Gondolatok a hazáról
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
(Megjelent a KAPU-ban circa 2002-ben)
Kezdjem az alaptétellel. A haza közösségi érzés, de egyéni fogalom. Lényegében a hovatartozás érzését foglalja magában, ami fõleg otthoni emlékeinken és iskolázottságunkon alapszik, de folyamatosan változik mint legtöbb egyéb elvont képzetünk: állandóan idomulva a változó valóhoz. Ez mindenkire áll: akarva-akaratlanul akik a Horthy, a Rákosi, a Kádár, az intermezzós és végül a rövid Orbán korszakot átélték otthon, azoknak a fogalma a hazáról minden korszak után megváltozott. A kutya ott van elásva hogy nekünk, akik hosszabb távon elszakadtunk a hazánktól (mert más ország más kulturális hatása alá kerültünk és ha fenn is tartjuk a kapcsolatot az óhazával, annak napi életében már nem részesedünk), nekünk megszünnek ezek a képzelet-újraformáló élményeink, s igy bennünk a haza fogalma úgy él mint ahogy akkor élt amikor elszakadtunk tõle, mert már nem haladunk vele, kimaradtunk a sodrásából. De él.
Észak-amerikai magyarok, egymás közt, úgy ismerjük egymást mint századelejiket, a gazdasági válságosokat, második világháborúsokat, vagy mint ötvenhatosokat. Persze folyamatosan történik kivándorlás, de ezen négy alkalommal történt nagyobb számú kivándorlás hazánkból. Igy is eltörpül számunk a Trianon által elszakitott magyarság mellett, akik úgy vándoroltak ki hogy sehova se mentek. Sorsuk lényegében mégis közös a miénkkel: elszakadtunk az óhazától. Ahelyett hogy hangosan vallhatjuk magunkat magyarnak mint a többség ma is otthon levõ tagja, máról holnapra egy csendes kisebbségben kell élnünk, egy új hovatartozás mágneses igényei alatt. Mert ugyebár elvben az az állam, ahol élünk, is joggal elvár tõlünk valami hûséget, ide tartozási érzést, mert itt lakunk és itt osztozunk – nagyjából – a sorsukban. Mégis, a valóságban jóformán lehetetlen úgy hazát váltani mint egy köpönyeget, még ha szeretnénk is.
Ezt tudják a befogadó országok népei is és ezért az õ szemükben mi gyanús állampolgárok maradunk. Igy az Osztrák-Magyar monarchiából 1916 elõtt Kanadába invitált emigráns munkaerõt az elsõ világháború kitörése után koncentrációs tábokokba kényszeritették és kényszermunkásként foglalkoztatták õket. Vagyonukat, ha volt, elkobozták. Az elfogott német hadifoglyokkal jobban bántak, mint velük. Castle Mountain és Kapuskasing hirhedt táborainak a nyomai ma is megtalálhatóak. Semmi szimpátiában sem részesültek, betegen is dolgoztatták õket. Ha menekülni próbáltak, lelõtték õket. Kiszabadulásuk után a hazatért katonák gyûlöletének voltak védtelen célpontjai évekig. Ismertebben ugyanez a sors várt a második világháború alatt a japán származásúakra, annak ellenére hogy õk nagy többségükben már kanadai állampolgárok voltak, sõt sokan közülük itt születtek, s már nem is beszélték a japán nyelvet. Csak a kilencvenes években, évekkel a legtöbb áldozat halála után kért bocsánatot tõlük a kanadai állam s adott a maroknyi megmaradottnak némi anyagi kártéritést. Az angolszáz származású helyi többség szemében a bevándorlók idegenek maradtak és háborús állapotokban mint ellenséget kezelték õket, akárcsak szomszédaink odaszakadt kisebbségeinket. A tanulság: amikor hûségük az óhaza és az új haza között konfliktusba kerül, a helyi kormányok úgy kezelik a kisebbségeket mint ellenséget.
Szentigaz hogy a haza fogalma ketté szakad bennünk. Visszás helyzetbe kerülünk. Egyrészt annak kéne a hazánknak lenni ahol élünk, másrészt ahol élünk ott minden idegen – leghatékonyabban maga a nyelv is. Még ha ragaszkodunk is ahhoz hogy anyanyelvünkön beszéljünk, beszédünkbe beszivárognak a domináns helyi nyelv közhelyû kifejezései, szavai. Én 57 õszén hallottam elõször Vancouverben az “öreg kanadások” magyar beszédét – jól emlékszem hogy felháborodottan. Szörnyû volt hallgatni õket. Õk már akkor is “drájvoltak” és “csinálták,” nem keresték a pénzt.” (Nem kis felháborodással nézem hogy jelenik meg nyelvünkben most otthon hasonlóképpen az angol, de megvallom csiklandozza a humorérzékemet egy-egy fonákos, visszás szóhasználat, pl. a “hallo” magyarországi használata elváláskor, amikor az angol nyelv kizárólagosan üdvözlésként használja ezt a szót. Az meg majdnem kárörömet vált ki a zuzámból ha hallom milyen brutálisan ejtjük ki otthon az angol szavakat!)
Akármilyen legyen is az illetékes helyzetünk, a lényeg az hogy miután elváltunk a hazai rögtõl, hamarosan úgy érezzük magunkat mint aki két szék között a földre csücsült: az egyik hazánkhoz még nem tartozunk, a másikhoz már nem. Az óhaza fogalma pedig úgy szilárdul meg bennünk mint ahogy azt távozásunk idõpontjában utoljára tapasztaltuk. A változó otthoni realitáshoz való alkalmazkodás hiányában a “haza” fogalma elszakad az otthoni magyar fogalmától ami megváltozott, egyénivé válik – és megkövesedik.
Hasonlóan elszakad a képzetünk olyan kérdésekben hogy mi a helyes viselkedés. Kivándorlásunk idõpontjához idõzõdik a haza jövõjérõl alkotott képzetünk, sõt olyan dolgok is mint az udvariasság fogalma. Nekem, ötvenhatosnak, komikusnak tûnik amikor egy, a két világháború között kivándorolt magyar utódja bokázva mutatja be magát. “Csak értek magyarul,” mondja nekem angolul, “sajnos beszélni nagyon nehéz nekem.”
Persze magyar szempontból dicséretes dolog ha valaki külföldön is megtartja az anyanyelvét, és idegenben is magyar marad. Igy nem gyengül számban a nemzet. A befogadó országok is általában elfogadják régi nemzetiségünk jeleit mint egy õket gazdagitó “szint.” Kanada például hivatalosan támogatja a “többkulturáltságot,” és bátoritja táncosaink, nemzeti viseletünk szinpadi megjelenéseit, különösen a nemzeti ünnepen. Sajnos ez a “többkultúráltság” valójában kevésbé kivánatos. Arra a lehetetlen szerepre kényszeritené a bevándorlót hogy saját kultúráját vigye itt elszakadva tovább, amit persze csak a nemzetiség egésze képes valójában megtenni saját hazájában, ugyanakkor kizárja õt a helyi nemzeti élet fõ folyamából, amit a helyi ország egésze visz tovább. Egy kultúrát nem lehet sem egy lombikos üvegben élve “megõrizni,” sem egy kis ghettóban, amin átjár a domináns kultúra szele. Szóval sokkal többet ér ha elérjük azt amit nehezebb elérni: hogy sikeresen bekapcsolódunk a befogadó ország vérkeringésébe, s azt aktivan befolyásoljuk magunk is. Csak igy tudunk mi, pl. mint kanadai magyarok, az anyaországnak is és a befogadó országunknak is érdemben segiteni.
Mint erõs támaszait a németeknek az elmúlt két világháború alatt, a magyarság úgy élt az angolszász köztudatban 56 elõtt, mint a németeknél is rosszabb ellenség. Ezen a köztudaton leghatásosabban csak mi, akik közöttük élünk, tudtunk változtatni. Aki engem valamilyen oknál fogva dicsér, annak következetesen megsugom hogy magyar vagyok. Látom az arcán hogy elcsodálkozik, s hallom adott megjegyzésébõl hogyan igazitja magában a felfogását a magyarságról. Lám többet jelent a magyar szó mint megvetemedett ellenséget, furcsa cigányzenét vagy zsíros “gulást.”
Hogyan lehet a hazát szeretni idegen országokban? Forróbban és önzetlenebbül mint otthon. Magyarságunk itt belsõ identitásunk mélyen õrzött része lesz, inkább erõs egyéni identitásérzés mint társadalmi fogalom. De legyen bár felfogásunk a hazáról különbözõ az anyaországiakétól, legyen bár a mi hazaszeretetünk inkább csendes mint hangos, hazaszeretetünk idegenben megnemesül azzal hogy az ott mindig egy önzetlen szeretet marad, mert mi, akik külföldön élünk, mindíg és mindenütt többet fizetünk érte mint amit kaphatunk tõle. S nekünk ugyanilyen önzetlenül kell szeretnük befogadó hazánkat is, amely helyet fog adni csontjainknak.