösz, szövöd

a percek elkövetkezéseit -



Ez a sajátos nyelv, amit Szerb magának ötvöz a nyelv olvadáspontján, valóban mindenre képes. Íme egy szonett, a hangulatvers írás gyöngyszeme amely teljesen a már ismert, meglepetésektől teljes szóötvözetek és gondolatok varázsába von bennünket:



Nyár

Aranyló bánata a napnak,

nézd, ó nézd, megint aratnak,

megint megért a fény a földön,

magba szilárdult hogy letörjön.



Nyárfák merednek, mint a tõrök,

szomorú égre; elkenõdött,

maszatos könnyek: tarka felhõk,

megérett, s halkan sír a felnõtt:



lehet készülni aratásra.

Tömör a hõség, mint a kása,

a laposon fattyú délibábok



szorozták kettõvel a mákot;

vagy tán a könnyben ring a messze?

Hull az arany mag, hull neszezve.



Kinek az agyában ötlene fel a gondolot hogy az érő búza sárga tengerében a nap aranyló bánatát lássa? Hogy ősszel nemcsak az emberek búcsúzhatnak szomorúan a nyártól, de a napnak is szomorkodnia kell mert az is búcsúzóban van? Szerben kivűl ki gondolna "fattyú délibábra" (a délibáb törvénytelen testvére a látásnak, mert hamisat láttat valónak)

s hogy a búzában magát a fényt lássa, ami nyár végére maga is "beérik" mint a búza? Hogy a hőség "megtömörüljön" mint a kása?" (Meglepőnek de mélyen igaznak érezzük ezt a kifejezést mert valóban, a kimerítő hőségben úgy érezzük mintha megsűrűsödött közegben, kellene járnunk, mint kásában a kanál.) Szerben kivül ki fest olyan szép képet a horizontra ahol "könnyben ring a messze?" S ha már a "messze" szóról szólunk, ki tudna ennek a szónak oly sok értelmet adni, miközben egy megdöbbentő de annyira kifejező leírását adja egy elmegyógyintézetnek?


Elmegyógyintézet



becsukódott lény-virágok

lélegezve a falakban

vagy a kertben ide-oda

munkálkodva kõalakban

itt belül van messze-messze

s messze nincs már köd takarja

s a közel is ködbe veszve

messze mint a köldök alja

torz szemekben láthatár van

s láthatáron túl a semmi

idejöjjön ki a mában

könnyen óhajt messze menni



Megrendítő vers, ami igazolja e nyelvötvözet mélységes kifejező erejét és sokoldalú rugalmasságát, ami által képes a gondolatok és az érzelmek teljes skáláját visszaadni. Megfigyelhető a szóismétlés mint rhetorikus eszköz, de Szerb költészetének varázsa varázsos nyelvében leledzik, ami "becsukódott lény-virágok"- nak tudja nevezni az elmebetegeket, kiknek "torz szemében" is "láthatár" van, de a láthatáron túl már semmi, amennyiben ők az értelem menekültjei. Egy rendkivüli erejű költői nyelvről van itt szó ami kifejezni látszik tudni a kifejezhetetlennek látszót. S mint mindíg, mindenütt a zseniális, mély meglátás: az elmebaj az agy kényszerű de sikeres menekülése a valótól és a multtól. Hát ide jöjjön aki a ma őrületéből "könnyen óhajt messze menni." Az intézetbe zárt emberek magánya nem sokban különbözik minden ember magányától, kivéve hogy az utóbbi még meg tud kapaszkodni a remény megváltó csillagában. Az  Ami kéne soraival

sóvárogni az éjszakában

egy másikért aki megért

súrlódjék vágyam zsongva lágyan

egy csillaghoz mely számhoz ért

Ez a nyelvhasználat - valójában ez a nyelv - Szerb költészetének identitása, ami 17 éves korában már formát nyert az Arioso soraiban, mindvégig a tiszta, mély gondolatok és erős érzelmek kifejezésének szolgálatában állt. Érdekes lenne megfigyelni hogyan és mennyiben változik ez a nyelv a költő élete végén? Fejlődik-e vagy ellankad a költő lankadó életerejével?

Bizonyságul vizsgáljuk meg A nap vége című verset, Szerb utolsó kötetének, az Olyan mégis-nek utolsóelőtti versét, mely, mint az Arioso, ugyancsak a tavaszt, de már az utolsót idézi, és az utolsó publikált verset, a már a költő hátát felvillantó Aranyfüst -öt..

A nap vége

A tavasz tart ma esküvőt velem

násznagyom az élet - már öreg

tanum kilencven kihült szerelem

a harang üst a Biblia törek

a süket Isten némán mutogat

haja bozontján ottmaradt a tél

a jeggyűrűnkön mókus fen fogat

avarba ejti szarka elviszi

utána futok gólyalábakon

combom között egy kettős domb hiszi

hogy ifjú vagyok s időt a bába fon

ölelkezésem fáradt ritmusán -



a tavasz tart ma esküvőt velem

hát megölelem a világot busán

bikán vadul büszkén hisz szeretem -

még egy-két évig nagyon kell nekem

a színek tánca illatok zaja

az Úristennél szentebb szerelem

s a részeg hit hogy voltam valaha

tékozló vándor

folyton elmenő

örökké úton mindig lázasan

szeretve szidva - nem védett tető

mosták az esők meztelen hasam

tengerek partján hol a hordalék

a zafír égtől kontrafényt kapott -

szakasztott menny volt énekelt a lég

Odysseusról, Circéről dalolt

bennünk és távol úsztak szigetek -

a Nap lement és felbuggyant a Hold

a pőre alkony búsan sziszegett

a delfin sírt a szépség búcsúzott

s én fölriadtam fázva öregen

s már nem hittem hogy repülni tudok -



a tavasz tart ma esküvőt velem
Az Arioso és A nap vége között húzódik egy teljes tempóban élt, gyakran hajszolt, időnként üldözött, mindvégig az elnyomás és a félelem fenyegetése alatt leélt élet, "kilencven szerelemmel," három házassággal, öt gyerekkel. De még mindíg ott van Szerb utolsóelőtti versében is, nagyonis érezhetően, a testiség ("combom között két domb hiszi hogy ifjú vagyok"), a teljes bedobással élt élet ("megölelem a világot busán, bikán vadul büszkén mert szeretem"), az ifjúkori érzékiség ("még egy-két évig nagyon kell nekem a szinek tánca illatok zaja") ott van még mindíg az a Szerb György akit megismertünk tizenhét évesen az Arioso-ban, "örökké úton, mindíg lázasan."

De már ő sem, így sem a régi. A vágy ellanyhult "ölelkezése fáradt ritmusán," már nem hiszi hogy "repülni tud," az egykor hívó "harang üst, a Biblia törek," haszontalan már a költőnek mint a pelyva amit elfújtak élete viharjai. Képzetében már a  "Fényes Úr" is, aki egy korábbi (Könyörgés a végeken című), versében "még őrízte a szépség látszatát," már csak egy tehetetlen alak akinek "haja bozontján ottmaradt a tél:" egy "süket Isten" aki "némán mutogat," de akire senkisem figyel. A költő mintegy élete álmából "riad fel öregen," s az a sor ami első sorként még hihető - "a tavasz tart ma esküvőt velem" - a vers közepén már kétségessé, az utolsó sorban pedig már szinte távoli visszhanggá válik, irónikusan hat, egy, már szinte patetikus öniróniának adva távoli, elenyésző hangot. Így, lassanként  hagyja el a költőt nemcsak a tavasz, de az életerő is. De költői nyelve soha.

A nap vége szerkezetében, szövetében feltalálhatóak az Arioso ismert rhetorikai gondolatvezető eszközei, az ellentétes jelentésű "A tavasz tart ma esküvőt velem" pillérei között ott az apró "szeretve-szidva" ellentéte, és a vers még mindíg telített szürrealista gondolatösszefüggésekkel, amelyek szebbek és mélyebbek mint valaha. Az egykor istentiszteletre, a lélek megszólalására hívó harang rezonáló rezéből már csak a hétköznapi, lélektelen üst csinnandrattája lett ("a harang üst"), az imákat egykor meghallgató Isten megsüketült. Az egykor ihleterejű szerelem elfásul ("időt a bába fon ölelkezésem fáradt ritmusán"), de megmarad és megnemesül a szürrealizmus szépségidéző képessége így is: a színek "táncolnak," az illatok "hangot adnak," a lég "énekel." A szépség költője, majd utolsó versében is látni fogjuk, végig hű maradt a szépség "törvényéhez" úgy mint költői nyelvéhez, azaz önmagához. Mert neki, mint írta, "önteste" volt a szó.

A legszembetűnőbb különbség az Arioso és A nap vége között a szürrealizmus elmélyültsége és emelkedett szépsége mellett az imagizmus - a felevenített képek az olvasó képzeterejét tudatosan működésbe hozás - költői eszközének térnyerése.  A negyedik sor minden szava (harang, üst, Biblia, törek) képidéző, egyikre se lehet gondolni anélkül hogy fel ne elevenedne képzetünkben a nevezett tárgyak ismerős képe. A tárgyak mellett egész sorok, miként az "utána futok gólyalábakon," vagy az alliterációs "mosták az esők meztelen hasam" az imázs keltésének vannak áldozva, és ugyancsak ellenállhatatlan erejűek: lehetetlen nem szemünk előtt látni a képeket. De nincs vers, ami jobban jellemezné az imagizmus és a szürrealizmus egyénien érzéki Szerb ötvözetét mint Szerb utolsó publikált verse. Tekintsük meg:

Aranyfüst

Mikor sáfrányoktól  bojtos lesz a szél

s a bánatok törésvonalain

kakukkfű harsan mint a tüsszenés

majd megállok a Napban

kopasz tarkómat elborítja füstje

az aranyfüst mely úgy bolyong a tájon

mintha az idő ódája lenne                              



és akkor az emlék felpattan

mint gondatlanul leláncolt szelence

és nevetésed öltései az égen

sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek                



az út mentén egy kunyhó

a roskadás előérzetében

kitárja utolsó ajtaját

s nyoszolyát kínál a rongymocsár közt



s én akkor mégegyszer s utólszor

megölellek

Asszonyom

Téged



s míg a part mögött morajlás hallik

és egészen új csillagképek nyílnak

és dacosan elindul egy illat

hogy virágokat szenteljen a réten



én útrakelek végképp egyedül

azon az új idegen bolygón

a patakoknak szánom arcomat

a kavicsokon holdfény hegedül

s mint szerzetesek háta

a hegyek

mennek

mennek

a végtelenbe -



és nem néznek vissza sohasem



Az érzékiség, a mély asszociációk a vers minden lényeges sorát a feszültségig tömörítik, a sorokban felsorakoztatott képek akár egy mesterművekből álló képtár anyagát képezhetnék. Ezt a verset szinte szentségtörés lenne elemezni. Itt egy nyelvünkön belüli új  nyelv ünnepi keresztelőjén veszünk részt, amit talán körülírni is csak versben lehet. Jómagam Elismerés című, már halott költőnkhöz írt versemben így fogalmaztam róla:



Félig bor és félig vers ez,

nyelveden a mélység nyelvez:

tudat alatt

az öntudat

villanyt villant, s mámort terjeszt.

És így esik meg az hogy huszonnégy évvel Szerb halála után, saját életem vége felé járva, korrigálnom kell saját magamat. Magyar költőink hagyományaihoz ragaszkodva fiatal koromban elutasítottam az akkor a  szavak értelmét keverni látszó, a magyar nyelv tisztaságához méltánytalannak tartott, idegennek ismert költői iskolák követését. Így eleve elutasítottam mind az imagizmust, mind a szürrealizmust. Csak évtizedek multán, már külföldön élve, és egy más nyelvet beszélve barátkoztam meg használatukkal. Ezzel szemben Szerb már akkor felismerte az általuk feltárható, de nyelvünkben rejlő, új költői lehetőségeket.

Mind eltérő hozzáállásunk mind eltérő életünk folytán, külön utakat jártunk be, Szerb György meg én. Mit értünk el? A tömörség érdekében Emlékezés című versemből idézek:



Megzaboláztam a nyelvet -

magadnak csináltál egyet.



Bár én messze mentem innen,

Nem mondnám hogy többre vittem:



míg én jártam a világba'

világot hoztál hazánkba.



Szerb költészete hazatelepitette, sajátosan magunkévá tette a nyugat költészetének modern áramlatait. De hogyan! Ezra Pound nyelvében nincsenek olyan bensőségesen gyönyörű képek, nincsenek olyan szárnyaló sorok amelyek megközelíthetnék az Aranyfüst „és nevetésed öltései az égen / sugarakból szabnak mellényt a messzeségnek" sorait. S az angol nyelvű szürrelizmus egyébként gyönyörű sorai között se találunk hasonlót sem olyan sorokhoz hogy „és dacosan elindul egy illat / hogy virágokat szenteljen a réten." Ennyi bizonyos. Mi történt itt?

Szerb nemcsak importálta, nyelvünk segítségével tovább fejlesztette mind az imagizmust mind a szürrealizmust. A költő egyéni érzékisége és testisége megolvasztotta, vérbőségével valóban magyarrá ötvözte ezeket a nekünk hideg nyugati verstípusokat.

Szerbet megelőzőleg, mint akkoriban éreztem és tudtam, költészetünktől idegenek lehettek ezek az áramlatok, de Szerb munkássága után már nem azok: szerves részükké váltak irodalmunknak. Szerb költészete jelentékenyen bővítette, szélesítette, de mondhatnám azt is hogy magasztosította hagyományainkat. Az Aranyfüst nyelve új értelmet ad a szavaknak, de nem sérti a nyelv tisztaságát, nem ködösítí az értelmet. Ellenkezőleg, kidomborítja nyelvünk rendkívüli képességeit, s költészetünkben eddig még nem látott módon kibányássza ezeket a nyelvünk-adta lehetőségeket, egyúttal növelve annak gazdagságát, kifejezőképességét. Ne legyen félreértés: később mások is utánozták ezeket a nyugati áramlatokat, de senki és semmi sem ötvözte magyarrá őket úgy mint Szerb költészete, vagy fejlesztette volna ezeket tovább egy rendkivülien gazdag új költői nyelv létrehozásának az erejéig. Szerb teljesítménye: irodalmunk, nyelvünk egészének egy nagy lépéssel való előbbre vitele, amit ő egyedül ért el. Az ő munkásságának köszönhetjük hogy legalább költészetünk jelentős előnnyel léphet be most az Európai Unióba. A jövő ideért.





Veszely Ferenc, Kamloops, 2007 Május 2

Add comment


Security code
Refresh