Határ nélküli népünk igaz költője és a vancouveri magyarság hű magyar krónikása:Tamási Miklós
Written by Frank Veszely in Hungarian -
Határ nélküli népünk igaz költője és a vancouveri magyarság
hű magyar krónikása: Tamási Miklós
Jóllehet Tamási Miklóst (1936 – 1994) az 1956-os Magyar Szabadságkereszttel adományozták 2006-ban, és három verseskötet (Eszkimó szerelem 1977, Totemfák 1994, Virágot sír a fa 1995), közöttük 17 prózai írás fűződik nevéhez, neve majdnem ismeretlen, munkássága ez ideig feldolgozatlan maradt. E sorok írója ezt a feldolgozó igényű feladatot tűzte maga elé, és gazdagon megjutalmazottnak érzi magát, mint aki egy kincsesbányát fedezett fel tele nemcsak igazi szellemi értékekkel, de hazánkra nézve is létfontosságú tapasztalatokkal.
Mert mint az olvasó is hamarosan látni fogja, Tamási művészete magasrendű, versei hűen tükrözik mind a maga mind hazájukból kiűzött honfitársai lelkivilágát, meghatározzák a beilleszkedés módját és állomásait, s ami ennél sokkal fontosabb: a hazaszeretet elengedhetetlen szükségességét határokon innen és túl – az anyaországban leginkább. Ugyanakkor Tamási prózája megeleveníti azt a hősi-tragikus szélmalomharcot amit a külföldi magyarságnak általában, a vancouveri magyarságnak konkrétan vívniuk kell nyelvük és kultúrájuk fenntartásáért. Végül, de nem utolsósorban, ha valaki kiváncsi arra a magányos, szívet-lelket szaggató belső vívódásra ami minden hazájától elszakadt, helyét a világban megtalálni kereső menekült sorsa, csak követnie kell Tamási életét.
Vendégfogadóban
Vendégfogadóban
idegen vánkoson
vándorlegényeknek
éber álmát alszom
a szemem is nyitva
csak az elme pihen
mint a tavirózsa
a tó közepiben
néha rándul a víz
kiált az éjszaka
nem járhat a szegény
álmában sem haza
keze botján pihen
szeme a tarisznyán
árva kódis sorsát
nehogy megorrolják
és ha néha-néha
föléje angyal száll
azon imádkozik
ne itt ébredjen már
ne itt ébredjen már
mert a puha párna
első kakaszszóra
kemény kővé válna
(Totemfák, 116 1973)
Így ír színmagyar népi költőnk Vancouverben, 1973-ban, tizenhét évvel megérkezése után, tisztán tükrözve saját, és sorstársai lelkivilágát, illusztrálva a beilleszkedés nehézségeit Kanadában még annak is aki felkaroltként érkezett, mint ő is, a soproni Erdőmérnöki Főiskola diákjaként. Az 1956-ban levert forradalom után a főiskola fakultásának és diákjainak több mint 80 {284079cb216e78436ec1708acb1871ef19e22d1b7d9aed60d88ab618f2c16fd7}-a Ausztriába menekült. Egyrészük hamarosan hazatért, más részük Nyugat Európában telepedett le. A főiskolát Kanada fogadta be. A soproni kar 196 diákkal érkezett Vancouverbe, amelyekből 141 fejezte be tanulmányait. Tamási azon 55 között volt, akik nem. Egyiknek sem volt könnyű sem a tanulmányok befejezése, sem a más pályaválasztás. Pláne Tamásinak!
Tamási egy békésmegyei uradalom főerdészének fiaként jött világra, Kárászmegyeren, már a második világháború előre vetített árnyékában. “Háborús időkben voltam gyerek,” írja, „haditudósításokon tanultam meg olvasni és harci felvételek voltak képeskönyveim.” (Virágot sír a fa, 43) De gyermekkora meghatározó tényezője nem a háború, hanem uradalmi erdész édesapja példás jelleme és bátorsága. A Virágot sír a fa két történetben eleveníti meg Tamássy József főerdészt. („Tamássy József fia vagyok,” jegyzi meg ő maga. „Hogy a nevem miért rövidült le, az már a kommunizmus dolga.”) Az egyik történet 1946-ból való, s a kommunisták uralmának kezdetét is megörökíti. Írja Tamási:
Eljött 1946 tavasza. „Népítélet” járta a mi vidékünkön. A fellázított legalja nép, a csőcselék szabad rablást szimatolva, és Pestről küldött agitátorok által vezetve papokat, ügyvédeket, tanítókat hurcolt meg. Némelyik életével fizetett a jobb nadrágjáért. Nekünk levélben megírták, hogy melyik éjjel kerülünk sorra. Az este apám bekészítette a kisbaltát a hálószobába, mert akkorra a fegyverektől már megszabadultunk, és mi remegve bújtunk össze az ágyban. Úgy kilenc óra körül embereket hallottunk az ajtóban. Apám kinyitotta. (Szokta volt mondani: „Inkább
én megyek elébe mintsem a halál jöjjön értem.”) (Virágot sír a fa, 19-20)
Mint kiderül az emberek, annak az orvvadásznak a vezetésével akit édesapja többször elcsípett megelőzőleg és börtönbe is juttatott, nem a „népítéletet” végrehajtani jöttek, hanem hogy megvédjék azt az embert akit a legnagyobb becsben tartottak a pesti „népítélőktől.” Honnan jött ez a nagyrabecsülés? Mit becsültek Tamási édesapjában ezek a közemberek? Nemcsak bátorságát, de szerető gondoskodását és áldozatvállalását is. Ezt illusztrálja a második epizód. Írja Tamási:
Emlékszem, tél volt, favágó évszak. Egy hatalmas, erdőszéli óriást kellett kidönteni. Dolgoztak is rajta vagy hatan, kisebb népünnepély volt. Mikor apámmal odaértünk, már fűrész ette, balta rágta a fát. Ő rájuk mordult: Hát nem látjátok hogy ha arra dől, tíz fiatal fát összezúzhat? Kötelet rá, hogy kifele forduljon! Ám akkor már szinte ingott a fa, senki sem vállalta a kötélfelvitelt.
Csak Te, apám! Lélegzetállító volt, míg oda- s visszaértél, és a marcona favágók
szemében ott csillogott a tisztelet. Akkor nagyobb voltál nekem, mint az az óriás
fa, ma már hatalmasabb vagy, mint az egész világ. Mert aki nem fél, az a
leghatalmasabb. (Virágot sír a fa, 14-15 )
Egy ilyen példakép erejét nem lehet alábecsülni. Nyílvánvaló hogy Tamási erdész édesapját kívánja követni első pályaválasztásában, hogy az ő nyomában lenne hivatott járni. Karrierje már sínen van: erdész lehetne ő is mint az apja. Ő maga is az erdőben nőtt fel, s a soproni diákok között is már végzős diák lenne. Szereti is az erdőt, és mégis, amikor már pályája valósággá válhatna, más pályát választ magának. Miért? Mert ha apja megszerettette vele az erdőt, édesanyja még jobban megszerettette vele anyanyelvét. S ha már az erdő is gazdag, milyen gazdag az ő anyanyelve! Tamási igazi erdeje a költészet, amiben jobban otthon érzi magát mint Kanada vadonjaiban. „Fáim” című verse nemcsak hatalmas olvasottságról ad tanuságot, de irodalmi nagyjaink intuitiv megértéséről is. Érdemes megfigyelni és értékelni azt a szerény, de belsőséges viszonyt ami közte és költőink között kialakult, s amiről ez a vers olyan meggyőzően tanúskodik.
Fáim
Kőris Csokonai, szilfa-hű Kölcsei
Első rokonaim, lelkemnek csőszei
Topolya Berzsenyi, barkócfa Vajda,
ma is belezúgnak a magányos dalba.
Vörösmarty komor, száztitkú tiszafa,
Petőfi virágzik, szerelmes mandula.
Öreg tölgyfa Arany, vérbükké lett Ady,
noha lombjuk lehullt, zúgásuk hallani.
Csendes hárs Tóth Árpád, Attila árvafűz,
ma is fellobognak mint a csereklyetűz.
Nyírfa Kosztolányi, sötét éger Babits,
micsoda ellentét, az vagyok magam is.
Juhász akáclombja és eperfa-Sinka
álomba ringató, gyerekkori hinta.
Áprily örökzöld, Erdélyi nyárfa-szép,
ég felé mutatnak annak ki sárba lép.
Diófa Sík Sándor, gyertyános Mécs László,
előbbi a címer, utóbbi a zászló.
Juhar Szabó Lőrinc, Radnóti somvirág,
cinkosként hajolnak hozzám mint cimborák.
Wöeres dús platánja, Illyés vadkörtéje
testem takarója, lelkem elesége.
Szelíd árnyékukban, kis dudvafa, állok,
Ezer virágommal egyre orgonálok.
(Totemfák 92, 1972)
Tamási olvasottsága, bensőséges megértése kiterjed az emigráció költőire is, történelmi időktől napjainkig. Figyeljük meg hogyan azonosul Mikes Kelemen híres hűségével és árvaságával, s azt a magasrendű művészetet amivel ezt eléri: hogyan használja a szavak mellékjelentéseit érzelemkeltésre, hogyan sejteti a XVII. század és Mikes „áerét,” végül hogyan válik a vers Tamási saját hűségének kinyilatkoztatásává. Már az első sorban benne van az elveszettség érzése ami Tamásin is uralkodik, amit a hová lettél kérdés felvetése teremt az olvasóban, a következő három sor egyszerűen csodálatos. Mikes a Márvány tenger partján szolgálja a menekült Rákóczy Ferencet (tehát egy másik elbukott nemzeti szabadságharc máig élő szimbólumát), ebből a márványtengeri kapcsolatból fakad egy egyszerű rag hozzáadásával a „márványból a tenger.” De mennyire más a sugallat! A márványból való tenger merev, élettelen. A márvány szó használata ugyanakkor történelmi, és magasrendű művészeti összefüggéseket is idéz, és persze a maradandóságot, ami maga a hűség. Így lopja bele az olvasó tudatalattijába Mikes (és átvetve a saját) hűségét Tamási. A következő sor hasonlata „mint a bánat arca,” már mély szomorúságot nyilvánít ki, amit különösen élessé tesz a következő sorban a márványkő erezeteinek vizuális felidézése: a bánat egy véres erekkel telített, megpróbált emberi arca jelenik meg az olvasó előtt. Ez már színtiszta imagizmus a huszadik századból: Tamási modern költői eszközökkel teremt ősi érzelmeket amelyek minden időkben érvényesen hatnak. Zseniális versszak. A vers maga egy mestermű:
Zágon felé
Hová lettél Mikes
márványból a tenger
mint a bánat arca
tele erezettel
Ostorozó eső
Rodostó szapuló
akár a szívverés
gyorsuló halkuló
Szavaid zápora
veri az ablakom
jó Mikes Kelemen
kárhozott rokonom
Kárhozott rokonom
aki úgy szolgálta
az ő fejedelmét
mint apátlan árva
Nekem is van ilyen
uram és királyom
segítsél Kelemen
hűséggel szolgálnom
Akárcsak a tenger
úgy ringat a népem
örök szívközelben
béna messzeségben
Írom hát levelem
akárcsak te írtad
így fakad virága
a jeltelen sírnak
(Totemfák, 74 1974)
Érdemes elolvasni a verset mégegyszer csak az átmenetek kedvéért: hogyan használja fel a földrajzi párhuzamokat, a tengert és az esőt, amivel színhelyet vált Rodostóból Vancouverbe; hogyan tartja fenn a gyorsuló, lassuló szívverés felidézésével az érzelmi melegséget a hűs esőben; hogyan hozza összefüggésbe a záport a szózáporral, hogyan használja a népköltészet ismétlődő sorait és a sajnálatot keltő „kárhozott” szót a Mikesből önmagába vezető átmenetben, és hogyan idézi megint a tengert kettős szerepében: mint lélekringató nyugalmat és bénító távolságot. Továbbá hogyan válik maga a tenger közte és népe közötti átmenetté, akikkel örök szívközelben van, de akiktől mégis „béna messzeségben” kell élnie. S az utolsó áthidalás – már azonosulás – nemcsak egyéni jeltelenségüket de sorsuk hasonló voltát idézni: „Írom hát levelem akárcsak te írtad.”
És valóban, sok a hasonlat Mikes és Tamási között: mindketten erdőszélen nőttek fel, idegenben haltak; nem ontottak vért de mégis politikai menekültekké váltak egy levert szabadságharc után, s életükben a hűség példaképei voltak: a szolgálatuk szükségességének a tudata volt az ő jutalmuk.
De például Fáy Ferenchez már nem kötötték Tamásit ilyen szoros érzelmek, és természetük alig lehetett volna különbözőbb. Legfeljebb makacsságuk nyelvük tisztaságának megőrzésében volt közös. És mégis, a költők közötti bensőséges megértés ugyanaz. Tamási Fáy Ferencnek ajánlott versében fel lehet ismerni Fáynak nemcsak kedvelt keresztrímeit és költői stílusát, de annak szóhasználatát és emberi mivoltát ismerni sejttető vonásokat is:
A bokrokon piros bogyó.
Ág az ég karja.
Az elméket álmothozó
sapka takarja.
A hegy felett a fellegek
gúzsba megkötve,
gonosz gondoktól gyűrt hegyek
bújnak bőrödbe.
Állsz ott és véled áll a táj –
már mozdulatlan.
Beszélsz. Holt hangod hull alá
alvadt szavakban.
(Esti húzás (Fáy Ferencnek) Eszkimó szerelem, 50 1961)
Az utolsó versszak mozdulatlansága, hogy áll a táj s a költő áll a tájban finom utalás Fáy Kövület című kötetére. Az „ág az ég karja” tipikus Fáy képzet, az erőszak sejtetése („gúzsba kötött fellegek”), a vérre emlékeztető „alvadt szavak,” hűen tükrözik a volt háborút látott katonatiszt életét. Más költők ilyen bizalmas megértése keveseknek
adatott meg, s kivételes érzékenységre utal. S nemcsak befogadó képességekről van szó itt, de nagyszerű, ihletett kifejezőképességről, amiről különösen a második versszak tanúskodik, Fáy gondoktól terhelt életére és arra utalva hogy Fáyra belső kihatással járt keserves élete.
Ámbár Tamási az erdészet helyett a költészetet választja, az erdészet szókincsében él tovább, és leggyakrabban használt szóképei erdészeti szavakból kerülnek ki. Így válnak költészetében például a falevelek szaporodást jelentő szóképzetté. Amikor Kesergő című versében azt panaszolja hogy ő „sosem leveledzik,” azt érti ezen hogy nem lesz családja. Ez csak fokozza magányérzetét. Tamási szinte minden költőhöz beszél, de választ látszatra soha nem kap és mindig magányos marad. Úgy tűnik hogy már 1960-ban
tudatosodik benne hogy családtalan marad. Ezt tanúsítják ezen, művészi alliterációkkal telített sorok:
Hej de átok kísér, sosem leveledzem,
földbe földtelenül földelék majd testem,
bujdosásra, búra, bölcsőtlen születtem.
(Kesergő Eszkimó szerelem, 98 1960)
A magány újból és újból megjelenik verseiben, mint téma:
Barlangomat várként tartom,
és láncon fog ő engem,
még saját fajtám elől is
magamba menekedtem.
(Medvenóta Eszkimó szerelem, 134 1963)
Ha Tamásit gyötri a magány – a hontalanság és a honvágy még jobban. Életében sem érzett úgy együtt a kóbor kutyákkal, mint most hogy hontalan lett. Figyeljük meg milyen megértést és sajnálatot tud kelteni az olvasóban irántuk.
Egy kóbor kutya fut az útra,
megszagol minden küszöböt,
bojtokban csüng a szőr le róla;
milyen gyáva a kilökött;
a lépésektől megriad már,
emberi, jó szó melegét
rég feledte és lábainál
tócsákban ring a messze ég.
A messze ég amelyre szépen
kiülnek fényes csillagok,
s megfagynak egy pocsolya-szélen,
kiket az élet kint hagyott.
(Kóbor kutya Eszkimó szerelem, 63 1965)
Kétségtelen hogy Tamási maga ez a magát az “élettől kinthagyottnak” érző, családtalan agglegényként vendégeskedő és így “minden küszöböt megszagoló” kóbor lélek. De semmi sem kínozza Tamási lelkét jobban mint a honvágy, a hazára való emlékezés. Az Eszkimó szerelem Vendég című versében egy képzeletében felidézett népmesebeli gyermek segítségét kéri hogy csillapítsa “szörnyű, kínzó koplalását” és “éhségét hazájára.” (Eszkimó, 82 1964) Az Emlékezés című versben pedig a költői hév helyébe már szánalomraméltó önsajnálat lép:
Birsalma-illatú szobák,
lágy, megtört, délutáni fény,
fehérbehajolt nagymamák
horgolnak a kép szegletén.
Megráncosodott alkonyok,
a légyfogóban sír a légy,
csalfa üveg volt, megfogott,
sírni már ennyi is elég.
(Eszkimó szerelem, 79 1959)
A honvágy többszörösére fokozódik idegenben azáltal hogy az a haza amit a kivándorlott emlékezetében hordoz nem a mindennapok valóságos (és néha keserves), hazája amit otthagyott, hanem kedves emlékei. Minél jobban gyötri a honvágy, minél elérhetetlenebbnek tűnik a haza, annál mennyeibb hellyé válik az képzeletünkben. Ezt szögezi le Tamási Messze úton című verse szülőhelyét illetően:
Messze vittek a vad csikók,
nem látom a száraz tarlót,
csak a szívem vérzi össze
az az áldott, régi tüske.
Most már sem hegy, sem sík, sem rét,
börtönfallá nőtt messzeség
zár el tőle s így lett a menny,
Kárászmegyer, szülőhelyem.
(Eszkimó szerelem, 89 1969)
Melyek azok az emlékek amelyek Tamásit gyötrik? Tájak, helyek, emberek, s fiatal férfi lévén a szép lányok emléke is. Magányában gyakran fantáziál róluk (A feketeruhás lány, Hinta, Zsuzsi, Cigánylány). Lány és táj együtt szerepel az alábbi, A csengeri réten című versében. Esetenként ezek a kedves emlékek Tamási legszebb népies verseinek adnak ihletet. Itt is. Klasszikus hangsúlyos népies verselés ez is, hagyománytisztelő összefűzésekkel: a lány és a bókoló virág, a szárnyaló lábak, a harmatosan csillogó szem, a hervadatlan virág, de mégis egyéni, frissen ható kezelésben. Egységes, eredeti mű ez, egyike Tamási igazi művészi alkotásainak, szerkezetileg is. Érdemes egészében megtekintenünk:
Megy Mari a réten,
vagy a rét alatta?
Elmegy, mégis mintha
mindíg itt maradna.
Ruháján áttetszik
Lágyan ringó válla,
így bókol a virág
szellő fúvására.
Úgy éri a füvet
lába símogatva,
mintha szárnya lenne,
vagy súlya se volna.
Ahogy távolodik
fekete-fehérben,
ibolyaszín harmat
csillog a szemében.
Lassan szárad a fű
a csengeri réten,
s piros virág nyílik
kellős-közepében.
E piros virágnak
nincsen hervadása,
a csengeri rétnek
sehol sincsen mása.
Megy Mari a réten,
vagy a rét alatta?
Elmegy, mégis mintha
mindíg itt maradna.
(Totemfák, 98 1970)
Ez a Mari már nem hús-vér parasztlány, de megszépült, idealizált, “piros viráglány,” és maradandó emlék. Ezért van az hogy Mari az emlék szárnyán súlytalanul megy, megy, de így sem tud elmenni: az emlék mindíg megmarad. A baj az hogy a megszépült emlékek legfeljebb egy-egy pillanatra csillapítják, valójában szítják a honvágyat. S az emlékek maguk is csak a hontalanságra emlékeztetnek. Gyönyörűen illusztrálja ezt Tamási Madárka, madárka című, kisértetiesen szép verse, művészileg ikertestvére az előbbinek :
Az álom is elfárad,
ha szüntelen szárnyal,
elhal választalan
a legszebb madárdal.
Erdőaljnyi madár
kerekedik szárnyra,
így indul a lélek
külső bújdosásra.
Ha magában árva,
idegenben bűnös,
határról határra
kergeti az ördög.
Nincs hol megpihenjen
vendéglátó ágon,
íjedezve rebben
e fátlan világon.
(Eszkimó szerelem 62, 1965)
Ez a már-már üldözöttségi érzés, ez a belső lelki nyugtalanság és félelem a legbelsőbb, disztillált kifejezése a hontalanságnak. Ezt érezte nemcsak Tamási, de a vancouveri magyarság egésze is. A szárnyra kerekedő “erdőaljnyi madár” a soproni Erdőmérnöki Főiskola kivándorlóira utal, a “fátlan világ” az idegenben fészket rakás, a lelki megpihenés lehetetlenségét sugallja.
Tamási tudatos nemzeti költő. Képzeletében és érzelemvilágában ő hivatottnak érzi magát ezen szerep jogán hogy vezesse Vancouver kis magyarságát. Fölöttük pásztorkodna ő, de észlelnie kell hogy “juhai” nem nagyon követik őt. Erről tanúskodik Furulya című verse:
Őríznélek mint egy nyájat,
Minden bajtól megóvnálak,
S úgy állnék a számadásra
Mint akinek nincs hiánya.
Hej, de nékem nincsen juhom,
Csak a furulyámat fújom.
(Totemfák, 58 1971)
Látja, látja ő hogy ez így van, de nem tud szerepet változtatni, neki ez az elhivatottsága. Ő már nem tud elválasztódni sem kis népétől sem a nagytól. Bátorítja is magát másik “furulyás” versében, figyelmeztetve önmagát hogy népe több mint a vancouveri kis magyarság, hogy ő minden magyarnak furulyál, s talán nem hiába:
Amíg a nyáj előtted jár,
mi nékik baj, neked is fáj.
Zengj akkor is ha nem hallják,
itt a nép és ott az ország.
Hazaszáll még a te hangod,
elültetik, mint a magot,
abból nő egy fiatal fa,
furulyáknak diadalma.
(Furulyám magam faragtam, Totemfák, 66 1972)
És Tamási maga mint önálló ember? Hogyan látja az ő egyéni sorsát? Mik lennének igazi vágyai? Tamási több versében utal arra hogy világító tűz szeretne lenni. A Tűz (Totemfák, 68 1973) látomásában, “a vándorok körém kuporodnak, / így osztom szét magam.” A befejező versszak:
Ha csak egy szikrára emlékeztek
és dalra gyújtotok,
milyen jó lesz az új lobbanásban
érezni: ott vagyok.
Valóban, a tűz egyik leggazdagabb szavunk, számtalan áttetett, sejttetett, szimbolikus értelme van, amelyek közül nagyon sok vonatkoztatható Tamásira is: gondoljunk bár szerelmi fellobbanásokra vagy lángoló hazaszeretetére, vagy a forradalom tüzére amit ő Vancouverben őrízget. Meglehet hogy a fenti verszak a forradalomra utal? „Ha csak egy szikrára emlékeztek” könnyen értelmezhető a forradalom szikrájának, a „dalra gyújtotok” egy újabb szabadságharc fellobbanásának. Mint a forradalom lángját őríző személy, joggal érezhetné hogy ő is ott lesz „az új lobbanásban.” Kétségtelen hogy a tűz egy nagyon fontos szimbolikus jelentése a forradalom. A másik a szerelem. Nem véletlen hogy Tamási saját életét, magányát, egy szerető élettárssal kapcsolatos vágyait egy Tűzgyűrű (Totemfák, 71 1973) című népies-szimbolikus mesterműben fejezi ki, ami jórészt olyan átlátszóan tiszta értelmű ugyan, hogy senki se igényel hozzá magyarázatot, kivéve talán a szimbolizmussal telített utolsó három versszakot:
Árnyékban én addig mentem,
minduntalan eltévedtem.
Már a botom is elkopott,
már az állam is felkopott.
Szél lakik a tarisznyámban,
fáradtság a harisnyámban,
ha álomra hajtom fejem,
nem lesz aki felébresszen.
Felébresszen, megmosdasson,
még egy ideig marasszon,
ha már úton, integessen,
ha már nem lát is, szeressen.
Öle lenne tűzkemence,
eljövendő érne benne,
kinek sorsa, mint a sövény,
arra járna, amerre én.
De jó volna napba lépni,
nem elégni, egyre égni,
levetni a sötétséget,
mint egy kinőtt gyerekinget.
Úgy állani, nem szégyellve
hogy az ember tűzzel telve,
s úgy szakadni le magamról,
mint a fény hull le a napról.
Az “öle lenne tűzkemence” nyilvánvaló utalás a Tűz ujjászületést jelentő szimbolumára.
Ez már nem a forradalom “tisztító tüze,” de az eljövendő tisztaság “tűzben fogant” születése. A tűzkemence egyben az életet adó kenyérsütést is sugallja, hiszen falusi környezetben ma is szokás kemencében sütni a kenyeret. De ez csak a bevezető, ami szinte istenkisértő vágyba lobban a következőkben. Az igazi tűz maga a világot adó nap, abba belelépni úgy hogy részévé váljon a tűznek anélkül hogy elégjen benne, hogy örökké sugározhassa a szimbolikus fényt (értsd a tudást, az igazságot, a tisztaságot, a jóság világát, a szeretet melegét, stb.) különösen hideg, eszkimó árnyékélete ismeretében elsodró erejű vággyal azonosul ebben a versben mindenkivel kapcsolatban lenni.
Az idegenben élő lélek magányos lélek. A kiűzöttek költészetének egészét ez a helyi idegenségük tudatosodásából fakadó erős magányérzet teremti. Különösen áll ez Tamásira aki családtalan agglegény. A családjától is elszakadt lélek eszményített álomvilágba menekül, de mindíg magányra ébred. Amíg a Tűzgyűrű egy hű feleség utáni sóvárgását s mélységes magányából való égre törő vágyainak ad művészi kifejezést, a Borostyán című vers a 37 évesen már magát öregnek érző Tamási egy ideális szerelem utáni sóvárgásának ad szívettépő hangot. A hősnő hasonló a Hinta című vers gyermeklányához, akinek “két parányi felhő mosolyogni kezdett / halványkék blúz[a] alatt:” (Totemfák, 15 1971)
Borostyán vagy nékem,
mely a vén fát fonja,
így azt hiszik, él még,
zöldellget a lombja.
Aki meglátogat,
bokornak hisz engem,
gyermek-karjaid közt
én is gyermek lettem.
Mint egy kicsi erdő,
úgy vagyunk mi ketten.
Ugye sosem fekszünk
halottá meredten?
Ha egyszer karjaid
lehullanak rólam,
nem akarlak látni
téli zimankóban.
Válj le rólam, zöld lomb,
hagyj el engem, álom,
ha zúzmarás fénnyel
jön az elmúlásom,
te akkor is zöldellj,
maradj ilyen tiszta,
én egyedül jöttem,
úgy is térek vissza.
(Totemfák, 53 1973)
A vers szomorkás szépsége, idealizmusa magáért beszél, egyben példázza Tamási kimondottan számos, magányos halálra készülő versét is. Az Eszkimó szerelem fagyvilági létéhez mindíg közel van a halál, mint a hideg csillagos ég is. A Tamási versek gyakran szomorkás-borongósak, tárgyuk nem az új, még idegen haza, hanem Tamási emlékeiben eszményítetten élő régi, a csillagokig idealizáltan is bánatba süllyedőn. Jó példa erre A marokszedő :
Hajlongó anyóka
markot szed az égen
csillag-búzát örlünk
még ezen a télen
kenyér lesz a lisztből
a kenyérből élet
így ragyog örökre
a te csillagképed
a te csillagképed
ékes anyacsillag
ahányszor meglátom
mindig újra virrad
új nappalok jönnek
nem látom már árnyad
az ég mint a tarló
a föld mint a bánat
(Totemfák, 124 1974)
Szépsége ellenére steril, meddő kép. A bevándorlott ege tarló, földje bánat. Az e versben szereplő anyóka, meglehet, egy idealizált égre vetítése annak az anyókának aki félreérthetetlenül egy létező személy volt, de már nem az. Ki ez a valós személy? Dajkája-e vagy édesanyja? Az “ékes anyacsillag” édesanyjára látszik utalni, de Tamásinak volt szoptató dajkája, akihez több verset is írt. A következő, már kétségtelenül egy valós személyhez írt költeményből csak azt tudjuk biztosan hogy ez a személy Tamási legbensőbb bizalmasa, akihez legelhagyatottabb, legreménytelenebb órájában is bizalommal tud fordulni, elképzelhetően az emigráció legmegrendítőbb egysorosával, egy minden mesterkéltséget nélkülöző vers végén. Íme a Kéve.
Öreganyám,
vigyél el rőzsét gyűjteni!
Ne bánjad hogy nyár van,
és aranynap szórja rád sugarát.
Egyszer tükrös lesz a vályúkban a víz,
és a marhák szájából
gőzölni kezd a pára.
Szeretni fogod a lángot
a kivörösödött vaskályhában
és azt, ahogy a meleg
beoson ráncaid közé.
Sámlin fogsz kuporogni, édes,
és fölös kávét iszol pöttyös bögréből.
Én lámpa mellett vetem a betűket
és emlékezni fogok,
hogy suttogott a mohazöld csönd,
felidézem az öreg tölgyek magányát
és a csemeték szeleburdi játékait.
Öreganyám, hol vagy?
Szétbomlott a kéve.
(Totemfák, 54 1970)
A hangulat megtéveszthetetlenül otthonos, a hang meghitt, bizalmas. A sámlin kuporgó édes valószinűleg a dajka, a fölös kávé pöttyös bögréből való fogyasztása megszokott szertartása az estének, a tűz körül űlők nyugalma meghitt amint annak melege beoson még a gondok (a képkeltő versben a ráncok) közé is. A kéve az összegyűjtött termés jelképe: nemcsak az életet adó magvak foglaltatnak benne, de egy életmód, egy műveltség értelmet adó összetartozó egybekötöttsége is. Így van az hogy a magyar műveltség egésze hullik szét megrendítő erővel a vers utolsó sorában.
Ez másfajta művészi alkotás, színtiszta imagista (képkeltő) vers, de irodalmi értéke egyenrangú Tamási legjobb népies verseivel. Tamási elsősorban népies költő, a Sinka – Erdélyi tradíció továbbfejlesztője, de mint a fenti példa is bizonyítja, sikeresen alkot más stílusú verseket is. Valóban, Tamási 17 prózai mű mellett 227 változó minőségű verset írt, amelyből legalább huszat neveznék maradandónak, fél tucatot tiszta lelkiismerettel mesterműnek. Érdemét növeli hogy egyedül dolgozott, irodalmi életet és kritikai támogatást nélkülözve. Talán ezért van az, hogy jóllehet szinte minden Tamási versben felvillan tehetsége, egy eredeti szóhasználat itt, egy kép vagy frázis amott, és sok vers tartalmaz legalább egy jó versszakot, a versek nagy része vagy nem tűnik igazán gondos alkotásnak, vagy azáltal veszít jelentékenységéből hogy olyan témákról ír újra és újra amelyekről már jobban írt máshol. De az sem lehetetlen hogy Tamási úgy áll a versíráshoz mint egy képzőművész, aki több próbálkozás és részlet tanulmány után fog csak neki mesterműve megalkotásához. Annyi bizonyos viszont hogy ílymódon minden jelentős témáról van jó minőségű verse, így munkássága egészében tudja tükrözni a hazájából kiűzött magyarság életét, és nemcsak hű, de művészi krónikása is tud lenni a vancouveri magyarság történetének. Mi odáig jutottunk e történetben hogy “széthullott a kéve.” De erre felmerül a kérdés: akkor hova és hogyan tovább?
A reménytelennek látszó helyzetben csábító feladni a hiábavalónak látszó harcot, italba menekülni, vagy fatálisan fogni fel helyzetünket. A vancouveri magyarság hű krónikása hűen rögzíti ezeket a zsákutcákat is:
Agónia
El kell hogy vesszünk javunkért,
és hitetlenül hinni,
inni, már nem a szomjunkért,
de büntetésből inni.
Inni életet és halált,
mint a kiszáradt földek,
isszák a mentő áradást,
amely megöli őket.
S átváltoznak valamivé,
azzá és mégse azzá;
így válunk mi is semmivé
s a semmin túl talajjá.
A végtelennek földjeit
ekként munkálja bennünk
kínzó gyönyör, kegyelmes kín,
s ki így rendelte lennünk.
(Eszkimó szerelem, 146 1969)
A kivándorlott sorsa az, ami. De nagy különbséget jelent felfogása és hozzáállása abban hogy mit él át. Versei tanúsága szerint Tamási kínjában szinte mindegyikkel megpróbálkozik. Megpróbálja többek között végzetszerűen felfogni a helyzetet, és sorsát előre elrendeltnek tekinteni. Ez a tehetetlenség bénító hatásával jár és passzív megadást eredményez, mert hiábavalónak tüntet fel minden kisérletet. Erről tanúskodik Építők (Salgó Endrének) című verse. A vers érzelemvilága tömített a véget nem érő szenvedésbe belefáradt hiábavalóság érzésével. Figyeljük meg ennek a felfogásnak az elmefuttatását:
Piramist épít minden ember.
Szörnyű gúlákban tornyosul
minden vonagló kínunk, kedvünk,
vélt sérelmünk, tört szerelmünk,
a könnyünk is csak porba hull.
Sarat dagaszt minden veríték,
Ember ajzotta indulat.
Matathatsz versen, vásznon, kővel,
egy győzhetetlen erővel
vívsz vívhatatlan harcokat.
Mert nem te alkotsz. Ő akarja
minden hibád és érdemed.
Törvény része vagy, amely ellen
kelhetsz avagy vele jegyben
járva telik le életed.
(Eszkimó szerelem, 52 1963)
Nyilvánvaló kifejezése ez a küzdelem hiábavalóságának, a próbálkozások verítéke csak „sarat dagaszt,” a könny eredménytelenül a „porba hull,” hiábavaló „szörnyű gúlát” épít csak saját sorsával minden ember aminek vége a porrá válás akármin „matat” is hiábavalóan az alkotó, ő csak „egy győzhetetlen erővel” vív „vívhatatlan harcokat.” A bevándorló megadja magát sorsának.
Egy másik hozzáállás a személyes gondviselésben bízva, Istenre hagyni hogy megvédjen a körülöttünk sereglő bajoktól. Ha az előbbi vers a tapasztalat és a logika útját rajzolja a beletörődésig, a következő az érzelmi utat világítja meg ugyanoda: a jóllehet hamis és önáltató, de a bevándorlónak mégis valami biztonsági érzést adó, fájdalomcsillapító érzelmekig.
Hazátlan
Kétségek úsztatnak, sziget
éjjel se várja sajkád.
Gyámot rendelt a sors neked,
s elűzte régi dajkád.
Idegen ritmus ringat el,
ha álomba bújsz félve,
nap helyett mézes madzagon
holdat húznak az égre.
De az ég kék még és tied:
ki csillag, egy se hitvány!
A Mester kisér messziről,
száműzött, hű tanítvány.
Magányod mályva színein
áttüzel ritka titka:
kinek otthona elveszett,
az Isten lesz kalitja.
(Eszkimó szerelem, 80 1961)
Ez a vers nem kíván magyarázatot se hívőnek se kivándorlottnak, de másoknak igen. Akit “idegen ritmus ringat el,” annak nincsen nyugodt álma. Hazáját elhagyva ösztönös biztonságérzetét is maga mögött hagyja a kivándorló: már nem hozzá hasonló emberek társaságában él, hirtelen használhatatlan nyelven beszél, a használhatót nem ismeri, s ha egy szót sem szól is, észreveszi hogy kilóg a sorból. Sárga cipője új hazájában kirívó és visszatetsző, ruházata lenéző mosolyt vagy ellenszenvet látszik kiváltani. Furcsállják ételét is. Megszokta hogy bizonyos dolgokat így csinálnak a hazájában és természetesnek vette hogy úgy is kell csinálni azokat, de észlelnie kell hogy itt ugyanolyan természetesnek veszik hogy másként kell ugyanazt megcsinálni. Meginog hitében, elveszíti önbizalmát, “álomba bújik félve,” néha ébren is. Tetszetősnek tűnő dolgok, felismeri, nem olyanok mint amilyennek látszottak. Erre utal a második versszak utolsó két sora: “nap helyett mézes madzagon / holdat húznak az égre.” De bizonyos fokon a környezet ugyanaz marad: “az ég kék még.” (Értsd: ha minden más megváltozott is.) És vannak univerzális értékek is, emberekben is: “ki csillag egy se hitvány.” S ha már messziről is, ha van hite, s az Isten szemét magán érzi, hite “kalitkájában” otthonos, jóllehet hamis biztonságban tudja érezni magát. Egyszóval hite léleknyugtató fantáziájába menekül. Egyik sem normális élet.
Tamási agnosztikus, misztikus költő, az ő vallásossága bonyolult, az átlényegülést is magában foglalja. Ezt elég egyérteléműen tanúsítja a következő vers.
Félálomban
A világ egyre zárul,
s kinyílik fenn az ég,
mikor születtem, indult
az átlényegülés.
Én már csak azzal vagyok,
akivé majd leszek,
riadtan kerülgettek,
mint rút kisértetet.
…
Ó végy öledbe múló,
végét sejtő világ,
könnyítsed szűk terünkből
a végső távozást.
Ringass jó térdeiden,
mint nyűgös gyermeket;
ki tudja mi leszek még
ha újra ébredek.
(Virágot sír a fa, 68, 1964)
De ez a lazább hit, meglehet, nem elég erős őt fenntartani. Annyi bizonyos hogy Tamási inkább a közösségben mint a hitben keresi a maga megváltását. Emlékeznünk kell itt arra hogy Tamási az ötvenhatosok nagy csoportjával érkezett Kanadába, ő azok között él akiknek még van élő emlék hazája – és micsoda gyönyörű haza volt az valóságban is, amíg tartott! És neki nemcsak ez az emléke van itt vele, de itt vannak soproni magyar iskolatársai, akikkel tudják egymást vígasztalni, akiknek a segítségére támaszkodhat, akiknek a körében otthon tudja érezni magát. És erő van a sokaságban, csodás dolgokra képes erő. És mégis, még így is, a hazájától elszakadt embernek “hézagos” az álma, élete lassú szenvedés. Erről szól Közös sír című verse:
Járni a járhatatlan csapáson,
kölcsönadni, ha kell, szárnyaink.
Energia ez, mely csak sokasodva
képes munkára, nagyszerű dolgokra,
s tölti ki hézagos álmaink.
Rettenetes lenne önmagunkban
tenyészni csak, még a levegőt
is nélkülözve, mert az vagytok nékem,
ti adjátok erőm és gyengeségem,
társaim, társtalan szenvedők.
(Eszkimó szerelem, 1O4 1964)
Tamási beleveti magát a vancouveri magyarság kis társadalmába, amelyben kultúrális vezető szerepet vállal el. Megalapítja a Tárogatót, a város egyetlen magyar nyelvű kultúrális folyóiratát, és évtizedekig szerkeszti ezt. Elvállal mindennemű társadalmi munkát: szervez, épít, vezeti az ifjúsági cserkész csapatot. Minden jó magyar ügy támogatója lesz. Valóságos hősi harcot vív a magyar kultúra fennmaradásának érdekében. Különben is gyerekkori ambíciója hősnek lenni. Már kisgyerekkorában, “a harcigépekkel pettyezett ég alatt” is hős szeretne lenni, de akkor úgy képzeli hogy ehez a frontra kell menni és ott hősi halált kell halni. “Nem tudom mi volt bennem a nagyobb, a lelkesedés vagy a halálfélelem,” vallja. (Virágot sír a fa, 43) A vancouveri élettapasztalat átalakítja benne a hősiesség fogalmát. Folytatja ugyanott:
Azóta túléltem még a háborúnál is sokkal többet. A küzdelem mirtuszágát felváltotta a napi küszködés apróbetűs mártíroma. Ma már nem kell meghalnunk ahoz hogy hősök legyünk, ellenkezőleg, élnünk kell azért, amiben hiszünk. Összeszorított foggal, erőlködve, és néha már majdnem megfutamodva, mindennap meghalva egy kicsit önmagunknak, hogy hitünk ujjászülessen.
Tamási hite: a magyar kultúra idegenben is virágoztatható, de többről van itt szó. Míg édesapja az erdőért vállalt felelősséget, Tamási “erdeje” a vancouveri magyarság, ő értük vállalt felelősséget azzal hogy magyar költői pályát vállalt magára. A hivatásos magyar költő több mint versfaragó szóbűvész, ő népe harcát hivatott harcolni. Ezért marad meg Tamási tudatosan népi költőnek is, egész népéhez érthetően beszélni. De kultúrális vezető szerepet vállal magára és lát el kis végvárában prózájában is, amikor újra és újra inti sorstársait: “Ahogy anyagi előrehaladásunkért komoly áldozatokra vagyunk képesek, ugyanúgy tevékenykedjünk a magyar fennmaradás érdekében…” (Virágot sír a fa, 43) “Akiknek gyermekeik vannak, tanítsák őket a magyar szóra. Ne erőltessék rájuk a nyelvet, de szerettessék meg velük…” Szinte könyörög nekik:
Ne legyünk kákán csomót keresők, könnyen fellobbanók, izgágák, vagy összeférhetetlenek! Néha még a kis igazságokat is fel kell áldozni a Nagy Igazság, a magyarság fenntartása érdekében. Legyen otthonunkban vendégünk emigrációs sajtónk. A lélek olyan, mint a föld, művelni kell. S lehetne-e nemesebb magot vetni bele, mint a magyar betűt?
Hogy mindez nagyon nehéz? Elhiszem én azt, sőt tudom, hiszen csinálom évek óta… Nem érdemem ez nekem, mint ahogy nem érdeme azoknak sem akik velem együtt csinálják, csupán első fokú kötelességünk.
Ma élni nehéz. Jól élni hősiesség. És az a kisfiú, aki harcigépekkel pettyezett ég alatt nőtt fel, most azt kéri, hogy segítsetek, hogy hős lehessen, segítsetek azzal hogy példát mutattok! (Virágot síra fa, 43-44)
Tamási annyira azonosul a vancouveri magyarsággal, hogy személy szerint fáj neki ha civakodnak, ha kevesebbek mint elvhű fenntartói magyarságuknak és nyelvüknek, és csak úgy tud ő maga hős lenni, mint szeretne, ha ezt a harcot tudná vezetni, ha az ő kis népe követné őt e harcban.
Sajnos ez amennyire hősi, annyira lehetetlen feladat. A vancouveri magyarság akit Tamási kíván vezetni korántsem egységes, még magyarsági érzelmeit illetően sem. Mindenki, aki elhagyja hazáját emlékvilágban él, megszűnik hazájának kultúrális folyamatosságában részt venni, megszűnik hazája népével változni. Egy gyorsan fejlődő világban egy emberöltő alatt több sorsdöntő változás következik be az anyaország életében, amiből a kivándorlott kimarad. Vancouverben, Tamási kultúrális tevékenységének idejében, éltek nemcsak az ötvenhatosok mint ő, bár ők voltak többségben. Ott éltek még az első világháborús menekültek, akiknek a hazája 64 vármegyéből állt, akiknek Trianon élő ügyük volt még mindíg, ott éltek Horthy hívei, megrögzött antikommunisták, és ezen felül sorban a gazdasági válság menekültjei, akiket már kevésbé érdekelt a politika, a világháború menekültjei, akik eddigre már kényelemben éltek de még nem felejtették el Trianont, az ötvenhatosok akiknek egy valós szocializmus már nem lett volna ellenségük s akik már nem reménykedtek Nagymagyarországban, s a még később jövők, mind mind a maguk különböző képzeletvilágával. Mi több, amikor az ötvenhatosok megjelentek már volt Magyar Ház és voltak magyar templomok, akiknek építői jogosan tekinthették azokat sajátjuknak, és megszokhatták hogy úgy mennek a dolgok ahogy ők azt jónak látták. Nem nehéz látni hogy voltak érdekellentétek és hogy hiányzott az egységes hozzáállás a magyarság ügyéhez. Említsem-e hogy, mint mindíg, többeket érdekelt a kolbász mint a kultúra? Ehhez járult természetesen az egyéni érdeklődések és érdekeltségek valós világa amelyben az emberek úgy különböznek egymástól mint hangszerek a zenekarban. De nem ez a baj. A baj az hogy nincsen szimfónia, még összhang sincs ott ahol mindenki a magáét húzza vagy fújja.
Ezt a szimfóniát akarja megírni Tamási. Ennek lényege a magyar kultúra, elsősorban a magyar nyelv fenntartása és tovább fejlesztése. A kotta papírja a Tárogató. A kultúra tovább fejlesztése létkérdés, mert a kultúra az egy élő valami, ha nem fejlődik akkor elhalálozik. Dicséretére legyen mondva hogy saját költészetében ezt el is éri, mert kimutathatóan tovább fejleszti népi költészetünket. Ebben példamutató értékű hőse maradhat ő a messzi, vancouveri, végvári magyarságnak mindaddig amíg csak az létezni fog. Bár, mint országunk léte – sőt fokozottabban – ez is veszélyeztetve van. Földgolyónk állandóan változik, nincsen rajta semmi örökkön maradandó. Sajnos, mint jól tudjuk, több érdemleges nép is eltűnt már a porondról eddig is.
Tudja ezt Tamási? Tudja. A Virágot sír a fa egyik irónikus, “Rangos nemzet vagyunk ott is ahol már nem vagyunk nemzet” című írásában olvassuk a következőket:
Beszédes pajtásom, a Torony, tulajdonképpen nem is torony – hol van ő attól – de annál ferdébb. Historica és Nemezis építették szeszélyes találkozásaikban, vagy ötezer téglából. Elég egy toronyhoz ötezer tégla? Vagy túl sok is? Rogyadozó lett, földimádó, égtaszító és ferde. Ma sem tudom már az alapokban hiba van-e vagy csak a széljárást okoljuk érte? Mi leginkább a kőműveseket szeretjük szidni, én leszek az első bátor, aki a téglák ellen emeli fel a szavát.
Ez a ferde torony Vancouver magyarsága.
A beszélgetések rendszerint esténként szoktak zajlani, mikor arra a napra már befejeztük a létfenntartás küzdelmeit, és ráérünk veszekedni. Igényes veszekedő vagyok és gyűlölöm az egyhangúságot: számlálhatatlan szobája van ugyan a toronynak, melyek között gyakran az ajtó is befalazva, én mégis a legtöbben kurjongattam már. Ismerem a torony titkát: tudja, hogy ferde, néha szégyenli is, de nem tud ellene mit sem tenni; az élők is nehezen egyenesednek, hát még a megkövesedett tradíciók…
A vitákat rendszerint borocska locsolja vagy inkább csiholja. Jobb vagy rosszabb indulatú emberek hajtogatják az itókát meg a magukét. Mit is prédikálunk és prédálunk el lassú és bárgyú, vagy fickándozó, de erőtelen szavakkal? Egymást. Ízlés szerint kit zsidónak, kit kommunistának, kit egy-egy darab megkövesedett múltnak, s aztán ezeknél a kövületeknél sosem tudja az ember, hogy miféle anyag is volt eredetileg.
A szöveg itt elkanyarodik, elrettentő példákat idéz, anyagi kicsinyességet, megjegyezve hogy „addig amíg ezzel az anyagelvűséggel élünk… addig hiába építünk templomot… az a templom legfeljebb csak örömház lesz, az Isten Háza soha.” Utoljára hagyja a számára legfájdalmasabbat, a kultúra helyzetének az ecsetelését:
Van két magyar nyelvű rádióadónk is. Kevés is meg sok is… [Az egyik adásnak] csak a neve magyar, de nyelvezete karikatúra, annak is rosszul sikerült, no meg az ízlés is biceg itt-ott.
A másikkal viszont az a baj, hogy túlontúl is magyar. Ahogy érzem, főleg az indítóokaiban: az érzelmek két legmagyarosabbika hozta létre, az irígység és a gyűlölet. Ha tévednék, boldogan vallanám be, mert az lenne a jobbik.
Ne mondja senki hogy túlzok! Rangos nemzet vagyunk még itt is ahol már nem vagyunk nemzet, mégis vagy éppen ezért a befogadónktól azokat a tulajdonságokat fájlaljuk, melyek ugyan laza és nem egyértelműen meghatározott, de mégis meglévő és ható nemzeti lényük eredményei: az érsek úr túlzottan angol, a nyája túlzottan amerikai. Én meg azt hiszem, mi túlzottan szemellenzősek vagyunk. Alulról irígykedünk, felülről gyűlölünk.
Lesújtó, fájdalmas ítéletet tartalmaz az utolsó mondat, de nem ez a lényeg. (És ne örvendezzen itt magyart gyűlölő román, szerb, szlovák vagy zsidó, mert az ő népe messzemenően kegyetlenebbnek és összeférhetetlenebbnek mutatkozott és mutatkozik ma is a világ színe előtt, az irígységről és a gyűlöletről nem is beszélve, mint a magyar!)
Szóval a lényeg, és amit titokban mind a vancouveri magyarság mind Tamási fájlal, hogy az emigrációban élőknek nincsen „ható nemzeti lényük.” Az országhatárok lehetnek önkényűek és igazságtalanok, de csak az rendelkezik ható nemzeti lénnyel, aki otthon van ott ahol van, azaz ha országa tényleg az övé. Tamási hősi figura, ő megteszi a majdnem-lehetetlent is, de ami a magyar kultúra, „ható nemzeti lényünk” kanadai és vancouveri voltát illeti, szélmalomharcra van ítélve ő is. A kanadai magyar kivándorlók életében Tamási igazi hősi figurája is csak Don Quixote hősiességét formázza.
Miért? Mert nincs és nem is lehet valódi, ható multikulturalizmus, még Kanadában sem, ahol ez hivatalosan is kultivált dolog. Építhet itt a bevándorló temple-t vagy templomot, beszélheti nyelvét a levegőbe, eljárhatja népi táncát is, sőt képviselőt is választhat a parlamentbe – attól nem lesz Kanada se Magyarország se Bangladesh.
Emellett egy műveltséget nem lehet cserépbe ültetni mert a műveltség az maga az élő erdő. Annak tápláló talaja kell hogy legyen, a fák formáját és növekedését megszabja a helyi klíma. Egy erdőnek élő, meggyökerezett, vihart és erdőtüzet álló (és ezek által alakított és át-átformált), ha nem is örök, de időt álló léte van. Az igazság az, hogy a bonsai fa ugyan fa marad de túl kicsi, torz a formája is, emellett majdnem-gyökértelen és mesterségesen táplált, ennek műveltsége rossz paródiája csupán az erdőnek, mint a vancouveri rádió kultúrája a magyar kultúrának. Meddő, nem éli túl saját életét. Ezért Vancouver soha nem lehet Magyarországnak, vagy a magyar kultúrának szerves része, bár egyes egyéniségei, mint Tamási, tudhatnak is visszahatni arra. Ez talán szerencsétlen, talán tragikus, de így van. S ha belegondolunk, ez az igazságos is, mert ez Kanada saját fennmaradásának az alapja. És hát Kanadának is megvan a maga baja, nemcsak gyarmati létéből, de saját földrajzi és kultúrális megosztottságából s az ezekből fakadó azonossághiányából következően is.
Ezzel szemben előbb a beilleszkedés, később a beolvadás nemcsak lehetséges, de természetes folyamat is. A szétszóródott kéve, a fatalizmus mélypontja nem végállomás, csak fordulópont, s egyben a beilleszkedés kezdőpontja is. Tamási maga is beilleszkedik, annak ellenére hogy soha nem tanul meg irodalmi szinten angolul, és mindvégig magyarul ír. Mi több, maga dokumentálja verseiben ezt a beilleszkedési folyamatot. Ez a folyamat azzal kezdődik hogy a bevándorló az égre fordítja a szemét és kéknek találja azt. Tamási már nyilatkozott a határokról is, mondván hogy „azokat csak a térképeken húzzák, a föld egy és örök.” (Virágot sír a fa, 14) S ezen az örök földön maga a természet természetszerűen munkálkodik a bevándorlón. Hiszen nemcsak az ég kék, a fák is fák maradtak és a rétek is zöldek. Ennek hatását ábrázolja Tamási Bükkfaerdő című versében:
Messze mentem, mégse mentem,
egyazon ég ring fölöttem,
lehajolok s egy fűszálon
azt a régi erdőt látom.
Fütyül a szél, zúg a bükkfa,
kihajt az ág, nem néz vissza,
mégis érzi a gyökerét,
mint az árva saját szívét.
(Totemfák, 79 1975)
Mit árul el ez a két rövid versszak? Jóllehet Tamási nem változtatott beállítottságán és huszonegy évvel bevándorlása után is „úgy érzi [magyar] gyökerét mint az árva saját szívét,” azt is tudja hogy „kihajt az ág, nem néz vissza:” a fejlődést nem lehet megállítani. S valóban, már hét évvel megelőzőleg is a természetben keresi megbékélését, s kinyílvánítja azon vágyát hogy végre otthon tudja érezni magát. A vers utolsó versszaka már egy helyben honosodni akaró ember fohásza:
Fogadj be, erdő, és te, rét,
puha illatú enyhet adj,
új haza, régi menedék,
engedd, hogy megtaláljalak!
(Új haza Eszkimó szerelem, 17 1968)
A haza szó legmélyén tartalmazza az otthonérzés fogalmát, erre a nyugodalmas érzésre vágyik minden kivándorló, szükségszerűen és ösztönszerűen keresi életfogytiglan azt a hovatartozási érzést amit maga mögött hagyott. Mert a helyheztartozás érzése ösztönös és ősi, olyan ősi mint a világ. Mint minden élőlény az oroszlántól az énekes madarakig, sőt a halakig, az ember is alapvetően területi lény. Farkas vagy kisegér, szarvas vagy növény létfeltétele a lebensraum, az élettér, a haza. Ennek birtokosa elemi erővel ruházza fel magát. Kis halak megtámadnak nagy halakat területük védelmében – és ők győznek! A nagy hal elmenekül. Számtalan példa bizonyítja a haza védelmében harcoló gyengébb erők győzelmét az emberiség történelmében is. A kis görögök így verték meg a perzsákat Maratonnál. A saját házunkban való otthonérzés igénye egyetemes, ez inspirálja a szabadságharcokat. Ez ellen az elemi ösztön ellen próbál domináló hatást gyakorolni az imperializmus, a kommunizmus, és napjainkban a globalizmus, sőt nemegy síkon maga a nagyobb vallás, például a katolicizmus is. Ezek “felül kivánnak emelkedni,” úgymond, a helyhez kötöződöttségen. Ők a képviselői a másik elemi ösztönnek, ami ugyancsak kihatással van az egész élővilágra, a dominációnak. Ez részben ugyancsak az élettér növelését célozza, de túllép a határon. A határ ugyanis az a követelmény hogy a birodalom vagy az unió minden tagja otthon tudja érezni magát a közösségben, és hogy jónak is lássa azt. A jelenlegi Magyarország élő példája annak, hogy ezt már egy ország határain belül is nagyon nehéz elérni, egy több nyelvet beszélő unió határain belül még nehezebb, egy imperialista dominálás esetében (nembeszélve a globalizmusról) szinte lehetetlen. A szovjet imperializmus kegyetlensége és paranoid volta elérte azt hogy magyar ember nem tudta otthon érezni magát saját hazájában, már 56-ban sem. De a vágy, hogy otthon érezze magát, elemi erejű maradt. Ez az ösztönös érzés lobbant fel a szabadságharcban, ezért volt a magyar nép egységesen szovjet- és majdnem egységesen kommunizmus-ellenes is. (Jól érezték Kádárék hogy a megmozdulás ellenük irányult, ezért is nevezték ellenforradalomnak.) Mint a vancouverieknek, a magyar népnek sem volt “ható nemzeti lénye.” Ez az otthonérzés az amit a Vancouveri magyarság is csak irigyelni tudott, ebből az otthoniassági érzésből fakadt az a bizonyos “ható nemzeti lénye” a kis magyarságot körülvevőknek, amit ő maga hiányol. Ezen érzés hiányában a kivándorlott élete nem teljes értékű élet, vágyai “másvilági vágyak,” “kőkristályba” kövesülve. A költő nem tud igazán gyökeret verni, úgy érzi hogy sodródik egy “vak árral,” céltalanul. Élete örök lemondás. Figyeljük meg hogyan összegezi sorsát és életét utolsó, minden magyarhoz szóló népies versében Tamási maga 1970-ben:
Ibolyák
Ibolyák, ibolyák, kőkristályba rejtve,
mire születtetek, ha nem szerelemre?
Bizony születtetek másvilági vágyra,
lilaszín bánatra, lassú virágzásra,
örök lemondásra.
Jégbefagyott zöld ág, mi lesz ha a tavasz
Sürgeti a folyót és semmi se maraszt?
Sodródsz a vak árral, nem verhetsz gyökeret,
csiklandozó jó szél nem éri öledet,
vággyal nem öblöget.
Szívem, te parányi, úgy vagy belém rejtve,
Mint zöld ág a folyóba, ibolya a földbe.
Minek is virágzol, ha senki se látja,
ha gyökér-vágyadat puha föld nem várja,
vad folyó az álma.
Vad folyóban úszik, kőkristályban nyugszik,
májusi hajnalon sosem leveledzik.
Elzúdul a zöld ár ifijúi lázban,
marad a kőkristály száraz magányában,
ibolyaszín gyászban.
(Totemfák, 100 1970)
Figyeljük meg a felidézett képeket: a kőkristály elmerevedettségét, a jégbefagyott zöld ág megfagyott reményét, mert a költő nem tud igazán itt felmelegedni. Ezt az állandósult fagyot jelzi első kötetének címe, az Eszkimó szerelem elérhetetlen vágyaival, fagyott sóvárgásaival. Mint a címadó vers hangulatában ezt előre vetíti, idegenben számára “csak jégen át bugyborog az élet.” Tehát a bevándorló hideg árnyékéletet kényszerül élni, mert “gyökér-vágyait puha föld nem várja.”
Mindezek mellett és ellenére, Tamási tizenhárom évig küzd makacsul magyarságáért, mielőtt feloldja magát Sem gőg sem alázat című versében. Figyelemre méltó ennek a hangsúlyos versnek első és utolsó versszaka amiben jogot ad magának hogy otthon tudja érezni magát ott ahol van, egyben feloldva magát a szülőföldhöz való, itt hiábavaló ragaszkodásától:
Nevem már nem jelzi
sem gőg sem alázat,
nem diktálja senki
hol leljem hazámat.
Azért ne vessen meg
sem gőg, sem alázat,
hová árnyam vetem,
ott lelem hazámat.
(Eszkimó szerelem, 74-75 1969)
Persze jogot adni magának és érezni is azt közelről sem ugyanaz a dolog. Szerencsére a bevándorlónak nem kell elvesztenie sem feladnia magyarságát, hiszen ha akarná se tudná tenni azt, úgy honosodik ő meg, lassan, természetesen, hogy észre sem veszi. A honosodás érzése nagyrészt a megszokás dolga. A honosodás olyan észrevétlen, természetes folyamat mint az öregedés, amely, mint Babits mondja „észrevétlen lopakodik, lassan / amíg aztán ugrik egyet – s itt van.”
Egri hallgatóságának a nyolcvanas években a már meghonosodott Tamási így összegezi kivándorlott életét és saját akkori helyzetét:
Vancouverben gyökeret vert és megmaradt tizenkétezer magyar. [Tamási lazán értelmezi a számokat, előbb ötezer magyarról (“tégláról”) beszélt ugyanígy.] Ez a tizenkétezer magyar az én világom, belőlük táplálkozom, az ő hitüket, mindennapi életüket szeretném közvetíteni hazafelé is. Mi már úgy vagyunk, hogy hazulról hazajárunk. Mikor jöttem, azt mondtam hogy hazamegyek, s most két nap múlva is hazamegyek. Ezt a kettősséget talán nehéz megérteni, pedig ebben nincsen semmiféle elvfeladás, mert mi nem úgy lettünk kanadaiak, hogy valamit is veszítettünk volna magyarságunkból. (Virágot sír a fa, 10)
Feltételezhető, hogy hallgatósága mosolygott ezen, hiszen akkorra már hallhatta hogy érezhető akcentussal beszél, s beszédközben itt-ott észlelhette kultúrális megkövültségét is. Ennek ellenére elkönyvelhette hogy Tamási ellátta azt a feladatot amit a nemzeti költői hivatás elvállalásával magára vett, és nívós költészetben és prózában hűen tolmácsolta a Vancouverbe verődött magyarság életét és érzésvilágát, miközben életben tartotta végvárában a magyar irodalmat nemcsak semmit sem véve el belőle, de adva hozzá. Szomorú szívvel tehetném hozzá hogy a forradalom óta vitathatóan nagyobb károsodás érte a magyar kultúrát Budapesten mint Vancouverben. Mert 56 szelleme ott maradt meg elferdítetlenül.
A kivándorlott élete csupa irónia. Minél jobban ragaszkodik az anyaországhoz, annál jobban eltávolodik tőle. Mert ő megmarad ugyan magyarnak, de megkövesül olyan magyarnak amilyenek a többiek voltak akkor amikor ő elhagyta hazáját. Közben az ország népe változik, az ő magyarsága nem. A befogadó országnak viszont, akármennyire is közeledik hozzá, soha nem lesz természetes tagja, ugyanis mindíg különbözni fog tőlük, mert amint Tamási is hűen leírta, “mi nem úgy lettünk kanadaiak hogy valamit is veszítettünk volna magyarságunkból.” Végeredményben úgy nyer hogy veszít. Két kultúra ismeretében erősebbek lesznek meggyőződései, mert tisztábban látja mi az ami helytálló. Ugyanakkor elveszíti hovatartozási érzését, mert észlelnie kell hogy az egyik kultúrába már nem illik bele, a másikba még nem. Mindíg félúton jár, és hol előre megy, hol hátra:
Félúton
Quo vadis kérdezik a fák
merre lát ki teljes körbe lát,
s fordítva sem szégyenli magát?
Lépek előre, hátra is,
elbújva álltam gátra is,
lehetek hibás, de nem hamis.
E pontból nő a végtelen,
egy az utam, a félelem:
hazámban lesz-e még helyem?
(Totemfák, 126 19?)
Úgy tűnik hogy igen. Tamási hazajáró lélek, élete végén egyre több időt tölt ott ahol fenntartás nélkül otthon tudja érezni magát és ahol már nem kell árnyékéletet élnie: a Kárpát medencében. Tény hogy röviddel azután hogy elérte azt hogy otthon érezze magát Kanadában, egyre sűrűbben látogatott haza Magyarországra és Erdélybe is, és úgy tűnik sikerült Egerben is, Korondon is hazahonosítania magát. Ezt látszik tanúsítani hogy posztumusz kiadású köteteit, a Totemfákat Korondon, a Virágot sír a fát Egerben adták ki. Ugyanebben az időben, egy-két Erdélyben írt versétől eltekintve, jóformán megszűnik írni is.
Senki se vessen Tamásira követ ezért. A lírikus költészet a magányos lélek közeledési módja embertársaihoz, fegyvere az empátia, az együttérzés keltése az olvasóban. És a kétlakiság nem irígylésre méltó sors, még akkor sem ha már beilleszkedett a kivándorlott. Tamási szavaival: “mert így pusztul, ki semminek / sem élő részese / csak feltajtékzó ingerek / ítélik kétfele.” (Eszkimó szerelem, 16, 1966) A kivándorlott élete kétség, vívódás, honvágy és magány: sírig tartó honkeresés.
Azok, akik hazájukban szerencséltetnek élni, jobb ha értékelik Vörösmarty szavait
és rendületlenül védik hazájukat. Mert “a nagy világon e kívül nincsen szám[uk]ra hely,”
legalábbis olyan hely ahol nem kell árnyékéletet vagy kettős életet élniük, ahol otthon tudják érezni magukat. És ez a hely sem nem a kommunizmus utópiája, sem az Európai Unió ahol elenyésző kisebbségben van, mégkevésbé a glóbalizáció világa ahol eltűnhet anélkül hogy észrevennék a létezését is. Egyetlen ilyen hely van számára a földön: Magyarország. Hogy mi lesz vele ha elsodródik a népek árján, erre hívja fel az ország figyelmét Tamási költészete és a vancouveri magyarság sorsa. Magyarságunk és országunk megőrzése nem valami elévült, reakciós, haladásellenes agyrém, amint a bennünket kolonizálni szándékozók és azok lakájai szeretnék velünk elhitetni: országunk sorsa a mi sorsunk, annak léte a mi együttes és személyes létkérdésünk.
Tamási élete ékes példája annak hogy ha elsodródunk nem tudunk megmaradni önmagunként még önmagunknak sem, akármilyen makacsul igyekeznénk is idegenben megőrizni magyarságunkat. Mert a kivándorlás átformáló élmény és élettapasztalat. Már láttuk hogyan formálódott át Tamási képzete a hősiességről. A haza fogalma is hasonlóképpen változott benne. Eredetileg a haza fogalma egy megadott hellyel, Magyarországgal, a saját otthon fogalmával volt azonos, de figyeljük meg hogyan változik ez a fogalom Tamási Ország című versét követve a költő gondolatvilágában. A kivándorlás után a haza fogalma már nem az otthont, a valós létteret jelentette, csak a szülőföldhöz való hű, ragaszkodó szeretetet, ami idegenben élve széthúzó erővé vált, s mint ilyen már nyűgös is tudott lenni:
Ország
kórság és kórház vagy nekem,
betegség és gyógyulás,
csapdám és menedékem.
A vers végén a fogalom már teljesen eszménnyé magasztosul, egyben eltűnik a ritka levegőben:
Ország,
nem föld és vándorló népek,
az erő és eszme sorsát
túléli a lélek.
(Totemfák, 22 1971)
Ez már csak olyan vigasz mint a mennyország. Ezért tér vissza Tamási a Kárpát medence valós földjére újra, ezért keres és talál, egy új beilleszkedés árán, otthont ott újra magának, ezúttal már ismerős küszöböket szaglászva.
A vándor szomorú ege mindíg tele van felhőkkel. Egyetlen rés van csak számára az égen: a hazafelé mutató. Mert csak ott tud az ő lelke megnyugodni. Az ösztönösen helyét kereső kivándorlott csak egy helyen tudja megtalálni azt: ahonnan jött. A magyarnak csak Magyarországban van helye, csak ott tud ő otthon lenni (már amikor tud), csak ott rendelkezhet (ha nem is mindig engedik rendelkezni), ható nemzeti erővel, amit a hely, az ország tulajdonjoga ad. Olyan lecke ez a hazaiaknak, olyan üzenet, amit csak országa létének feladásával tud figyelmen kívül hagyni a magyar. Ha megengedi hogy földjét felvásárolják, ha megengedi hogy elborítsa fejét a népek árja, ha megengedi hogy szétszóródjék a kévéje, ha egyéni boldogulását tartva szeme előtt megfeledkezik a hazájáról, legjobb esetben olyan sorsra jut mint amit Tamási és a vancouveri magyarság átélt. Rosszabbik (de legvalószínűbb!) esetben olyan sorsra juthat mint elszakadt nemzetiségeink a szomszédos országokban. Nemzeti hatóereje nélkül a magyarság mindenütt végzetesen elgyengül, s a világból eltűnt népek ösvényére lép. Egyénenként pusztul el, nemzete és országa nélkül nem tudja megőrizni legértékesebb kincsét, a nyelvét sem és elveszíti azt a képességét hogy időtálló legyen. Nem maradhat meg magyarnak. Nemzetünk költője, amikor már felfogja mit veszített el amikor kivándorolt, miután felfogja a vancouveri magyarság hatóerejének vesztét, amikor már tudja hogy ha széthullik a kéve széthullik a magyart védő közösség is, így szól minden honfitársához:
Orcád
el ne rejtsd, elfelejtik,
akkor is védd a portád
ha nem adhat semmit.
(Totemfák, 22 1971)
Vörösmartyhoz és Kölcseyhez méltó komoly szavak ezek, gyémánt tömörségben. Az „Orcád el ne rejtsd” parancsa mindvégig megőrizni magyarságod, ha már mint csak egyén élsz is, ha már csak az utolsó élő magyar is lennél e földön. Az „elfelejtik” figyelmeztetés az egyén sorsára: csak az ország tud, ha tud, megmaradni.
Ha széthullunk, elfelejtenek bennünket. Az utolsó két sort minden magyarnak saját emlékezetébe kell mélyen vésnie, különben elpusztulunk egyénenként is, nemzetként is.
Mert Tamási már tudja: ha portád veszíted el, önvesztésre vagy ítélve. Olyan árnyékvilágban élsz álmatlan vándorlegény – ha nem kóbor kutya – életet amiben soha nincs nyugtod, amiben soha nem tudod otthon érezni magad, még akkor sem ha befogadó országod nem tanúsít ellenséges álláspontot irántad, sőt hivatalosan (és nemcsak szóval de pénzzel is!) támogatja a többkultúráltságot, mint Kanada. „Öt szó az üzenet,” írja Tamási már Erdélyben: „Mi itt és ti ott.” (Székely este, Totemfák, 128 1977) Egy nép vagyunk. Aki elvesztette hazáját, vagy elárusítja azt, a sorsa ugyanaz lesz. Ez az üzenet nemcsak Tamási üzenete, de minden kiüldözött, kirekesztett és kivándorolt magyar saját bőrén át érzett tapasztalata. Ha nem védjük meg egyetlen létterünket, elpusztulunk.
Elmondva üzenetét, levonva a tanulságot, a varázslatos Tamási hang elcsendesedik. Már nincsen mit írnia és nincsen miért. A hontalan magány, ami verseit íratta vele, miután tetszése szerint hazajárhat, megszűnik hontalan magány lenni. Lelke már otthon van, de a sors szeszélye kivándoroltként győzedelmeskedik rajta: Vancouverben éri hirtelen szívhalála 1994 március 28.-án, és annak Burnaby nevű külvárosában lévő Forest Lawns (Erdei gyepűk) nevű temetőjében temetik katolikus szertartás szerint Húsvét táján, Április 9.-én, méltán az ott álló, 56 hőseinek emelt emlékmű tövében, koporsójára a szülőföldjéről magával hozott földet szórva. De csak a testét. Mert, mint egy évvel halála előtt megírta: „Én már csak mint madár élek:/ minél messzibb vidékre száll, / annál jobban hazatalál.” (Fiúcska madarakkal, Totemfák, 132 1983) De végül a madár is, a furulya is elcsendesedik. Még megírja feltehetően végső számadását minden valószínűség szerint utolsó, Csend című, már dátumtalan versében:
Néma lélek lettem,
nincs mit elmesélnem,
már csak kavicsokkal
van sűrű beszédem.
Kövek egymás mellett,
s közöttük a semmi,
még egy rés az égen –
egyszer hazamenni
Mind álomba szédül,
aki egyszer felkelt,
álmodtam a hangot
mint Isten az embert.
(Totemfák, 127 19?? )
Táltos költőnk megálmodta a hangot. S ez a hang hazánk védelmére int.
Veszely Ferenc, Kamloops, 2008 Január 17
fdsfdsf
sdsdsds
trtrt