Szab ad versben
Written by Veszely Ferenc in Hungarian -
Gyerekkori napok Gyomán
Gyerekkorunkban a világ fiatal volt mint mi voltunk
és a napok olyan hosszúak voltak mint az évek:
az idő felfüggesztve lógott az égből.
A gát szaladt mig mi szárnyaltunk karokkal pedálozva,
és a folyónak friss kanyarjai voltak miközben a viz
kergetett hogy megfogjon ha megálltunk –
de ekkor az eprek integettek izekkel hivogatva
és hogy lilára fessenek napokig,
s az ágak máris emeltek lombokkal bújtogatva,
és mi eltűntünk az illatokban alkonyatig,
én szélnek repesztve lábujjaimat
amig csak neki a lebbenő libáknak, futottunk mint ők vadul tovább –
tele várakozással az otthonra mint a friss tejre
s a kenyérre ami meleg volt mint az álmodó ágy várakozása
jómagunk előre vágyva egy új holnap,
egy új örökkévalóság kalandjaira.
(1996, október)
A tavasz hajnala
Lásd a tavasz napját tél tünetében
— megolvadt vizecskék mint jegek könnyei –
folyó, gyülekező, igyekvő vizecskék
mind bizonytalanul, de tudva merre van le –
napsugár – még nem meleg mégis fényes
kivonalaz csipkés ágakat
még nem zöldült, már nem szürkülőket –
égő madarak átlobbannak az égen
biboros allegóriákká válva, apostoli mezekben
hirdetve az örök tavasz szertartását,
hideget dugva, eltenni a telet,
s nagyvégre kinyitni váró lelkeinket
a tavasz eljövetelére.
(1998 Március)
Egy fénykép margójára
Tabló: egy iskolásfiút és egy öregembert látunk
amint egy kibombázott városba mennek lefele.
Egy egyedüli utcai lámpa áll magában, lógó drótokkal,
szétszórt téglák és lerombolt falak között.
Egy tetőtlen templom emelkedik a horizont felé.
Az ég szürke és teljesen felhőboritott.
Jóformán bárkinek lehetett volna ez szülővárosa
1945 Európájában.
Újralátogatom a gyerekkoromat:
van hit és remény benne, de nincsen irgalom.
A bombázott város bombázott falai együtt állnak
és mégis külön-külön.
Öreg és ifjúkor találkozik a romok fölött
dúlt utcákon amelyeket nem ér el fény.
Jóval később életemben már felismertem
hogy a rombolás a fejlődés állomása
s együtt képviseli azzal a haladást.
És mégis egy kép fel tud idézni mindent megint:
érzem a malter szakadását
amint megpróbált megtartani
rendet,
de csak pusztulást és pusztitást rögzit most
merev anyagban, taglalt frázisokban.
És hallom az omló falak nyögését,
amint tovább adják a zúzott csontok kinszenvedését belül
mig a lelkek fájdalma az eget repesztve
nyúlón haldoklik mint a szirénák jaja.
Jómagam is igy járkálok most
térdmélynyi rombadűlt reményeimben,
félresikerült tervekben,
irgalomnélküli életemben.
Már nem iskolásfiú de még nem öregember
cipelem nem leckéimet de életem és
hangtalan sikolyait
eltűnt álmaimnak –
őrizve törékeny hitemet és józan reményeimet
ebben a robbanó és porlasztó világban
ami épp olyan könyörtelen
mint az idő.
(1978 November)
Látogatás British Columbia Provinciális Múzeumában
I. Az Indián Kiállitáson
Állj be a körbe
Állj be a körbe és
nézd az arcokat!
Sok arc öreg és ráncos,
mélyre vésett
a nehézségek és az idő vésőitől,
de van fiatal is.
Különösen a fiatal lányok
mandula szemekkel,
de nem mindnek mandulás a szeme,
csak mindegyik szomorú.
A férfiak arca is szomorú,
de ezek dacosak is.
Látogató, szembesülj velük!
Álarcok
Azt mondod hogy ál arcok?
Nézd a hollószemeket,
a hústépő csőröket,
a nagy, horgos csőröket
feketén, pirosan, fehéren!
De nem ezektől kell félned.
Az ajkak azok
amelyek elmondják a történteket.
A Lelkek Háza
Gyere be a Lelkek Házába,
és ülj le,
hogy elmondhassam
ami van,
ami volt,
és hogy született meg az élet!
A jövőről nem fogok beszélni.
Remélem hogy megérted a nyelvet,
de csak remélem,
mert a nyelv amin beszélek
már majdnem kihalt.
De ha nem is értenéd,
ne szünj meg hallgatni:
én elénekelem neked.
Nyisd ki a te lelked szemeit
és táncolni is láthatsz.
Vagy csak figyelj a csörgő csörgésére,
figyeld a ritmusát:
az megegyezik a szivveréssel.
Hallgasd a zsolozsmám!
Hallod a bánatomat?
Hallod a fájdalmamat?
Hallod a szivverésemet?
Az megegyezik a tiedével.
Most jön a harag.
Oszd meg velem, vagy távozz!
Petroglyph
Kőfaragás
türelem kőbe vésve
végtelen mozdulatokkal
végtelen zsolozsmát zöngve
újra és újra
kővel a sziklafalra
újra és újra
végtelen zsolozsmát zöngve
végtelen mozdulatokkal
türelem kőbe vésve
kőfaragás
Mitikus Hollómadár
“És te kinyitottad a kagylót
és hagytad az embert kiszökni belőle.”
“És a fehér ember elszabadult
a földön amit a Holló adott nekünk.”
Oh Holló, mit engedtél te meg?!
Hogyan épits veremházat
Először is össze kell gyűjtened az embereket –
sok kézre lesz szükséged.
A kezek kiássák a földet,
vágnak gerendákat, gyűjtenek ágakat
(és mohák is kellenek, különben a föld
áthullik az ágak között).
És szerszámok is kellenek, de nem sok.
Egy kőbalta is megteszi,
és a gyökérfonat jobban összetartja a gerendákat
mint a szögek.
A gyökerek engedékenyebbek,
akárcsak a föld mely otthont ad
embernek és állatnak egyaránt.
Használj még együttműködést és megértést,
adj hozzá jóindulatot –
És az emberek akik épitették a veremházat
élni tudnak benne
utódaikban
az idők végezetéig.
II. Ipar és kereskedelem
Bányászat
Nemcsak a föld belsejében,
a föld belében vagyunk.
Óriás ürességek amelyeket
a bányászok kapartak, fúrtak, vájtak, és robbantottak ki
a föld belsejéből.
A gerendák képtelenek maguktól tartani
a mennyezeteket.
A viz folyik, esik, vagy csepeg
mindenfelől.
A bányászok keményen dolgoznak,
várva a gerendák reccsenését vagy a zajtalan gázt –
és mindig sietve.
Mind élve szeretne kijutni innen.
Vizparti koznzervgyár
A foglalkozás szerszámai
kések és késbalták,
de kellenek fapultok
és egy vaskazán is.
A tetős de nyitott munkahelyen
a benyomás vizenyős, csúszós, és nyálkás.
Sirályok verekednek egymással
a hulladék felett.
De elkelő eledel táplál
ipart és embert egyaránt.
Felszinti aranybánya
Képzelj egy hatalmas vizmalomkereket,
emeletes magasságút,
vizzel pumpálni vizet tonnás mennyiségben
amely eközben olyan hangot ad mint
egy kisgyerek játékvonata.
De ne nevess.
Sirasd a látványt amit mögötte nyújt
a széttépett tájék.
Kabin látogatás a “Felfedező” nevű hajón
Egy fadoboz,
éppen elég hosszú hogy el tudj nyújtózkodni,
de nem elég széles ahoz hogy megforduljál rajta.
Ez lehetne egy koporsó is,
de nincsen teteje.
Ez az első tiszt nyugvóhelye.
Most képzeld el a matrózét!
III. Természettörténelmi kiállitás
Lápvidék
Bölömbikák és böjti récék,
fütyülő récék, vizi tyúkok –
melyek itt madarak és melyik a viznövény?
Ismered-e őket ha ismered a nevüket?
Ezek mind a Trombitás Hattyú
királyságában élnek.
Mérsékeltövi nagycsapadékos őserdő
Óriások lábai alatt
egy csermely csurdogál.
Hallgass!
Egy medve poroszkál eléd, hatalmas,
de eltörpitik a fák.
Ha egy fenyőtű lehull az ágról
a bagoly meghallja,
a sas meglátja,
de a medve az ami
megérzi a szagát.
Tengerpart, sziklaszirttel
A sűrű pára – emelkedőben –
úszik a légben a tengerviz felé.
Fókák és oroszlánfókák lankadoznak,
szikla üt át a homokon.
A tollászkodó madarak fenn
nem vesznek tudomást arról a világról most
ami a tengerjárás apró tavaiban él.
A tavakban élők nem hallják a kormorán kiáltását.
A rejtelmek visszatérnek a köddel.
Elhagyjuk a múzeumot.
( Victoria, B. C. 1986 )
Indián faragvány a dohányboltban
Dohánybolt Indián,
te dermedt képe időbe fagyasztva
annak ami volt és
te emlékben élő lélek:
büszkeség, öntelt öntudat,
csontok bátorsága,
ijjhúr feszültsége mely egyszerre kész
ijjat repitni vagy zenélni
egy egyenes hátba rejtve
mint ijjad röpte van rejtve a szemedbe:
te, egykor vadat üldöző, lám üldözött vad lettél.
Egykor szabadon lengő tolldiszed megkövesülve
te, faragott lélek bús bivalyköntösben,
filléres emlékeztetője
őseid büszke lelkének
egy üzlet ablakában
mely dohányt és alkoholt árul,
emlékeztess a dohányra és az alkoholra,
a borzasztó békepipára mely fiaidnak
elkülönülést hozott, és züllesztő szeszeket
te, filléres emlékeztetője annak ami volt,
te, dermedt kép, időbe fagyasztva,
végezz csodát, beszélj, élő lélek, szólj
tollatlan, elveszett fiadhoz
ha elmegy előtted az utcán,
s hivjad:
Vadászok lelke, ébredj már!
Fussál, ne tántorogj!
(1988. Március 24.)
Egy görög szigeten
Hőhullámok délibábjába merülten
kékzöldcsikos napernyőm alatt
és hűst szipogatva szalmaszálon,
mitológián merengve morfondiroztam heverve amiglen ők
felmerültek a tenger égszinkék fodrából.
Fel, fel, amig a márvány partra léptek,
duzzadó életben és bőségesen jól –
fekete búvárszemmel és lándzsával a kézben,
cápacipőt és oktopuszt himbálva mögöttük.
Nem viselve semmit csak a napfényt,
bronzoltan, s csillogva a viztől,
izmok mellbimbó keményen –
Adonisz és Afrodité elhaladt mellettem feszülten,
szó nélkül előre meredve
ritmikus ütemben, harmonikus léptekkel, miközben
a forró homok szikrázott talpuk alatt.
Mielőtt hinni tudtam volna a szememnek ők már
hangtalanul elhajtottak
(gondolom egy autóban
mert emlékszem a párnázó porfelhőre
ami felgördült akkor a kúpozó vulkánra),
de én csak a felhők felett láttam őket
amint hangtalanul szárnyaltak
az oktopuszt maguk mögött himbálva –
egyenesen a napba.
Zeusz asztalánál lakoma készült, de nekem,
gyarló halandónak
erre már nem volt meghivásom.
(1996 Október)
A halál nem a halálban van
Az ember meghal, egy test megmarad.
A test nyugodt, megvan a jelenben, bár emlékezete elveszett,
azután a test vesz el,
gyorsabban mint az emlékezet,
hátra hagyva a békét őrző csontokat.
Az ember múltja más sirokba vándorol
lassan, személyenként.
Ez generációkat és évtizedeket igényel,
amig semmi sem marad meg a multból a jelenben,
mert az emlékezet az élő jelenben létezik.
A sir marad, aztán a sir maradványai maradnak azután maradvány se marad.
És mégis, egy elfelejtett helyen marad egy elfelejtett sir
eltemetett temetőhelye egy eltemetett multnak,
becsukva mint egy könyv lapjai között, a földben,
földszakadás kellene kinyitni, de arra nincs remény.
Még akkor is ott a viz, ami beszivárog hozzá,
na nem siratni, csak megváltoztatni a multat:
megkövesiteni a csontokat.
A csontok örökéletű kövekké válnak,
örökre elfelejtve.
Igy a halál csak hosszú idővel jön az elmúlás után,
mert a halál nem a halálban van –
a halál egy feltámadás, kiásásra várva,
ami sohasem jön.
Az ember akkor hal meg csak
amikor elfelejtették.
(1997 Január)
Impressziók 2000 méter magasságból British Columbia Parthegységéről
A kinai fal, bár látható a Holdról,
rövidebb s a bokádig sem ér.
A Csendes Óceán, ha úszómedencéd lenne,
nem lenne túl mély.
Éles ormaid, havas hegygerinceid
túltesznek minden bástyafalon.
Magasztosan és erõsen állsz
hangyává törpitve az embert.
Kétezer méter magasan repülve feléd
még mindig fölénk tornyosulsz.
Soha bástyája földnek
nem tûnhetett bevehetetlenebbnek.
S mégis, mögötted a föld kiraboltan fekszik.
Testén bányák, kiirtott erdõk,
végtelen magasfeszültségû vonalak
mind mind egy határsáv szélességû
pusztitás szinhelye hol fû ha nõ,
s utak, utak mindenfelé –
forradásos hegyoldalak, szétválasztott mezõk.
Oh ha itt sasként tudnék repülni
egy korábbi korban
amikor még a teremtés füstje kigyózott égbe
lávát okádó vulkánjaidból
s a remegõ földön
reszketõ õzikék szaladgáltak helyüket keresve
szelid ragadozók között –
mielõtt a megvadult ember rászabadult
a természet ártatlanságára!
(2001. Március 7)
Nyiljanak napjaid
Nyiljanak napjaid ki mint egy virág –
áramljanak álmaidból feléd,
ússzanak hozzád a hajnali szellőn,
érintsék arcod párás illatokkal
fessék át hűvösre
lassan, puhán,
szempilláidon érezve először őket
majd orrodba szállva,
együtt ébredve a tudattal,
ébresszék nyiló szemeidet
majd tovább, még mélyebben benned
duzzasszák lágyan a tüdőd,
lassan, puhán,
mig szived mély melege
belső énedben ébreszti,
izmaidba árasztani a vért –
s kifelé, amig a hűvösség
elhagyja az oldaladat,
és eltűnve a lég ritkásságában
elterül a hajnali szellőn,
s te velük emeled karjaidat,
dicsérni a felkelő napot.
Nyiljanak napjaid, mint a virágok kelyhe.
Adassék hogy létedet árasszák életre.
(2004 Május 7)