Eszkimó szerelem I.
Written by Tamási Miklós in Hungarian -
Égi játék
Egy viharszín felhőn üldögélve
ketten vagyunk csak, égi madaram.
Isten méhecskéi döngicsélve
mézelnek nekünk, mert csak méze van
a létnek, mely föld felett lebeg már.
Lógatjuk lábunk s űri tereken
Üstökös futkos s kuncog a kaptár:
járni tanul a gyönge szerelem.
Két lábra áll. Jöjj! Fussunk utána,
csillagról csillagra, víg gyerekek,
ugrálunk s libben felhőszoknyája
az égnek amint cigánykereket
vet rajta kedvünk. Tömör aranyból
vert érem a hold, gurul mint a vágy,
s ha a köcsögből létünk kicsordul,
Isten ölében álmodunk tovább.
(1961)
Nélküled
Nélküled szárnyatlan madár,
mint hal, uszonytalan,
léteznék mint a párzó vágy,
ha már iszonya van,
s képtelen magát teremteni:
lassan enyészik mint
a kő, ha zápor s fény veri
egy bölcs törvény szerint.
Mert így pusztul ki semminek
sem élő részese,
csak feltajtékzó ingerek
ítélik kétfele.
Tenélküled bús, béna tag,
véled víg mozdulat,
égbolttá dermedt madarak,
földdé-olvadt halak.
(1966)
Új haza
Fű nőtte be a testedet,
és az lett a föld, a nagy határ,
végtagjaid a kis hazák,
hol lepke, bogár othont talál.
Nagy páfrányerdők inganak,
és az árnyékos rejteken
moha bársonyul, s gomba nő,
halálból kélő szerelem.
Könnyeid szelíd, kis tavak,
bús arcom, ha rájuk hajol,
egy-egy kis tükör mindenik,
és úgy ringatják bánatom
Mint szél füvet, vihar a fát,
anyák a boldog gyermeket,
álom az alvót és a föld
azt, aki sírba tétetett.
Fogadj be, erdő, és te, rét,
puha illatú enyhet adj,
új haza, régi menedék,
engedd, hogy megtaláljalak.
(1968)
Lakodalom után
Azután hogy elmúlt
nem maradt utána
más mint a hétfőnek
hét szomorúsága.
Elhervadt a szegfű
mind a gomblyukakban,
csak tántorgó mámor
didergett a napban.
Mentem a kert alján
árvagyerek módra,
csupán csak az illat
hajolt ki az útra.
Nem jött velem szembe
senki emberfia,
elfáradt a lábuk,
szapora lagziba’.
Hej de szaporázta
bizony még a szív is!
Messze, patak partján
bólogat egy Írisz.
Olyan karcsú és szép,
égnéző liliom,
könnyen meghajlítja
legkisebb fuvalom.
Vajon hallatszott-e
víg muzsika oda,
vajon hullt-e szirom
azon az éjszaka?
Senki nem tudja azt,
levél nem száll erre,
míg csak őszi szellők
nem jönnek a kertre.
Vége a lagzinak,
s nem maradt utána
más mint a hétfőnek
hét szomorúsága.
(1969)
Júliához
A vizek simák mint az ágy,
melyben nem alszik senki,
a test melege csillagokra száll.
Aludj hát, Kedves,
megfagyott virág,
mint lehelet az ólomüvegen:
holnapra már átsüt rajtunk a nap.
Oly szelíd az éj,
mint a szív, mikor még nem lázad,
mint az ujj, mely szirmot szeret.
Pihensz csupán,
mint hideg márványban nyugszik az ér,
és koporsó rostjában szunnyad a csend.
Rend van a szívben,
fájdalom törvénye,
férfisírás.
Kint hallgat már minden,
néma az éjszaka.
Tücsök csontjából ha faragnék sípot,
viasz-dalt sírnék fátyolodra én.
Ha fáradt szél zizzen a ciprusokon át,
a holdsugár fehér homlokodra hajol,
és álmodban hallani fogod,
hogy miként muzsikál a csont,
— keserédes tilinkó —
minden óraütésre fel-felzokog.
A fog összezárul,
a pilla elernyed,
az izmok lazulnak,
és pikkelyes a bőr.
Pergamentre írják majd a sorsunk,
s rólunk mesél a kék katáng,
ha hajnalban kelteni fog az első sugár.
Ne nézz a földre,
ne lázadj égre,
fehér fa, véres virág.
Halljad hogy nem a csalogány,
de a diadalmas pacsírta szól.
Ott jár a kéklő azúrban,
ahol már az angyalok élnek.
Hazaértél, Kedves.
Isten hozott.
(1969)
Kései virág
Menjünk Maikki, virágot szedni,
kései, kék, őszi virágot.
Hűvös a hajnal, didergő fűben
meztelenül remeg a lábod.
Látod, ilyen sors énvelem járni,
későn érni felhőntúli rétre:
Lilaszín hold gurul előttünk,
kedves, ne sajnálj görnyedni érte!
Szedd fel a szív e különc virágát,
szírmos ujjakkal melegítsd, védjed,
én felemellek és viszlek örökké,
csak néked nyílnak a mennyei rétek.
(1969)
Katáng
Itt nincs már más, mi elkisér,
a katáng virágos kékje.
Úgy emlékeztet, sír a szél,
egy felhővirágos égre.
Ag ég alatt a nyár szaladt,
és Katám világos kékje
fodrozódott, halvány szalag,
víg patak a rét ölében.
Csupán a nyár, mi megmaradt,
kis Katám azóta felnőtt.
Fodrozódik a kép, szakad,
s elhervadnak a felhők.
(1965)
Pártalan ember éneke
Ha eljöhetnél, meghívnálak
egy zavartalan együttlétre,
a szemeimmel felinnálak,
hogy egészként légy résznek része.
Porcelán arcod két kezembe
nyugodna mint egy finom csésze,
és mint leányarc felderengne
életemre a csésze mélye.
Messze keletnek bölcs mondása,
hogy minden mű az alkotóját
rostjaiba magába zárja,
mint vár a védőt, sors a szolgát.
Szolga vagy már, engesztelése
tetteidnek, s a szabadságod
bár tiéd, e szűk csészébe
arcod örök börtönbe zárod.
Így fogtalak meg hű fogolynak,
viszonyunk mégis rendezetlen,
mert minden tetteimbe zárva
a saját foglyom őríz engem.
Ó, szelíd felem, távolélő,
idézetlen az Úr elébe,
amíg sorsunktól, bánatunktól,
ki nem csordul az égi csésze.
(1962)
Dunyhaciha
Ősz volt akkor és lágy bükköny –
illat szállt a rét felett,
szeptember jött már a dűlőn,
koldusként, ki kéreget.
Ami termett, ami van még
nyárról bőség, régi jó,
kukoricánk akkor törték,
s hullt a megérett dió.
Egykor zöld burokja fonnyadt:
kifordult az értelem.
Éles hanggal héja roppant,
amint törtem térdemen.
Fejem fölött V-betűben
délre húztak vadlibák,
sűrűsödő levegőben
aszalódott a világ.
Ökörnyálról kérdezgettem,
talán fehér cérnaszál?
Felhőket varr fenn az Isten –
felelgetett jóanyám.
Kell a felhő takarónak,
hallom ma is élesen,
hogyha baj jön földi jónak
szelíd oltalma legyen.
Azóta már az az ősz is,
és még mennyi elmaradt,
gyöngeség meg vad erő is
próbálta a szálakat.
Mostanság, ha dió koppan,
s bükköny szagát érezem,
felsóhajtok sírva-lopva:
rosszul varrtál, Istenem.
(1961)
Áldva átkozva
Mezítlábra a harmat,
lárva-arcomra a gond.
A pillék mind meghaltak,
és egy megdöglött vakond
ösvényszegélyen hortyog,
vad sas-árnyék kereng
fejem felett és torkon
ragad e halotti rend.
A róka tyúkot cibál,
már tolla hull szerteszét;
megfojtom minden hibám
és hallgatok telt mesét.
Ki kedvesét patakba,
rokonait víg égbe,
minden ruháját partra
szórta szét, miért félne?
Dögökkel s indulattal
népes, bő világ hordja,
farkassal, kisnyulakkal
egyként közös a gondja.
Így embertelenül élve
nézik őt: szent vagy álnok?
S legemberebb szívére
gyűlik áldás és átok.
(1960)
Pohár mellett
A bor barát, a hal halál?!…
Tagadhatod mert egyre megy,
csontváz ölel, vagy asztalán
tálal a vézna szeretet
bort és halat… Korty és falat
csúszik egymásra és a több,
mi benned van – ha megmarad –
részeggé ázik, s kiköpöd.
Tűnődsz és homlokod szorít,
mint abroncsolt hordót a gáz:
jöhet-e társ kit boldogít
ki kinőtte már önmagát,
ki ledobta az életet,
és most már olyan meztelen,
mint ház nélkül a csigatest
és gyermekben az értelem?
…Mestergerenda nem felel,
és hallgat lenn a kecskeláb,
szálkákból nem áll össze jel,
a bor áruló, nem barát!
Az abrosz gyűrött és a lélek
véle egyarcú: nem tudom,
én eszem-e, vagy az étek
vagyok egy szörnyű asztalon?
(1961)