You're Here : Home

Tudnivalók a Kanada - Egyesült Államok viszonyáról

Napjainkban a királyi bolond szerepét a humoristák töltik be. Mint a bolondokat, nem kell õket komolyan venni, ezért megmondhatják az igazat. Komoly dologról beszélek a továbbiakban, mint kanadai, kapargálva a humor után. Ugyanis a többi kanadai is ezt teszi, ha szóbajön a tématárgy.      

1. A viszony történelmi kezdete és paraméterei. Dióhéjban: amig az Egyesült Államok a polgárháborúval vivta ki függetlenségét Angliától, itt nem volt hasonló polgárháború. Kanada gyarmat maradt. Ez amolyan jajjaj de jó dolog volt nekünk. Jó, mert idõt nyertünk és megmaradt egy - igaz hogy elég halavány - esélyünk hogy idõvel egymás ölése nélkül is függetlenné válhassunk. A többi? Hát az a jajjaj. Történelmi viszonyunk úgy kezdõdött hogy az ifjú USA be szerette volna azonnal kebelezni Kanadát, és csapatokat is küldött ellene, de a rövid háború nem jutott tovább a patthelyzetnél: maradt a status quo. Az USA tankönyveiben persze õk nyerték a háborút, amig a kanadaiakban a kanadaiak. Mindkettõ tud nyert csatákra hivatkozni, de ha azt nézzük hogy ki érte el célját és ki nem, akkor egyértelmûen Kanada "gyõzött" - azzal hogy Kanada - és gyarmat - maradt. Valójában a konfliktus Nagybritannia és az USA között folyt, és többnyire skótokból álló csapatok védték meg Britannia gyarmatát, ami maga is ironikus. A továbbiakban - nagyszámú francia kisebbsége ellenére - Kanada egésze erõs brit benyomás alatt maradt, és lassú folyamatban, békésen vivta ki jelenlegi függetlenségét Nagybritanniától a konstitució hazatelepitésével, amit Pierre Elliot Trudeau ért el - igaz egy évszázaddal késõbb.      Szinte napjainkig történelmünk e két nagyhatalom egymás elleni küzdelme jegyében folyt - ha nem birtoklásunkért, akkor dominációnkért. A csatatereket a politika és a gazdaság mezõi képezték a továbbiakban. A sikertelen háborús kisérlet után ugyanis Amerika megelégelte magát azzal hogy gazdaságilag dominálja az országot napjainkig, és gazdaságpolitikájával elejét vegye annak hogy az konkurránsává nõhessen. Iparunk lehet jó, de nem jobb mint az övék. Ez nem azt jelenti hogy nem járhatunk elõl, inkább azt hogy miben nem. Szóval csak olyan dolgokban járhatunk élen aminek nincsen komoly üzleti lehetõsége, ami alapjában ráfizetéses költségvetést jelent.      Ezt tudják és elfogadják az illetékeseink. Erre példa a nemzetközi ûrállomás robot karjának az elkészitése, amit canadarmnak (kanadai karnak) hivnak. A technikája világelsõ. De amikor az AVRO lökhajtásos gépünk ami John Diefenbaker, utolsó igazi gyarmati lelkivilágú miniszterelnökünk uralma alatt, ugyancsak világelsõre sikerült, minden terviratot, még a gép elkészitett prototipusát is elpusztitottuk. Diefenbaker rendeletére. Saját magunk. Mert annak komoly jövõje lehetett és messze túlhaladta az akkori amerikai hadirepülõgyártó ipart? Mert magyarán komoly, nagy pénzt igérõ, az amerikaiakat zavarba hozó és a hadirepülõgyártásban világelsõségüktõl õket megfosztó dolog lett volna? Csak egy magyarázat van Diefenbaker esztelennek tûnõ rendeletére: túlléptünk a megengedett határon és visszakoznunk kellett. Másként nem lehet elképzelni miért adott rendeletet ennek a minden bizonyiték szerint nagyszerû hadirepülõnknek elpusztitására saját kormányunk - rögtön a nyilvánvalóan sikeres próbarepülés után. Az elit brit, német, francia és a legjobb kanadai tervezõkbõl álló nemzetközi tervezõgárdát is azonnal feloszlatták. Ezek a melegebb éghajlat felé vándoroltak. Azok tõlünk délre esnek. Igy lett és maradt továbbra is Kanada javarészt a javak termelõje, melyek anyagi gyümölcse nagyrészt elõbb inkább Angliába, késõbb inkább az USÁ-ba vándorolt. Mivelhogy a javaknak olyan vándorló természetük van hogy sohasem akarnak megmaradni annál aki termeli õket. Idõközben szoros kapcsolatot tartottunk politikailag is mindkét állammal. Fõleg úgy, hogy ezek szoritottak minket.      

2. A gyarmati nem lehet nacionalista. Kivétel: Quebec. Magunk se tudjuk miért (hacsak nem azért mert ahogy Nagybritannia gyengült úgy erõsödtek az Egyesült Államok), az elmúlt száz évben lassan, de folyamatosan távolodtunk az angoloktól, pedig eredetileg is elég távol leledzettünk, és egyre közeledtünk az amerikaiakhoz, annak ellenére hogy már eleve közvetlen mellettük voltunk. De talán mégsem?       Kanada óriás, gazdag ország és népének mindene van csak identitása nincs. Ez igy jó egyrészt mert igy leszünk mi olyan befogadóképesek hogy a világ minden tájáról jöhet hozzánk bárki bármilyen nemzetiségben, kultúrális felfogásban vagy bõrszinben - fõleg ha a lehetõség szerint otthon hagyja ezeket. Másrészt ez ezért is jó mert ha nem tudjuk kik vagyunk akkor könnyebb bánni velünk, mert soha nem sértõdhet meg az önérzetünk egészében, ha nem vagyunk egészek. Önérzete csak annak lehet aki tudja kicsoda és hogy hová tartozik. Harmadrészt de elsõsorban az üzletnek is igy jó ez, mert annak legjobb ha csak egy vásárlónépesség vagyunk az õ piacukon, és nem szólunk bele sem üzleteikbe, se abba hogy hogyan üzletelnek. Szóval hogy ki kanadai és ki nem ebben a nagy népességkeverékben (ami mindig darabos is meg kevert is nálunk), azt mi magunk se tudjuk. A mult század közepén még közmondásosan a kanadai az volt "akirõl a brit azt hiszi hogy amerikai és az amerikai azt hiszi hogy brit."      Ez a képzet elmultikulturálódásunk arányában azóta egyfolytában változik. Kevésbé változó az hogy leendõ gazdánk és volt gazdánk, az Egyesült Államok és Nagybritannia, hallgatólagosan egyetértsen abban a régóta követett politikájukban hogy a nacionalista érzéseket (identitásunk leglényegesebb közös részét), legjobb csirájában elfojtani politikailag is, gazdasági intézményesen is Kanadában. Következésképpen a zömében francia Quebec provinciában erõsebb, egyértelmûbb a hovatartozás, a hazafias érzés fogalma mint a régiókra bontott Kanada egészében.      Quebec erõs hazafiasságának külön múltja van. Az pedig a még messzebb múltban leledzik. Akit érdekelt az már tudja is hogy eredetileg a franciák és az angolok egymással versengve gyarmatositották Északamerikát, déli részén surlódva a spanyolokkal. A hétéves háború után, amit az angolok nyertek Európában, a franciáknak fel kellett adniuk északamerikai gyarmataikat. Ezt meg is tették de, a helyi ellenállást elkerülendõ, az angolok a templomokban tõrbe csalták és foglyul ejtették a francia gyarmat férfinépét, akiket a néhány napot késett hajókra pakoltak és a Missisippi akkortájt meglehetõsen mocsaras deltájára telepitettek.      Ez is érthetõ elhatározás volt. Az elég messze volt ahhoz hogy ne tudjanak hamarosan visszajönni és akkor éppen ott kellett a férfimunkaerõ. Valakinek csak le kellett csapolnia a mocsarakat, nemde? S kellett már akkor is a fejlõdés, a haladás. Egészségügyileg is hasznos munkát végeztek a szúnyogos járványok ellen. Szóval a britek csak elvitték, de nem ölték meg õket. Az esetleges betegségeket, haláleseteket a mai napig is csak a szúnyogok számlájára lehet irni. Az öregeket, a gyerekeket és az asszonyokat meghagyták Quebecben a földet mûvelni. Nem közölték velük hogy hová viszik fiaikat, férjeiket vagy az apjukat. Igy lett New Orleansnak francia származású települése, s innen ered az az ellenszenv az angolok iránt, amely Quebec nemrégen majdnem elnyert önálló állami törekvése mögött szolgáltatta a hajtóerõt. Már minden megvolt - a gazdasági, financiális, és nemzetközi politikai elõkészités is - csak a voksok nem jöttek be. Vesztettek mint a fideszesek. Itt is "a pénzhatalom és az etnikus szavazat volt a választás elvesztésének az oka." Ezt Parizeu, az egyik várandós új államvezér mondta. Nyilván csak azért mert az eredménytõl félre libbent a bajusza. De hogy vajjon azért a régi templomos trükkért lehet-e napjainkban kevesebb férfinépet találni a templomokban azt nem hiszem el. Elég témánkhoz az hogy francia Kanadára kevésbé hatott az agymosó szólam, nekik van nemzeti érzésük, mig angol Kanadában ezt elég nehéz lenne kimutatni.      Befolyásosaink sikeresen elhitették ugyanis a gyarmati néppel hogy a hazafias érzés lám milyen szûklátókörûen kicsinyes, régimódi, nemkivánatos, s az egész világban is csak háborús viszályokra vezetõ valami. Akármennyire is egyértelmûen erõs a hazafiasság az USÁ-ban, s ha õk két kézzel lengetik is felénk a zászlóikat, ez mindenképpen elkerülendõ Kanadában. Mert mi nagyon békeszeretõ nép vagyunk, kivéve, persze, amikor kellünk nekik a háborúban. De az más dolog. Szóval éppen hogy csak azt nem mondták nekünk hogy a hazaszeretet egy kispolgári csökevény, bár pedzették hogy mi csak a békéért harcolunk.      Mindez érthetõ dolog: egy helyi hazafias érzelem csak széthúzó, negativ jelenség lehet ott ahol a gyarmatositó "egyesiteni" akar. Itt kezdõdött nekünk, de nem itt ért véget az a nagyvilágban is egyre ismeretesebbé váló dupla mérce használata, ami duplasága mellett mégis egyféleképpen irányitja a világot, s amelyet mi magyarok ott láthatunk legtisztábban hogy nekünk milyen kötelezõen óvatosan kell kezelnünk helyi kisebbségeinket, nehogy meggörbüljön az esetlegesen magától is fodros hajaszáluk, de nem számit hogyan kezelnek minket ott ahol mi vagyunk kisebbségben. Tömören: csak domináns országokban lehet kultiválni a zászlólengetõ hazaszeretetet, az elnyomott országokban fõleg ezt kell elnyomni.      A kutyáknál is igy van ez, meg a farkasoknál is: csak a domináns állat lengetheti a zászlóját (azaz a farkát) magasan, a többinek sztátuszától függõ mértékben be kell azt húznia. A nemzetek között is igy van ez, s igy jön létre a farkasbanda egymásközti békéje, igy tudja meg minden állat hogy hol a helye. Igy van ez a nemzeteken belül is, ahol több nemzetiség él. Szóval tényleg nem vicc hogy kutyavilágban élünk.      

3. A modern viszonyok. Az emlitett Trudeau úgy összegezte Kanada viszonyát az egyesült Államokkal hogy az olyan dolog "mint egy ágyban lenni egy elefánttal, melynek minden böfögése földrengéses hatással jár." Tapasztalatból beszélt, mert tényleg egy ágyban vagyunk az amerikaiakkal. (Helyi viszonylatban már ezt a jelzõt is kisajátitották: csak õk "az amerikaiak," annak ellenére hogy mi is a kontinensen élünk, sõt a kontinens nagyobbik fele a ménk.) Kereskedelmünk 80-90%-ban déli irányban mozog, a nagy amerikai cégek az ország minden régiójában dominálnak, a vehetõ TV állomások oroszlánrésze is amerikai. Egy ágyban vagyunk velük immár politikailag is, hiszen amit az USA csinál azt Kanada - némi huzakodás kimutatása után ami a helyi népesség megnyugtatását szolgálja hogy lássuk, mi magunk külön is fontolgatjuk az ügyet - támogatja.      Kanada ott volt az elsõ világháború óta minden konfliktusban Anglia és az Egyesült Államok mellett, igaz, egyre gyengülõ szerepben. Ahogy az Egyesült Államok hadserege erõsödött, Kanada katonai szerepe úgy gyengült. Az se segitett hogy Trudeau óta egyre kevesebbet költünk hadi felszerelésre, s katonáink még mindig a második világháború korabeli jármûveken közlekednek. Tengeri erõnk egy tucat kis hajó, légierõnket két tucat F-18 teszi ki. Magyarán statisztálni is alig statisztálunk napjainkban, de még mindig "ott vagyunk." Tényleg. Ott voltunk Kuwaitban, Boszniában, Afganisztánban, s idővel ott leszünk Irakban is. Szóval egy ágyban hálunk velük mindenképpen.      De egy ágyban lenni egy elefánttal veszélyes dolog tud lenni: éberen kell aludnunk is. Trudeau csak a földrengéses böfögésekrõl beszélt, de mi, kanadaiak, régóta kérdezzük magunkban mi lesz ha nemcsak böfög, de fordul is egyet az elefánt? Ha az USA meg akar szállni bennünket, bármikor megteheti. A hidegháború óta az õ védelmezésük alatt állunk az oroszok ellen, de ki véd meg bennünket a védelmezõnktõl? Annak idején Anglia tette ezt, persze jól felfogott saját érdekében, de most?      

4. Egy nemzeti virradat vagy egy gazdaságpolitikai reakció? Mindkettõ elkésett?
Mindannyian tisztában vagyunk azzal hogy vagy igy vagy úgy, elõbb vagy utóbb, de be leszünk kebelezve. Nyugodtan ki lehet mutatni hogy gazdaságilag már be is vagyunk. De politikailag még nem. És, csodák csodájára, itt is kezd megszületni egy egyenlõre még homályos, de egyre világosabbá váló érzelem: azért mert egy ágyban vagyunk velük, azért mi nem vagyunk õk. Történelmünk ugyancsak különbözik az övékétõl. Kanadában soha nem volt vadnyugat. Csodával határos módon, pár tucat RCMP csendõr rendet tudott tartani indiánok és aranyásók között, még akkor is amikor azok pisztolyosan jöttek fel délrõl. Igaz, mi is pusztitottuk az indiánokat, de nem fegyverrel, csak himlõvel. Ennek ugyanaz volt a hatása mint a pestisnek Európában. A földjüket is leginkább (igaz, néha csaló, néha kierõszakolt) egyezkedéssel vettük el tõlük. Elnyomni mi is elnyomtuk õket, de valahogy mi jobban megfértünk velük. (Mert mi kevesebben voltunk és õk is jóval kevesebben lettek s igy több volt a férõhely?)      A lényeg az hogy hiányzik érzelemvilágunkból a hatalom és az erõszak imádata, s a pénz imádata is érezhetõen lanyhább, nem olyan zsigerre menõ. Legfeljebb abban egyeznénk velük hogy mi is jólétben kerültünk ki a második világháborúból és mi is szeretünk gyõzni minden áron - ámbár ez a vágyunk leginkább a jégkorong pályák jegén éli ki magát.      Miben különbözik viszonyunk az Egyesült Államokhoz most a régebbi, politikusaink által gyakran testvérinek nevezett viszonyhoz képest? Nem sok kézzel fogható dologban, inkább csak érzésben. Történelmünkben elõször ébredezik bennünk valami halvány, hazafiasságnak aligha nevezhetõ, de mégis létezõ valami: egy virradó identitás. Egyelõre a lényege csak annyi hogy mi nem vagyunk õk. S minél jobban halad elõre a bekebelezési folyamat, annál jobban erõsödik egy belsõ ellenállás is bennünk. Tudjuk hogy mi vár ránk, és egységesek se vagyunk, még érzelemben sem. Könnyen darabokra tudnánk szakadni magunktól is. Quebecrõl már szóltam, bár nem irtam le hogy a francia-kanadai inkább az USÁ-hoz szeretne tartozni mint hozzánk, ha már nem tudott független lenni. Voltak ilyen politikai kinyilvánulásaik is. Elég gyakran járnak vezetõik New Yorkba, Washingtonba ma is. Mit fõznek õk ott? És Nyugat-Kanada, Albertával az élen, se rajong Ottawáért. Új bevándorlóink is részben csak azért vannak itt mert nem lehetnek az USÁban. Feltehetõleg nekik is teszene egy egyesülés. A köznép is inkább szeretné az USA dollárt most hogy a miénk félárú lett. És mégis érezhetõen életben van egy nemzetiesedési folyamat közöttünk, Trudeau óta.       Trudeau folytatott elõször egy amennyire-lehet-független politikát, egy valóságos, kivül-belül nemzeti politikát. Nem mindig tetszett nekünk amit csinált, de tetszett nekünk az az ország amit õ megálmodott. Egy politikailag független, egységes, magunk között és másokkal toleráns, békés és lehetõleg homogénen jómódú országot, az õ szavaival "egy igazságos társadalmat" ("just society") amit szerethetünk, amiért érdemes áldozatot hoznunk, amely nemcsak elektronikus, de népességével rokoni, vérbeli kapcsolatban van a világgal. A jogi kartánk (Charter of Rights) messzemenõen védi az egyén szabadságát. Igaz, egyenlõre ezekkel a bûnözõink élnek leginkább. De szeretnénk legalábbis megpróbálni hogy kivitelezzük az álmot. Ha mást nem, szeretnénk elérni egy identitást, megtudni magunk között hogy kik vagyunk, milyen potenciával rendelkezünk, mielõtt elnyelnek bennünket.      Meglehet hogy ez a nemzetiesedés csak egy reakció a gazdasági fejleményekre. Az amerikaiak által irányitott "szabad kereskedelemre" meg a "globalizációra." Pontosabban ezeknek a módjára. Ugyanis rajtunk próbálták ki elõször az amerikaiak a szólamaikat. Elõször jött a "szabad kereskedelem."Ez tulajdonképpen egy kisebb méretû kisérlet volt, menedzselhetõ kis államokkal, egy próbaglobalizáció, hogy látni lehessen menni fog-e nagyban a dolog. A konzervativ Mulroney hozta be hozzánk, aki Reagannal komázott.          Nagy gazdasági fellendülést igértek, munkaalkalmat, olcsóbb árúkat, s hogy mindenkinek jobb lesz. A tapasztalat? A double standard ismert játéka. Õk szabadon kereskedhettek bármivel, a mi rovásunkra is, de mi nem az övékére. Mi nem állithattunk fel tarifákat, õk igen. A vitákat megfellebbezhettük - az õ biróságaikon - s ki is vizsgálták õket két-három éven keresztül, sõt meg is nyerhettünk egyet-kettõt. Munkaalkalmak is születtek, kimutatható statisztikai pluszban. Ezt sokszor hallottuk minden médiában. Sajna a jól fizetõ, szakszervezetekben egyesült, állandós jellegû, nyugdijas munkákat minimál-bérû, részleges, nyugdijtalan állások cserélték ki. Ezek elgyengitették a szakszervezeteket, amelyek a munkásokat védték, s amelyeknek sikerült hosszú éveken át a jobb bér kiharcolása. És a szabad piac szabadon mozgathatta valutánkat is - tapasztalatunk szerint mindig lefelé. De kaptunk érte "versenyképességet" sõt "versenyelõnyt" exportjainknak az olcsó kanadai dollárunkért - kivéve ott ahol nagyon versenyképesek lettünk (lásd pl. a kanadai puhafa exportot), mert ott ránk tudtak vágni egy harminc százalékos tarifát a szabad kereskedelem bajnokai.      Persze ezt is kivizsgálják majd, s ez a tarifa sajtónk szerint is olyan igazságtalan és alaptalan hogy valószinûleg megint nyerünk egy pár év elteltével. Közben természetesen a gyárak, üzemek most csuknak be. Tulajdonosaik majd kiteszik az "Eladó" feliratokat. Várhatóan jön megint "a befektetés," megvenni azokat potom pénzért, mert hát kinek kellene és amúgyis mit ér egy becsukott, üres fatelep, fûrésztelep vagy papirgyár? Máris fogadhatnának rá az okosok: mire megnyerjük az igazságtalan tarifa elleni harcot megindulhat megint a termelés is. Éppen hogy immár amerikai kézben.      A melós meg örüljön ha egyáltalán visszaveszik, mert ugye mást is vehetnek fel helyébe, s az új tulaj nem köteles szakszervezeti munkást alkalmazni, pláne egy öregebb munkást. Igy majd azt se bánja hogy ha alacsonyabb bért kap. Jobb lesz mint a semmi. Két évi munkanélküliség után valóságos életmentõ szerepet kap egy munkaalkalom. S ha történetesen csak úgy vennék fel ha nem tagja a szakszervezetnek, hát a fenébe a tagsággal, az munka nélkül semmit sem ér.      Igy folyik nálunk a szabad kereskedelem meg a globalizáció. Hiába seprûztük ki a szabad kereskedelmi paktát aláiró Mulroney pártját a hatalomból, de úgy hogy a volt parlamenti többségébõl csak két képviselõt tudtak megtartani az országházban, a szabad kereskedelmet meg a globalizációt "visszafordithatatlannak" nevezte az új párt is, s folyik is a folyamat tovább, ma is. Még a Mulroney által bevezetett, országosan gyûlölt GST (goods and services tax) is megmaradt, amit akkor vezettek be amikor eltörölték a gyártási adót. Attól is olcsóbbnak kellett volna lennie mindennek, de nem lett. Csak az adónk növekedett, mert gyakorlatilag levettük a gyárosok válláról az adót s azt is mi cipeljük az adóemelés tetejébe. Ügyvédet se tudunk fogadni anélkül hogy adót fizetnénk érte.      Mindenért adózunk, megadózott keresetünk elköltéséért is. Folyik is a pénz a zsebünkbõl az államnak - s folyik tovább onnan, tõlünk dél felé. Mert hát arra lejt a föld, s a nagy pénz is folyékony valami, mint a javak, s értéke is van. Csak a mi kezünkben lesz papir belõle.           De, mint jeleztem, felénk is jön pénz. Az nem folyik, az repülõn jön és befektetésnek hivják, amiért nem adó hanem jövedelem jár. S fog is jönni továbbra is, amig van valami amit még nem vásárolt fel. Ez a pénz féláron kezdi a licitálást az amerikaiak által eldöntött "reális" valutakülönbségbõl kifolyólag, negyedár alatt a vásárlást, ha kivár egy-egy csõdbe jutást. De jön, jön bõven. S megvásárolja a földet is, sõt meg szeretné vásárolni még a vizet is. Ebben is van valami kimondhatatlan aggodalmat keltõ dolog. Különösen annak, akinek eszébe jut hogyan jutott Észak Mexikó - jelenlegi nevén Texas, Új Mexikó és Kalifornia az Államokba.     Mert azok Mexikóhoz tartoztak, s azidõben a spanyolok gyarmatai voltak. Mert az is a felvásárlással kezdõdött. De ugye ezek alaptalan félelmek lehetnek csupán. Ilyesmivel indokolatlan, felelõtlen dolog lenne napjainkban a sajtónak foglakoznia. A történelem soha nem ismétlõdik és a százegynéhány éves újság nem újság. Azt nem is lenne aktuális közölni. Miért is keresnénk újságot a múltban amikor itt a jó újság: jön be a pénz az országba, fejlõdünk, nem maradunk el, és ime itt a tévébe és a sajtóba való aktuális hir is újból: statisztikai pénzegyensúly jött ki megint, a mi javunkra (na ezt értsék meg az okosok!), nincsen ok aggodalomra mert lám legutóbb is többet exportáltunk mint importáltunk. (Kit érdekel hogy nagyrészben az amerikai cégek fiókjainak a javára?) És - mint minden utcai ember tudja - ha valami mérce nekünk mutat többletet, az csak jó lehet nekünk.      Teljesen mindegy milyen mérce. Mennek is a tévések az utcára, kérdezik a kérdéseket az utca emberétõl és közvetitik a biztató válaszokat. És ime, saját szemünkkel láthatjuk a tévében, az utca embere is azt hiszi hogy végülis a szabadkerekedelemnek is meg a globalizációnak is jónak kell lennie neki. Tudja is õ azt, de látjuk hogy vakargatja a fejét.      A jó statisztika meg a jó tévé nagyon kell nekünk, fõleg hogy meggyõzõdhessünk arról hogy milyen csaló tud lenni saját tapasztalatunk, másrészt hogy megérthessük mennyivel még jobb lesz minden nekünk ha a szabadkereskedelem még tovább terjed, hát még ha a tetejébe még jobban megglobalizálnak is bennünket! Amúgy természetesen a globalizáció is már eleve egy megállithatatlan és visszafordithatatlan folyamat volt, mint a haladás, azaz mint a szabad kereskedelem, már jóval azelõtt is, hogy megérkeztek. Igy volt bejelentve hogy már jó elõre tudjuk: semmit se lehet tenni ellene. Ilyen a világ fejlõdése. S muszáj fejlõdnünk, különben elmaradunk.      Ez teljesen nyilvánvaló kell legyen mindenki elõtt. Azt meg mondani sem kell hogy nincsen rosszabb dolog az elmaradásnál. Ezért is muszáj megvennünk minden újat az új autóktól az új wc papirig. S lám az utóbbinak nem is emelkedett az ára. Az ma is annyi mint volt. Csak a csomag lett fele akkora mint régen. Az meg tiszta szerencse hogy az információ világában élünk. Igy elõre informálva vagyunk minden jövendõ áremelésrõl és fel tudunk készülni rá pszichológiailag. Mert másként nem lehet felkészülni, mivel a jövedelmünk nem emelkedik arányosan az árakkal.      És persze a jövendõ áremeléseknek mindig van jó okuk is. Elfagyott a kávé Braziliában, a narancs Floridában, hirdeti televizió, s nyomtatja másnap az újság, és hozzáfûzi hogy mikorra várható és milyen más árúkra hat ki az áremelés. Globális idõjárásváltozásokat élünk, szóval azért fagyott ki a kávé meg a narancs is mert melegszik a föld. Nem értjük ezt? Jönnek a tudósok és elmagyarázzák.      Most meg sztrájkolnak az olajmunkások Venezuélában, ez tetõzi az iraki háború hirére már elõre felment olajárakat. S "további emelkedés várható." Háború még nincsen ugyan, s lehet hogy nem is lesz, de az árak, ugye, azokat a pszichológia vezérli, ezért azok elõre felmennek. De, mint tapasztaltuk, ez a pszihológia csak elõre mûködik, visszafelé nem, mert az árak csak hónapok multán csökkennek azután hogy az esésükrõl szóló hirt megkaptuk (már amikor csökkennek), egy-egy krizis után. Ugyanis a magas pénzen felvásárolt olajkészletet meg egyebeket elõbb el kell fogyasztani a tároló helyekbõl hogy hely legyen az olcsó olajat hová hozni, és csak amikor azok már üresek, akkor mehetnek le az árak. Addig drágábbak maradnak. Ez is érthetõ dolog.    

5. Amirõl senki sem beszél -- egyenlõre.
Régóta birizgálja a csõrünket hogy az amerikaiaknak látszatra senkik se vagyunk, hogy az amerikai köznép a határsávon túl szinte semmit sem tud rólunk, országuk közvetlen szomszédjáról, azon kivül hogy mi az északi sark felé, azaz jégvilágban élünk. Eddig iróniával védekeztünk ellene, mint a politikusaink ellen. Két népszerû programon röhögünk már évek óta. Az egyiket Air Farcenek hivják, ami szójáték az Air Force-cal. Az egyik légi viccet jelent, a másik légierõt de - nevetséges légierõnket ismerve - agyunkban itt összevillan egy kapcsolat. Ez általában belföldi politikusainkat szatirázza. A másik cime This hour has 22 minutes (Ez az óra 22 percbõl áll). Ez arra utal hogy egy egy-órás tévé programból ennyi marad a nézõnek, ha leszámitjuk a hirdetéseket.      Ennek a programnak egyik legnépszerûbb komikusa lement filmezni az USÁ-ba. Sejtette az ignoranciát, de sejtelme sem volt annak mélységérõl. Megállt egy utcasarkon és, tévéreporternek tettetve magát, lelkes hireket közölt nekik Kanadáról, felkérve õket hogy gratuláljanak a szomszédaiknak. Enyhébb dolgokkal kezdte, de egyre jobban belejött. Hogy csak egy pár példát emlitsek, déli szomszédaink szemrebbenés nélkül gratuláltak nekünk azért mert kiolvasztottuk befagyott tavainkat, mert áthelyeztük parlamentünket egy jégházból egy valódiba, mert bevezettük a villany használatát, mert megérkezett hozzánk is a televizió, mert elértük azt hogy törvényesnek nyilvánitottuk a papirkapocs használatát. Mint mondta, nem tudott olyan abszurdumot kitalálni amit el ne fogadtak volna rólunk.      A véleményüket is megkérdezte hogy bombázni kellene-e Saskatchewant, velük közvetlenül határos részállamunkat. "Természetesen," jött rá gondolkodás nélkül a válasz. Felderitette hogy nemcsak az utca emberének nincs fogalma rólunk, de hasonló tudatlanságot mutattak politikusok, sõt egyes egyetemi tanárok is politikai intézményeink, városaink, létezésünk mibenlétét illetõen. Ezeket, sõt magát Clinton elnököt is sikerült úgy behúznia hogy hónapokig röhögtünk rajta.      De belénk szivódott az a valóság is, mennyire nem törõdnek ezek velünk, és ignoranciájuk nem segitett baráti érzéseket melengetni bennünk irántuk. Ez is csak növelte bennünk a tudatot hogy mi Amerikában is mások vagyunk mint "az amerikaiak," s hogy nem akarunk olyanná válni, mint õk. Érezhetõen "szeptember 11" óta még jobban kiélezõdött az ellentét közöttünk. De nem a viccprogram miatt.      Azt történt ugyanis hogy azonmód frissiben, szeptember 11 után, az amerikaiak bûnbakot kerestek - bennünk. A mi "lazaságunkat" kifogásolták. Tudomásunkra hozták hogy meg kell szigoritanunk a bevándorlási politikánkat és jobb ellenõrzés kell külsõ határainkon. Ha mi nem tesszük meg ezt, majd megteszik õk. Miután kiderült hogy a merénylõket javarészt õk képezték Afganisztánban Osamával együtt s a terroristák, akik a gépeket vezették, náluk tanultak meg repülni, azután se került szóba hogy esetleg õk lennének a hibások, pláne hogy esetleg az õ külpolitikájuknak a következménye lett volna a dolog.      Nem hibáztatták a CIA-t sem. Ehelyett lezárták a mi határunkat. Azt a határt, amelyet száz éve a világ legbarátságosabb határának tartottak. Ahol emlékmûvek méltatják barátságunkat. Ahol megszoktuk hogy szabadon közlekedünk. Ahol soha nem kellett semmiféle papir, s most útlevéllel kell megjelennünk és órákat várnunk hogy bebocsássanak. Ahol fináncaik letartóztathatják állampolgárainkat és hivatalnokaik deportálhatják õket volt hazájukba, ahonnan politikai menekültként jöttek el, anélkül hogy tudósitanának bennünket. Tárgyalás se volt, csak kihallgatás.        Vámõreiket, karhatalmi szervezeteiket nálunk akarták bevetni a terrorizmus elleni harcba. Ezt követõen a biztonságra hivatkozva elkezdtek komolyan egy "közös külsõ határról" beszélni, helyenként brutálisan érzéketleneknek mutatkozva szuverénitásunk iránt. Konstitúciónk ellenes intézkedéseket követeltek tõlünk, figyelmen kivül hagyva a sajátjukat is. Mindezek oda vezettek hogy nagyot esett népszerûségük nálunk, s az elõrelátóbbak közöttünk szuverénitásunkat közvetlenül fenyegetve látjuk. A véleménykutatók adatai szerint is kezdünk inkább úgy nézni az USÁ-ra mint egy nagy "bully"-ra, mint egy testvérnépre. (Szótári forditásban a bully az egy személy amelyik a gyengébbel erõszakoskodik.) Ráadásul miniszterelnökünk, Jean Chretien titkárnõje egy magánbeszélgetésben idiótának nevezte az amerikai elnököt. Amikor ez nyilvánosságra került kétszer kellett benyújtania a rezignációját mire Chretien elfogadta azt. A CNN reportere erre rákérdezett, hogy ki az idióta? Neki nem kellett bocsánatot kérnie.      És igy tovább, szóval feszülnek a húrok közöttünk. Közben országszerte tudatosodik bennünk másságunk. Kanadaiságunk kezd körüliródni. Kezdünk nemzeti jogainkról is beszélni - magunk között. Néha félénken és mindig körültekintõen, de meg-meglobogtatjuk mi is az új tölgyfaleveles zászlónkat. Érdekes lesz megfigyelni milyen magasra emelhetjük e kutyavilágban a farkunkat. Hogy nem túl magasra az bizonyos, mert ránk mordul a domináns állat. S nem hagyjuk el a falkát sem. Ott leszünk köztük egy idõ multán Irakban is, akkor is ha mi is kitesszük magunkat a terroristáknak. Kevés számban leszünk, de aránylag magasan lobogtatva a zászlónk. Vigyázva persze arra hogy a miénk ne lobogjon magasabban mint az övék.      Megfélemlit bennünket az a tudat hogy ha túlságosan szembe merünk szállni velük akkor azonnal lerohanhatnak. Hogy csak addig tarthatjuk meg politikai egységünket és függetlenségünket amig úgy teszünk ahogy nekik tetszik. Hogy világviszonylatban nemcsak a középkeleten lakhat az aggresszió, a revans, a bosszúállás öldöklõ szelleme, hogy azok beköltözhetnek a Fehér Házba is. S hogy akkor mi lesz velünk meg a világgal?

Kamloops, 2002 Január( ?) Megjelent a KAPU-ban egy rövidebb változatban.

Add comment


Security code
Refresh